Mondhatnánk, idén ünnepli fennállásának félévszázados évfordulóját. Fél évszázadon át fennállni és állva maradni az Örök Ugaron - nos, hölgyeim és uraim, le a kalappal! Állva maradni, azaz kiállni minden ütést és csapást, és megállni visszaütés, viszavágás nélkül - ebben rejlik - számomra legalábbis - Sárándi barátom egész eddigi életének és költésze- tének pátosza. A fizikai és erkölcsi leverhetetlenség pátosza ez, a konok és komor kitartás pátosza, amely a lebírhatatlanság fölényes tudatából ("Gyere, világ! Üss meg, ha akarsz!") nyeri erejét, a kihívó dac, a keserű tűrés és a kíméletlenül gunyoros kritika erejét. Kiállni mindent, kibírni a létezés terhét, ha beledöglünk is. Vagy így, vagy úgy...S ha már itt önkéntelenül is annak alakját idéztem fel, aki "harminckét évével" elszelelt, hadd tegyem hozzá, hogy csakis úgy, hogy nem "maga próbál csalni". Van ebben a gyönyörű elemészthetetlenségben és örökös, már-már eszeveszett emésztődésben valami a "természet fiainak" (Thomas Mann szóhasználatát idézve) őserejű vitalitásából és átszellemülési vágyuk öngyötrő, önsanyargató (gyakran önmegbetegítő) vadságából és zabolátlanságából. Ám ez a titka annak, hogy Sárándi lírai hangja, a lázadó kamasz és az örök balek hangja, a pogány életöröm és a halálraszántság megrendítő hangja a kilencvenes évek körmönfont posztmodern díszletei között is hitelesen szól: "Belőlem kiöltek hitet / sem Istent sem embert / nem ismerek / Lélektelen anyaggá váltam / Egy hetven kilós test kószál / a vadkeleti sikátorokban / aki ugyan lát ért / de mert tudja: minden elveszett..."
     "Ki harmincnál több évet élt meg, voltaképpen már halott - mondja a Baccalaureus, az öreg diák a Faustban - mindet agyon kéne bunkózni jókor... De mit tegyen az, akinek nem adatott meg a "voltaképpen-már-halottak" élete, vagyis a rezignált beletörődés abba, ami van, a beleszövődés a polgári világ életviszonyaiba, s aki mindenek ellenére lebunkózhatatlanul, leverhetetlenül él, akinek nem adatott meg a megöregedés, az elhalás, az elfásulás, a lelassulás s ezzel együtt a megbölcsülés kegyelme? Az Utolsó Nemzedékről beszélek, amelyhez magam is tartozom, s amelynek Sárándi Jóska barátom életében és költészetében egyaránt példamutató megtestesítője. Úgy látszik, nekünk még meghalnunk is úgy kell, hogy közben élünk. A látszat néha csal: nem életképtelenség - halálképtelenség ez. Még az előbbinél is iszonyúbb fogyatkozás, bár persze megvan a maga szépsége. Előnye kétségkívül az, hogy belőlünk nem lesznek "bearanyozott hülyék". Ez is valami. De azért ily szép kort megérni mégsem lehet büntetlenül: jönnek az efféle születésnapi ünneplők, köszöntők, megemlékezések. Ki kell állni hát ezt is.