Magot hó fed el Magány És belőle
Alkonypír szétterül Minden hozzá
tőle
Közelít s újra hátrál az értelem
A világ másnak tart s bukik pont énvelem
Ám gyöngeségem megújítja folyton
Erőmet Derűmet a jégből kibontom
Légzésem élő tér s láng szívem zöldje
Bár ködben égünk mind s hamvunk hull a ködbe
A sötétből mégis arcunk világít
(Az éjszaka ránk les bőrünkre áhít
Érzőket értőket űzve halálig
Lábunk ettől hibban szívünk belevásik)
Minden versem forgács a fakeresztről
Parányit közösít másokkal terhemből