"Nemde minden prédikációnak - írta Csúzy Zsigmond - abbúl kelle állani, hogy ki-ki távozzék a gonosztúl, és jót míveljen?¹ Hitszónokaink tehát legfőbb hivatásuknak tartották, hogy ostorozzák a gonoszságot, kárhoztassák a bűnöket - de nem egyforma mértékben. A legtöbb papi dörgedelem a részegeseket korholta; prédikációk sokasága s egész könyvek óvtak az italozás szenvedé- lyétől, elrettentő színekkel festegetve káros testi-lelki-anyagi következményeit. Jó okuk volt rá; "ha egy nagy völgybe vinnék a török császár erejét, és reá eresztenék azt a bort, mellyet sok részegeskedésben megittak Magyarország szabadulásaért, nem kellene semmi vízözön a török veszedelmére, mind borban halnának - így ironizált honfitársai csillapíthatatlan szomjúságán Pázmány.² De nemcsak a tapasztalat késztette prédikátorainkat, hogy lépten-nyomon kikeljenek a túlzott borfogyasztás ellen, hanem - mondhatni - elméleti megfontolás is. A részegeskedés a főbűnök egyikének, a torkosságnak alesete volt, ezért különösen ártalmas.
     A régi egyházi gondolkodás szeretett mindent osztályozni, a vétkeket is: külön kategóriába sorolta a hét főbűnt. Ezek nem a legnagyobb, égbekiáltó bűnök, a gyilkosság például nem tartozik közéjük. A főbűnök azok a tulajdonságok, melyek arra ösztönzik az embereket, hogy vétkes cselekedeteket kövessenek el. Hét ilyen tulajdonságról tudtak: kevélység, fösvénység, bujaság, harag, irigység, torkosság, jóra való restség. Minden egyéb bűn ezeknek a következménye -mint a Székelyudvarhelyi-kódex mondja: "leánya". A kevélységnek hét leánya van: engedetlenség, kérkedés, képmutatás, hívságos kíváncsiság, megátalkodottság, fölényeskedés, becsvágy. Hét a leánya a fösvénységnek is, a haragnak öt, és így tovább.³ Voltak másféle osztályozások is. A Nádor-kódex a szívnek tizennyolc bűnét sorolja fel, a nyelv vétkeinek száma huszonnégy, a Szentlélek elleni bűnöké hat.⁴
     A hét főbűn - mint a rossz cselekedetek sokaságának szülője - az egyházi beszédek gyakori tárgya. Mennyi kárt okoznak a léleknek! Csúzy Zsigmond így adja elő: "Mit mível a fövénység? Az egész lelket mintegy összvevonja, megráncosétja és békételenől reszketteti. Az irégység elszárasztja és összefonnyasztja; a bujaság megfertőzteti és büdösséti; a torkosság megtompétja és feledékennyé tészi. A jóra való restség eltunyétja és mintegy elrothasztja; a bosszúlló harag barom-formában öltözteti...⁵ Órigenész szép tanítást írt arról, miként kell prédikálni a főbűnökről: a Megváltó sebeit kell szembeállítani velük. "Ott tanolod meg Krisztusnak sebeiben, mit prédikálj az haragosoknak - mondja a görög egyházatya nyomán a Cornides-kódex. ..."Mert Krisztus azonképpen viteték az halálra, miképpen az bárány[...] Az kénzóknak előtte meg nem nyitá panaszra az ő száját...⁶ Ugyanezt a gondolatot, ugyanezt a képet találjuk meg Pázmánynál, Imádságos könyvében, mely külön-külön könyörgést rendelt "a hét fő vétkek" ellen való győzödelemért: "Kegyes és kegyelmes Megváltóm, ki mint az ártatlan bárány, úgy vitetél a halálra, csak fel sem tátván szádat[...] Olts a mi fülünkbe a te csendesz, nagy tűrhető szelidségedet[...]⁷ Más kép, más hasonlatosság jelenik meg Pázmány egyik nagypénteki prédikációjában. A régieket vonzották a titkos jelentésű számok, Pázmányt is, ezért Krisztus hét szavát, melyet a keresztfán hallatott, a frigy sátorának hét arany gyertyatartójához, valamint az Isten házának hét oszlopához hasonlítja, továbbá a hét trombitához, melynek harsogása ledöntötte Jerikó falait, de mindezeknél üdvösségesebb ama hét utolsó kiáltás - mert ezek erejét veszik a hét főbűnnek: "Ezekkel nyaka szakadott a kevélységnek[...] Leromlott a fösvénység[...] Kigyomláltatott a bujaság[...] Megfojtatott a torkosság[...] A harag és gyűlölség gyökerestül kivágatott[...] Az irégység és jóra való restség meggyőzetett[...]⁸

A hazugság veszedelmes és súlyos véteknek számított. Káldi György szerint ez az ördög kardja;⁹ de okozat lévén, nem pedig okozó, nem tartozott a hét főbűn közé. Szent Ágoston, amikor szép szekvenciába foglalta a bűnök sorozatát (idézi Illyés András¹⁰), meg sem említi. Prédikációt a hazugság ellen ritkán írtak. Egész beszédet csak Pázmány és Csúzy.
     Pázmány metafora-sorozattal kezdi Pünkösd után XXII. vasárnapra írt prédikációját, Az igazmondásrúl és hazugságrúl: "édes maszlag, gyönyörűséges méreg, mézes horog és varsa a hízelkedő és hazudozó dícsírés". Krisztus megkísértésekor a sátán "hízelkedő mézes szókkal, mint legélesb fegyverrel kezde viaskodni, de így sem tudta akaratához hajlítani az Istenfiát. Ellenben: "Mely messze esett a Krisztus példájátúl és tanításátúl a mostani világ!" A hazugság elterjedését bibliai és történeti példák tanúsítják; Pázmány részletesen elbeszél néhányat, ezután tér rá voltaképpeni mondanivalójára: "Lássuk rövideden, micsoda a hazugság? Mely gyalázatos emberek előtt? Mely tilalmas és kárhoztató Isten előtt? Mely kemény büntetésekkel ostorozta Isten világ szerint is a hazugságot?
     A meghatározáshoz Pázmány Szent Ágoston (kissé bonyolult) interpretációját hívja segítségül: "Hazud, aki külömben véli a dolgot lenni, hogysem amint jelenti[...] Aki olyat mond és erőssít szóval, amit nem tud, hanem kételkedik felőlle. Hazud, aki nevelvén és öregbítvén, többet mond annál, amit tud[...]" - majd pontokba foglalva válaszol a propositióban föltett kérdésekre: "Először, abból ismérszik a hazugság rútsága, mert a hazug mindenek előtt gyalázatos, a pogány Arisztotelész és Krisztus egyaránt elítéli. "Másodszor, a hazugság veszedelmes gonoszságát abból ismérjük, hogy az Isten parancsolattal, sőt lelki halál és örök kárhozat fenyítékével tilalmazta, bizonyítja Pál apostol, Szent Ágoston és több más tekintély. "Harmadszor, a hazugságok világi büntetési előnkbe adják, mint gyűlöli Isten a hazudást, és sorakoznak az elrettentő példák. Bezzeg Aranyszájú Szent János: miután megkeresztelkedett, hazugság sohasem hagyta el a száját; a mártírok pedig, bár "egy tagadással, egy hazugsággal, jószágokat és életeket megtarthatták vólna, de a halált inkább választották, hogysem amit belől hittek, azt külső szóval megtagadnák."
     "Ezt kövesse, aki Krisztus híve!"
     Beszédét Pázmány nagy tudománnyal és a retorika jól bevált eszközeivel dolgozta ki, de ihlete mintha egy kicsit vékonyan csordult volna. Úgy látszik, könnyebben és hatásosabban lehetett írni a részegek látványos tivornyáiról, mint a hazudozás szellemi műveletéről.
      Csúzy Zsigmond ádvent első vasárnapján prédikált a hazugságról.¹¹ Meghatározást ő is ad, de másfélét, gyakor- latiasabbat, mint Pázmány: "A hazugság háromféle: egyik játszi, nyájaskodó, tréfás; a másika külsőképpen hasznos és test szerént alkalmatos; a harmadik pedig ártalmas. A világ fiai csak az utolsó válfajt tartják bűnnek, a másik kettőt - "vakmerőképpen - megengedhetőnek mondják. És következnek az elmaradhatatlan metaforák; előbb a világiak szája íze szerint:
      "Micsoda a hazugság? Egy olly mesterséges óra, mellyet (hanem ha fortélyos és igen ravasz, okos) senki nem tudhat, hányat ütött légyen. Egy olly képes álorca, melly az őtet szemlélőt nyájassággal gyönyörködteti; egy olly szépen megfestetett fal, melly minémű matériábúl légyen, könnyen meg nem ismérheted, hanem ha próbálván kezeddel tapasztalod. A hazugság egy igen szépen éneklő hattyú; rendes külömböző színnel tündéreztetett szivárvány; s ollyan, mint a fügefa, melly ha gyümölcsével nem is, zöldellő leveleivel gyönyörködteti az embert.
     Az ilyen hazugságok nem okoznak kárt, ezért nem is tilalmasok - de így csak "a setétség fiai" vélekednek. Prédikátorunk megfordítja a metaforák értelmét: óra a hazugság, de nem úgy üt, amint mutat; álorca, de ördögi; meszelt fal, melyet az Isten pusztulásra ítélt; hattyú, kívül fehér, belül fekete; szivárvány, színe tetszetős, de álságos; fügefa, mely ha gyümölcstelen, Jézus átkát vonja magára. "Illyek valóságossan a hamis hazugok, kik levelekkel, azaz szófia beszéddel, álnok ravaszsággal bővelkednek, de cselekedetekben nincs semmi dicséretes, nincs semmi üdvösséges."
     "Az ördög nemzé a hazugságot", legenyhébb formája is bűn. Csúzy nem halmoz, mint Pázmány, bibliai és históriai példákat, ő kora társadalmi típusainak gondolkodásmódját bírálja. A fejedelem azzal mentegeti hazug ígéreteit: alattvalói máskülönben elpártolnának tőle. A bíró, ha nem értelmezi tágan az igazságot, kereset nélkül marad. "Nagyon pöki markát a prókátorod is, s bíztat, hogy jó vége lészen te igyednek, exceptiókkal fortélyoskodik; azonban ravaszúl allegál, vontatja causádat, alétván magában, ha hogy hamar vége találna szakadni, lapúl az erszénnye, s számos tallérokkal nem telik a zsebe. Az udvari nyalka elhiteti magával, ha arra nem fordétja palástját, amerre szokott fújni urának lengedező szele, s hímes hazugsággal nem tud hízelkedni, kiesik kedvéből urának, s semmi szerencséjét nem reménlheti. A kalmár, kereskedő, tőzsér vagy uzsorás, ha sok hamis hittel nem pecsétli dolgát, s példának okáért, amit tíz talléron vett, azt nem hazudja, hogy hatvanon vagy hetvenen vette: oda a nyereség s minden gazdagsága. Téves vélekedések, mert a hazugság "mindenkor gonosz és szabadságtalan [= meg nem engedett] dolog".
     Csúzy beszéde itt, a befejezésben, visszakapcsolódik Pázmány érveléséhez: egyházatyákat idéz, hivatkozik a mártírok példájára, "kik vérekkel pecsételvén az igazságot, az örök igazsággal vígadnak örökké". Ellenben "kik a hazugság szüléjének zászlója alatt Füllent regimentjében tiszteket viselvén, minden alkalmatossággal sima szájúk, tulajdon szüléjekkel [az ördöggel] égnek a Gehenna tüzében".

A hazugság gyakori szinonímája prédikátorainknál a képmutatás. Csúzy jó hosszan és nagyon színesen írja le a képmutatók megtévesztő beszédét és viselkedését: "A szűkölködő szegény is gazdagnak, s a visszaaggott vén is iffiúnak fitogatja magát; a nyúlszívű és bátortalan (kiváltképpen boros ésszel) vitézséggel kérkedik; az ostoba tudatlan pedig mély bölcsességgel avagy pallérozott ritka mesterséggel. Ez pártával födi avagy koszorúval férges szeplősségét, színhányó kendővel fenyi amaz rút varas orcáját; felviszált avagy fodorétott vendéghajjal palástolja kopaszságát, bíborral, bársonnyal, gyenggyel, aranylánccal jelenti készségét, porozza őszségét, s nyájas hízelkedéssel, mint kikötött cígérrel árúlja szemtelen vénségét.¹² Landovics István szerint: "a csalárd képmutató szemben szépen szóll, s alattomban magában forralja haragját"; hasonlatosan a szúnyoghoz, mely előbb, hogysem mint megcsípjen és mérges fulánkját beléd eressze, énekeldegél és mintegy trombitájával zöng a füled körül, de azután nála kopjácskája, mellyel keservessen megsértsen.¹³ Példája lehet a képmutatónak a struccmadár is, mert tollat visel, de nem röpül.¹⁴
     A hazugságnak sokféle megnyilvánulása van. Hazugok természetesen a rágalmazók. Őket a borbélyokhoz hasonlítja Csúzy: "Nemde ha valakit szakállában tisztogatni akarnak, elsőben is jóillatú bécsi avagy török szappannyal kenik meg az állát, meleg vízzel öblögetik, mosogatják, kenik, fenik, simogatják, mázolják orcáját mindaddig, míg a borotvával lerántja egy darabját torzonborz szakállának, s néha álnokságra vetemedik (noha a borbély hazudja, hogy történet szerént), s azonban ollyat metsz pofáján, hogy fájdalommal csordól ki a vére. Illyen álnok éles borotva a rágalmazónak sennyedékes nyelve[...]"¹⁵ Hazugok "az ingyen kigondolt mesés fabulákat koholó és álomhövelyező szófia beszédekkel fülöket csiklándoztató versszerző poéták;¹⁶ hazug beszéd Mohamed tanítása, mely azt állítja, hogy "az angyalok közzűl némellynek két szárnya vagyon, némellynek három és négy;¹⁷ hazugok az eretnekek, írásaikban a hamisságok "úgyan pozsognak, mint a hangyák fészkekben, tolyonganak, mint az esztrengára hajtott juhok";¹⁸ és persze hazug volt az az erdélyi szász atyafi, aki - Pázmány remek anekdotájában - "azzal kérkedett, hogy száz törököt vágott. De addig fogdosták szóval, addig mondották néki: Hadd alább, jó szász! hogy végre egyre szállott. Sőt arrúl is kételkedni kezdett: mivel a sűrü bokor között futásában hátra tartotta kopjáját, és nagyon suhogott a kopja, de nem tudta, ha belé ütközött-e a török, vagy csak az ágak suhogtak."¹⁹
     Füllent regimentjében sokan és sokféleképpen vitézkednek. Legnagyobb csapatuk a hízelkedőké; ők az "udvar hazugi",²⁰ Csúzy sokszor használt, kedvenc szavával az "udvari nyalkák". Plutarkhosz értekezést írt róluk, Pázmány prédikációt: A feslett társok és hízelkedők távoztatásárul.²¹ A hízelkedők "mesterséges szép szókkal kereskednek[...] A bűnöket jóságok nevével magasztalják, a bolond pompát bévkezüségnek, a dőzsölést és részegeskedést barátságos társalkodásnak, a kevélységet jó magaviselésnek, a rút fösvénységet takarékosságnak, a csintalanságot vigaságnak, a buja szerelmeskedést víg nyájaskodásnak, a dühös haragot bátor merészségnek nevezik. De csak ha érdekük úgy kívánja, állhatatosság nincs bennük, konclesők, kegyhajhászók". "Mint a ház tetején forgó vitorlák, oda fordúlnak, ahová fúj a szél; mint a kaméleonok, minden színekben tűnnek, mindenek tetszéséhez és hajlandóságához alkalmaztatják magokat[...] Mint a fecskék nyárban velünk vannak, télben távúl járnak, úgy a hízelkedők nem az embert, hanem a jó szerencsét követik". A hízelkedés nagy veszedelme a léleknek, mert "minden vétkeket nevel és terjeszt, minden jóságos indúlatokat megfojt és eltemet"; ezért "fussatok minnyájan ezektől a dögletes poklosoktúl".
     Pázmányéhoz hasonló szekvenciát Csúzy Zsigmond is írt a hízelkedőkről: "Szegény s sokakban szűkös vagy, hatalmas gazdagnak mondanak; fösvény s szoros erszényű, s adakozónak hazudnak; buja fajtalan vagy, tisztátalan életedet természet szükségének mondják; rút kevélységedet authoritásnak; borcsiszár, zabálló torkoskodásodat barátságos conversatiónak, nyájas- kodásnak; mérges haragodat s bosszúló fegyveredet katona dolognak, és tunya hivalkodásidat szükséges nyúgodalomnak tettetik" - de ha a hízelkedéssel elhalmozott személyt cserben hagyja szerencséje, a hízelkedők is cserben hagyják, "s ahol nem is vélnéd, nyakadat szakasztják."²² A két idézett szöveg párhuzamos úton halad, a hízelkedők mindkettőben (többnyire) a főbűnöket dicsérik föl; a közös gondolatot azonban nagy stilisztikai változatossággal, szabad írói alakítással fejezik ki.
     A hízelkedő hazudozók úgy lepik el az udvarokat, "mint a sáskák" - prédikálta Csete István.²³ De mért éppen az udvarokat? Magyarországon nem volt királyi udvar, főúri is alig, és hitszó- nokaink ezekben sem igen forgolódtak. Az udvar, melyet papjaink oly sokat korholtak, irodalmi udvar; korholása az európai szatirikus irodalomban régi és folyamatos szokás. Az udvar kicsinyített képe a "csalárd világ"-nak; tanyája minden rossznak és csábításnak; terepe a machiavellisták álnok praktikáinak.
     Machiavelli (félremagyarázott) tanaira az egyházak, felekezeti különbség nélkül, ádáz szidalmakkal válaszoltak szerte Európában. Nálunk a kérdés specialistája Csúzy Zsigmond. De már Pázmány megemlíti Lysandert, a spártai vezért, aki "azt mondotta, hogy az igazmondás semmivel nem böcsülletesb a hazugságnál, hanem haszonból kell ezeket megitílni. És hogysem fázzunk, inkább rókabőrrel tólgyuk az oroszlánybőrt[...]²⁴ Ezt a Plutarkhosztól áthagyományozott mondást Machiavelli helyeslően idézte fejedelemtükrében (Il Principe), s ezzel világbotrányt okozott. A firenzei író lett - nemcsak egyházi körökben - a főveszély ("vir perniciosissimus"): a bűn tanítómestere, ördögtől megszállott, Lucifer kutyája, hasonló Káinhoz és Júdáshoz, szemtelen hazug, aki terjeszti a hitszegést, a kegyetlenkedést, a párbajozást, az uzsorát, a szodomiát és a vérbajt. Őt követik azok, akiket Csúzy Zsigmond "udvari nyalkák"-nak nevezett, s nem szűnt meg ostorozni.
     Haraggal és elkeseredéssel. Mert hiába hirdette, hogy a "cselhányó, hamis politicusok"-ra kemény végítélet vár,²⁵ tapasztalnia kellett, hogy a világ nem fél a kárhozattól, a kegyes intéseken csak gúnyolódik (mit ért egy "fűzfa pap a politikához?"²⁶), megátalkodottan az ördögre hallgat. A derék pálos szerzetes a csábító és ravasz ördögöt ugyanazzal a szókészlettel festette le, mint a hazug és hízelkedő udvaroncokat és machiavellista politikusokat; nem csoda, hiszen az ördög a legnagyobb machiavellista! Ő a példás hazug, a Megtévesztő. "A jót gonosznak, és a gonoszt jónak tetteti[...] úgy adja fel a büdös húst a jó lével, vagy, legalább zsákban árúlván macskáját, szép zöld cégér alatt méri zeverlicát [=zavaros] borát[...]²⁷
     "Ó ördögi álnok practica!²⁸
     A hazugság ezzel megkapta végső minősítését.
 

Jegyzetek

1 Csúzy Zsigmond: Evangeliomi trombita. Pozsony, 1724. 756.
2 Pázmány prédikációinak első kiadása, 222.
3 Nyelvemléktár, XV. 42-50.
4 Uo., 287-289.
5 Csúzy Zsigmond: Kosárba rakott aprólékos morzsalék. Pozsony, 1725. 549.
6 Nyelvemléktár, VII. 149.
7 Pázmány: Imádságos könyv. Hasonmás kiadás, 1993. 99.
8 Pázmány prédikációi, 337.
9 Káldi György: Az vasárnapokra-való predikátzióknak első része. Pozsony, 1631. 411.
10 Illyés András: Megrövidittetet ige. Bécs, 1696. 449.
11 Csúzy Zsigmond: Lelki éhséget enyhétő evangeliomi kölcsönyözött három kenyér. Pozsony, 1724. 9 skk.
12 Csúzy Zsigmond: Zengedező síp-szó. Pozsony, 1723. 55.
13 Landovics István: Novus succursus. Nagyszombat, 1689. I. 336-337.
14 Uo., II. 303.
15 Csúzy Zsigmond: Lelki éhség, 536.
16 Uo., 472.
17 Pázmány Kalauzának 1766. évi kiadásában az 546. lapon.
18 Uo., 438.
19 Uo., 171.
20 Káldi György: i.m. 101.
21 Pázmány prédikációi, 927 skk.
22 Csúzy Zsimgond: Lelki éhség, 53.
23 Csete István: Panegyrici sanctorum patronorum Regni Hungariae. Ford. Gyalogi János. Kassa, 1754. 158.
24 Pázmány prédikációja a hazugságról.
25 Csúzy Zsigmond: Evangeliomi trombita, 292.
26 Csúzy Zsigmond: Lelki éhség, 352.
27 Csúzy Zsigmond: Evangeliomi trombita, 437.
28 Csúzy Zsigmond: Kosárba rakott aprólékos morzsalék, 632.