ELKÉPZELEM, HOGY MINDENKI, ott, ahol éppen van, átgondolja pillanatnyi helyzetét, józanul, alaposan, pontosan. Hogy mi is van most vele egy adott napon, egy egyeztetett órában hogyan is áll ez a magyarság lelkiekben. Elgondolom, hogy mindenki leül egy székbe, és egyenleget készít magának az életéről. Mindenki. Kicsik és nagyok. Nagynak látszó kicsik és kicsinek látszó nagyok. Hatalmasok és hatalomtalanok. A nagyon kicsik, a csecsemők talán még nem, mivel nem tudnak ülni; bár egyetemes bölcsességük példát mutathatna nekünk így is, hogy egyre csak fekszenek és mosolyognak. Nagy csönd lenne az országban. Nagy, elmélyült csönd. Hangtalanul dolgoznának bennünk az ész és a lelkiismeret finom számítógépekhez hasonló lelki rendszerei. S kimutatnák, van esélyünk a bajok leküzdésére. Személyenként is, közösségként is.
     Ha komolyan csinálnánk a dolgot, ezt igazolnák azok az ideg- s érzet-csipke-hálók, nemcsak mert erre valók, arra, hogy az életet és ne az összecsuklást szolgálják, hanem azért is, mert megértetnék velünk a minimumok szeretetét s az ebben rejlő erős életösztönt. Azokhoz, akik a maximumok szeretetét, sőt imádatát szolgálják s prédikálják, nem tudok s nem is kívánok szólni. A maximumok imádata halálos dolog: nem lehet sem áttekinteni, sem megállítani, s tömérdek ravasz és alantas szándék fér a maximum egyre növekvő s minden ötlettel növesztett tömege mögé. Az úgynevezett kisember azonban, akihez s akiért szólok, jól ismeri a minimumokat, magához melengette őket (ha áhítozni többre szokott is), s viszi magában ezt a szeretetet máról holnapra, holnapról holnaputánra.
     Ahogy azon a széken üldögélnénk, mindenekelőtt arra a következtetésre jutnánk (anélkül, hogy a szegénységet agyba-főbe dicsérnénk): van különbség nyomor és szegénység között. A nyomor megbetegít. A szegénység azonban, ha megadja a szükségeset, meg is őrzi az embert önmagának, a saját kereteiben, azonosságában és egyszerűségében. Épp ez indokolja a mininum szeretetét a szegényben. Azt a néhányat, azt a keveset, azt a hozzászabottat tartja készenlétben, amely létét és személyes emberségét biztosan körvonalazza. De ebből már nem engedhet. Válságos időben ez a minimum, a minimumok egymásra következő adagja, hossza olyan, mint egy mentőkötél. Lélekben is az. Nem hiszünk a luxushoz szokottak optimista nyafogásának. Sem az ellenkezőjének, a ravasz vagy tehetetlen pesszimizmusnak. Szavak ezek, szó-fazékfödők, amelyek alatt fölviláginak álcázott alvilági főzetek rotyognak. Remény kell és bizakodás. Épp annyi csak, amennyi egybevág a szeretett minimumokkal. Hogy az egyik minimumtól a másikig ellegyünk. ("Minden napnak megvan a maga baja.") S közben lassan kifelé húzódunk az "alig elviselhet"(-nek gondolt) "most"-okból.
     Azt akarom mondani üldögélő, lehajtottfejű honfitársaimnak, külön-külön: adj egy esélyt magadnak. Így mondom, egy esélyt, helytelenül, hisz az esély nem tárgy, hanem megfoghatatlan megfoghatóság, és azt szeretném hangsúlyozni, hogy mindig újra egy esélyt adj magadnak. Csak egyet. Egyszerre csak egyet. Aztán - a minimum csöndes szeretetével - még egy esélyt. És még egyet. S így tovább. Mindaddig, sőt azután is, de akkor már folyamatosan: add meg az esélyt magadnak. Akkor is, amikor más megvonja tőled. Vagy képtelen megadni. Szedd össze magad. Szedd össze erőidet, a hitedet, a gondolataidat. Szedd össze a javaidat. A jóakaratodat. A téli tüzelődet. Szedd össze s gyűjtsd magad köré mindazt, ami te vagy, ami a tiéd, ami a te gondod s örömöd. És győződj meg róluk. Védd magad. Védd magad ellen is. Védd meg azt is, akit képes vagy megvédeni. Ha egyet, akkor egyet. Ha sokakat, akkor sokakat. Szólj neki. Kiálts át hozzá. S vigyázz, nehogy sündisznóállássá váljék erőid gyűrűje. Mert akkor rádfonódik, mint egy óriás mérges kígyó.
     Aki nem szór szét, az másnak is gyűjt. Aki csak magának gyűjt, az rabol. Mi több, hogy másnak is legyen, te ne szórj szét. Mivel közös a vagyon. A föld. A teremtés. Adni nem az szokott, akinek soka van, az ad, akinek alig van. Aki a minimumokat szereti. Borisz Paszternák azt írja, hogy a nagyság ábrázolása könnyed nemtörődömséggel, ez a szépség. E mondatának hasonlóságára azt mondhatnánk, hogy a bajokat méltósággal elviselni, ez a nagyság. Add meg magadnak a nagyság esélyét. Miért?, kérdezhetnéd. Azért, válaszolom neked egy orvosbarátom szavával, mert "meg kell szülnünk a lelkeket". Hát ez meg mit jelent? Ha egyáltalán van lélek (nem sokat beszélnek róla a rádióban, az biztos...), akkor miért kellene megszülni? Azért, mert nemhogy az nem biztos, végül ki leszel, hanem az sem, hogy most ki vagy. Az leszel, amivé szülöd s teremted magadat, de ehhez már most azzá kell lenned, aki leszel. Ha az leszel, aki most vagy, akkor (egy bensőséges) okét neked. De ez általában nem így van.
     Élünk, vagyis örökösen változunk, s bennünk a lélek is. Vagy talán így volna jobb mondanunk: s mi a lélekben is. Értsük bele magunkat a lelkünkbe. Nagyobb nálunk, tehát benne vagyunk s mégis nagyobbak vagyunk nála, tehát bennünk van. Ahogy változunk, úgy nől vagy sorvad bennünk. Testesedik vagy foszlik. Meghalad minket vagy a csírájára zsugorodik. Meg kell szülnünk lelkeinket, hogy fölneveljük s fölnöveljük, s nemcsak a magunkét, egymásét is. Azt írja Eckhart Mester: "Nem a lélek van a testben, a test van a lélekben". (Mérleg, 94/3.) Figyelitek? Nagyobbak vagyunk - lényegileg! - önmagunknál. De rejtőzködünk. Rejtőzik bennünk s körülöttünk a lélek. Mégis vagy éppen ezért valamit, valamit!, biztosan sejtünk egymásról. Megfélemedünk vagy megbátorodunk egymás látásától, szavától, testi valójától. Tekintetétől. Hol nyugtalanít, hol békét üzen nekünk egymás tekintete. Hogyan van ez? S ha megfélemedünk is attól, aki nagy, meleget sőt forróságot érzünk elömleni magunkban. Szívesen félünk a nagyságtól? Hódolunk neki, és megvetjük a kicsiséget? Meg így ámuldozunk - veszélyt sejtve - a nagyságtól: ugyan, hát ez kicsi! Halk, kevésszavú, ártatlan; miféle erő az erőtlenség? S elhallgatunk. Magunkba mélyedünk. Megalázódunk; a kicsik nagysága megaláz minket, a "nagy" kicsiket.

AZ IGAZI NAGYSÁG, melyet sem a tehetség, sem a belső gazdagság, sem a jó tulajdonságok együtt sem jellemeznek, nem szellemi, hanem lelki. Hogy mi e kettő között a különbség? Megmondom: attól, hogy valaki rajong Mendelssohn zenéjéért, még ölhet embert. De ha a gregóriánt szereti, nem fog embert ölni (S. Weil alapján). A nagy lélek nem arrafelé igyekszik, amerre a nagy szellem. Az utóbbi szét akar terjeszkedni díszében, mint a pávafarok, az előbbinek elég a félreeső zug, csak szabad s zavartalan lehessen benne. A szellem önmagát keresi, bármily kifinomultan értelmezzük is ezt, és a hatalmat akarja; a jó költő (tényleg jó), mintha kígyó csípte volna meg, összerándul, amikor egy fölbukkant kezdő kiváló versét olvassa. Miért érzi úgy, mintha létét alapjaiban támadták volna meg? Az énesség, az önösség őrülete tesz minket kicsinnyé... Az a szerény azért nagy lélek, mert önmagát csöndesen félretolva Istent keresi. Benne meg fogja lelni önmagát is, ebben bizonyos. Mégis, kissé öngyilkos ez a mozdulat. De megteszi, mert mintha egy ajtót nyitna ki, amelyről azt hitte, fal vagy be van zárva. Kitárul az ajtó egy nem sejtett tájra. Hegyre, völgyre, ködös városokra; határtalanságra... Az utóbbi lehet jelentős szellem, de kis lélek. Az előbbit mindenestül föl fogja szívni a Lélek. Az nagy, de gőgös. Ez kicsi, már-már nincs is, de hatalmas. Az évszázad ritka pillanatában a fontos szellem és a tiszta jellem egybeesik; ilyenkor zseni születik a világra. A világnak. De lehet, ma már csak tehetségek vannak. Kis kor kis zsenijei. Vagyis törölhetnénk ezt a szót, tehetség, a szótárunkból. De vajon kik laknak az ismeretlenség szakadékaiban? Tudja-e valaki? Aki Jacob Böhme fülébe súgott, ma is súg. Kinek? Kiknek? Az oktalanul mosolygó Miskin herceg fárasztóan tehetségtelen volt. Csak éppen jó. Ő hiányzik minden világból. Világnak. A szent.
     Hogy megszülje lelkeinket. Önmaga lelkét egyedül senki sem szülheti meg. Valakik sokan mások is, mindnyájunkét. A szentek és a szellemek fölhalmozott kincseiből élünk, halottakból és élőkből táplálkozunk, és egymás szenvedéseiből, s szenvedéseinek emlékéből. Bizony, feleim, nemcsak úgy, hogy egymásért szenvedünk anélkül, hogy egymásnak szenvedést okoznánk, hanem úgy is, hogy egymástól szenvedünk. A kínzó lelki-szellemi anyagcserébe bele vannak karcolva a villámló fájdalom digitális mikroárkocskái, és aki megkísérli ezeket elzárni, torzó marad. Az öröm s fájdalom érkezése kiszámít- hatatlan. Az Angyalnak két szárnya van. Egyik balról, a másik jobbról... Az okozott szenvedés, az más. Az tükör. Igazi lelki méreteinket benne pillanthatjuk meg. De mi magunk viseljük el a másoknak okozott szenvedést is. Ennek utóélete, a megbánás, a gyötrődés, önmagunk elítélése változtat meg minket. A másik fájdalma csordogáló ereivel mintegy átcsepeg belénk; a másik, ahelyett hogy visszaütne, megbocsát. Ő s így szüli meg lelkünket. Szülési fájdalmaink közepette terül szét bennünk a békesség, a hasogatással egyidőben. A növő békesség maga a lélek növekedése.
     Az ember vagy lélekszülő, vagy lélekrontó. Vagy cipeli magát a vállán, mint a keresztet vagy mások vállára dől, szétdobált lelki végtagokkal, faragatlanul, pimaszul, keményen. Ha két ember leemeli egymást a válláról s keresztjeként hordozza a másikat, kitartóan, életre-halálra, megszületik a lélekben a szeretet.

MONDOK EGY PÉLDÁT. De mielőtt mondanék, megismétlem: egymás keresztjei vagyunk. Ez annyira tény, hogy a másik megítélésében kiindulópontnak kell lennie. Te vagy nekem a keresztfa, rajtad függök, és én vagyok neked a keresztfa, rajtam függsz. Azaz: tőled függök s te tőlem függsz. Az igazi keresztet mások nem találhatják ki nekünk, azt mi növeljük föl magunkban, a mélységeinkből nyúlik fölfelé, át a lényünkön, föl, föl, életünk legmagasabb csúcsáig, de ott már mély csönd honol rajta. Nagy léleknek nagyon magasra nő a fája. Akkorára, amekkorára a lelke. Ez a lélek-fa méri a belső terét is, amelyben "elhelyezkedik" a - belső - ember. S az a mód, ahogyan ezt teszi, talán kinyúlva leszorított lábfejjel fejtetőig, kétoldalt kiterjesztett egyenes karral, nyitott tenyérrel, mint a középkori falfreskókon, az a mód csalhatatlanul jelzi önmagával való azonosságát. Mintha csak így gondolhatná el: vagyok. Vállalok. Leszek... Mintha iránytű lennénk. Tudjuk merre vezet kiút magunkból. Ez a tudásunk világosságot ad. Világítsd magadnak.
     Nemcsak akkor találgatunk, amikor Istent akarjuk megnevezni. Akkor is, ha magunkat; a nevem egy név. Jelent is valamit, nem is. Most azt mondjuk: amennyiben én a te kereszted vagyok, annyiban a magamé is. A tér, az anyag s az idő kimetszett élű darabjaként keresztalakban élek s éltetlek. Épp az a keresztünk, hogy olyanná sikerültem, amilyen vagyok. Ha más lennék, nem vágnának annyira az éleim (téged). Nem szúrnának a szögleteim. De az ellen-éleim, az ellentmondásaim metszőpontjából süt ki a világosságom, s ez a fény téged is bevilágít. Valahogyan, valamilyen okból így kell lennie. Kereszt-mivoltom evidencia. Nem lehetne gömbalakú. Egyenlőszárú háromszög-alakú sem. Próbáld ki. Feküdj végig a szőnyegeden. Terjeszd ki karjaidat; élsz. Így élsz. Ez te vagy. Esélytelenség és esélyek egymásra préselt, élő rétegei vagy. Egyes körökből, helyzetekből, előnyökből végérvényesen kirekesztve. Más körökbe, helyzetekbe, előnyökbe végérvényesen bezárva. Ezeket sem te választottad ki biztos ujjal rájuk mutatva, hanem ők, ezek téged. Mégis, mintha mindig szabadon választottál volna. Különös, gondolod: létmódom akkor váltja ki másokból a leghevesebb ellenkezést, ha eggyé válok vele. Ha összeillünk, legbelül. Talán mert ilyenkor tudatom a világgal félre nem érthetően, hogy a keresztem a legsajátabb törvényem.
     Ha csak a test keresztjét látom, elborzaszt. Szálkás, véres, kíméletlen. Betegség, öregedés, villámcsapásszerű baleset. A "puhának" teljes kiszolgáltatottsága a zakatoló, nyüzsgő, nyomakodó vasfejek között. Elég egy fogfájás, s oda van a filozófiám, mondta Pilinszky a nagy, félköríves ablakban. A testi szenvedés lassan szétterül, birtokba veszi az embert, s megváltoztatja alapjait. Fokról fokra töri össze; bezúzza, átforgatja. Ilyenkor az ember lényege mélyebbre húzódik. A szenvedés üldözi ott a mélyben is, de az eltűnik, akár egy sötét alagútban. Nem szűnt meg, kitért. Most sem vitatkozik. A test súlyosodó állapotában önmagától is elidegenül. A rontás a gyökereket keresi. Az útjába eső erőket fölmorzsolja. A kivezető utakat eltorlaszolja. Fogy a test, gyűrődik, beszűkül. De a legmélyén önmaga marad. Ide van beásva, ide üttetett a keresztfasága. Ahogy a lélek "fönt" elfogad, s ettől "lefelé" a sötétben terjeszkedni kezd, krisztusi mintára vall. Minél nagyobb kínok felé vezet az ember keresztfa-mivolta, annál jobban közelít a sötétbe burkolt Világossághoz.

MOST MONDOM A PÉLDÁT: vagy tizenöt éve meghívott Baranyaszentgyörgyre a plébános, U.A. Ennek a törékeny, ráncosarcú, nyolcvan felé ballagó papnak országos tekintélye volt. Valahogy Franciaországban rekedt, a párizsi magyarok lelkipásztora lett. A II. világháborús német megszállás idején részt vett az ellenállási mozgalomban, s a háború után igen magas francia állami kitüntetést kapott. Üldözöttek ezreinek megmentésén munkálkodott külföldön, majd mikor haza- zsuppolták, itthon is. A szószéken nyilvánosan elítélte a svábok kényszerű, német katonai besorozását. A Gestapo letartóztatta, börtönbe csukatta. Háború után nyilvánosan elítélte a svábok kitelepítését. Az ÁVÓ letartóztatta, hónapokra leültette, megfenyegette majd elzavarta. A nagy műveltségű, több nyelven beszélő papot kirakták ebbe a kis faluba, amit ő nem tartott sem csapásnak, sem büntetésnek. Ráadásul akaratlanul is jót tettek vele. Az erdők borította környék friss levegője s állandó széljárása jócskán megkönnyítette a közben asztmában súlyosan megbetegedett prépost plébános, pápai káplán nehéz légzését. Most (akkor) a százéves plébánia fehérre meszelt tornácának ellapított íve alatt állok. Piros, fehér muskátlik előttem. Innen nézem a zöld dombot, rajta a templomocskát. Feketébe öltözött parasztasszonyok lépkednek föl a sokgrádicsos lépcsőn, meg-megpihenve. Odaköszönnek. Bent a padokban tízen, tizenöten ülnek. A pap (soványsága nagy horpadásokat vet a paláston, s gyűrődéseket a miseingen), maga rázza a csöngőt. Görnyedten lép az oltárhoz, megcsókolja. Szívós, beteg, bátor ember. Mitől bátor, holott félénk? - kérdezem magamban. Kinek tette? Köszönet semmi. Pénz kicsi. Francia Becsületrend. Kit érdekel. Ezek a törött szemüvegüket madzaggal kötözgető asszonyok csak annyit tudnak róla, hogy kalandos élete volt, s fájdalmasan bár, de mindig mosolyog.
     Takarékosan jár-kel. Szentmiséje igazi dráma. Együtt haldoklik Urával. Mintha maga is mindig újra megtöretne. Egymást törik, ő meg az Ura. A megtört mutatja föl a Megtöröttet, mikor ketté roppantja a nagy, kerek ostyát: "Íme, az Isten Báránya.... Látnivaló, keresztjének ziháltató súlya alatt áll. Emelkedik, süllyed maga a liturgia is, mint egy beteg tüdő. A szolga sípolva imádkozik, elhallgat s erejét összekaparva szólal meg ismét. Lassan kiürül a templom. Kintről traktorpöfögés s kutyaugatás hallatszik be. Most a pap egyedül imádkozik a sekrestyében. Ahogy egy hasas oszlop mellett állok s várom őt, a nyikorgó térdeplő felől idehallatszanak intim szavai, mert már nem tud halkan beszélni az, aki mind szűkebb nyíláson szedi a levegőt: Szerelmem, irgalmazz nekem. Veled élek, veled halok... Tegnap este a kis parasztablak melletti karszékében ült. Hirtelen fölszegte az állát s belső hévvel, tagolva a szavakat, ezt mondta: "A szenvedésben nagy kegyelem van, nagyon nagy!" Leejtette a fejét. Több levegőre nem futotta.
     Ma ebéd után megélénkül. Fölszökteti dús szemöldökét, a szeme kikerekedik, tüze van s csillog, és szenvedélyes kiáltásokkal, jól megnyomva a szavak elejét, beszél:
     - Azt kérdezed, mi a pap öröme? Nem ez vagy az, hanem az egész. A próbák és a megpróbáltatások is. Hogy egészen, maradék nélkül Krisztusé. Meg a rábízottaké. Ők is Krisztus, érted? Az ő titkát tapasztalja meg magában s bennük, napról napra. Az ember nagy titok. Önmagának is, tudom... A színe öröm, a fonákja szenvedés.
     Ujjai külön életet éltek, míg beszélt. Kifordultak, begörbültek, mintha táncoltak volna. Belemarkolt a levegőbe, kisimult a tenyere, előre szúrt a mutató ujjával:
     - És nézd, megjön az este. Elcsevegek itt az én Urammal. És az éjszaka. Amikor elkezd fojtogatni ez a belső marok, kegyetlenül fojtogat... Ilyenkor nagyon nehezen, de folytatjuk a beszélgetést, szavak nélkül. Köhögve, nyögdécselve, esdekelve a reggelért... de folytatjuk. Aztán szépen elcsöndesedik minden... Néha megkérdik tőlem: Párizs után Baranyaszentgyörgy? Egy sáros kis falu? Tündöklés után ez a nyomorúság? Mit mondanak ezzel?- Vagy minden kegyelem, vagy semmi. A sár is. A falu is. A nyomorúság is. Ezek az emberek. Ha én nem vagyok itt, kihez menjenek? Nincs senkijük...Tudom.
     Mosolyog. Nézem őt, kissé gyanakodva, nem az öreg bőr mimikája ez a gyakori mosoly? A szeméből látom, nem az. Délutáni napfény esik az arcára, a vállára. Kezét fölemeli, ott felejti a fényben, majd egészen árnyékba merül. Onnan súgja maga elé: Ne adj nekem más vigasztalást, csak a tudatot, hogy Te vagy az, akinek engedelmeskedem. Másnap kikísér a vasútállomásra. Mikor megrándul a szerelvény, mindkét karját fölkapja s odakiáltja:
     A SZELLEM NEM ÖREGSZIK, drágám!
     Isten fiatal. Mind fiatalabb. Mi öregszünk.