Akkoriban a képek jelentőségének problematikájával foglalkoz- tam: kiindulópontom az volt, hogy a képek fontosságának erősödésével, fokozódásával egyszersmind devalvációjuk szomorú korszaka köszöntött ránk. A technikai civilizáció ijesztő fejlődésével párhuzamosan - azzal együtt, hogy egy pillantás az egy pillantás, pontosan úgy, mint régen - a képek terén túltermelési válság lépett fel, és a megszámlálhatatlan, sok-sok új kép fokozatosan elfoglalta, elfoglalja, birtokba vette, veszi a régiek helyét. Ez tulajdonképpen logikus; mindig az új kép a fontos, a fontosabb, a régi az új megszületésével és színre lépésével háttérbe szorul, jelentéktelenné, majd fölöslegessé válik. (Lásd képekkel tömött, egyébiránt üres múzeumok.) Teóriám felépítése során kissé rezignáltan konstatáltam, hogy ez a kioltási folyamat olyannyira felgyorsulóban van, hogy az új kép már létrejötte pillanatában avulttá válik; mindenki tudja, hogy minden kép nyomában ott toporog a következő, az újabb. Megéreztem a veszélyt: így előbb-utóbb eljutunk valamifajta látszólagos, homályos, tragikus kimenetelű végponthoz. A kép ezért hát felesleges, taszító jellegű elem, figyelmünkre érdemtelen valami, ám mert már oly sok van belőle, s oly gyorsan teremtődnek az újak, jelenlétüktől, hatóterüktől, sugárzásuktól nem szabadulhatunk. A képek, az ócska, szavatosságukat vesztett képek kiszolgáltatottjai vagyunk. Semmiképpen sem megfelelő védekezés a szemünk lehúnyása, vagy az önfeledt bóbiskolás: rém- és álomképek áramlanak megállíthatatlan folyamokban tudatunk síkjain.
     E borúlátó fejtegetések boncolgatása közben - milyen köznapi esemény - egyszer csak csengettek. A postás állt az ajtó előtt, aki - átadván néhány másodlagos fontosságú, megszokott küldeményt (kiállításokra szóló meghívókat) - gátlásait, bátortalanságát alig-alig leplezvén hosszú mondókába kezdett. Megpendítette, hogy lelkes híve a modern képzőművészetnek, rajongója a napjainkban születő, a korszellemet hordozó - főként nonfiguratív - kompozícióknak, az új képeknek. Vallomásszerű szakavatott felvezetését konkrétumokkal erősítette meg. A szomszéd házban - no persze, az is az ő körzete - egy festőművész lakik, akinek a táblaképei már réges-régen felkeltették az érdeklődését, ám elfogultsága elbizonytalanította, és objektív szakmai garanciákat szeretne szerezni, hogy választása jó-e: ettől a festőművésztől képet akar vásárolni. Persze, egy képvásárlás nem olyan, mint amikor beugrik az ember a henteshez egy fél tábla szalonnáért. Metaforáján eltűnődtem; a kép is, a szalonna is - "tábla". A szemem sarkából azért figyeltem a fickót, hülyére vesz, hazudik-e? A postás hangsúlyozta: egy igaz képet szeretne venni. Nem igazit, igazat. Töprengve, kissé tanácstalanul nézhettem rá, mert tovább fűzve a szót beismerte, hogy egyébiránt maga a művész úr irányította hozzám; majd én megmondom, érdemes-e megvásárolni a képét, én aztán ismerem a dörgést. Néhány nap gondolkozási időt kértem. Elmagyaráztam, hogy az utóbbi időben elméleti problémákkal foglalkozván meglehetősen távol kerültem a jelenkori művészettől, és valójában arról sem volt tudomásom, hogy a szomszédba festőművész költözött. A postás közbeszólt, hogy a művész úr már nyolc-tíz éve itt lakik. Szalad az idő, mondtam. A hosszan elnyúló, kínossá váló csendet aztán azzal törtem meg, hogy amennyiben egyetlen küldeményem sincs, akkor is bátran csengessen be egy-két nap múlva, addig összegyűjtöm az információkat, és tájékoztatom a képvásárlási esélyekről és lehetőségekről.
     Az ajtót becsukva, átgondolva helyzetemet kissé megretten- tem: ítéletemre nagy horderejű döntések alapozódhatnak. Ha azt mondom, a szomszéd rossz festő és a képei csapnivalók - és közben meg a festő jó és a képei remekmű-gyanúsak - akkor ezt a szerencsétlen postást komoly értéktől, rendkívüli élménytől, élete egyik legnagyobb jelentőségű történésétől fosztom meg. Ha megerősítem vélekedésében, és azt mondom, hogy a mester nagyszerű, a képei pedig kiválóak - miközben dilettáns a piktor, és a művek szánnivaló mázolmányok -, akkor félrevezetem, és esetleg drámai lavinát indítok el; porrá zúzom, hamis esztétikai elvrendszerbe kényszerítem ízlésvilágát. A magától értetődő párhuzamokra, egybeesésekre - jó festőt jónak, rossz festőt rossznak minősíteni - oly kevés az esély, és e kivételesen megteremtődő kapcsolódásokban számos bizonytalansági tényező munkál. A képek meg még ingoványosabb területekre csalogatnak: a kép - lényege szerint - talán nem is lehet igaz, a kép alapvetően manipulatív jellegű képződmény. És különben is, az üzlet megkötése után, új képének megfestésével maga a festő érvényteleníti a postás által tegnap megvásároltat. Egy elértékte- lenedett, megkopott fényességű képért zsáknyi pénzt söpör be. És mindebben nekem kellene segédkeznem. Rossz elgondolni, milyen következményei lennének, ha mindezeken túl, elkezdenék hazudozni.
     A csapdahelyzet olyannyira felizgatott, hogy kapkodva kutatni kezdtem könyveim, folyóirataim és katalógusaim között, de jó órányi keresgélés után - komoly kötet- és példányhegyeket mozgattam meg - döbbentem arra, hogy fogalmam sincs, kit keresek, a festő nevét elfelejtettem megkérdezni. Felismertem, hogy így parányi lehetőségem sincs a kontrollra, illetve a segéd- ismeretek felkutatására. Végre kezembe akadt a négykötetes, sokszorosított, belső kiadványként terjesztett művészcímjegyzék is. Az elmosódott betűkkel nyomtatott lajstromot késő estig silabizáltam, de az én utcám neve egyetlen festő címeként sem szerepelt. Másnap hajnalban úgy határoztam, hogy a másodlagos információforrások helyett a valóság objektumait fogom vallatóra. Azzal a határozott céllal léptem ki lakásomból - ilyen akcióra egyébként az elméleti munkák miatt már régen nem vállalkoztam -, hogy a szomszéd ház kapuja alatt kifüggesztett lakónévjegyzékből remélhetően egyetlen szempillantással kiválasztom a festő nevét, és akkor megkezdhetem a látszat- biztonságra törő stratégiám megszerkesztését.
     Nem volt szomszéd ház. Így nem deríthettem fényt arra - kifaggatván a festőt - hogy a postás durva tréfát űz velem, vagy valóban komolyak képvásárlási szándékai. Pontosan fogalmazott keresztkérdéseim használatlanul hulltak a feledés homályába. Bozóttal benőtt, szemétkupacokkal tarkított, elhagyatott vidéken pillantottam körbe, az egyetlen, a környéken felfedezhető épület körvonalai lakótömbömtől nyugatra, valahol a távolban remegtek sejtésszerűen a párás levegőben, de odáig már nem merész- kedtem el. Így ítéltem, hogy nem valószínű, hogy az a festő-lakta szomszéd ház. A szórványos civilizációs hagyatékokból és természetes elemekből harmonikus egységgé szerveződő vidék rabul ejtett; a töretlen távlatokban kápráztató, festői szépségek rejteztek és tündököltek. Szédülten vonultam vissza lakásom félhomályába. A legszükségesebb dolgokat gyorsan összecsomagoltam - a címjegyzék-köteteket dühösen az egyik sarokba vágtam -, és menekülésszerűen távoztam; úgy gondoltam, hogy hosszabb, meghatározatlan ideig távol leszek otthonomtól. Az ajtómra - megrögzötten bízva a postás visszatérésében, s remélve, hogy eltűnésemet nem minősíti cserbenhagyásnak, megfutamodásnak - cédulát tűztem: "Kinyitom a szemem, ezek meg lecsukják. Lecsukom a szemem, ezek meg kinyitják. Kontakt.

Függelék:

1. Nem foglalkoztam a képek szerepével és jelentőségével.
2. Soha nem találkoztam képvásárlás gondolatával foglalkozó postással.
3. Festőművész nem lakik a szomszédban.
4. a.) Az 1-3. pontban foglalt állítások durva hazugságok.
    b.) Nem hazudtam, amikor ígéretet tettem, hogy a 
         hazugságról írok.