Labdarúgó világbajnokság. Ez volt a nyár igazi csemegéje. Minden úgy folyt, mintha történt volna valami, mintha a képernyőn látható durva, erőszakos, taktikázó, szellemtelen igyekezet a nagy játék jelene volna.
     Mintha köze lenne a grundhoz, a tribünökhöz, a rongylabdához, az első fűzős bőrfoci eleganciájához, kapus nagybátyám életre szóló vetődéseihez, vagy ahhoz a benyomott fejű tejes dobozhoz, amivel a negyedik bé játszott a padok mögött történelemtől irodalomig, biológiától matematikáig, fizikától földrajzig, orosztól németig, s még azon is túl. Császár és Pápa viaskodott ott a huszita Václáv radikális kritikájával, a Führer negédes nihilizmusával a széklábak közti találatokért.
     Amerikában bábok csatáztak bábukkal. A pálya fölött lógó zsinóroktól, a pályára benyúló kezektől, rudaktól nem lehetett látni semmit. Amúgy is táncolt a pálya a térdek szüntelen noszogatásaitól. Amerikának persze mindegy volt, a mutatványra szegődtetett marslakók közt úgysem tudott különbséget tenni, tetszett, hogy mozogni látja őket a pénzéért. Mindezt hazugsá- gok fedték el. Győztek a brazilok, de egy hét múlva az ember már bizonytalan volt, ki is nyert végül, játszottak-e egyáltalán döntőt, vagy csak selejtező folyt, mindenki kiesésével. Mert mi köze van már a braziloknak a brazilokhoz?
 

(Apa, ne vedd le a szemüveged!)

A Három Tenor a világbajnokságon, egy stadionban. Musicalekből énekelnek dalokat. Mintha medvék korcsolyáz- nának. Amerika boldog, mert a három királyok orrába is láncot fűzött, Európa boldog, mert hőseit viszontláthatta a nagy show-ban. A multikulturális Amerika egy húsdaráló esztétikai ízlésének a színvonalán.
     A lemez bombasiker az öreg kontinensen, de az Újvilágban nem fogy. A párizsi szelet ketchuppal olyan mint a hamburger, csak egy kicsit rosszabb.
 

(Laudetur)

Harang szól áthatóan, repülők, kutyák, vonatok, autók, gyerekek zajfüggönyét átszakítva, pedig elég messze van a templom. Hazugnak érzem. Csalódott vagyok. Az Úr helyett a templom- ban csak fáradt és ideges szolgákat találtam, akik mintha már egyáltalán nem emlékeznének arra, milyen volt akkor, amikor még otthon volt a Gazda, ha volt egyáltalán.
     Félig a templomban nőttem fel. Szorgalmas ministráns voltam. Örültem a szolgálatért kapott, édességre váltható (ötven) filléreknek. Újra és újra a templomdombot övező bokrokban tanyáztunk Ernő bácsi, az öreg sekrestyés fülcibálásai ellenére. Legtitkosabb helyünk a templomtorony volt, csigalépcsőjével, harangjaival, sok-sok galambjával, különös csendjével, rejtelmes sötétjeivel, rémisztő, misztikus magasságával. Büszke voltam családunk negyedik padbeli előkelő helyére. Ostyát csentünk el, bűnökről alkudoztunk gyónás előtt. Telente szétfagyott a lábam a vasárnapi nagymiséken, s arról álmodtam, egyszer majd én is felmehetek a nagyok közé a kórusba énekelni, fújtatni a levegőt az orgonához. Látom régi képeken elsőáldozós áhítatomat, az ünnepi kávé ízének azóta sem találtam párját.
     Huszonöt évi hűtlenség után elutaztam a plébános úrhoz, aki eltemette anyámat, akinek nagyobb szerepe volt az életemben, mint a csak hétvégeken hazalátogató apámnak, s finom, bársonyos, tiszta keze azóta is kísért, hogy megkeresztelné-e fiaimat. Nem tudom, mennyire voltam tékozló fiú, nem szöktem, hanem menekítettek a szülőfalumból, visszatérésem mindenesetre magán viselhette a kor bélyegét, a plébános úr hűvös és tartózkodó volt, beteg, törődött, gyanakvó és keserű öregemberré lett, elutasított, menjek a lakóhelyem szerint illetékes egyházközséghez. Dacos voltam, az ócsai templom ősiségével próbáltam vigasztalódni, ez feleségemnek is kedvére való lett volna, de ott épp felújítás folyt, így megúsztam a kínos jelenetet, hisz az a reformátusok otthona, én meg katolikus vagyok. Barátom ravaszsága sem tetszett, aki egy vidám félegyházat talált fia keresztelőjéhez. A tömjén illatát kerestem. Így hát végül maradt a helyi parókia. Furcsa volt, hogy gyanakvással fogadtak, hogy feltételeket szabtak, de engedelmes voltam, minden követelményt pontosan teljesítettem, a fiúk hittanra jártak, katekizáltunk is, minden vasárnap ott voltunk az ifjúsági misén, s így végül megesett a keresztelés. De a kegye- lemre nem volt idő, sem a templomban, sem a hittanórán, sem a szertartáson. Terelgetődtünk, kioktatódtunk, enyhe morális zsarolások tárgyaivá lettünk. Hogy mi most kiügyeskedjük ugyan a zsebükből a keresztlevelet, de átlátnak rajtunk és megvetnek minket szemforgató pogányságunkért. Pedig fiaimat tiszta szívvel ajánlottam az Úrnak, fogadja őket, ha van szava hozzájuk. Nem bántam volna, ha megszédülnek a hittől, nem olyan nagyon megnyugtató nélküle. (A Biblia volt az első képregényük, Jézus számukra az egyetlen aktív és jóravaló földönkívüli.)
     Leckefelmondássá silányult a történet. De azért a harang csak szóljon, kérdezzen, nyugtalanítson.
 

(Negró)

Reklámok a tévében. Gyerekeim nagyon szeretik nézni őket. Kétségbeejtő, mert abszolut logikus. Szeretik a meséket, sok-sok mesét olvastam, találtam ki nekik estéről estére. S a mesék, természetesen az én meséim is tele voltak valótlansággal. A reklám is mese, tíz másodperces, és természetesen csupa hazugság. Csakhogy amíg a mesei tódítás jó kaland, a gyermeki univerzum kiépítése, addig a reklám folyamatos szőnyegbom- bázás a szabad és független képzelet ellen. Persze van egy önvédelmi stratégiánk, s a reklámok csalásait fürge kis nyelvi rakétákkal igyekszünk - a gyerekekkel vetélkedve - ártalmat- lanná tenni. De a reklámbombák technikai fölénye vitathatatlan.
 

(Tyúkszaros életünk)

A szomszédunkkal régóta perben állunk a kerítés miatt. Kötelezettsége volna megépíteni, de évtizedek óta halogatja. (Harag nem lett belőle.) Hazaköltözésünk után, apósom halálát követően újra és újra szóba hoztuk, végül beadta a derekát, és igéretet tett a kerítés elkészítésére. Jóvágású, jóhangú vasúti tisztviselő volt hajdanán, ma disznókat nevel, tojást termel, tyúkokkal foglalkozik. Az udvara, amit a miénktől el kellene választania, kő és téglarakásokkal, földhányásokkal, gazren- geteggel, trágyagödrökkel, ólakkal van tele. Harminc éve befejezetlen házának cseréptetején lyukak, az eresz mint a szita. Szóval egy rendes kerítés nem is illik hozzá, nekünk viszont annál inkább hiányzik. Az általam gyártott ideiglenes kerítés a végét járja. A három évvel ezelőtti ígéret is megsavanyodott már.
Elképesztő a disszonancia ennek az embernek a kellemes, kultúrált, igényes, némi nyájassággal színezett beszédmódja, és mondjuk a csapágyon gördülő, zörgő, madzaggal húzott idétlen tojásszállító járműve között, mellyel nap mint nap elvonul az állomás felé. Látható siralmas szegénysége, ócska klottnadrágjai és vélhető zsugori gazdagsága között. Néhány éve még gyakran felcsendülő, erősen zengő baritonja, és a körülötte gyűlő mocsok között. Állandó iparkodása, hogy új és új ólat, kamrát építsen, és páratlan igénytelensége között, mert ezek eleve romos tákolmányokként készülnek el. A tisztviselőből lett kétbalkezes gazdálkodó a félpolgári lét és a kifakult falusi örökség összegabalyodásának rémületes múzeumát építgeti.
     Első felesége már idős asszonyként hagyta el. Szerzett egy új asszonyt, akit éppúgy hámba fogott, mint elmenekülő elődjét. Ő meg szegény halálos daganattal a testében is csak küszködött a férfiből áradó káosszal az utolsó pillanatig.
     Aztán a szomszéd úr a temetés költségeire hivatkozva újabb halasztásról beszélt anyósomnak. Jóllehet a szegény szomszéd- asszony erre már tisztesen félretett a saját pénzecskéjéből, s ezt mindenki tudta az utcában. Mikor a temetést nem is ő rendezte, hanem valahol messze az asszony gyermekei. Füllentett hát a kedves szomszéd egy-kétezer forint kedvéért. Gyűlt bennem az indulat a nagy szembesítéshez, de végül csak előkerült valahogy a drótra a pénz, s azóta már áll is a kerítés bár rögtön olyan roskatag lett, mint a ház harminc év alatt, kihazudva, elcsalva belőle vasalás, gondosság és cement, gyermekeimtől is féltenem kell, nehogy véletlenül bottal ütögessék vagy rátámaszkodjanak. Egyik oszlopa például három, felállítás közben összetört betonoszlop-csonkból lett összedrótozva. Szomszéd úr pedig robotol tovább a kerítés mögött, lankadatlanul, valamiért, amit már rég elveszített, valamiért, ami nincs sehol. Talán még akkor emlékeztet leginkább egykori önmagára, amikor valahai pártja utódjának a képviseletében korteskedik.
 

(H h)

Szegény szomszédasszony, mint mások, ő sem tudhatta, az orvosaitól legalábbis nem, azt, amit már mindenki suttogott a háta mögött, hogy életéből hetek, hónapok vannak hátra. Többször hallottuk, hogy gyermekei hazaviszik, hetente újabb időpontot jelöltek meg, állítólag nekik is épp nagy bajaik voltak, hol meg az autójuk volt szerelőnél. Végül kórházban halt meg, egyedül, hazudozó fehérköpenyesek között. Az orvosi rend talán az utolsó hazai feudális organizáció, jobbágyai vagyunk mindahányan, lelkek a polcokon, az asztalon, majd az irattárban.
 

(M)

Délutánonkénti kirándulóhelyünk a valaha faluszéli, de ma már belvárosinak tekinthető nádas, egy kis tóval, egy csöpp ligetes résszel, egy-két foltnyi réttel. Egyik füves térség közepén egy földhányáson, betonba ágyazva áll egy otromba szikladarab, arccal a kövesút felé. Rajta a felirat: BARÁTSÁG PARK 1975. A hazudozás bumfordi falusi remekműve. Idehozták ezt a melák kőtömböt egy szűk, lapos térre, egy alföldi zúgba, ahol kavics sem terem, az államosított modernizmus önérzetével hagyták meg nyers és durva behemótnak a (szovjet-magyar) barátság megingathatatlan, örök monumentumaként. A provincia van itt a birodalmi provincializmus parittyájával megcélozva és eltalálva.
     Elképzelem az avatást, ahogy a lepel lehull erről az ártatlan szörnyről, ahogy a kék és vörösnyakkendős gyermekek ajkán felcsendül a dal, ahogy a kirendelt szovjet hadseregcsoportbeli egykedvű figyelemmel koncentrál egy elérhetetlen szép tanárnőre, ahogy a titkár elvtárs elégedetten szemléli a gyülekezetét, s közben már az esti trakta fáradságaira gondol, ahogy néhány rosszul öltözött kis benszülött az árok túlsó partjáról álmélkodik játszóhelyük nagy fölbolydulásán. Ők ma is fellelhetők persze itt, a kő is az övék lett, karcolgatják, köpködik, próbálnak felkapaszkodni rá, elfogadták bálványuknak.
     A barátság, amit a fekete felirat őriz, elszennyezte vizeinket, megmérgezte földjeinket, deformálta emberi alakzatainkat. Előbb zápul meg ez az óriás kőtojás, mintsem feledhetnénk.
     A park szemétlerakóhely volt, ma is az. A tavacska legújabb szerzeménye egy teherautó szétrohadt vezetőfülkéje. Szép nagy darab. Emlékmű ez is. Park ez az elrekesztett faluszél, ahogyan város az én csúf, ápolatlan, mogorva nagy falum. Csak a tél igazi itt, a jég és a hó gyengédsége révén, ahogy siklik a korcsolya, a szánkó a tófenéken rekedt, iszapba süllyedt évek, életek, hulladékok fölött.
 

(Húsz forint)

Drága néném elvesztette a kulcsát, és a Keletiben aludt. Másnap a reggeli ájtatosságon zavartalan magyarázkodott testvérének, miért is nem ment vissza hozzá, ha már nem sikerült bejutnia a saját lakásába. És azóta, bár alighanem akadálytalanul hazatérhetne, ha a kulcs nem is került elő, hiszen a háztulaj- donos ki tudná nyitni az ajtót, és mások is segítenének, ő csak zavartan motyog furcsa, tekervényes valótlanságokat, és megy esténként a Keletibe.
     Beteg, idős vénlány, Isten ájtatos báránykája, halandók közt mindig félszeg, szótlan és bizonytalan volt, személyes életében körülményes és igénytelen. Talán azért hazudik nekünk, mert nem tudja, nem meri bevallani, hogy az éjszakai Keletiben talált egy zsámolyt, az ő emberéhez a legközelebbit? Vagy hogy az ott neki egy akol, egy istállócska, sok sok jászollal, Máriával, Józseffel és Jézuskával? Nem tudom.
     Látom őt, amint ujjai kapaszkodnak a pénztárgép billentyűin, örökkön-örökké, számlákkal kerítve körbe a lét határait, melyeken most határsértést követ el éjszakáról-éjszakára.
 

(Cordon sanitaire)

Árusok tere - valaha ez így volt, azt mondják, a romolhatatlan nevek kezeskednek érte, az utcai kereskedelemnek saját helyei voltak. Eldönthette bárki, kedve van-e hozzá vagy sem. Most meg zsibvásár lett az egész ország, mintha egy kozmikus bolhapiac robbant volna szét fölöttünk, telefröcskölve árusokkal minden emberjárta hely. Árusokkal - írom -, pedig inkább kéregetőknek vélném őket. Nekem ez a mértéktelen ajánlkozás csak álca, szánalmas kis fedezék, számomra minden csokor, minden bolyhos cipő, gázgyújtó, melltartó, nyakörv, csokoládé, nyakkendő, kutyakölyök, zokni, könyv és paprika egy-egy kinyújtott tenyér is: "Adj pénzt, mert anyád áll itt dagadt lábakkal, nagyapád tépett szakállal, testvéred telhetetlen mohósággal, kisfiad megalázottan". Kibírhatatlan. Nem merek a szemükbe nézni, soványka pénztárcámat elhajítanám, szaladnék, elbújnék előlük.
     Hozzájuk képest a koldusok mintha fényes üzletet vinnének, biztos háttérrel és rózsaszínű jövendővel. Az is, aki gyermeke felgyógyulásából él, az a kislány is, aki egy Rákóczi úti ház falának támaszkodva ül nap mint nap, hétről-hétre, sápadtan, szürkén, fehéren, kopottan, szótlanul, azok is, akiknek a kalapjuk a cégér, azok is, akik egy imát motyognak a lehulló forintok után.
     Aztán vannak még a tarhálók. Vadásznak az örökké áramló tömegben. Az alkohol párducai. Erdélyi peregrinusok. Cigány madonnák a kisdeddel. Kezem megadóan - elutasítóan - a levegőben, egy testcsellel máris a hátuk mögött vagyok, de mintha csak magammal cicáznék, zsákmányból vaddá változom át, aztán vadból zsákmánnyá ismét.