Laki Mihály

Janus-arcú rendszerváltozás
Tanulmányok
Összeállította: Schmidt Mária és Tóth Gy. László.
Kairosz Kiadó, Budapest, 1998.
446 old., 1790 Ft

Tanulmánykötetet gyakran publikálnak egy mester (vagy főnök) tanítványai (beosztottai), máskor kutatások, konferenciák résztvevői adják közre eredményeiket kötetbe gyűjtve. Nemritkán kerek évforduló (városunk, egyetemünk, intézetünk, tudományos társaságunk fennállásának, a nagy ember halálának/születésének ünnepi dátuma) alkalom a csoportos megjelenésre. A tárgy hol azonos - például egyes kutatási zárókötetek esetében - máskor a szerkesztő fűzi fel az első pillantásra eltérő témájú produktumokat valamely ideológia vagy okfejtés fonalára. A Schmidt Mária és Tóth Gy. László jegyezte kötet egy további, a divatból (átmenetileg?) kiment alfaj, a hasonló politikai elkötelezettségűek csoportos jelentkezésének dokumentuma: "a szerzők mindegyike a polgári jobbközép elkötelezett és elismert híve" (5. old).
Nemcsak a résztvevők köre, de a szerkesztők által célba vett tárgy is jól körülhatárolható. A Fidesz, illetve a Magyar Polgári Demokraták Társasága körül gyülekező, jórészt országosan ismert, sőt elismert tudósok és politikai elemzők számos szakmából, tudományterületről rekrutálódtak, de a "tanulmányok mindegyike a rendszerváltozásról szól" (5. old.). A kíváncsiságunkat nemcsak az csigázza, hogy a miniszterelnök, Orbán Viktor mutatta be a kötetet, de az is, hogy a szerkesztők szellemi újdonságot ígérnek: "ez az első kísérlet, amely ilyen [milyen? - L. M.] megközelítésből elemzi a rendszerváltozás gazdasági és társadalmi folyamatait, illetve ezek következményeit." (uo.)

Elkötelezettség és tudományos teljesítmény

Nincs a birtokunkban kutatási beszámoló arról, hogyan befolyásolja a pártkötődés a tudományos vagy elemzői teljesítményt. Ha kimutathatnánk például, hogy a Kisgazda Párttal szimpatizáló társadalomtudósok idézettségi indexe magasabb, mint a MIÉP-et kedvelő tudósok hasonló mutatója, közelebb jutnánk a válaszhoz. De egy ilyen elemzés éppúgy várat magára, mint a politikai irányzatok elkötelezett hívei és a politika iránt közömbösek teljesítményének összevetése. Sajnos arról sem tudunk, készült-e ilyen elemzés más szakmákról. Nem tudjuk, jobban operál-e a szabad demokrata, mint a fiatal demokrata orvos, és ugyanígy a sötétben tapogatózunk a szocialista és a kereszténydemokrata gondolkodású vadőrök teljesítményének összehasonlításakor.
Nem kizárt, hogy a közös gondolkodás és a politikai, világnézeti elkötelezettség teremtette érzékenység jó kérdéseket, elemzési szempontokat ad. Ebből a szempontból sincsenek átfogó, általánosítható kutatási eredmények, a szórványos tapasztalatok pedig korántsem egyértelműek. Tudunk eseteket, amikor a radikális társadalomkritikai szemlélet igen váratlan kérdéseket, jól használható fogalmakat hozott létre, máskor viszont az egyébként igen tehetséges tudósok elvakult hite késleltette a kézenfekvő következtetések levonását. A jelzett gondok miatt nem vállalkozunk a politikai elkötelezettség és a tudományos teljesítmény közötti kapcsolatok vizsgálatára. A tanulmányokat és a kötetet a szokásos szempontok szerint mutatjuk be és értékeljük.

Készültségi fok

A szerkesztés elve egyszerű és világos: a kötetben szereplő tizenhat tanulmány a szerzők családnevének betűrendjében követi egymást. Így a hasonló tárgyról szóló írások összevetésekor lapozgatnunk kell, viszont (követve a telefonkönyvek ismert logikáját) a név és a cím alapján nagy valószínűséggel megtaláljuk a számunkra érdekes írásokat. Persze más megoldás is lehetséges lett volna. Ha például a két makrogazdasági tanulmány egy blokkot képezne, úgy könnyebb lett volna áttekinteni, miben ért egyet és miben nem Mellár Tamás és Matolcsy György. (Matolcsy az optimistább.) Diczházi Bertalannak a magyarországi privatizációt és Sepsey Tamásnak a kárpótlás hazai történetét elemző írásai is számos szálon kötődnek egymáshoz. Fritz Tamás színvonalas elemzése a magyarországi pártszerkezet kialakulásáról és változásáról is megelőzhette volna Tóth Gy. László Posztkommunista kormánykoalíció Magyarországon című tanulmányát.
A kötetben összegyűjtött írásokat nemcsak témájuk, de készültségi szintjük és műfajuk alapján is csoportosíthatták volna a szerkesztők. Több szerző tudatosan vállalja, hogy esszét írt (például Tellér Gyula, Matolcsy György), mások a tudományos publikálás bizonyítási, idézési stb. szabályai szerint előállított írást adtak közre. Ilyen például Kahler Frigyes Erkölcsi és jogi igazságtétel című tanulmánya, amely elsősorban a vonatkozó jogszabályok elemzése alapján írja le az igazságtétel ügyének 1989 utáni történetét.

Vázlatok, hipotézisek

Martonyi János Értékek és külpolitika című rövid írása egy olvasott ember külpolitikáról vallott - nem különösebben eredeti - nézeteinek vázlatos összegzése. Máshol is olvasható gondolatait ismétli Mellár Tamás a kilencvenes évek gazdasági helyzetéről készült, konjunktúrajelentések összefoglalóját idéző elemzésében. Elhagyható lett volna a kötetből Tóth G. László már említett publicisztikája. A durva, személyeskedő hangú, zavaros szerkezetű írásban a szerző saját gondolatok hiányában szorgalmasan ismétli Tellér Gyula, Tőkéczki László és Schmidt Mária nézeteit (lásd később) az SZDSZ és a MSZP együttműködéséről, a Demokratikus Chartáról. Kilóg a sorból Molnár Attila Károly A nyitott társadalom és a Kaotikus Fegyház című tanulmánya, amelyben a szerző "a kötet szerkesztőjének felkérésére" (270. old.) folytatja, illetve megismétli vitáját Karl Popperrel a nyitott társadalom mibenlétéről és veszélyeiről.
A kötet írásainak zöme több ennél: (készülő? tervezett?) nagyobb tanulmányok, esetleg könyvek gondolatmenetének, fő tételeinek összefoglalásai. Ilyen Illés Zoltán és Medgyesi Balázs A környezet- és természetvédelmi mozgalom szerepe a rendszerváltásban című írása. A szerzők a nyolcvanas évek második felében ellenzéki környezetvédelmi mozgalmak aktivistái voltak. Mint "részvevő megfigyelők" összefoglalják, hogyan kezdődött a környezetvédelmi ellenállás Magyarországon. Bemutatják az akciók, főként a Dunaszaurusz elleni fellépések eseménytörténetét. A másik oldalt is megismerhetjük írásukból. Áttekintik a kommunista rendszernek, benne a KISZ-nek, az ellenzéki mozgalmak szétverését szolgáló, álszervezeteket, ellenprogramokat kreáló tevékenységét. Csak reméljük, hogy a források, dokumentumok alapos feldolgozása után, a mozgalmakról mások tollából megjelent írásokat is áttekintő, érdekes tanulmány születik majd. Különösen sok munka vár rájuk a rendszerváltás utáni események értelmezésében. 1989 után "A többnyire egy tőből építkező mozgalom egyszerre találta magát az új kormányban és az ellenzékben" (154. old.). Nem kis gondot okozhat a továbbiakban annak a helyzetnek az elemzése sem, amikor "[a] mozgalmak támogatásának fő forrása a központi alapokból építkező, újraelosztó rendszer, amelyet többnyire pont azok a szervek képviselnek, amelyek ellenőrzésére a környezetvédelmi társadalmi szervek hivatottak lennének" (155-156. old.). A továbbfejlesztett változatból talán kiderül az is, miért vált a kilencvenes évek közepén csupán néhány ezer aktivista ügyévé az ember és a természet viszonyának szabályozása, s miért nem vesz részt a lakosság túlnyomó többsége a környezetvédelemben.
Őry Csaba, aki a TDDSZ és a Liga Szakszervezeti Szövetség aktivistájaként szerzett nevet,  résztvevő megfigyelőként írta Munka hadának... című rövid tanulmányát a magyar szakszervezeti mozgalomban lezajlott felemás rendszerváltásról. Bemutatja, hogyan jött létre az az értelmiségi csoport, amelyik a jogszabályok, joghézagok teremtette térben a lengyel Szolidaritás után másodikként legális, a kommunista párttól független szakszervezetet alapított egy szocialista országban. Az új szakszervezetekből alakult, jelentős nemzetközi elismerésben és támogatásban részesülő Liga hamarosan a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások résztvevője lett.
A jogi és a politikai környezet szempontjából semmi akadálya nem volt annak, hogy a kommunista hatalom által kreált "transzmissziós" álszakszervezeteket és szövetségüket 1990 után egy új, független szakszervezetekből álló szövetség váltsa fel. Tudjuk, nem ez történt. A TDDSZ ma már néhány száz tagból álló nosztalgiaklub csupán, a Liga is a peremre szorult. Akkori ellenfeleik, Nagy Sándor, Kósáné Kovács Magda, Csintalan Sándor és társaik nemcsak átmentették a régi szakszervezetet, de a SZOT-utód MSZOSZ hosszú időre a szakszervezeti oldal legerősebb eleme lett. Őry Csaba fontos felismerése, hogy az új szakszervezetek kudarca és a szakszervezeti mozgalom általános gyengesége nem csupán a vagyonmegosztási vita elhúzódásával és az új, független szakszervezetek hibáival, aktivistáik radikalizmusával magyarázható: "Az érdekképviseletek helyzetét súlyosbították a gazdasági szerkezetben bekövetkezett változások. Megváltozott a gazdálkodási egységek tulajdoni formája és mérete, szektorok tűntek el, mások pedig felértékelődtek. Közel 800 000 kisvállalkozás 11 fő alatt alkalmaz munkavállalókat, akik gyakran nem mások, mint családtagok, rokonok. Ezeken a helyeken természetesen nem lehet szakszervezetről beszélni." (281. old.)
A szakszervezeti mozgalom állapotát a rendszerváltozások után az is befolyásolta, hogy "a mindenkori kormány kevéssé érzékeny az érdekképviseletek által felvetett problémákra, annál inkább érdekelt abban, hogy az érdekképviseleteket semlegesítse. Az Antall-kormány idején ez azt jelentette, hogy az oszd meg és uralkodj elv alapján, lebegtette az érdekképviseleti rendszerre vonatkozó elképzeléseit. Ígért és fenyegetett, és halogatta a döntéseket. [...] A Horn-kormány ezzel szemben magához korrumpálta a szakszervezeti vezetőket. A szakszervezeti bürokráciának nyújtott előnyökért cserébe passzív érdekérvényesítést várt. Végül is ez történt." (283. old.)
Résztvevő megfigyelő volt Sepsey Tamás is, aki a Kárpótlási Hivatal korábbi vezetőjeként alapos és részletes tudással rendelkezik A kárpótlás rövid története megírásához. Sepsey a történet kezdetét 1945-re teszi, ám igazából az 1989 utáni eseményekre figyel. Már az is ellentétes érdekeket szült, hogy "[a] kárpótlással a jogalkotó megpróbálta az elmúlt rendszerek törvénytelenségeinek jóvátételét összekapcsolni a szociális piacgazdaság kiépítésével." (326. old.) Eközben tapasztalatok nélkül, a cselekvő tanulás keretében, "[a]z egymást követő jogszabályok kidolgozása során kellett kimunkálni a kárpótlás jogelméleti alapjait, a végrehajtás tapasztalatai beépültek a jogszabályalkotás folyamatába, s mindeközben az Alkotmánybíróság igen jelentős tevékenységgel gazdagította, finomította a kárpótlás elméletét." (333. old.)
Sepsey tanulmányának két főszereplője van: a parlamenti többséggel rendelkező kormány és az Alkotmánybíróság. Jogértelmezési küzdelmeiket erős korlátok közé szorították az ország gazdasági lehetőségei. Egyfelől hamar kiderült, hogy a kárpótlásra jogosultak száma korlátlanul növelhető, hiszen "a diktatórikus hatalomgyakorlás önmagában is tömeges méretekben okozott kárt az állampolgároknak" (332. old.), másfelől "a jóvátétel mértéke meghatározásánál tekintettel kellett lenni az ország gazdasági teherbíró képességére is" (uo.). Sepsey rámutat, hogy ilyen helyzetben csak korlátozottan jó jogszabályi rendszer és végrehajtó apparátus jöhetett létre.
Úgy tűnt akkor, hogy nemcsak a kormány és az Alkotmánybíróság, de az ellenzék és a kormány között is a kevésbé rossz kereséséről folyik a vita. Sepsey azonban anélkül, hogy dokumentálná, arra a következtetésre jut, hogy az akkori ellenzék pártjai (nem tudjuk, hogy a Fidesszel vagy a Fidesz nélkül?) "a megegyezés keresése helyett - politikai céljaikat előtérbe helyezve - nem a múlt okozta sérelmek feltárásában és a lehetőségek szerinti kompenzálásban voltak érdekeltek, hanem a társadalmi feszültség olyan mérvű növelésében, mely szándékaik szerint a kárpótlás ürügyén akár az akkori kormány megdöntésére is vezethetett volna" (335-336. old.).
Az ígéretes vázlatok közé tartozik Diczházi Bertalan Tulajdoni átalakulás Magyarországon című írása is. Diczházi, aki elsők között fogalmazta meg a magyarországi magánosítás lebonyolítására vonatkozó markáns terveit, később az Állami Vagyonügynökség vezető munkatársaként, igazi résztvevő megfigyelőként szemlélhette a hazai privatizációt. Előbb a nyolcvanas évek végén egymással versenyző privatizálási elképzeléseket mutatja be, majd ezeket összeveti a lezajlott folyamatokkal. Fontos megállapítása, hogy a tulajdoni átalakulás már 1985-ben a vállalati tanácsok megalakulásával elkezdődött, hiszen ekkor "a vállalatok egy része saját maga kereste cége átalakulásának módját" (67. old.). Ekkor egy sajátos hatalmi vákuum keletkezett, amelyben "[á]llami tulajdonosi kontroll nélkül akár egész cégeket lehetett ellenérték nélkül »magánelsajátítani«" (uo.). Nem lett volna érdektelen, ha Diczházi ütközteti álláspontját az övétől eltérő nézetekkel.  Voszka Éva legújabb könyvében például arra a megállapításra jut, hogy ekkor még nem beszélhetünk privatizációról, hiszen "[a] spontán privatizáció időszakában [...] a magántőke beáramlása a nagyvállalatokba éppen csak megindult" (A dinoszauruszok esélyei. Nagyvállalati szerkezetváltás és privatizáció. Pénzügykutató Részvénytársaság, Bp., 1997. 57. old.).
Diczházi erőssége a csoportképzés, a jellemző esetek, tipikus ügyletek bemutatása, de igen tanulságos a privatizációs történet szakaszainak elhatárolása, az egyes kormányok privatizációs politikájának vázlatos összehasonlítása is. Igen fontos állítása, hogy a privatizáció kedvezményei egyenlőtlenül oszlottak el: "Igazi nagy előnyöket a bankrendszerhez közel állók tudtak szerezni. A kárpótlási jegy felhasználásában pedig a bennfentesség, az információ, a spekuláció játszott főszerepet." (85. oldal) A privatizáció hatására javult a magyar gazdaság teljesítménye: "Még nincsenek végleges tapasztalatok, de már megállapítható, hogy a magánosított vállalatok általában jól működnek. Az új tulajdonosok a költségek lefaragásával, átszervezésekkel hatékony vállalati struktúrát hoztak létre." (87. old.) Diczházi a privatizáció társadalmi hatásairól már nincs ilyen jó véleménnyel. Szerinte az igazi nyertesek a külföldi befektetők és a volt nómenklatúra tagjai. Ezzel szemben a nyolcvanas évek vállalkozói, "[a]z egykori gmk-sok, kisszövetkezetek az elképzelésekhez képest kevéssé voltak eredményesek a nagy vagyoni elosztásban" (90. old.). Reméljük, hogy a szerző hamarosan dokumentumokban gazdag könyvben bizonyítja tételeit.
Gergely András Antall József, a rendszerváltozás miniszterelnöke című tizenhárom oldalas vázlatában új megvilágításba helyezi a miniszterelnök életét a szocializmus éveiben. Az "alámerült" múzeumigazgató a szerző interpretációjában a Kádár-korszak magyar szellemi ellenállásának egyik központi figurája. Előbb csak nyugati újságírók "adták egymásnak a tippet", később, "[a]z 1980-as évektől Budapesten akkreditált diplomaták is vették már a bátorságot, hogy ellátogassanak Semmelweis szülőházába, az Orvostörténeti Múzeumba, hogy szót váltsanak ezzel a magyar és a világpolitikához egyaránt értő, de attól szemlátomást távolságot tartó, az aktív szerepvállalásra minden látszat szerint nem vágyakozó emberrel - Antall Józseffel". (122. old.) Az érzékletes leírás mellett (szinte látjuk, ahogy a köpenyükbe burkolózó diplomaták és újságírók alaposan körbenéznek, majd besurrannak a múzeum kapuján) Gergely András figyelemre méltó magyarázatokkal is szolgál Antall félsikereire és kudarcaira. A miniszterelnök kommunikációs nehézségeit így magyarázza: "Nem állíthatjuk, hogy Antall József az úriemberség egyetlen lehetséges formáját testesítette meg, de a baszdmegjózsik kacsingató, bratyizó stílust teremtő, mindennapiasnak szánt, ám a politikát is eluraló világában megjelenését, beszédmódját tekintve volt a lényében valami, ami a »nem közülünk való« érzületét váltotta ki. Nyilván azért is, mert úriember volt egy olyan korban, amikor ilyen lénnyel nemzedékek egész sora nem találkozott." (128. old.)
Gergely szerint a miniszterelnök elsősorban a hozzá hasonló (úri)emberekre számított tervei végrehajtásában: "Saját korosztályában, környezetében bízott, s a fiatalabbak közül azokban, akiknél a családi háttér is garanciát jelentett. »Új, friss erőkben« azért nem hitt, mert látta, megélte a jórészt új erőkből szerveződő 1945 utáni parasztpárt, a szociáldemokraták, a kisgazdák akkori erkölcsi széthullását." (131. old.)
Gergely úgy véli, hogy Antall József káderpolitikai kísérlete csak részben sikerült. Csapata falanxként megakadályozta ugyan az ország szétlopását, ám "[h]iába remélte, hogy van hagyomány és folytonosság, amely megmentheti az országot a balkanizálódástól. Az elmúlt negyven év erkölcsileg intakt egyéneket kitermelt, szociológiailag körülírható rétegeket már nem. És az egyéneket nem lehetett azonnal elitté szervezni." (131. old.)

Kétpólusú szerkezet:
az elnyomorodott lakosság
és a befolyásos csoportok

A magyar nép nyomorúságos erkölcsi állapotát Tőkéczki László is említi Értékvesztés és iskolapolitika című - ugyancsak a vázlatok sorába illő - tanulmányában: "Magyarországon »kizökkent az idő«, s a társadalom nagyobb részének manipulált, illetve hiányos éntudata és műveltsége miatt ez a többség képtelen az önvédelemre, önszerveződésre és saját erkölcsi-politikai kifejezésére. A legtöbben a régi, reálszocialista módszerhez nyúlnak, megpróbálják a túlélést, s közönyük ugyanúgy, mint elfojtott frusztráltságuk a régi-új hatalombirtokosok objektív segítője lesz." (423. old.) Az iskolarendszer is felelős ezért a helyzetért: "...a kiválóan oktató iskolákban az indoktrináló reálszocialista nevelési elvek hallgatólagos elvetésével hihetetlenül legyengült az értékelvi/erkölcsi szocializáció. A becsületes pedagógusok »hajtós«, felvételi sikerekre beállított munkája sajnos jórészt magára hagyta a diákokat akkor, amikor a családok egyre nagyobb része sem volt képes - számos okból kifolyólag - gyerekei nevelésére. A tiszteletre méltóan színvonalas oktatás mellett így jött létre egy egyre nagyobb iskolai erkölcsi deficit, amelynek legfontosabb következményei közösségi jellegűek voltak: ugyanis, akit az önzés, az egyéni érvényesülés és a versenyképesség vezet, az nem képes, még a számára is nélkülözhetetlen egyén feletti ügyekben, struktúrákban gondolkodni." (425. old.)
Tőkéczki sajnos nem mutat be a megállapításait alátámasztó, saját vagy mások által végzett és publikált kutatásokat. Adósunk az övétől eltérő nézetek, kutatási eredmények említésével és bírálatával is, pedig nem kizárt, hogy a racionálisan viselkedő emberek képesek egyszerre versenyezni és kooperálni. Az sem elképzelhetetlen, hogy a kemény munka javítja az erkölcsöket, továbbá honfitársaink munka után vagy előtt egyén feletti ügyekben is dönthettek vagy éppen nevelték gyermekeiket. Tőkéczki helyenként nem is titkolja, hogy nem sokra tartja a (Fidesz vezette koalíciót azóta parlamenti többséghez juttató) egyszerű magyar polgárokat: "Az egyéni életbe és a családba visszaszorult felelős és független döntési lehetőségek évtizedes kényszerei visszaprimitivizálták népünk tömegeit. Mint a nem olvasó embernek az olvasás, a nem demokratikus életeknek a demokrácia - a politika - fárasztó, céltalan. Hihetetlen ingadozások, befolyásolhatóság jellemzi a magyar társadalom többségét." (431. old.)
A visszaprimitivizált, befolyásolható magyar nép motívuma a kötet más szerzőinél is visszatér - később majd bemutatjuk. A másik póluson pedig jól szervezett, a hatalmat, befolyást koncentráló idegen és hazai csoportok irányítják az eseményeket. Matolcsy György tanulmányának már a címe is erre a feltevésre utal: Magyarország eladósítása - és nem eladósodása. A szovjet birodalom külföldi adósságainak alakulását Matolcsy a nyugati kormányok és pénzügyi körök összehangolt akciójára vezeti vissza: "Ugyanis ennek az országcsoportnak az eladósítása a nyugati államok, illetve bankjainak egy nagyívű történelmi játszma része volt, melynek keretében a Nyugat politikai érdeke a Jalta után kialakult európai status quot kívánta megbontani majd felszámolni." (201. old.) E nagy játszma (majdhogy nem azt írtam, "a nagy összeesküvés") része volt a magyar eladósítás is. Az "adósságfegyver" (jellemző kifejezés) jól működött, a rendszer felbomlott. Az események azonban nem várt fordulatot vettek, a Nyugat nem engedte el a magyar adósságokat: "nem került sor a várt történelmi igazság-tételre", "a jutalom elmaradt"
(208. old.). Magyarország azóta is képtelen semlegesíteni a Nemzetközi Valutaalap nyomását.
Matolcsy szerint a belső államadósság növekedése sem spontán folyamat volt, hanem tudatos döntések következménye. Azok támogatták, akik szerint jó, ha az eladósodott állam nem tud felelőtlenül költekezni, de valójában a belső eladósodás a pénzvilágnak vált hasznára, és ezen belül is különösen jól jártak a külföldi tulajdonosok. "Ha mint egyéni befektető nyertem azon, hogy állampapírt vettem egy saját cégbe történő befektetés helyett, s ha ez tömeges méretű akció, akkor tőkét és profitot visz át a reálgazdaságból a pénzgazdaságba. Hasonló módon jelentős tőkét vitt át a belföldi államadósság felduzzadása a kamatfizetéseken keresztül a belföldi szereplőktől a külföldi szereplőkhöz, mert a pénzgazdaság szereplői - tehát a nyertesek - alapvetően külföldi tulajdonú pénzintézetek, befektetők és brókercégek ebben az évtizedben." (222-223. old.)
Az idézet jól mutatja az összeesküvés-elmélet e válfajának gyengéit. Matolcsy feltételezett viselkedést részmozzanatokkal magyaráz. Ha ugyanis azt is megnézné, hogy mit kezdett a pénzvilág, a külföldi befektető a nyert pénzzel, hogy mit vásárolt belőle és kitől, hova fektette be és miért, akkor a nyertesek és a vesztesek köre már nem lehetne számára ennyire kézenfekvő. Ha végiggondolná azt az esetet is, amikor nem valamilyen központban tervezik és koordinálják a világrengető folyamatokat, hanem azok egymástól vagy a tervektől független akciók, és más tervek eredői, akkor talán annak is adna esélyt, hogy Magyarország inkább eladósodott, mint eladósították.
A kötet más szerzői is támaszkodnak érvelésükben arra a tételre, hogy a nyugati kapcsolatokkal rendelkező csoportok jártak jól a rendszerváltozással. Bárány Anzelm Volt egyszer egy sajtószabadság című tanulmányában így érvel: "Mivel a magyar rendszerváltozás keretfeltételeit és átalakulási mintáit döntően a nyugati hatalmak alakították ki, azok a csoportok kerültek lépéselőnybe, amelyek nyugati tapasztalattal és információkkal bírtak. A pénzügyesek és a diplomaták mellett ide tartoztak az újságírók is." (20. old.)
A befolyásos csoportok és a befolyásolható, velük szemben ellenállásra képtelen tömegek modelljét alkalmazva Bárány arra a következtetésre jut, hogy az előnyök halmozottan jelentkeztek azoknál, akik nemcsak nyugati tapasztalatokkal, kapcsolatokkal rendelkeztek, de ráadásul birtokon belül is voltak. A szabadság, a politikai önigazgatás jelszava egy ilyen helyzetben (ahogy nem is olyan régen mondták, objektíve) a régi hatalmi szerkezet fenntartását szolgálta: "Az SZDSZ egész stratégiája ugyanis arra épült, hogy mindkét médiumban szimpatizáns többséget tudhat maga mögött, ezért a szakma önigazgatásának és szabadságának jelszava kiválóan szolgálta meglévő sajtópozícióinak védelmét." (25. old.) Bárány számos érdekes adalékkal szolgál arra, hogy a régi rendszert kiszolgáló sajtómunkások hogyan őrizték meg, szerezték vissza pozícióikat. Elsősorban egy 1992-es felmérés alapján arra a következtetésre jut, hogy "Magyarországon a médiamunkások rekrutációs bázisa elsősorban történelmi okok miatt szinte kizárólagos balliberális többséget eredményezett" (25. old.). Megjegyzem, hogy a szerző által közölt adatok ezt nem feltétlenül támasztják alá. Akkor az újságírók között messze még a legnépszerűbb a pártpreferenciák szerint a Fidesz 38%-kal, míg az MSZP-nek 13, az SZDSZ-nek csak 12% jutott. Ez csak akkor felel meg a szerző állításának, ha az akkori Fideszt is balliberálisnak minősíti.
A megoldás Bárány szerint a tulajdoni szerkezet átalakítása (az újságok, a rádiók és televíziós társaságok új, részben állami tulajdonba adása), majd az állomány cseréje: "Nos a káderhiányra panaszkodó MDF-médiapolitikusok valószínűleg [...] jobban támaszkodhattak volna azokra a tehetséges és nem kompromittálódott fiatalokra, akik ezekben a lapokban [a megyei lapokban - L. M.] bontogatták szárnyaikat. Ezek az idealista szegénylegények, akik korábban a megyei lapok belső ellenzékének számítottak, független lapjaik gazdasági csődje után ott álltak állás nélkül a rendszerváltozás első vesztesei között." (29. old.) Hasonlókat már Csurka Istvánnál is olvashattunk, ezért nem meglepő, hogy Bárány nem elsősorban a MIÉP-vezér koncepcióját, hanem harcmodorát kritizálja: "Miután Csurka a strukturális és részben spontán folyamatokban is összeesküvést látott, ilyen diagnózis után programja nem is lehetett más, mint hogy a tévé manipulatív vezérkara a nemzet útjában áll. A szimbolikus politizálás azonban az erődemonstrálás nélküli ökölrázásával azokat is Csurka, majd később az MDF ellen hangolta, akikkel talán korrekt viszonyt lehetett volna kialakítani." (22. old.)
Bárány érvelésével nem az legfőbb a gond, hogy hasonlít a szélsőjobb prominensének nézeteihez. Sokkal nagyobb hiányossága, hogy a média privatizálását, majd visszaállamosítását, a médiaháború számos érdekes mozzanatát bemutató tanulmánya adósunk a piaci erőknek és a politikai szabadságnak az új egyensúly megteremtését szolgáló állami (forradalmi?) korlátozásával járó hátrányok bemutatásával. A Magyar Nemzet visszaállamosítása, az adófizetők pénzéből alapított kis példányszámú, veszteséges napilapok bukása, a közszolgálati televízió kézi vezérlése 1992-1994-ben korántsem olyan történetek, amelyek egyértelműen alátámasztanák a beavatkozók álláspontját.
A hatalomátmentő elit harcmodorának leírására tesz kísérletet Schmidt Mária is Az "antiszemitizmus elleni harc" szerepe a rendszerváltás éveiben című esettanulmányában. A szerző ebben az írásában számos alkalommal súlyosan megsérti a logika és az érvelés elemi szabályait. Esetenként összekeveri a feltételezést az állítással. Noha nincs rá bizonyítéka, és mástól sem idéz dokumentumokat, azt állítja például, hogy a baloldal erői "..megfelelő anyagi lehetőségeiket felhasználva »támogatják« az egyre újabb és újabb pártok és mozgalmak létrejöttét az ellenfél területén. A teljesen szétforgácsolódott jobboldallal szemben a baloldal - jelen esetben a posztkommunisták és a »liberálisok« - minden erejüket egyesítve, népfrontos összefogással, egyre nagyobb területet foglalnak el a politikai mezőben."
Schmidt ráadásul nem rejti véka alá vonzalmait a cenzúra iránt: "Szomorú, hogy [...] Kende Péter, aki infernális cikkekkel uszított éveken keresztül a legvészterhesebb, rákosista években, egyáltalán nyilvánosságot kaphat a demokratikus Magyarországon." A tudományos közlés szabályainak felrúgása, hogy egyes idézetei nem bizonyítják, hanem cáfolják állításait. Az általa nem kedvelt Göncz Árpádról írja: "Jó tudni, hogy Elnökünk szerint a sztálini mészárlásokat az különbözteti meg a holocausttól, hogy azok »morális értéket szolgáltak«." (314. old.) Az olvasó tájékoztatására közöljük Göncz Árpád teljes mondatát Schmidt tanulmányából: "Ami a holocaustot a még nagyságrendileg azonos mértékű sztálini mészárlástól is megkülönbözteti, az az, hogy a sztálini rendszer legalább úgy tett, mintha valamiféle morális értéket szolgálna." (Uo. - kiemelés tőlem - L. M.)
Számos gond és félreértés forrása továbbá, hogy Schmidt Mária, úgy tűnik, nem tudja: az antiszemitizmusnak nem az a lényege, hogy a zsidókat, a hazai vagy a nemzetközi zsidó közösséget valaki bizonyos jegyek alapján megkülönbözteti a nem zsidóktól. Nagy szorgalommal idézi vitapartnereinek, például Szabó Miklósnak, Konrád Györgynek, Korniss Mihálynak a magyar zsidóságról tett (sajnos nem kellően végiggondolt) egyes megállapításait. Felháborodva tapasztalja, hogy őket nem, ám a gyűlölet keltésére alkalmas (és ráadásul hamis) megkülönböztetések szerzőit antiszemitaként tartják számon.
A súlyos módszertani és morális gondok ellenére sem érdektelen áttekinteni Schmidt Mária gondolatmenetét. Tanulmányának legfontosabb kategóriája az amerikai konzervatív történészektől átvett tematizálás, az a folyamat, amikor befolyásos, jól szervezett és exkluzív médiakapcsolatokkal rendelkező értelmiségi csoportok a köz érdeklődésére, hasznára szolgáló, ám a csoport érdekeit sértő témákról elterelik a figyelmet. Ennek fontos eszköze egy másik téma intenzív szerepeltetése a tudományos folyóiratokban, az újságokban és az elektronikus sajtóban. Schmidt szerint "[a] nácizmus és a holocaust tematizálása - az 1968-as prágai tavasz, a »humanizált szocializmus« eltiprása, a harmadik világ progresszív divatjának kifulladása után - éppen kapóra jött az USA és Nyugat-Európa baloldali értelmiségi köreinek, hiszen így megkerülhették a létező szocializmus gyakorlatával és a szocializmus jövőképének semmivé foszlásával való konfrontálódást és megrendült identitásukat a már nem létező és semmilyen tényleges erőt felmutatni nem képes egykori nácizmussal, fasizmussal és antiszemitizmussal szembeni rendíthetetlen elutasítással vélték megerősíteni." (287. old.)
A cselekvésnek ezt a zárt szervezetekre, alakulatokra jellemző összehangoltságát véli felfedezni a rendszerváltás utáni Magyarországon is. A jelenség ismert, alig egy évvel az első szabad választások és az Antall-kormány megalakulása után újság- és folyóiratcikkek százai jelentek meg, amelyek szerzői elítélték a burkolt és a nyílt antiszemitizmus jelentkezését a hazai tömegkommunikációban. A zsidókérdésről megjelent cikkek, publikációk számának robbanásszerű növekedését akár túlreagálásnak, csoportos hisztériának is tekinthetné a szerző. Különösen akkor, ha mindezt nemcsak tévképzetek, de fontos fejlemények is magyarázhatják. Például az (a tanulmányból is kiderül) hogy, az 1990-es választáson győztes, legnagyobb kormánypárt alelnöke, a Magyarok Világszövetségének elnöke és alelnöke, tehát a hatalom belső köreihez sorolható személyek írásaiban jelentek meg antiszemita motívumok. Ez nyugtalaníthatta nemcsak a zsidó közösség tagjait, de a polgári demokrácia híveit is. Schmidt Mária ezt a bonyolult, elemzésre váró jelenséget csupán tudatosan eltervezett, a honi viszonyokra alkalmazott tematizálásnak tekinti: "a véleményformáló értelmiségnek a pártállami rendszeren belül álló és súlyosan kompromittálódott része tehát abban volt érdekelt, hogy a kommunista diktatúra kegyetlen valósága ne lepleződjön le az információtól évtizedeken át elzárt szélesebb nyilvánosság előtt" (288. old.). "Ehelyett taktikai megfontolásból a »zsidókérdést« helyezték előtérbe." (uo.) Szerinte "ettől kezdve minden jogos vagy jogtalan kritikát, érjen az »zsidót« vagy »nem-zsidót« - antiszemitizmussá változtattak, bírálóikat antiszemitának bélyegezték, szélsőjobboldalinak állították be" (289. old.).
Schmidt Mária nem dokumentálja azt, hogy "a véleményformáló értelmiség súlyosan kompromittálódott része" hol, mikor és milyen formában egyeztette, dolgozta ki tematizálási elképzeléseit. (Más szerzőket sem említ, akik ilyenfajta dokumentumok birtokában lennének.) A tematizálási hipotézist nem alkalmazza a magyar politikai élet más csoportjaira. Pedig saját logikáját követve semmi oka feltételezni, hogy mások kevésbé használnák a politikai befolyás növelésének ezt a módszerét. A "par excellence népi hős" (300. old.) Csurka Istvánról egy helyen megemlíti ugyan, hogy "[a]ugusztus 20-i tanulmánya provokáció volt. Tudta, mire számíthat, mégis közzétette" (301. old.) - de ezt nem minősíti tematizálásnak.
Schmidt szerint a "médiakommandó" könnyen körülírható csoport. Tanulmányában azonban egyetlen olyan név nem szerepel, egyetlen olyan személytől nem idéz, aki 1956 és 1989 között a kommunista rendszerben felelős vezető állást töltött be a sajtóban, rádióban, televízióban, vagy a kommunista agitációs és propagandaszervezetben. A szerző vitapartnerei a volt demokratikus ellenzék tagjai, a Kádár-rezsim elől Nyugatra menekültek, bebörtönzött forradalmárok közül kerülnek ki. Nem derül ki a tanulmányból, miért lennének éppen ők érdekeltek a zsidókérdés tematizálásában.

Tellér Gyula: egy másik minőség

Recenzens, aki sok éven át dolgozhatott a Szövetkezeti Kutató Intézetben az általa vezetett csoportban, úgy véli, hogy Tellér a magyar társadalomtudomány s benne a szociológia egyik jeles egyénisége. Nemcsak fáradhatatlan terepmunkás, a nemzetközi szövetkezeti mozgalom történetének egyik legjobb ismerője, de fogalomteremtő és -kezelő képessége, intuíciói a társadalomelmélet művelésében is izgalmas eredményeket hoztak.
Az itt közreadott öt esszé tárgya a magyarországi polgárság, a középrétegek sorsa a szocializmusban, majd az átmenet időszakában. Tellér nemcsak azt mutatja be, hogy a kommunista hatalom kegyetlen eszközökkel szétverte a magyar paraszti és városi polgárság intézményeit, megfosztotta őket a tulajdonuktól, de arra is rámutat, hogy az új munkásság nagy csoportjai is ebből a kisemmizett rétegből rekrutálódtak. Tellér - szemben a szocializmus reformálhatóságának régi és mai híveivel - hangsúlyozza, hogy a rendszer a kezdetektől súlyos működési zavarokkal küzdött. E zavarok láttán a kommunista vezetés az 1956-os forradalom után kiegyezett a társadalom fontos csoportjaival. A munkássá, szövetkezeti taggá lett kispolgárok, parasztok lehetőséget kaptak arra, hogy az állami-szövetkezeti szektoron kívül, a legális és az illegális kisvállalkozások világában tegyenek szert jövedelmekre. A politikai elit kiegyezett a vállalati-szövetkezeti vezetőkkel is. Ők egyre több, a vállalatokat érintő kérdésben döntöttek, mind nagyobb mértékben működtették a tulajdont.
A leírás érzékletes és pontos. Talán csak egy mozzanat kap túlzott jelentőséget. A helyi uralkodó osztály Tellér szerint "[a]lig várta, hogy az informális, esetleges, alkalmi tulajdonbirtoklását formális, tényleges, végleges tulajdonosi pozícióvá változtassa át" (371. old.). Ez jórészt utólagos belemagyarázás, hiszen az említett csoport tagjai egészen a rendszer összeomlásnak pillanatáig kettős játékot űztek. Felkészültek egy, a fundamentalista kommunisták vezényelte visszarendeződésre, de nem érte őket váratlanul az sem, ami végül is bekövetkezett.
A rendszerváltás eltérő esélyeket adott, Tellér szerint, a két csoportnak. A munkás-polgárok a rendszerváltás vesztesei lettek. Nem tudták folytatni a korábbi manőverezést az állami és a magánvilág között. Kimaradtak, mi több kizárattak a privatizációból is. Az élelmes és tájékozott igazgatók, szövetkezeti elnökök és közvetlen beosztottjaik viszont a privatizáció során megszerezték "vállalataik" addig "lebegő" tulajdonát.
Az átmenet során létrejött osztály-
és rétegszerkezet láttán Tellér igen merész (noha antikapitalista ideológiákból ismert) következtetésre jut: "...a demokratikus intézmények megfelelő, magukat és elveiket folyamatosan újratermelő működését nem képes akármilyen társadalom biztosítani. A demokrácia intézményei ugyanis nem maguk teremtenek demokráciát, hanem - jó esetben - mozgásformát adnak a társdalomban, politikában a demokratikus erők játékától függetlenül létező, egymást többé-kevésbé kiegyensúlyozó csoportok és erők játékának. Ezeknek az erőknek az egyensúlya pedig mindenekelőtt a társadalom jelentős részét elfoglaló erős középrétegek létéhez kapcsolódik." (374-375. old.) Főként az 1989 utáni folyamatok hatására "[a] mai Magyarországon viszont a »rendszerváltás társadalmából« hiányoznak az erős középrétegek" (375. old.).
A helyzet talán még rosszabb, mint a Kádár-korszakban volt: "a rendszerváltás gazdasági és politikai folyamatai azonban legnagyobbrészt ezt a kvázi-polgárságot is visszaszorították a munkavállaló pozíciójába, a társadalmat pedig korábbi, kétpólusú állapotába" (376. old.). Tellér Gyula úgy látja a nép állapotát, ahogy Tőkéczki László, Bárány Anzelm vagy Gergely András: "Mindezek mögött a jelenségek mögött az egész társadalom morális és kulturális süllyedése, az összefogásra, az önszerveződésre való képtelenség, az egyéni boldogulási stratégiákra való berendezkedés is ott áll: az autonóm, belső formával rendelkező, értékek vezérelte személyiség eltűnése, a kizárólag anyagi fogyasztásra beállított, az anyagi érdekeken, fogyasztási ígéreteken keresztül, kívülről vezérelhető és manipulálható, cselekvésében morális korlátokat nem, csak fizikai korlátokat elismerő és tekintetbe vevő személyiségtípus eltömegesedése." (379. oldal)
Ha a nép ilyen nyomorúságos, saját helyzetét nem értő, változtatni még kevésbé akaró állapotban van, akkor nyakunkon A demokrácia veszedelme (sajátos fejezetcím az egyik esszében a 379. oldalon): "egy viszonylag kis létszámú csoport kezében a hatalomgyakorlásnak olyan jelentős eszközei halmozódnak fel, melyek nemcsak függetlenek a demokrácia intézményrendszerében működő hatalomtól, de azzal szembe is fordíthatók". (379. old.)
Újból kínálkozik a következtetés: aki a jelen állapotok között demokráciát, szabadságot hirdet, az a posztkommunista elit malmára hajtja a vizet. És persze nem kerülhető meg a kérdés: ha mindez igaz, akkor kik vezetik ki a népet ebből a csapdából? Tellér sajnos nem teszi fel ezt a kérdést, és ebben az írásában nem is gondolja végig a lehetséges megoldásokat. Fájdalom, ismerünk (ő is ismer) olyan szerencsétlenül végződött eseteket, amikor antikapitalista forradalmárok arra a következtetésre jutottak, hogy éppen a hatalmi monopóliumok megtörése érdekében "egy viszonylag kis létszámú csoport" (a tiszta kezűek, a népbarátok stb.) kezében kell felhalmozni a hatalomgyakorlás jelentős eszközeit. ...és megint retorta.
Életrajzok, életutak

Schmidt Mária figyelmeztet: "Magyarország csak egész történelmével együtt vállalható, hasonlóan az egyes emberekhez." (315. old.) Talán eme intelem hatására a kötet végén a gondos szerkesztők közlik a szerzők rövid életrajzát. Igen változatos életpályák tárulnak elénk. Néhány ismertetés azonban elnagyolt, és kivétel nélkül hiányzik a szinopszisokból a szerzők korábbi (MSZMP, SZDSZ, sőt MDF) párttagsága. És a felgyorsult időben a szerkesztők már nem írhatták le azt, hogy a szerzők jelentős része fontos, új megbízást kapott és fogadott el az 1998-ban győztes politikai erők alakította kormánytól. Mintha - persze akaratlanul - Marx híres Feuerbach-tézisét követnék: "A filozófusok már eleget magyarázták a világot, most ideje, hogy megváltoztassuk."
Hát még egy kicsit magyarázhatták volna.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: buksz@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta