Liptay Éva, Mayer Andrea

Thot-ális káosz

---

Vörös Győző:
Templom Théba koronáján
Százszorszép Kiadó és Nyomda Kft.
Budapest, 1998.
80 old., 2830 Ft

"hallgatásod értékesebb a zagyva fecsegésnél"1
Ptahhotep

A könyvet a Magyar Tudományos Akadémián mutatták be a sajtónak, és a lapok rögtön másnap már tudományos szenzációt emlegettek. Az olvasó ezek után minden bizonnyal csalódik, amikor átlapozza a könyvet, hiszen az első látásra nem több képeskönyvnél, fotóalbumnál, s ezt a benyomást még erősíti, hogy a nyolcvan oldalas kötet mindössze öt és fél oldalnyi szöveget tartalmaz. Így talán a könyvrecenzió megírása is inkább fotóművész, mint egyiptológus feladata lenne, mivel azonban egy sokat emlegetett könyvről van szó, ezt a csekélyke szöveget is érdemes szakmai szempontból megvizsgálni.

Már a könyv címlapja is figyelemre méltó, hiszen első pillantásra nyilván mindenki arra gondol, hogy a képen látható templomról lesz szó. Az impozáns karnaki templom fotója azonban senkit ne tévesszen meg. Csupán a háttérben látható hegy tetején álló kis szentély feltárása a könyv témája, nem pedig a címlapon látható monumentális templom-komplexumé.

A kötet nagy részét tehát fotók alkotják. Érdemes megvizsgálni, megfelelően mutatják-e be a nagyközönség számára egy ásatás mindennapjait. Ha már képeskönyvről van szó, illett volna feltüntetni, melyik fotót ki készítette a felsorolt négy alkotó közül. A szerző hét fotón, tizenegy oldalon mutatja be az ásatás helyszínét, a Thot-hegyet. Mindezek ellenére azonban nem derül ki, hol is található pontosan a hegy. Öt fotót közöl a templomról, különböző nézetekből. Miközben kilenc felvételt szentel a hegy "megmászásának", a tényleges régészeti munkát mindössze nyolc életképen mutatja be. Igaz, hogy ezen kívül hét fénykép ábrázolja a törmelékhordást. A kötet kiegészül még néhány érdekesebb életképpel, a 75. és 78-79. oldalon "a feldolgozás pillanatait megörökítő" fotók azonban meglehetősen modorosak. Mindössze két ásatási fotó található a könyvben. Háromszor közli ugyanazt a kerámiacsoportot (43., 46-47., 79. old.), különféle képaláírásokkal.

A különböző korú edényeket egy képen mutatja be (43. old.), de nem tünteti fel, hogy nem egykorúak.

A képekkel túlzsúfolt könyv valódi vizuális információt alig tartalmaz, hiszen egyazon témáról legtöbbször négy-öt fotót is közöl. Mintha a képek nagy része csak arra szolgálna, hogy "megtöltse" a könyvet.

A képaláírások a legtöbb esetben feleslegesek (szájbarágósak). A 4-5. oldalon lévő kép, de különösen az erre vonatkozó képaláírás ("A templom kapujában Vörös Győző és Sulyok Ikó fogadja a tél elől Afrikába vonuló felhőnyi gólyacsapatot." - 6. old.) megkérdőjelezi az egész könyv komolyságát. De ugyanez mondható el például az 56-57. oldalon látható, munkára buzdító Ali Khalifát, az ötvenkilós követ cipelő mezítlábas Ali Mahmoudot, vagy a törmeléket kaparó(!) Pudleiner Rezsőt és munkatársát bemutató képek "magyarázó" szövegeiről.

Figyelemre méltó képaláírás olvasható a 77. oldalon is. A képen a címlapon is látható karnaki templom szerepel, a "krokodilusok szent tavával". Súlyos vallástörténeti problémákat vet fel, hogy kerül Szobek isten szent állata, a krokodil a karnaki templomkörzetbe - ahol egyébként több istent tiszteltek, egyebek között Amont, Mutot, Honszut, Ptahot stb. Képzeljük el azt a szertartást, amelynek során a papok rituális tisztálkodást végeznek - többek között erre használták ugyanis az ilyen templomi szent tavakat2 - a krokodiloktól hemzsegő vízben. Elképzelhető, hogy szent halak,3 esetleg ludak - Amon egyik szent állata - tenyészhettek a tóban, de olyan tónak vagy medencének, ahol krokodilt tartottak, csak a Szobek-templomokban van nyoma. Az Újbirodalom (i. e. XVI-XI. század) korából Szumenuban találtak egy kétosztatú homokkő medencét, amelyet félig elzárhatónak építettek, és úgy képeztek ki, hogy biztonságos legyen. Erről is csak feltételezik, hogy talán krokodilt tarthattak benne. Csak a Ptolemaiosz kortól (i. e. IV. század - i. e. 30) van biztos adat arra, hogy az állatot mint az isten élő képmását a Szobek- templomokban tartották. A karnaki Amon-templomban ez nehezen elképzelhető.

A rajzokat néhány kivétellel Pudleiner Rezső készítette, ebben a minőségében őt kellett volna feltüntetni, és annál

a két-három rajznál, amely nem tőle származik, Vörös Győző (szemöldökkő, dedikációs felirat, sztélé), illetve Flohr János (templomrekonstrukció) nevét kiírni.

A 32. oldalon található templomalaprajz értelmezhetetlen, mivel a szerző nem oldja fel a jelöléseket, így nem kapunk magyarázatot arra, hogy a különböző rajzok milyen rétegeket jelölnek. A szerző átvette régész kollégája rajzait,4 ám elfelejtette közölni, hogy az A jel a téglafal maradványait, a B az érintetlen középbirodalmi járószintet, a C a kőrámpa megmaradt részeit, a D pedig a mesterségesen emelt kőteraszt jelöli.

Az 58-59. oldalon látható templomrajzok szintén átvételek, az angol feliratokat a szerzőnek le kellett volna fordítania magyarra, arról nem is beszélve, hogy részletesebb magyarázatokkal is elláthatta volna a rajzokat, mivel ez a könyv - a szerző szerint is - a magyar nagyközönségnek készült. A képaláírásoknál és a szövegben is többször használ feleslegesen idegen szavakat, ráadásul következetlen átírással (8., 30., 32., 54., 58. old.). A kiadó gondot fordíthatott volna a szöveghelyesség ellenőrzésére, mivel több helyen előfordul fogalmazási hiba vagy elírás (64., 13. old.).

A könyv első része a legnagyobb jóindulattal is mindössze egy ásatásra véletlenül becsöppent turista élménybeszámolójának tekinthető. A szerző hosszan ecseteli ugyanis, milyen "nagy fizikai erőt" (15. old.) igényel a korai felkelés, a hegymászás, a napi kilencórányi kemény régészeti munka, a magyarországitól eltérő éghajlat és a nehéz körülmények. A szakemberek körében azonban köztudott, hogy a régészeti munka megterhelő fizikai feladat, és mindannyian tapasztalták már, hogy legtöbbször az időjárás sem kíméli a régészeket. Ha a szerző részt vett volna itthon egy júliusi vagy akár egy november végi ásatáson, talán nem is találná olyan megterhelőnek a körülményeket, hiszen ásatására a legkellemesebb egyiptomi évszakot - a november és március közötti időszakot - választotta. A napi hegymászás valóban nem lehetett lélekemelő feladat, viszont nem kellett 35º C hőséggel vagy esővel-hóval küszködni. Az is lehet, hogy csak az ezredvég elpuhult, "csupa izom sziklafejtő" (15. old.) fiataljainak tartott az út másfél-két órán át (18. old.), ugyanis a század elején az ötvenes évei végén járó Sir William Matthew Flinders Petrie-nek5 még csak 70 percébe került feljutni a hegytetőre.6 Mindezek tudatában túlzásnak látszik a szerző azon állítása is, hogy a hegyi szentély feltárásától eddig a hegymászás nehézségei és a kutatók idős kora tartotta vissza az egyiptológusokat. Sokkal inkább arról van szó, hogy a korábbi kutatások7 alapján nem lehetett különleges leleteket sejteni a romok között, s a Thébában ásató neves régészek és egyiptológusok inkább azokat a helyeket választották, amelyek tudományos szempontból jelentősebbnek tűntek, különösen, ha könnyebben elérhetők voltak.

A másik meglepő dolog, hogy a szerző külön kiemeli: könyvtári munkával és utazással járt a feladatra való tudományos felkészülés. "Ki kellett kutatnia" (13. old.), hová kerültek a század elején talált leletek, és utána kellett néznie a korszak történelmi hátterének, forrásanyagának, régészeti emlékeinek. Ennyi kutatást megkövetelnek egy elsőéves egyetemistától is, aki szemináriumi dolgozatot ír, egy önálló ásatás vezetésére készülő kutatónak azonban ez éppen magától értetődő, s csak az egyik feladata lenne. A szerzőnek egyébként első lépésben nem is kellett volna külföldre utaznia, hiszen az általa hivatkozott cikkek Magyarországon is megtalálhatók. Vörös a felkészülés hónapjait Kairóban töltötte ösztöndíjasként, s ott a régészeti intézetek könyvtáraiban szinte "egy helyen" rendelkezésére állt minden anyag, úgyhogy különösen nem érthető ez a szinte panasznak ható mondat. Annál nagyobb "szakmai öröme" pedig ritkán lehet egy egyiptológusnak, hogy Flinders Petrie-nek - a "modern egyiptológia atyjának"8 - kéziratait a kezébe veheti. Így a fentiek érdemként való hangsúlyozása végképp érthetetlen.

A szerző állítása szerint "gyakorlatilag minden meglett [...], amit egy középbirodalmi templom romjai alatt sejthettünk" (34. old).

De mi is ez a "minden"?

1. a templom kultuszszobrai,

2. alapítási dedikációs feliratok töredékei,

3. a templom szentélyének szemöldökköve,

4. egy himnuszt tartalmazó sztélé töredékei,

5. a templom alapítási áldozata (edények, állatkisplasztikák),

6. a templom alatt talált kőépület.

Mielőtt részletesen is megvizsgálnánk az előkerült leleteket, megjegyezzük, hogy egyedül az alapítási depók megtalálása számít újdonságnak, hiszen a korábbi kutatók ugyanilyen leleteket "szedtek fel" a törmelékből. A magyar ásatáson előkerült további töredékek részben kiegészítették a már meglévő darabokat. A könyvből azonban nem derül ki, melyek az új töredékek, és melyek a régiek.

De nézzük részletesen a leleteket.

1. A 35. oldalon egy rekonstruált páviánszobrot (Thot isten jelképe) mutat be szerző. Állítása szerint a megtalált mészkő majomtöredékek a templom három kultuszszobrához tartoznak. A kultuszszobor kapcsán több probléma is felmerül. Vörös nem ad magyarázatot arra, miért éppen három páviánszoborhoz tartoznak a töredékek, noha a restaurátor szerint több szoborra utaló töredéket találtak.9 Csak nem azért jutott a szerző a fent említett következtetésre, mert a középbirodalmi templomnak három szentélye van? Nincs tudomásunk olyan óegyiptomi templomról, amelynek szentélyeiben ugyanannak az istennek a szobrait állították volna fel. Az is kérdéses, hogy vajon a töredékek kultuszszobrokhoz tartoztak-e, mivel az egyiptomi templomok kultuszszobrai nemesebb anyagból (nemesfémből vagy nemesfém bevonattal: arany, ezüst, réz és lápiskő-, türkiz-, drágakőberakással) készültek, legalábbis a fennmaradt egyiptomi források erre utalnak.10 Ezért kevés olyan szobor maradt ránk, amelyekről feltételezhető, hogy kultuszszobrok voltak.11 Az is kérdés, hogy a páviánszobrok egyáltalán a Középbirodalom korából származnak-e. Arra is jó lett volna választ kapni, mi alapján rekonstruálták néhány kis töredékből az egész szobrot.

2. A Thot-kultuszszobor emlegetése után érthetetlennek tűnhet, hogy a templom egyértelműen a Középbirodalomra datálható dedikációs felirata (36-37. old.) miért egy másik istenhez, a sólyom alakban tisztelt Hóruszhoz (Montu?) köthető. Nehéz feladat meghatározni, hogy a szentélyekben melyik korszakban milyen isteneket tiszteltek, de még egy ismeretterjesztő könyvben is röviden, egyszerűen megfogalmazva össze kellene foglalni a lehetséges magyarázatokat az olvasó eligazítására. Ha viszont a szerző még nincs tisztában a probléma megoldásával, legalább utalnia kellett volna erre. A 37. oldalon található dedikációs felirat fordítása hiányos és pontatlan, noha Vörös Győző angolul megjelent cikkében a fordítás még pontosnak mondható.12 Némi kommentárt lehetett volna fűzni a királyi titulatúrához, és megmagyarázni a dedikációs felirat fogalmát.

3. A szemöldökkő rajza is nehezen értelmezhető (38-39. old.), hasznos lett volna a kapu teljes rekonstrukcióját bemutatni.

A sztélétöredékeket Vörös Győző meglehetős nagyvonalúsággal rakja össze (40-41. old.), s nem írja meg, milyen korúak, továbbá azt sem, miből gondolja, hogy himnusztöredékről volna szó. Ez az elképzelés Petrie cikkében13 is szerepel - talán Vörös Győző egyenesen tőle veszi át(?) -, s a szerző azon feltételezése, hogy a domborműtöredék a fáraót ábrázolja (42. old.), egy másik neves kutatótól, Schweinfurthtól14 származik.

A felsorolt leletek nem számítanak újdonságnak, hiszen majd' mindegyikből találtak már darabokat a korábbi kutatások során, a szerző is ezekkel kiegészítve mutatja be könyvében a különböző töredékeket. Furcsa, hogy Vörös éppen az ásatás igazi eredményeiről nem ír, csupán az áldozati gödrök (42. old.) feltárását említi, de szó sem esik arról, hogy megtalálták a középbirodalmi templom külső és belső járószintjét, a belső rámpákat, és hogy ők voltak az elsők, akik pontosan felmérték a templomot.

A második szezonban kezdték meg a középbirodalmi templom alatt talált kőépület feltárását, amelyről egyébként már Petrie is tudott.15

Itt eljutottunk a Thot-hegyi feltárás legígéretesebb mozzanatához. Ha a kőtemplom valóban az archaikus korra datálható, akkor ez valódi tudományos szenzáció, hiszen ebből az időszakból nem ismerünk kőépítményt. A korabeli szentélyek nádból, sásból, fából vagy legjobb esetben iszaptéglából készültek. Az utóbbiak közül is csak néhánynak a nyoma mutatható ki a későbbi fáraókori kőtemplomok alatt.16 Az azonban még bizonyításra vár, hogy a kőtemplom valóban archaikus kori, hiszen a felsorakoztatott érvek egyike sem szolgál döntő bizonyítékként. A két épület közötti tájolási különbséget (a későbbi téglatemplomot több mint két fokkal északabbra orientálták) nem lehet egyértelműen csillagászati érvekkel alátámasztani (61. old.), hiszen a szögeltérés lehet akár mérési pontatlanság is, de elképzelhető más magyarázat is. Az archaikus kori kerámia és sziklafeliratok jelenléte a hegyen nem bizonyítja egyértelműen azt, hogy a kőtemplom rétegeihez tartoztak. A templom datálása mindenképpen érdekes és fontos problémát vet fel, amelynek megoldását a szerző tudományos publikációjától várjuk. Ha sikerül kellő bizonyítékkal szolgálnia arra, hogy archaikus kori kőtemplomról van szó, ráadásul a klasszikus pülonbejárattal (ami még a középbirodalmi templomnál is építészeti újdonságnak számít), joggal mondhatja el magáról, hogy "szenzációs" dolgot tárt fel. Ehhez azonban pontosan meg kell határoznia - a korrekt datálás mellett -, hogy milyen céllal és mely isteneknek építették a templomot. Nem tűnik túl logikusnak az a gondolatmenet (61. old.), hogy a templom működése Théba virágkoraihoz köthető, hiszen akkor nem magyarázható az újbirodalmi kerámia teljes hiánya, mivel az Újbirodalomtól kezdve Nagy Sándor hódításáig Théba Egyiptom egyik legfontosabb városa volt.

Nem derül ki az sem, mi alapján datálja a templom harmadik korszakát a IV-V. századra (61. old.), és miből gondolja, hogy "Remete Szent Pál közössége" használta a templomot (61. old.).

A templom mellett feltártak még egy épületet, amelyet a szerző szed-fesztivál palotának tart (61. old.). Jó volna tudni, milyen adatai vannak arra, hogy egyáltalán tartottak-e Mentuhotep Szanhkaré 11-12 éves uralkodásának idejében ilyen ünnepséget, és ha igen, miért éppen itt, a nyugati parton (a nekropoliszban), a hegy tetején. Az épület észak-déli tájolása nem túl meggyőző bizonyíték, az elmélet pedig, hogy a "főváros népe láthatta, hogy hová kellett felmásznia az életerős uralkodónak" (64. old.) kissé bizarr.

A könyv utolsó fejezete tudósít a "királysír felfedezéséről". Nem térnénk ki a felfedezés "csodálatos" körülményeire, bár erről a szerző különböző fórumokon eltérő módon nyilatkozott,17 s ezek a nyilatkozatok egy összehasonlító mitológiatörténész számára csemegét jelenthetnének.

De felfedezésről van-e szó egyáltalán? Sem a "kis" terjedelem, sem az ismeretterjesztő "igény" nem indokolja azonban azt a megdöbbentő plágiumot, hogy a szerző önmagát tünteti fel a sziklaüreg felfedezőjének. Meglepő, hogy Vörös Győző ilyen horderejű bejelentés előtt nem nézett utána annak, jártak-e már mások is a szóban forgó helyen. Pedig jártak, sőt publikálták is felfedezéseiket.18

Lássuk, mit is látott Vörös Győző? Könyve 74. oldalán 120 négyzetméteres sírról ír. Pudleiner Rezső elmondása alapján - aki jelen volt az üreg meglátogatásakor - kiderül, hogy senki sem végzett kutatásokat és méréseket a "sírban" (ezt engedély hiányában nem is nagyon tehette volna meg), sőt Pudleiner úgy tudja, hogy Vörös is mindössze kétszer járt a sziklaüregben, 1997 januárjában és februárjában. Akkor még fel sem merült senkiben, hogy királysírt találtak volna.

Furcsa, hogy a sajtóban emlegetett "számos bizonyíték"19 közül a szerző egyetlenegyet sem mutatott be a könyvben, holott ez joggal elvárható lenne, ha először teszi közzé felfedezéseit. Az említett cikkben a "könyv rendkívül kis" terjedelmére hivatkozik, ami nem a legjobb érv, ha azt vesszük, hogy a mű nyolcvanoldalas, a szöveg pedig öt és fél. Talán fel lehetett volna áldozni a Thot-hegyet ábrázoló tizenegy oldalnyi hét fotó közül egyet, ugyanis jogosan merül fel a kérdés, hogy 1. egyáltalán sír volt-e ez az üreg, 2. van-e arra bizonyítéka, hogy már a fáraókorban is megvolt, és 3. hogy éppen Mentuhotep Szankharé sírja-e.

Egyetlen "tárgyi bizonyítéka" egy, a sziklából nem teljesen kifaragott, belül üreges mészkőtömb, amelyet szarkofágnak tart (74. old.). Bár méréseket nem végeztek, a szarkofágot 8,5 méteresnek írja le, s méreteiből arra következtet, hogy csakis magas rangú személy számára készülhetett.20 Ezt az állítást mindjárt az oldal alján lévő képpel lehet megcáfolni. A "szarkofág" mellett ugyanis egy férfi látható, aki így - az arányok alapján - kb. 3 és fél méter magas lenne. Egyébként is érthetetlen ekkora túlzás, hiszen emberek számára nem készítettek ilyen óriási szarkofágokat, de még a hatalmas Ápisz-bika-koporsók is kisebbek ennél.

A kép alapján ez a szarkofág(?) megközelítőleg 3,9 méteres lehet. Pudleiner Rezső elmondása szerint a "szarkofág" hátsó oldala maga a sziklafal, amelyből azt nem faragták ki teljesen (befejezetlen?), és a nyílás az oldalán található. Az óegyiptomi koporsóknak azonban a tetejük volt nyitott, amelyet fedéllel zártak le. Szokatlan a kőkoporsó anyaga is, hiszen az uralkodók szarkofágjai általában nemes kőből, gránitból, bazaltból, alabástromból, behenkőből készültek.21

Szehemhet fáraó szarkofágja szintén az oldalán nyitott ugyan, mégsem tekinthető analógiának, hiszen alabástromból készült, és nem ilyen nagy.22 Vörös Győző egyetlen fáraókori felirattöredéket vagy más bizonyítékot sem mutat be a feltételezett királysírból. Mentuhotep Nebhepetré - Mentuhotep Szanhkaré apja - sírjából ugyanis több olyan lelet került elő, amely azonosíthatóvá teszi a sír tulajdonosát. Vörös Győzőnek csak "logikai" érvei vannak, amelyeknek nagy részét egyébként utólag, a napi sajtóban tette közzé.

Az egyik érve (ez az egy szerepel a könyvében is, a 65. oldalon), hogy az egyiptomiak a hegyet piramisként fogták fel, és a tetején lévő templom a piramidion - a piramiszáró csúcs - lett volna. Ha megnézzük, a 9. vagy a 78-79. oldalon található képet, nem ez lesz a benyomásunk. Mellesleg nem tudunk olyan óegyiptomi templomról, amelyiket "piramidionnak" tartottak volna. Későbbi nyilatkozataiban23 a szerző már halotti templomnak tartotta a hegyi szentélyt, egy - a könyvben nem publikált - sztélétöredékre hivatkozva. Ez a teória is sántít, ugyanis a halotti templom a piramiskomplexum egyik közbülső eleme, nem állhat a sír - a piramis - tetején. A két fogalom összemosása teljes badarság. El kellene tehát egyértelműen döntenie, hogy kultusztemplomról vagy halotti templomról van-e szó.

A június végi lapokban24 egyébként már nem a sajátjának, hanem Dorothea Arnold professzorasszonynak tulajdonítja azt az ötletet, hogy Mentuhotep Szanhkaré sírjának a Thot-hegyen kell lennie. Dorothea Arnold azonban nem pontosan ezt állítja idézett cikkében.25 A professzornő szerint a korábban Mentuhotep Szanhkarénak tulajdonított befejezetlen sír feltehetőleg egy későbbi uralkodó számára készült, vagyis az ő sírját valóban máshol kell keresni. A legkézenfekvőbb a család ősi temetkezőhelyén, az El-Tarif síkság környékén kutatni. A Thot-hegyi szentélynek Dorothea Arnold azonban nem tulajdonít halotti funkciót.

A sírban egy Krisztust ábrázoló freskót (72-73. old.) is találtak, amit a szerző IV. századi kopt munkának tart. Jó volna megtudni, miért tekint minden kopt emléket (a Thot-hegyi templom késői rétege, a keresztény kori kerámia, a Thot-szobrok elpusztítása) ilyen korúnak. Christian Décobert professzor állítása szerint26 - aki a Louvre művészettörténészeivel megvizsgáltatta a képet - valójában XIV. századi freskóról van szó.

Vörös előszeretettel emlegeti Remete Szent Pált, hogy "összehozhassa" a magyar pálos rendet és a felfedezéseit. A szerző szerint a templom "másodlagos felhasználására csak a Kr. u. IV-V. század idején került sor, amikor a thébai anakhoréták, Remete Szent Pál közössége jelent meg az akkor már több mint 2000 éve elhagyott sivatagi hegyi templomnál. [...] Érdekes magyar vonatkozása ennek a közösségnek, hogy az egyetlen magyar alapítású szerzetesrendet, a »pálosokat« a thébai közösségről nevezte el a rendalapító Boldog Özséb. Ugyanúgy alakított szerzetes közösséget a Pilisben remetéskedő társaiból, mint a világ legelső keresztény szerzetesközösségét megalapító thébai Remete Szent Pál." (61. old.) Ám Remete Szent Pál a hagyomány szerint a III. században élt,27 feltéve, ha élt egyáltalán, és nem csak életrajzírója, Szent Jeromos találta ki a legendáját.28 Ha egyébként a Remete Szent Pálhoz kapcsolódó hagyományt megvizsgáljuk, kiderül, hogy a remete egy barlangban töltötte életét, s e barlang köré épült a ma is működő Szent Pál kolostor. Ez viszont nem Thébában található, hanem a Vörös-tenger közelében.29 A "remete" melléknevet pedig éppen azért kaphatta, mert soha nem élt közösségben.

Az üreg Kent R. Weeks professzor szerint a keresztény korból származik, mivel ő sem talált benne egyetlen fáraókori tárgyat sem.30

Ha a mű tudományos apparátusával problémák vannak is, vajon eleget tesz-e könyv az ismeretterjesztés követelményeinek?

Az első fejezetben mindössze négy mondatot szentel a történelmi háttér - az óegyiptomi Középbirodalom - és a fáraó - Mentuhotep Szanhkaré - bemutatásának. Az olvasó joggal várhatna el részletesebb beszámolót, hiszen a Középbirodalom 11. dinasztiájának korszaka nem a legismertebb időszaka a fáraókori Egyiptom történetének. Szerencsés lett volna, ha a szerző állít össze legalább egy rövid kronológiai táblázatot, amelyben a szóban forgó uralkodót (uralkodókat) elhelyezi Egyiptom jobban ismert királyai között. Arról az alapvető hiányosságról már nem is beszélve, hogy egyetlen térkép sem található a kötetben. Ha valóban ismeretterjesztő műnek szánta a könyvet, akkor nem várhatja el az olvasótól, hogy részletesen ismerje Théba vagy Egyiptom földrajzát. Az pedig egyenesen az olvasó félrevezetése, hogy önmagának tulajdonítja mások felfedezéseit. Ez ugyanis erősen megkérdőjelezi - és nemcsak a szakma számára - a könyv és a szerző állításainak hitelességét.
 
 

Jegyzetek
 

1 Ptahhotep intelmei 365. Wessetzky Vilmos: Egyiptomi kultúra - egyiptomi bölcselet Ptahhotep tanításában. Valóság, 1988. 3. szám, 92. old.

2 Beatrix Geßler-Löhr: See, hlg. In: Lexikon der Ägyptologie Bd. V. Otto Harrassowitz, Wiesbaden, 1984. 792.

3 Uo. 799.

4 Győző Vörös-Rezső Pudleiner: Preliminary Report of the Excavation at Thot Hill, Thebes. The Temple of Montuhotep Sanhkara (Season 1995-1996). Mitteilungen des Deutschen Archäologischen Instituts Abteilung Kairo 53. (1997) 285. old., 1. ábra

5 W. M. Flinders Petrie Thot-hegyi ásatásakor, 1909-ben 57 éves volt, 1852 és 1942 között élt. Jean Vercoutter: The

Search for Ancient Egypt. Thames and Hudson, London, 1992. 152. old.

6 W. M. Flinders Petrie: Qurneh. London, 1909. 5. old.

7 Georg Schweinfurth 1904-ben, W. M. Flinders Petrie 1909-ben kutatott a hegyen.

8 Vercoutter: i. m. 152. old.

9 Tóth Gyula szóbeli közlése szerint pl. több majomphalloszt találtak.

10 Wolfgang Helck: Kultstatue. In: Lexikon der Ägyptologie, Bd. III. 1980. 859.

11 Példák uo. 859. és Dieter Arnold: Die Tempel Ägyptens. Bechtermünz, Augsburg, 1996. 13. old.

12 Vörös-Pudleiner: i. m. 286. old.

13 Flinders Petrie: i. m. 5. old.

14 Georg Schweinfurth: Ein neuentdeckter Tempel in Theben. Zeitschrift für Ägyptische Sprache und Altertumskunde 41. (1904) 25. old.

15 Flinders Petrie: i. m. 5. old.

16 B. G. Trigger-B. J. Kemp-D. O'Connor-A. B. Lloyd: Ancient Egypt. A Social History. Cambridge University Press, Cambridge, 1989. 2.4, 2.5, 2.6, 2.7. képek.

17 A szerző a sír felfedezéséről könyvének 65. és 74. oldalán számol be, majd a Napi Magyarország hasábjain. Június 29. (Jenik Péter riportja, A Kopt Szentély lelkisége Magyarországon él tovább)

18 James. E. Quibell: Report on work done in Upper Egypt during the winter 1904-1905. Annales du services des antiquités de l'Égypte, 7. 1906. 9. old.; Kent R. Weeks: The Berkeley map of the Theban Necropolis. Report of the fifth season,1982. Newsletter of the American Research Center in Egypt, 121. 1983. 17. old. Köszönjük Bács Tamás és Gaboda Péter szóbeli közlését.

19 Népszabadság, 1998. június 26. 11. old.

20 Népszabadság, 1998. május 30.

21 Edward Browarski: Sarkophag. In: Lexikon der Ägyptologie, Bd. IV. 1984. 472. old.

22 Rainer Stadelmann: Die Ägyptischen Pyramiden. Vom Ziegelbau zum Weltwunder. Philip von Zabern, Mainz, 1991. 72. old.

23 Népszabadság, 1998. június 26. 11. old.

24 Uo.

25 Dorothea Arnold: Amenemhat and the Early Twelfth Dynasty at Thebes. Journal of the Metropolitan Museum of Art 26. (1991) 5-39. old.

26 Kákosy László professzor szóbeli közlése alapján.

27 The Coptic Encyclopedia. Vol. 6. Ed.: Aziz S. Atiya. New York, 1991. 1925. old.

28 Szent Jeromos: Nehéz az emberi léleknek nem szeretni. Bp., 1991. 42. old. Remete Szent Pál gazdag család örököse volt, aki a keresztényüldözések elől menekült a sivatagba, és ott egy barlangban élt 113 éves koráig. Szent Jeromos Decius és Valerianus császárok idejére teszi a történetet, vagyis a III. század közepére, és Alsó-Thebaiszba, ami nem egyenlő Thébával. Más források szerint azonban Remete Szent Pál Alexandriában született, és onnan menekült el. (Otto F. A. Meinardus: Monks and Monasteries of the Egyptian Deserts. Cairo, 1992. 34. old.) A történetek szerint egyetlen emberrel találkozott halála előtt: Szent Antallal, aki végül el is temette az idős remetét. Az első történetileg is "igazolható" remete Szent Antal volt, akiről tudjuk, hogy voltak tanítványai, akik időnként meglátogatták, de róla sem mondható el, hogy közösséget szervezett maga köré. Az első szerzetesközösséget csak a IV. század elején alapította Szent Pakhomiosz. (Sylvestre Chauleur: Histoire des coptes d'Egypt. La Colombe, Paris, 1960. 43-46. old.)

29 The Coptic Encyclopedia. Vol. 6. 1991. 1925. old.

30 Weeks: i. m. 17. old.