A BUKSZ ez évi őszi számában Gyáni Gábor tanulmányt tett közzé Emlékezés és oral history címmel (297-302. old.). A cikk egy ma nagyon aktuális és a magyar történettudományban eleddig - néhány kivételtől eltekintve - mellőzött problémát vet fel s jár körül az emlékezés szociológiai és kognitív pszichológiai oldaláról. Noha a szerző nem a legfrissebb irodalmat használja írásában, ez voltaképpen nem von le semmit annak értékéből, ahogyan a témát, illetve annak szerteágazó problematikáját - szerintem jól - összefoglalja. Úgy gondolom azonban, hogy az emlékezetkutatásban megjelenő újabb munkák ismeretében Gyáni Gábor tanulmányát néhány ponton alkalmasint lehetne árnyalni, kiegészíteni. Jelen hozzászólásban tehát két szempontra szeretném felhívni a figyelmet: az egyik az emlékezetkutatásban egyre inkább (újra) középpontba kerülő tanúságtévő személy, azaz a szemtanú, s annak ismeretelméleti státusa, a másik pedig a történeti tanúságtételből előhívható "valóság" fogalma s felhasználhatósága a történeti kutatásokban.
Az első problematika körüljárásában nem hagyhatjuk figyelmen kívül Renaud Dulong francia szociológus vadonatúj könyvét,1 mely az emlékezés középponti szereplőjét, azaz magát a szemtanút teszi vizsgálódása tárgyává. Nem vállalkozhatom e helyütt e könyv teljes ismertetésére, csak azokat a részeket taglalom, melyek a fent említett tanulmánnyal kapcsolatosak. Dulong meghatározása szerint "a tanúságtétel [témoignage] egy - az elmesélt eseményben való jelenlét révén igazolt - elbeszélés" (11. old.). Induljunk ki tehát ebből az előfeltevésből.
Gyáni Gábor, Maurice Halbwachs és Frederick C. Bartlett nyomán vázolja fel az emlékezésnek mint folyamatnak az elméleti kritériumait, főként az észlelés kognitív határaira koncentrálva, ám kitérve annak társadalmi befolyásolhatóságára is. Nem tartom feladatomnak e kérdéskör további tisztázását (már csak azért sem, mert a Replika tavaly tavaszi és nyári száma épp e kérdéskört firtatja), de alkalmasint kiemelhető lett volna, hogy a belső sematizációs munka éppannyira "belső", mint amennyire külső, társas hatások által befolyásolt meghatározottságnak, elvárásrendszernek felel meg. Ugyanígy hangsúlyozható lett volna az emlékezés "interiorizáltsága" az emlékezettel szemben, amelyet Hegel nyomán (Erinnerung vs. Gedächtnis) mind Michel de Certeau, mind Paul de Man jelentős különbségnek gondolt el. (Nota bene! szerintem az angol nyelvű összefoglalóban is inkább a remembrance, mintsem a memory szóval kellett volna visszaadni az eredeti címben szereplő emlékezés szót.)
A tanúságtétel történeti szemszögéből azonban nem is annyira az emlékezésnek az észlelési szakasza az érdekes, mint inkább annak narratív formában való megjelenése. Mivel a történész - extrém eseteket nem tekintve - soha nem rendelkezhet a szemtanú által képviselt megismerési helyzettel, melynél azonban közvetlenebb megfigyelési státust aligha tudok elgondolni, így a historikus szemszögéből a tanúságtétel csak szövegszerűen jelenik meg: magyarul ez elemezhető, a felidézési szakasz - ideális esetben - legfeljebb ellenőrizhető, erre azonban később még visszatérek.
Renaud Dulong, könyvének II. részében, a történeti tanúságtétel kapcsán Jean Norton Cru francia történész az első világháborús katonák emlékezéseit bemutató könyvét választja elemzése tárgyául.2 Norton Cru 1915 óta gyűjtötte a világháborúhoz kapcsolódó katonaemlékezéseket, majd az anyag összegyűjtése után fogott hozzá feldolgozásukhoz, melynek során az alábbi elveket követte. A francia historikus először is kettéválasztotta azokat az elbeszéléseket, melyek megélt tapasztalaton alapulnak, s azokat, melyekben fiktív behelyettesítéseket vélt felfedezni. E rendszerezőelv tehát - kimondatlanul is - azt posztulálja, hogy a katonák világháborús tapasztalata egy, másfelől pedig azt, hogy e tapasztalat nem átadható a harcokban részt nem vettek számára a maga egészében, így kommunikálhatatlansága okán annak közvetítése, nota bene! kiválasztása a történész feladata és képessége. Azt hiszem, nem szükséges Norton Cru gondolatainak tudománytörténeti összefüggésbe való ágyazása ahhoz, hogy belássuk az emlékezések ilyetén formában való felhasználhatóságának tarthatatlanságát.
Mi is az az elméleti ismérv, mely lehetetlenné teszi a narrációk igaz-hamis állítások mentén való szétválasztását? Úgy gondolom, több haszonnal jár e kérdést így feltenni: tetten érhetők-e a szövegben rejtőző tényszerű elemek és fiktív motívumok? Az emlékezés mind kognitív, mind szociális vetületeiből szemlélve e kérdéskört, a narratív történeti forrásokkal (napló, emlékirat, vallomás, oral history) egyfelől az az alapvető probléma, hogy a fabulában megjelenő adatok, tények, vagyis az enciklopédikus világra való külső referenciák - ahogyan Gyáni Gábor is utalt rá tanulmányában - rendkívül bizonytalanok, megbízhatatlanok, másfelől viszont világos, részint az első ismérvből következően, hogy rendkívül sok konstruktív, imaginárius elemet tartalmaznak. Ezt felismerve a "hagyományos történész" vagy elretten az ilyen jellegű dokumentumok használatától, vagy - a fentebb vázolt metodológiának megfelelően - szintetizálni kezdi a forrásokat: az egy, koherens történeti elbeszélésbe illeszkedő adatokat felhasználja, míg az ettől az - egyébként általa konstruált - történeti "valóságtól" idegen elemeket, mozzanatokat a feldolgozás során negligálja. Ez már csak azért is erősen megkérdőjelezhető eljárás, mert a narratológusok szerint nincs a priori különbségtétel a tényszerű és a fiktív elbeszélés között. Gérard Genette a fiktív és a tényszerű elbeszélés közötti határ vizsgálatához a "személy" megkülönböztetését javasolja, s azt mondja, hogy ha a szerző személye azonos a narrátoréval, valószínűsíthetően tényszerű elbeszéléssel van dolgunk, ám sietve hozzáteszi, hogy ez nem jelenti automatikusan azt, hogy ez egy jelzés a fiktív és a nem fiktív narráció között. (Például a homodiegetikus fikció már létében ellentmond e megállapításnak.)3 Genette szerint a narratív szövegen belüli alakzatok nem teszik lehetővé, hogy egyértelműen meghatározzuk azt, hogy mi a fiktív és mi a tényszerű, erre tehát - amint Umberto Eco is felveti - egyéb referenciákat kell keresnünk, mint például a szöveget kísérő külső információt, a paratextust; Paul Ricoeur szerint is csak külső, "intézményi" garancia van: ez esetben a dokumentum és a mögötte álló levéltár a bizonyíték a tényszerűségre.4 A "res factae-res fictae" dichotómiával kapcsolatban, mint fentebb már utaltam rá, egyetlen lehetőséget látok arra nézve, hogy a narrációkban megjelenő külső referenciákat a történész "ellenőrizze": ez csak akkor lehetséges, ha ugyanarra a témára vonatkozóan primer, levéltári dokumentumok is rendelkezésre állnak. Ezt tette Kövér György egy nemrég megjelenő tanulmányában, ahol is testamentumot, memoárt, parlamenti interpellációt, sőt historiográfiai toposzokat ütköztetett a családtagok hagyatéki leltárainak adataival: azaz a narratív forrásokból megrajzolható "zsidó vagyonosodás" legendáriumát a primer nyilvántartásokkal, azaz a számok, az evidenciák világával, ám ezt sem a narratív szöveg adatainak korrekciójára, hanem az abban megjelenő beszédstratégia, illetve a belőle kiszűrhető "mitológiák" elemző bemutatására használta.5
Norton Cru módszertanának másik kritizálható szempontja már nem annyira az igaz-hamis állítások világát, hanem inkább az emlékezésekben megjelenő élményanyagok, a közvetlen (történeti) tapasztalatok megjelenítésének, közvetítésének kérdését érinti.
A kommunikálhatóság kérdését nem érintem e helyütt, hisz a holocaust kapcsán ennek bőséges irodalma, vitaanyaga van. Inkább visszakanyarodva egy kicsit a francia szerző könyvéhez, különösen fontos felvetni azt a kérdést, milyen szempont szerint válogat a történész akkor, amikor azt mondja, hogy egy bizonyos történeti eseménysorozat személyes recepciói koherens egésszé állíthatók össze, vagyis milyen "valósághoz" méri hozzá a historikus a forrásokból kiszűrt élményanyagokat. Ez esetben - Reinhart Koselleck és Hans Robert Jaus nyomán azt mondhatjuk, hogy - a hagyományos történész az önnön elváráshorizontjának megfelelő tapasztalatokat illeszti, majd szerkeszti egy történetbe, mely önmagában is azt tételezi, hogy az ilyen előfeltevésekkel dolgozó historikus hisz abban: a történeti "valóság" ott van valahol, s létezik annak egy "legközelebbi", "leghitelesebb" feldolgozása, melynek prezentálása az ő lehetősége és feladata. A hermeneutikus felfogás szerint azonban az igazság s a valóság fogalmai relativisztikus természetűek, hiszen egyik sem önmagában van, hanem mindkettő maga is egy vagy több személy konstrukciója. Ilyen értelemben tehát a múlt "valósága" is konstrukció, éppen ezért nincs mihez "hozzámérni", például Norton Cru esetében, a különböző élményanyagokat.
Amennyiben elfogadjuk a "valóság" e hermeneutikus elgondolását, ismét felmerül a kérdés, mit kezdjen a történész a narratív történeti forrásokkal? Amennyiben nem használhatók eseményrekonstrukcióra - mivel a külső, enciklopédikus referenciáik megbízhatatlanok, s a belőlük nyert tapasztalatok, mert nincs mihez hozzámérni őket, nem összemérhetők -, milyen történelem alkotható meg az ilyen jellegű dokumentumokból? Vagy a historikus etikai felelősségének aspektusából személve e kérdéskört felvethetjük: miért tudnánk mi jobban, hogyan éltek meg akkor, a "saját idejükben" emberek - később a történészek által az események rangjára emelt - történéseket, mi jogon válogathatnánk ebből? El kell tehát fogadnunk, hogy az olyan események, történések hitelessége, melyeknek nem vagyunk szemtanúi, számunkra megegyezés, megszokás kérdése, amelyeknek autenticitását - személyes jellegű közléseknél - egyébként sem áll módunkban ellenőrizni, így nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy az ilyen elbeszélések bizalmi alapra épülnek, s hogy az abban megjelenő (ön)életrajzi elemek "hitelessége" - Lejeune szóhasználatát átvéve - "szerződéses jellegű".
Az ilyen jellegű szövegek elemzése, feldolgozása során tehát úgy gondolom, talán helyesebben járnánk el, ha az - akár egy szerzőtől származó - eltérő narrációkat autonóm, lehetséges (szöveg)világoknak tételeznénk, s az igaz-hamis problematika firtatása helyett inkább a narrátor beszédstratégiáját elemeznénk, elbeszélői szándékát vennénk részletesebben górcső alá. Így a historikusnak nem a történeti "valóság" avítt, statikus, nehezen tartható fogalmára kell koncentrálnia, hanem az elbeszélések által létrehozott mentális univerzumokra, melyek aztán a történész olvasatában válnak "lehetséges történelmekké":6 ilyen források vizsgálatakor tehát nem elsősorban az a fontos, mi történt velünk, hanem az, hogyan éltük meg. Az ilyen "kódolt történetek" (Kövér György szava) esetén az empirikus és a mintaolvasó7 olvasási technikáit egyszerre érdemes követnünk, ami során feltárhatók az elbeszélői intenciók és szintek, melyek sok-sok értékes támpontot nyújthatnak az embereket motiváló sokféle lehetséges értékről és stratégiáról.
Ilyen elbeszélői intenció mutatható ki - egy klasszikus példát említve - ifjabb Plinius VI. könyvének 16. levelében,8 mely Tacitus Historiae című művéhez volt hivatott alapanyagul szolgálni. Ifjabb Plinius - állítása szerint - szemtanúk elbeszélései alapján rekonstruált egy történetet, melyből azonban alapos olvasással, részletes elemzéssel kimutatható a szerző azon szándéka, hogy nagybátyját, idősebb Pliniust, az idősíkok és az eltérő ismeretvilágok összecsúsztatásával, vagyis a közlés ügyes kis stratégiájával "hősként" tüntesse fel egy, amúgy igen banális történetben.9 Itt sem az a revelatív felismerés, hogy ifjabb Plinius alkalmasint nem mond igazat, hanem az, mi célból kerekíti ki így az elbeszélést, hogyan konstruál egy ilyen "hősies" történettel - Paul Ricoeurrel szólva - "narratív identitást": ilyen s ehhez hasonló kérdések vezetnek el bennünket tehát a mentális univerzumok vizsgálatához.
Befejezésül visszakanyarodva Dulong könyvéhez, s kezdeti előfeltevésünkhöz a szemtanúságtétellel kapcsolatban leszögezhetjük, hogy narratív történeti forrásokban maga a fabulában elmesélt esemény szolgál "bizonyítékul" az elbeszélés "hitelességéhez", így a társtudományok eredményeit elfogadva a történész nem állapíthat meg még a hagyományos értelemben vett "bizonyosságokat" sem. Következésképpen Michel de Certeau és Roger Chartier10 nyomán azt mondhatjuk: a történelem valóban a "sziklafal peremén", a bizonyosságok és a bizonytalanság között mozog, következésképpen óhatatlanul megváltozik a történész feladata: ítéletalkotás és magyarázat helyett egyre inkább a megértést kell hogy részévé tegye tudományos eszköztárának. Ahhoz azonban, hogy a hagyományos történeti látásmód ne váljon szélsőségesen relatívvá, a történésznek használnia és következetesen érvényesítenie kell a szövegolvasás szigorú, tudományos kereteit, szabályait: enélkül jó értelemben vett megújulás aligha képzelhető el.
A feladat alkalmasint nem is olyan egyszerű,
mindazonáltal ha nem próbálnánk meg e szellemi
magatartást (is) érvényesíteni, úgy
a narratív történeti forrásokat "szintetizáló",
az ítéleteinkben ily módon egyszerűsödő
történelmet bezárkózásnak érezném
egy ma már nehezen tartható fogalmi készlettel dolgozó
történeti hagyományba.
1 Renaud Dulong: Le témoin oculaire. Les conditions sociales de l'attestation personelle. Éd. de l'École des hautes
études en sciences sociales, Párizs, 1998.
2 Jean Norton Cru: Témoins. Essai d'analyse et de critique des souvenirs de combattants édités en français de 1915 à 1928. Éd. Les Étincelles, Párizs, 1929. (Újabb fakszimile kiadás: Presses Universitaires de Nancy, 1994
3 Gérard Genette: Fictional narrative, factual narrative. Poetics Today, 11. (1990) 4, 755-774. old.
4 Paul Ricoeur: The narrative function. In: Hermeneutics and the Human Sciences. Cambridge University Press, Cambridge-Ed. de la Maison des sciences de l'homme, Paris, 1981. 288. old.
5 Kövér György: Nagy vagyonok legendáriuma. Café Bábel, 23. (1997), 13-32. old.
6 Ezen elgondolás részletesebb kifejtéséhez lásd K. Horváth Zsolt: Naplók és memoárok mint "lehetséges történelmek". Az 1848-49-es emlékezések történeti képe és olvasási dilemmái. Levéltári Szemle, 49. (1999) 1. (Megjelenés előtt.)
7 Vö. Umberto Eco: Hat séta a fikció erdejében. Európa, Bp., 1995.
8 Ifjabb Plinius: Levelek. Európa, Bp., 1966. 2. kiad., 271-275. old.
9 Umberto Eco: Levél az eszményi olvasónak. Pompeji, 2. (1991)3, 68-84. old.
10 Roger Chartier: Michel de Certeau metaforáját választotta új könyve címéül: Roger Chartier: Au bord de la falaise. L'histoire entre certitudes et l'inquiétude. Albin Michel, Párizs, 1998.
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: buksz@c3.hu