Kapitány Ágnes- Kapitány Gábor
Rejtjelek 2.
Fejezetek a mindennapi élet antropológiájából
Kossuth Kiadó, Budapest, 1995.
252 old., 750 Ft

Ez az írás a Kapitány házaspár rejtjelfejtő sorozatának második kötetével foglalkozik, mely a könyv szerzőinek szándéka (és a kötet alcíme) szerint a "mindennapi élet antropológiájába" kínál bevezetést. Az alcím egyszerre ígéretes és problematikus. Ígéretes, mert a Kapitány házaspár implicit módon a kulturális antropológia viszonylag új, a nyolcvanas években központi szerepet nyert kategóriájának, a "mindennapi élet" fogalmának magyarázó erejét emeli ki. Ugyanakkor két okból problematikus is: egyrészt azért, mert a "mindennapi élet" terének és idejének leválasztása a társas lét más szféráitól szükségképpen önkényes, és emiatt mindenképpen magyarázatra szorul.

AMATŐR ANTROPOLÓGIA

A szerzőpáros, úgy tűnik, nem érzi fontosnak, hogy könyvében pontosan meghatározza, miben különbözik a "mindennapi élet" az "ünneptől", a "közélettől" vagy a "nyilvánosságtól", illetve, hogy ezeknek a megkülönböztetéseknek mi a relevanciájuk és jelentésük különböző konkrét élethelyzetek, praxisok, diskurzusok, szokások elemzése esetén. Másodszor, a "mindennapi élet antropológiája" kifejezés majdhogynem tautologikus, hiszen az amerikai kulturális antropológia és a brit társadalomantropológia egyaránt hagyományosan a "mindennapi élet" tanulmányozásával foglalkozik, amennyiben nem szorítkozik pusztán az "ünnepek", az "elitkultúra" vagy a "politikai közélet" elemzésére, hanem a "hétköznapok", a "népi kultúra" vagy a "személyes tér" kutatását is egyenrangúnak tartja. Ez a majdnem-tautológia tulajdonképpen egy társadalomkutatói érzékenység hazatéréséről árulkodik: az antropológia szemléletmódja a történetírás, a politikatudomány és a társadalomfilozófia területén tett kirándulása után új jelentéstartalmakkal felszerelkezve érkezett vissza a kulturális antropológia diszkurzív mezejébe.

Mindez természetesen csak egyetlen kiragadott probléma a kötetből, ám jól jelzi, hogy a Rejtjelek 2. szerzői a könyv elején közölt diszciplináris önmeghatározásukkal (9. old.) szemben nem igyekeznek a kulturális antropológia elmélettörténeti és módszertani hagyományában elhelyezni magukat, nem törekednek állást foglalni az antropológia belső vitáiban. Ehelyett a kulturális antropológia tudományát és felhalmozott ismereteit csak mintegy apropóként kezelik rejtjelfejtő gyakorlatokkal teli kézikönyvükben: például nem hivatkoznak egyetlen antropológus munkájára sem, holott az ajánlott irodalom kötet végén található jegyzékében elsősorban antropológusok (és szociálpszichológusok) munkáit sorolják fel. A kötet felépítésének ismertetésére és elemzésére visszatérek, de azt a következtetést már most megelőlegezem, hogy a Rejtjelek 2. diszciplináris műfaját és alkalmazási körét nem könnyű meghatározni. Noha a könyvet didaktikus szerkezete és helyenként Öveges professzori hangütése alapján a "népszerű tudományos" kézikönyvek közé lehetne sorolni (együtt például Gerald Durrell Amatőr természetbúvár című szellemes megfigyelési segédletével és terepkalauzával), mégis az a sejtésem, hogy a szerzőpáros egyetemi tankönyvi státust szánt a kötetnek. Erre utal a részletes "módszertani bevezetés" is. Elemzésem egyik célja, hogy megvizsgáljam: milyen elméleti és módszertani területeken van vagy nincs átfedés a Kapitány házaspár által írott kötet mondanivalója és az elsősorban az angolszász országokban intézményesült kulturális antropológia episztemikus hagyománya között. Ezt a vizsgálódást természetesen a magyarországi kulturális antropológiai oktatás és kutatás kontextusában is el kell helyezni, mivel a könyv megjelenése és "antropológia" címkével ellátása ebből a szempontból szimptomatikusnak tekinthető.

A KULTURÁLIS ANTROPOLÓGIA SZAKMÁVÁ VÁLÁSA

A kilencvenes évek első felében Magyarországon a kulturális antropológia népszerűségével messze kimagaslott a többi társadalomtudományi diszciplína közül. Ez egyrészt abban nyilvánult meg, hogy a különböző kulturális antropológiai programokra évről évre egyre több egyetemista iratkozott be: vagy azért, mert rokonszenvesnek találta a kulturális relativizmus toleranciáját, vagy azért, mert életidegennek tartotta a kvantitatív, pozitivista társadalomkutatási módszereket, vagy pedig azért, mert vonzotta az egzotikum. Így vagy úgy, frissessége és újszerűsége miatt sokan üdvözölték a kulturális antropológia intézményesített megjelenését a budapesti, pécsi, miskolci egyetemi oktatásban.

Másrészt az is jelezte a diszciplína népszerűségét, hogy divatos lett a sajátos kulturális antropológiai nézőpontra, szemléletre (akárhogy értelmezzék is) hivatkozni a történészek, kultúrszociológusok, esszéisták körében. A népszerűség és a divatosság azonban oda vezetett, hogy még a diszciplináris határok kellő tisztázása, illetve a kulturális antropológiai hagyományba illeszthető kutatások elvégzése és a kapcsolódó értekezések publikálása előtt képzetlen és önjelölt antropológusok foglalták el a diszciplináris mező nagy részét, rontva ezzel a tudományág hitelét és hírnevét. (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a diszciplináris határok tisztázására történtek már kísérletek. A BUKSZ hűséges olvasói talán emlékeznek a Niedermüller Péter és Sárkány Mihály közötti eszmecserére a néprajz és a kulturális antropológia hasonlóságairól és különbözőségeiről [Niedermüller Péter: A néprajztudomány válaszútjai avagy a kultúrakutatás elméleti dilemmái. BUKSZ, 1989. Tél, 79-84. old. és Sárkány Mihály: Vágyak és választások. BUKSZ, 1990. Nyár, 288-294. old.] Niedermüller egyik sok változatban megjelent, a "hagyományos néprajz" és a kulturális antropológia közötti határt élesen megvonó tanulmányára [például Niedermüller Péter: Paradigmák és esélyek. Replika, 1994. 13-14. szám, 89-129. old.] a Replika szerkesztőinek felkérésére számos, különböző színvonalú válasz és hozzászólás érkezett: a Replika 13-14. és 15-16. szám. Az amerikai szociológia és a kulturális antropológia határvidékét mérte fel, elmélettörténeti perspektívában Vörös Miklós: Határesetek. Replika, 1994. 15-16. szám, 239-262. old.)

Az intézményes bizalom hiányának eredményeként a rendszeres kulturális antropológia oktatás még nem jutott túl az alapfokú képzés szintjén, és kiterjedt antropológiai kutatásról sem nagyon lehet beszélni az anyagi források szűkössége miatt. Kivételek és reménykeltő kezdeményezések természetesen vannak, de jól jelzi a diszciplína hazai helyzetét, hogy az OTKA pályázati rendje nem ismeri el a kulturális antropológiát a néprajztól és a szociológiától különböző, autonóm tudományágként, vagy hogy az amúgy angolszász jellegű társadalomtudományi tanszéki struktúra kialakítására törekvő Közép-Európa Egyetem (CEU) sem tervezi a közeljövőben antropológia program indítását.

Mivel az alapfokú kulturális antropológiai képzés csak 1990-ben indult meg Magyarországon, nem lenne méltányos a professzionalizmus elsődleges kritériumaként az "egyetemi végzettséget" megjelölni. Helyette kétféle mércerendszert alkalmazhatunk: az egyik a kulturális antropológiai ismeretek mélysége és a kutatási tapasztalat, a másik a kulturális antropológiát konstituáló szakterületeken való jártasság szerint vonja meg a professzionalizmus határait. Az első kritériumrendszer öt elemet foglal magába: 1. a kulturális antropológia elméleti hagyományának, egymást felváltó paradigmáinak és egymás mellett létező episzteméinek ismerete; 2. a nemzetközi elméleti irányzatokban való tájékozottság; 3. a hazai kulturális antropológiai jellegű kutatások és oktatási tapasztalatok ismerete; 4. kiterjedt empirikus kutatás a "résztvevő megfigyeléses" terepmunka és levéltári kutatás ötvözésével; 5. a nemzetközi konferenciákon való aktív részvétel és a szakmai munka nemzetközi elismertsége. Ezeknek a kritériumoknak a kulturális antropológia magyarországi művelői közül csak kevesen felelnek meg; igen ritka, hogy valaki egyszerre legyen az antropológia elméleti problémáinak elemzésében járatos oktató és gazdag etnográfiai terepmunka-tapasztalatokkal rendelkező kutató.

A professzionalizmus második mércerendszere a fent említett 3. ponton alapszik: a magyarországi kulturális antropológiát konstituáló szakterületeken végzett munkák kritikai szintű ismeretén. A kulturális antropológia magyarországi egyetemi oktatása minden tanszéken nélkülözi a hazai, az angolszász, német és skandináv modellek alapján antropológiainak nevezhető kutatási hagyományok integrálását. Az ideális helyzet persze az volna, ha lenne egy magyar Bronislaw Malinowski vagy Franz Boas, aki képes integrálni a jelenleg különböző tanszékeken elszórtan folyó kutatásokat és kurrikulum-építéseket. Az integrált antropológiaoktatás idealizált modellje támaszkodhatna arra a tanszéki szerkezetre, melyet az amerikai kulturális antropológia "alapító atyja", Franz Boas hozott létre. A boasi modell, mely négy, mai szemmel nézve már igencsak különböző szakterületet fog öszsze, számos amerikai egyetemen még ma is működik: a posztgraduális képzésre jelentkező hallgatónak legalább alapfokú ismereteket kell szereznie etnológiából (kulturális antropológiából), antropológiai nyelvészetből, régészetből és fizikai (biológiai) antropológiából. A sajátosan magyar (elsősorban német mintára épülő) diszciplináris fejlődés alapján a kulturális antropológia egyetemi oktatásának, a boasi modelltől eltérően, ideális esetben hat szakterület egységére kellene építkeznie. Ezek a következők:
1. az "idegen" kultúrák tanulmányozásával foglalkozó etnológia (Völkerkunde),
2. a hagyományosan "paraszti" kultúrákat leíró tárgyi néprajz (Volkskunde),
3. a népi kultúrák sajátos tudáskészletét és szokásait kutató folklorisztika,
4. a nyelvhasználat és kommunikáció kulturálisan eltérő módjait elemző szociolingvisztika,
5. a szociális problémák iránt érzékeny, antropológiai jellegű "terepmunkát" is alkalmazó szociográfia, és
6. a különböző (elit és populáris) kulturális folyamatokat leíró és értelmező társadalomtörténet. A budapesti, miskolci és pécsi egyetemi kulturális antropológia programok e hat szakterület közül csak hármat-négyet oktatnak, nem utolsósorban azért, mert az egyes diszciplínák képviselői között mély szemléleti szakadék tátong.

A felsorolt kritériumok alapján pontosabban meghatározhatjuk a Kapitány házaspár könyvének diszciplináris helyét. Nyilvánvaló, hogy a Rejtjelek 2. szerzői nem törekedtek a közép-európai etnológia és néprajz hagyományos tematikájának és szemléletének a követésére: az egzotikum és az idealizált paraszti kultúra tanulmányozása helyett a "saját" kultúra "mindennapjainak" feltérképezésére vállalkoztak. Szemben a Rejtjelek 1. szociálpszichológiai jellegű motivációkutatásával, a szerzőpáros ebben a könyvében a "szimbólumok" és "szimbolikus jelenségek" vizsgálata során a "mindennapi viselkedés" kulturális meghatározottságait, a viselkedésben rejtjelezett "mögöttes tartalmakat" kutatja (lásd 7. és 11-12. old.). Noha a megfelelő szakirodalom pontos és eligazító jellegű idézése szinte teljesen hiányzik, a módszertani bevezető részből mégis kitűnik, hogy a szerzők a "kultúra rejtjeleinek" értelmezéséhez a humán etológia, a szociálpszichológia, a szociolingvisztika és az interpretatív antropológia sajátos módszertani egyvelegét javasolják. Az adatokat nem a klasszikus résztvevő megfigyeléses terepmunka segítségével, hanem különböző tipikus gesztusok és viselkedésminták, populáris képek és képi megjelenítések, illetve jellegzetes narratív elemek és szövegdarabkák összeválogatásával teremtik elő. A szakirodalmi olvasottság, elmélettörténeti jártasság és a terepmunka-tapasztalat hiánya alapján tehát jó okkal megkerdőjelezhető a Kapitány házaspár kulturális antropológiájának szakmai értéke. A további műfajtisztázás és a professzionalizmus számonkérése helyett azonban konkrétabb, tartalmi kérdésekkel szeretnék foglalkozni: a könyv tematikus felépítésével, a használt kultúrafogalom tisztázatlanságával, a képi reprezentáció politikai vonatkozásaival, illetve a könyv egyetemi oktatásban való alkalmazhatóságával.

A KÖNYV FELÉPÍTÉSE: KIS SZIMBÓLUMHATÁROZÓ

A Rejtjelek 2. tulajdonképpen kompendium, olyan szimbólumok, narratív elemek és képi megjelenítések gyűjteménye, melyek segítségével a Kapitány házaspár szándéka szerint a mindennapi élet rejtelmeiben tájékozódni lehet. A könyv tizenegy fejezetre tagolódik: a módszertani bevezetőt kilenc tematikus fejezet és egy rövid befejező rész követi. A tematikus fejezetek tagolása (A hatalom jelei; Falu-város; Művelt nép; Értékrendszerek és lakások; Hogyan nevelünk szavakkal?, Világkép-jelek, Kultúrák, ha találkoznak, Az interpretációk különbségei, Manipulációs technikák) azt ígéri, hogy a merevebb kategóriarendszerek felvázolásától haladunk a kategóriák, tények, információk, szimbólumok interpretálásának sokfélesége és manipulálhatóságának lehetősége felé. A kötet átolvasásásakor azonban nem érezni, hogy a szerzők ezt a logikai-narratív rendet következetesen megvalósítanák. Az egyes fejezetek csak lazán kötődnek egymáshoz, és az alkalmazott fogalmi keretek is gyakran ellentmondanak egymásnak. A falusi és városi lét időszemléletben, térhasználatban, nyelvi jelekben megnyilvánuló különbségeinek elemzése után a társadalom "kulturális-műveltségi blokkokra" tagolása ("az elit", "a közép", "a mélyben") következik, majd a "szokáskövető-hagyományőrző" és a "polgári-individualisztikus" értékrendszer szimbólumelemzésen alapuló szembeállításán a sor. A szerzők mindhárom esetben elismerik, hogy az általuk felállított kategóriák határai nem húzhatók meg élesen, de arra nem térnek ki, hogy már a kategóriák megalkotása is problematikus, episztemológiai és mikropolitikai értelemben egyaránt.

Először is, a Kapitány házaspár a társadalomtudományokban kikristályosodott elemzési kategóriákat tényként kezeli, és ehhez válogatja a megfelelő szimbólumokat és jeleket. Ha azonban valaki a "mindennapi élet antropológiájának" elkötelezett híve, akkor figyelembe kellene vennie, hogy a világ dolgait, az embereket és viselkedésüket osztályozó kategóriák megalkotására nemcsak a társadalomtudósok vagy kultúrakutatók képesek: ilyen kategóriák naponta képződnek a legkülönfélébb társas kapcsolatokban, kulturális interakciókban. Az antropológus inkább arra törekszik, hogy "alulról felfelé", vagyis induktív módon építkezzen, ne pedig egy előre elgondolt rendszerhez válogasson illusztrációkat.

Másodszor, el kell ismerni azt is, hogy az értékrendszerek és szimbólumok befolyásolják ugyan, de nem határozzák meg az embereket mindennapi dolgaik intézésében, véleményük megformálásában és döntéseik meghozatalában. Az emberek többsége sokkal bonyolultabb személyiséggel és élettörténettel rendelkezik ahhoz, hogy gondolatait és cselekedeteit pusztán egy adott társadalmi-kulturális kategóriába lehessen tagolni. Sokkal gyakoribb a "határsértés", a társadalmi státusok és kulturális hovatartozás pragmatikus keverése és váltogatása, mint azt a Rejtjelek 2. szerzői sugallják. Mi több, igen gyakori a személyiség, az identitás pastiche-szerű felépítése, vagy több gravitációs pont körül mozgó, folyamatos változása. Lehet jelekből és szimbólumokból felépülő kulturális modellekről beszélni, de sokkal nagyobb a jelentősége a jelek, szimbólumok, modellek pragmatikus használatának, vitatásának, elvetésének és átformálásának.

Harmadszor és mindebből következően, az értékrendszerek és szimbolikus jelrendszerek statikus elemzését ki kell egészíteni létrejöttük, tudatos vagy kevésbé tudatos előállításának antropológiai és történeti vizsgálatával. Kétségtelen, hogy az emberek mindennapi tevékenységeik során különböző hagyományokból, ideológiákból, értékrendszerekből merítenek: bizonyos helyzetekben urbánusnak, más helyzetekben vidékiesnek, egyszer értékmentően konzervatívnak, másszor individualisztikusan kreatívnak mutatkoznak. De a különböző diszkurzív mezők is hatnak egymásra: amit a televízióban hallunk és az újságban olvasunk, része lesz az esti családi vagy baráti beszélgetéseknek; amit a családban és a baráti körben, az iskolában és a munkahelyen megtanulunk, befolyásolja a média által közvetített ismeretek, szemléletmódok, interpretációk értékelését is. Fontos és figyelemre méltó, hogy a Kapitány házaspár kiemeli a média által terjesztett hírek és a történelmi események egymással versengő értelmezéseinek meglétét (198-212. old.), de szükség lett volna arra is, hogy e "belső kulturális viták" elemzését kiterjesszék a nappaliszobákban, a sörözőkben vagy a munkahelyen folytatott eszmecserékre is.

A KULTÚRA: KÖZTES VAGY MÖGÖTTES?

Egy kulturális antropológiai kézikönyv szerzőinek tisztában kellene lenniük azzal, milyen kultúrafogalmat használnak, és e használatnak milyen episztemológiai következményei vannak. Az egyetlen kísérlet a "kultúra" mibenlétének meghatározására a módszertani bevezetőben található, eszerint a kultúra "a társadalom és az egyén (a társadalmi tudat és az egyéni tudat, a társadalmi cselekvés és az egyéni cselekvés) összekötője" (9-10. old.). A szerzőpáros rögtön ezután azonban "az egyén kultúrájáról", majd "az egyén egyes sajátosságait meghatározó" kulturális jelenségekről ír (10. old.), egybemosva három lehetséges (és elmélettörténetileg jelentős) kultúradefiníciót. A kultúra "összekötő" szerepe kissé homályos, hiszen nem világos, pontosan mit is köt össze mivel, hogy a valóságban léteznek-e olyan egymástól élesen elkülöníthető entitások, mint "társadalmi tudat" és szigorúan vett "egyéni tudat". Nem világos az "összekötés" mibenléte és jellege sem, bár ez talán legközelebb Bourdieu elképzeléséhez áll, amely a habitus és a diszpozíció fogalmaival próbálja lebontani a strukturalista determinizmus és a pszichológiai alapú módszertani individualizmus közötti éles választófalat. Összekötőn talán a nyelvet értették, ám nehezen tudom elképzelni egy "társadalom" és egy "egyén" nyelvi kommunikációját: ez számomra a "társadalom" elfogadhatatlan megszemélyesítését jelentené. Az "egyén kultúrája" kifejezés arra utal, hogy a kultúra elemei és a kulturális jelenségek birtokolhatók vagy legalábbis az egyénhez rendelhetők. A szerzők ezzel a kulturális jelenségek és folyamatok tárgyiasított és dologiasított aspektusaira korlátozzák a "kultúra" fogalmának jelentését, ami nemcsak a kulturális antropológia hagyományának mond ellent, hanem a könyv által sugallt kultúraszemléletnek is. Végül az "egyén sajátosságait meghatározó kulturális jelenségek" kifejezés egyfajta kulturális determinizmust sugall, melyben az egyén különböző kulturális folyamatok passzív és védtelen tárgyává válik.

Az eddigiek alapján úgy tűnik, a Kapitány házaspár a kognitív és szimbolikus antropológia sajátos egyvelegét kínálja. A kultúra a kognitív megközelítés szerint egyfajta enciklopedikus tudáskészlet, ismeretrendszer, melynek elsajátítása révén az egyén az adott társadalom teljes jogú tagjának tekintheti magát. Ez a nézet természetesen több okból is problematikus, hiszen kulturális kompetenciával az is rendelkezhet, aki nem sajátítja el a "teljes" tudáskészletet, másrészt a kognitív folyamatokon kívül más, például politikai jellegű megfontolások is befolyásolják, hogy kit tekintenek "kulturálisan kompetensnek". (Minderről bővebben lásd Az antropológia és a néprajzi kutatás politikuma című írásomat. Replika (1994) 13-14. szám: 169-174. old.) A szimbolikus antropológia szemantikai megközelítése a kultúrát jelek és a hozzájuk kapcsolódó jelentések rendszerének tekinti - és a könyv szerzői leginkább erre az álláspontra látszanak helyezkedni. A szimbolikus antropológia azonban a kognitív antropológiához hasonlóan elhallgatja, hogy egy adott "jelnek" a kontextustól (tértől, időtől, konkrét emberi kapcsolattól) függően többféle jelentése is lehet, és hogy az egyének és csoportjaik folyamatosan vitáznak arról, mi is a megfelelő, korrekt vagy normális jelentés. A Kapitány házaspár könyve ezekbe a vitákba nem vezet be: nem próbálja meg az adott társadalomban a domináns diszkurzus által propagált vagy egyszerűen kézenfekvőnek tartott jelentés alternatíváit feltérképezni, sőt még a poliszémia lehetőségének felvetését is elmulasztja. A rejtjelfejtés során a szerzőpáros sok esetben megelégszik a legbanálisabb jelentés közlésével, ami különösen a képaláírásoknál szembetűnő: "A bár, az alsó helyzetűek kultúrájának álomvilága" (100. old.), "A díszesség mint hatalomjelző" (színes képek a 25. oldallal szemben) vagy az arab turistákat ábrázoló "Idegenek" (191. old.).

A KÉPI MEGJELENÍTÉS POLITIKUMA

A Rejtjelek 2. ebből a szempontból a leginkább problematikus: a képszerkesztéssel kapcsolatos hanyagság vagy annak az eredménye, hogy az intellektuális rejtjelfejtő mindenki más értelmezési alternatívája fölé helyezi a sajátját, vagy pedig annak, hogy kritikátlanul elfogadja a közhelyszerű, banális jelentéseket. A kulturális antropológia művelői a diszciplína történetének legutolsó huszontöt évében arra törekedtek, hogy minél kevésbé helyezzék saját értelmezéseiket és magyarázataikat a "bennszülött" értelmezései elé, illetve hogy minél pontosabban beszámoljanak az általuk vizsgált társadalmon vagy szubkulturális közösségen belül létező értelmezési vitákról. A szimbólumok jelentésváltozásának nyomon követése és a helyes jelentéssel kapcsolatos helyi kultúrharcok tétjének rekonstruálása nélkül az antropológiai kutatás inherens történetiségét és politikumát tagadnánk meg.

Az a felirat, amely egy éjszakai bár színpadán táncoló, mosolytalan, meztelen nőket az "alsó helyzetűek kultúrájának álomvilágaként" aposztrofálja, megfeledkezik számos, az antropológiai érzékenység segítségével feltárható és feltárandó "részletről". Például valóban megengedhetik-e maguknak e kultúra képviselői, részesei azt, hogy kifizessék a bár belépőjének borsos árát? Honnét származnak ismereteik az éjszakai bárról, ha nincs alkalmuk személyesen megtapasztalni az "álomvilágot"? Talán egy olyan kulturális térből, melynek mások is lakói, akiknek esetleg hozzájuk hasonló "álmaik" lehetnek? Az éjszakai bárba betérés jelentésskálája sokkal szélesebb, mint azt egy leegyszerűsített osztálykultúra-elemzés sugallja. Például nemcsak a "kulturális tőkével" rendelkező értelmiségi látogathat el egy éjszakai bárba a reflexív szemlélődés és kritikai véleményformálás céljával, hanem bárki más is. Az is lehetséges, hogy a bár leggyakoribb látogatói között tehetősebb férfiakat fogunk találni, de az is, hogy nőket. Mindezt terepmunka nélkül nem állapíthatjuk meg: anélkül csak az előítéletek és sztereotípiák igazíthatnak útba. Különös az is, hogy a "kulturális-műveltségi blokkokról" szóló fejezetben Bourdieu La Distinction című könyvére nem utalnak a szerzők, holott az az "osztálykultúra" kutatásának Magyarországon is jól ismert klasszikusa (mely egyébként eredetileg 1979-ben jelent meg, és nem 1989-ben, mint azt ajánlott irodalomjegyzék mutatja).

A díszességet a befolyásos hatalmi státus jelzőjeként felfogni megint csak elnagyolt értelmezés: ez igaz lehet az abszolutizmus korának barokk művészetére, mely valóban az aprólékos díszítés és az impozáns méretek segítségével igyekezte szimbolizálni a mindenható hatalmat. A kora kapitalizmus gazdasági hatalmát kiépítő protestáns holland kereskedők és angol iparosok puritán erkölcse azonban nem engedte meg a barokkos ornamentikát, miként a bankok biztonságot és erőt sugárzó épületei sem a frivol díszítések segítségével érik el hatásukat. A díszesség sok esetben nem a bőség, hanem a bőség iránti vágy, nem a hatalom, hanem a kicsinyes hatalmaskodás jele (vö. 30. old.). A hatalom szimbolikus kiegészítőinek hivalkodó fogyasztásával és e fogyasztás másolásával kapcsolatosan nehezen érthető, miért nem hivatkoztak a szerzők Thorstein Veblen magyarul is megjelent klasszikusára, A dologtalan osztály elméletére. (A vebleni elmélet releváns kritikáját nyújtja Colin Campbell: A modern fogyasztói étosz rejtélye. Replika (1996) 21-22. szám, 117-137. old.) A hatalom más, a Kapitány házaspár által tárgyalt jeleivel kapcsolatosan is ki lehetne mutatni, hogy nem mindig az a jelentésük, mint ami első benyomásra vagy sokadik előítéletre kézenfekvőnek tűnik. Például a 24. oldalt követő, színes képeket tartalmazó blokk első oldalán a szerzők két, gondosan kidolgozott fejdíszt viselő afrikait és két, punkfrizurát viselő európait szerkesztettek egymás mellé - mindenféle képaláírás nélkül. Ez a képszerkesztési megoldás a legbanálisabb olvasat számára nyit utat, különösen egy olyan kötetben, mely nem ösztönöz a képek reflexív, a kontextusra is figyelő elemzésére.

Az "idegeneket" ábrázoló képpel is hasonló episztemológiai és etikai kifogásaink támadhatnak. A kontextust adó fejezet a "kulturák találkozásáról" és az interetnikus kapcsolatokról szól; a kép közvetlen környezetében a szerzők először az emigráns lét lelki megterheléseit elemzik, majd a kirekesztődéstől a teljes asszimilációig áttekintik a lehetséges "alkalmazkodási formákat", melyekkel ezek a lelki megterhelések kezelhetők (190-191. old.). Noha a kulturális antropológia az "akkulturáció" fogalmával még a harmincas-ötvenes években részt vett az itt idézett kategóriák kidolgozásában, azóta a diaszpóra-közösségek antropológiai vizsgálata túlhaladt a kategóriák egyszerű rögzítésén és a magatartásminták osztályozásán. Az elmúlt két évtizedben sokkal inkább az emigráns lét kulturális megnyilvánulásai, a hazáról alkotott sajátos elképzelések és az otthon maradottakkal fenntartott kapcsolat módjai érdeklik a diaszpóraközösségek antropológus kutatóit. (A bevándorlók közösségépítésének és az anyaországgal való kapcsolattartásának kiváló történeti antropológiai elemzését kínálja Fejős Zoltán: A chicagói magyarok két nemzedéke 1890-1940. c. könyve [Közép-Európa Intézet, Bp., 1993.]) A képszerkesztéssel kapcsolatos elfogadhatatlan hanyagság azonban elsősorban abban mutatkozik meg, hogy egy ilyen szövegkörnyezetbe egy gazdag, jól öltözött arab turistát és két, csadort viselő társát (feltehetőleg feleségeit - megkérdezésük nélkül ebben nem lehetünk biztosak) ábrázoló képet illesztettek. Mivel a férfi kezében fényképezőgép van, és mögöttük az elmosódott háttér egy európai város épületeit sejteti, jó okunk van feltételezni, hogy nem emigránsokat mutat a fénykép. Természetesen a turisták is valamilyen szempontból "idegenek", de annál feltűnőbb, hogy az interetnikus kapcsolatokkal foglalkozó fejezet e kép disszonáns közlésén túl nem foglalkozik a turizmus és az expatrióta (diplomata, külképviselő, egyetemi vendégtanár, vendégmunkás stb.) lét sajátosságaival. A példákat tovább lehetne sorolni, de már ennyi is elégséges a kritikai megjegyzések alátámasztására.

Szemben a könyv hátsó borítóján található beharangozóval, e sorok írója nem gondolja, hogy a kötet szerzői képesek a "rejtjelekben kódolt jelenségek" "valódi jelentésének" feltárására.

JÓ-E, HOGY VAN AMATŐR ANTROPOLÓGIA?

A Rejtjelek 2. nem alkalmas egyetemi tankönyvnek, mivel nincsenek benne a diszciplína határait megerősítő fejezetek, melyek bizonyos kulcsfogalmak gondos meghatározásának adnának helyt vagy röviden áttekintenék a kulturális antropológia diskurzusteremtő, paradigmatikus figuráinak elméleti munkásságát. Az elmélettörténeti vonulat teljesen hiányzik a könyvből és a fogalomtisztázó részek is hiányosak. Kutatási segédletként azonban mindenképpen figyelemre méltó gyűjtemény, hiszen az egyes fejezetek végén található gyakorlatok alkalmasak arra, hogy fejlesszék a középiskolások vagy a kezdő egyetemisták antropológiai érzékenységét és problémalátását, hogy begyakoroltassanak bizonyos kvalitatív adatgyűjtési módszereket. Mindazok ellenére, ami eddig elhangzott, úgy gondolom, hogy a vállalkozás sikeresnek tekinthető - mert jó, hogy van amatőr antropológia is.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: buksz@c3.hu