Pósán László
A Német Lovagrend története a 13. században
Debrecen University Press, Debrecen, 1996.
231 old.
Történelmi Figyelő Könyvek 4.

A magyar történettudomány régi tartozását próbálta meg törleszteni Pósán László, amikor a Német Lovagrend XIII. századi történetének feldolgozására és bemutatására vállalkozott. A történészek éppúgy, mint az egyetemi hallgatók bizonyára haszonnal fogják forgatni az elkészült munkát, de a - szerző e tárgyban korábban megjelent tanulmányait vélhetően nem ismerő - nagyközönség számára sem lesz érdektelen ez a modern összefoglalás.

A külföldi és hazai szakirodalmat jól ismerő s nemegyszer annak szükséges kritikáját is nyújtó összefoglalásnak egyik legfőbb erénye, hogy a téma primer forrásait is felhasználta. A szerző ügyesen dolgozta bele korábbi tanulmányait a kötetbe, s így sikerült homogénné tennie a három fő részből álló munkát. A kötet harmadát alkotó, rendkívül alapos és jól megírt első fejezet (10-70. old.) a Rend korai történetét mutatja be, azaz az akkoni ispotálytól a barcasági jelenléten át az európai politikában való szerepvállalásig vezeti az olvasót. Ebben a részben kapott helyet a Rend belső felépítésének, illetve társadalmi összetételének ismertetése is, azon közösségnek, amelynek létrejötte a III. keresztes hadjárathoz, leginkább Akkon 1189-1191-es ostromához, illetve elfoglalásához köthető. Lübecki és brémai zarándokok és/vagy keresztesek alapítottak ekkor egy ispotályt, amely 1196-ban, valamint 1198-ban jutott pápai megerősítéshez. A betegápoló és katonai szerepet a kezdetektől fogva ötvöző testület renddé alakult, s mint a Pósán által felvonultatott források meggyőzően bizonyítják, közel három évtized alatt a Német Lovagrend ugyanazon kiváltságok birtokába jutott, mint a két másik nagy lovagrend, vagyis a templomosok és a johanniták. A hasonlóságot erősíti az a - Pósán (16. old.) és a külföldi szakirodalom (például Udo Arnold) által egyaránt idézett - tény is, miszerint a Rend katonai tevékenységét alapvetően a templomos regula szabályozta, a betegekkel való törődéshez pedig a johannita szabályzat nyújtott útmutatást, legalábbis a XIII. század közepéig, amikorra a közösség kialakította saját szabálygyűjteményét (lásd az I/4. alfejezetet). Az utóbb említett mintával, vagyis a Szent János Lovagrend regulájával kapcsolatban azonban felmerül egy tamáskodó kérdés. Mind a kötetből, mind az abban hivatkozott szerzők egy részének munkáiból az vehető ki, hogy ez az átvétel már a XII. század legvégén megtörtént, s ennek feltehetően így is kellett történnie, hiszen a pápai konfirmációk a rendek esetében általában a követendő szabályzatra is utaltak. A kérdés csupán az, vajon milyen útmutatást vehettek át a német lovagok ebben az időben a johannitáktól a betegápolásra vonatkozóan. Ismeretes, hogy az 1123-1150 közé keltezhető Johannita Regula, amely többször részesült pápai megerősítésben, összesen négy passzusában ejt szót a közösség karitatív tevékenységéről, de ebben egyáltalán nem esik szó az istápolásról. Az egyetlen - fennmaradt - forrás, amely itt számba vehető, az 1181-es Generális Káptalan döntései, amelyben valóban találunk konkrét rendelkezéseket az ispotályos tevékenységre, de ezt össze kellene vetni a Német Lovagrend saját forrásaival, vagy ennek hiányában az erre vonatkozó hivatkozásokkal.

Az mindenesetre vitathatatlan, hogy III. Ince, VI. Henrik, majd II. Frigyes támogatása mellett létrejött a Rend, s már a XII. század végén rendházakat mondhatott magáénak Barlettában, Palermóban, Brindisiben, Cipruson, Kilikiában Tarsus mellett, illetve már német területeken is, ahol az első ház Halléban szerveződött meg még 1200 előtt. A megalapított vagy adományként kapott házak földrajzi fekvése is igazolja Pósán állítását, miszerint a XIII. század első három évtizede a földközi-tengeri és a levantei pozíciók megszerzésének jegyében telt el (20. old.). Ebbe a tervbe pedig jól illeszkedett a Szentföldre vezető szárazföldi útvonal szempontjából stratégiai fontosságú Barcaságba való betelepülés.

Nagyon alapos s majdnem teljes historiográfiai bevezetést nyújt a szerző a Rend barcasági történetének közel másfél évtizedét (1211-1225) feldolgozó, taglaló vagy éppen csak érintő munkákból. Szinte valamenynyi eddig napvilágot látott elképzelést felvonultatja, s egyúttal mértéktartó kritikájukkal, elemzésükkel is szolgál. A szerző részben már az alfejezet címében leszögezte álláspontját: Kísérlet az önálló territoriális hatalom megteremtésére: a Német Lovagrend Erdélyben. Az idevonatkozó okleveles forrásokat (F. Zimmerman-C. Werner: Urkundenbuch zur Geschichte der Deutschen in Siebenbürgen. I. köt. 1191-1342. Hermannstadt, 1892) átnézve velünk együtt sokan jutottak, illetve jut(hat)nak arra a következtetésre, hogy ennyi adat alapján végleges, minden kétséget kizáró megoldás egyszerűen nem adható. Ugyanez a "feltételes mód" vonatkozik II. Andrásnak a lovagok behívását, illetve kiűzését eredményező elképzelésére. Tudniillik a behívás okának éppúgy tekinthető a missziós vagy éppen az expanziós elképzelés, de nem feledhető a Rend esetleges telepítő tevékenységének reménye sem. Hasonlóan nehéz a kiűzés körülményeinek megítélése. Pósán László rendkívül körültekintően s szinte minden egyes "hozzászóló" véleményét is mérlegre téve - részben - Fügedi Erik értékeléséhez közel foglalt állást, aki az 1223-as pápai oklevélben található in ius proprietatem apostolicae sedis megfogalmazásban az egyházi exemptióba szőtt világi uralmi terv lehetőségére hívta fel a figyelmet (40. old.). Ugyanakkor - másokkal ellentétben - Pósán nem fogadja el, hogy a Rend már államalapítási tervekkel érkezett Magyarországra. Szerinte az események ilyetén alakulását próbálták a lovagok kihasználni, a barcasági elöljáró, Theodericus azonban nem rendelkezett "kellő politikai-diplomáciai érzékkel", hogy megfelelően felismerje lehetőségeiket s a megvalósításhoz vezető utat (43. old.). A szerző teljes joggal hangsúlyozza, hogy erre az "útra" gördült akadályként Rainald erdélyi püspök tevékenysége, aki a szaporodó kiváltságok, illetve az ezzel együtt szűkülő jogosítványai miatt emelt szót a Rend ellen. További problémát jelentett a Rend térítő tevékenységét illetőleg, hogy Béla herceget egyre inkább a békés úton történő térítés kezdte foglalkoztatni, s az elképzelés megvalósítása sokkal inkább a domonkosokra szabott feladat volt.

Természetesen, bármily fontossággal bírt is a Német Lovagrend barcasági jelenléte, a "katonai-szerzetesi" közösség az európai porondon sem tétlenkedett. Ebben a kifejezetten terjeszkedő időszakban fontos szerepe volt a Rend elöljárója - Hermann von Salza - által tanúsított nem hétköznapi aktivitásnak, s tegyük hozzá, az egyre erősödő politikai befolyásolásnak. A szerző segítségével nyomon követhetjük, miként növelte a Rend házainak és birtokainak számát mind a Szentföldön (például Akkon), mind pedig Európában, s ennek kézzelfogható jelei többek között a létrejövő rendtartományok (Ballei-Landkomtúrság): "a thüringia-szászországi után létrejött az elzász-burgundiai, a cseh-morva, a lotharingiai, a westfáliai, koblenzi, bozeni, armeniai, szicíliai és apúliai komtúrság" (48. old., lásd még a 17., 44. old.). Mindazonáltal érdekes kérdés lehet, hogy az ekkor formálódó "közigazgatási egységek" tükrében hogyan értékelhető a barcasági terület státusa, illetve, hogy a Rend maga minek tekintette azt. A territoriális növekedés mellett természetesen a jogi "alapozás", azaz a templomosokhoz és a johannitákhoz hasonló kiváltságok megszerzése is fontos célja volt a Német Lovagrendnek. Az exemptiók két fontos forrása a Rend esetében a császár és a pápa volt. A két másik nagy lovagrendhez való részleges "felzárkózás" II. Frigyes 1217-es oklevele (46. old.; Acta Imperii 1: 121-122.) révén teremtődik meg, mi több, a király (1220-tól császár) oklevelében expressis verbis utal arra, hogy ugyanazon szabadságjogokkal ruházza fel a Rendet, amivel a milites templi, illetve a domus hospitalis sancti Johanni már régtől fogva bírtak (Vö. 45. old.). Ugyanezen "felzárkózás" fontos mozzanata volt az is, amikor 1221-ben III. Honorius is megadta azokat a kiváltságokat, amelyekkel a két másik lovagrend már rendelkezett, s még ezt megelőzően - 1220 decemberében - számukra is megtiltotta a hűbér jellegű birtokok elfogadását (47. old.). Természetesen az események ilyen gyors menetét kifejezetten elősegítette az, hogy Honorius és - az ekkor már császárrá koronázott - Frigyes között "béke honolt", s ez rendkívül gyümölcsöző időszak volt a császárhoz ekkor már nagyon közel álló nagymester terveinek megvalósításához.

Jóllehet, a nagymester célja továbbra is, sőt most talán még inkább a szentföldi és mediterráneumi pozíciók erősítése, ám azzal, hogy II. Frigyes 1224-ben védelmébe vette Livóniát, Észtországot, Semgalliát és Poroszországot (50. old.), illetve hogy két évvel később a rimini aranybullában már a Rend - esetleges - poroszok elleni harcának támogatásáról szól, a lovagoknak mintha "más szerepet szánt" volna. Ma már nehéz megmondani, vajon Frigyes elképzelése, Konrád mazóviai herceg hívó szava vagy éppen a Barcaságból való kiebrudalás nyomott-e többet a latban; annyi azonban bizonyos, hogy 1230-ban, a Szentszékkel való kibékülés után a Rend számára a porosz területek meghódítása került egyre kézzelfoghatóbb közelségbe.

A kötet első fejezetének utolsó része (57-70. old.) több szempontból is elválik az eddigi tárgyalásmódtól. Pósán rövid kitérővel bemutatja a Német Lovagrend belső életét meghatározó
a) általános szabályokat, a szabályzatot magyarázó, kommentáló
b) törvények és szokások rendszerét, valamint a Rend belső igazgatását megalapozó
c) szokásokat (57. old.).
Megismerhetjük a rend struktúráját is, azaz a fejezetben felvonulnak a felszentelt paptestvérek, a lovagi-katonai réteg, az alkalmilag csatlakozott szolgálók, a csatlósok, a novíciusok, a turkopolok s nem utolsósorban a confratres csoport, melynek nem túl jól sikerült fordítása a "féltestvérek" kifejezés (58-61. old.). De ennél komolyabb problémának tűnik, hogy ez a fejezet szervesen nem kapcsolódik a Rend "történetét" taglaló rész(ek)hez, másrészt a forrásokat itt legtöbbször a szekunder irodalom helyettesíti, s talán ennek következménye, hogy a rendi hierarchia kiépülését illetően időbeli metszeteket nem találunk. Ami annál is inkább érdekes volna, hiszen összehasonlításra adhatna alapot a másik két lovagrenden belüli differenciálódással szemben. Bár a tisztségek megjelenésével együtt valamiféle kronológia körvonalazódni látszik (64-65. old.), itt azonban az jelenti a problémát, hogy a latinul és/vagy németül szerepeltetett tisztségnevekről sokszor nem derül ki, a források mikor melyiket említik, s közülük melyek az önelnevezések, melyek fordulnak elő normatív forrásokban, avagy narratív jellegűekben stb. S ez annál is inkább tisztázandó kérdés, hiszen nemcsak azt tudjuk meg, hogy a Rend tagjai elsősorban német területekről származtak (69. old.), de azt is, hogy a Rend nyelve - íratlan szabályok szerint - a német volt (70. old.). Továbbá a szerző említi a porosz és livón területeken kiépült hierarchiát, azonban, mint később látni fogjuk, a szálakat nem kötötte öszsze; mint ahogyan itt (64. old.) kerül utoljára szóba a Rend betegápoló tevékenysége is. Ráadásul, úgy tűnik, ebben a részben Pósán összekeverte az ispotályt, amely a beteg- és szegényápolás színhelye volt, a Rend gyengélkedő tagjai számára létesített infirmatóriummal.

Mindazonáltal még ez a szervetlenül kapcsolódó alfejezet is közelebb áll a Német Lovagrend szoros értelemben vett történetéhez, mint - véleményünk szerint - a kötet középső részét alkotó, a balti térséget a XII-XIII. század fordulóján bemutató fejezet (71-117. old.). A fejezet első két része Livónia és Poroszország történetét vázolja meglehetős részletességgel, ám így néha egészen messze kalandozunk a teuton rendtől. Félreértés ne essék! Nem az a probléma, hogy Livónia már a VI. századtól kezdve fókuszba kerül, vagy hogy a porosz törzsek mozgékony, parlagváltós földművelését is megismerjük, hanem az, hogy a szerző a kötet elején (7. old.) azzal magyarázta a Rend történetének egy nézőpontra redukált (politika- és eseménytörténeti) bemutatását, hogy további szempontok beemelése a vizsgálatba szétfeszítette volna a munka kereteit. Mi azonban úgy véljük, hogy a közel 50 oldalas fejezetből, sőt a harmadik részből is többet kaphatott volna maga a Rend - például - európai és szentföldi történetének, belső életének bemutatása, értékelése. Egy 1992-ben Londonban (Clerkenwell, St John's Gate) a lovagrendekről rendezett konferencia - azóta publikált - előadásai is arról tanúskodnak, hogy a Baltikumon kívül is "termett babér" a lovagoknak a fegyveres harcban és a szegényápolásban egyaránt. (Lásd M. Barber [ed.]: The Military Orders: Fighting for the Faith and Caring for the Sick. Variorum, Aldershot, 1994) Az kétségtelen, hogy a hangsúly 1230-tól egyre inkább a balti területekre tevődött át, de ezt komoly hiba lenne kizárólagos jelenlétnek tekinteni, mi több, éppen ennek folyamatszerűségét volna célszerű érzékeltetni. S ebből a - kellően ki nem aknázott - szempontból a Rend XIII. századi története különösen érdekfeszítő lehet.

Nem vitatjuk azonban, hogy az említett területek gazdasági, politikai, katonai stb. viszonyait, fontos szereplőit, intézményeit a Rend megjelenését megelőzően is meg kell ismernünk. Különösen akkor és ott, ahol konkrét érintkezési pontokat találunk: például a Kardhordó Rend jelenléte és szerepe (76., 86., 88. old.), Christian cisztercita szerzetes, később a poroszok első püspökének tevékenysége (109. old., innentől passim), vagy éppen a Dobrini Rend története, amely a poroszok elleni harcban megelőzte a vonakodó német lovagokat (116. old.). Gyakorlatilag a fejezet utolsó része a porosz missziók bemutatásával (a X. századtól 1230-ig) előkészíti a Német Lovagrend poroszországi katonai-politikai szerepvállalásának felvázolását és elemzését.

A harmadik fejezetben tehát nyomon követhetjük, hogy a lovagok a Kulmerlandra való behívással kezdődően hogyan haladtak - kisebb-nagyobb katonai és politikai buktatókon keresztül - a baltikumi pozíciók stabilizálása felé. Anélkül, hogy reprodukálnánk a Swantopolk elleni háború mozzanatait, kitérnénk az első és második porosz felkelés részleteire, vagy taglalnánk a Pomerellen bekebelezését követő központáthelyezést, inkább néhány apró megjegyzést szeretnénk tenni. Egyrészt a Rend katonai terjeszkedésének rendkívül alapos és aprólékos bemutatását nagyban segítette volna, ha a hadmozdulatokat, el- és visszafoglalt területeket, felépített várakat és megalapított városokat a szerző térképeken, térképszelvényeken is ábrázolja. Ezzel nemcsak az egyébként szűkös "térképválasztékot" bővítette volna, hanem nagyszerű lehetőséget teremtett volna időbeli metszetek készítésére. S ha már a geográfiánál járunk, ejtsünk néhány szót a terület- és egyéb előforduló mértékegységekről. Feltehetően az olvasók egy jelentős részének nem egészen világos, mekkora földterületet takar 1 Hufe vagy 1 Haken, és az 1 Lof gabona átváltása sem triviális (például 182., 188. old.). Így persze egy-egy adomány nagyságának s ebből következően fontosságának megítélése is problematikussá válhat. Célszerű lett volna egy-két lábjegyzetet szentelni az ilyen jellegű fogalmaknak és mértékegységeknek, esetleg a főszöveg után egy rövid glosszáriumot elhelyezni, vagy végső esetben a feloldások lelőhelyéhez kellett volna utalni az olvasót.

Ehhez hasonlóan, bár a könyv terjedelme nem feltétlen követeli meg, de a nagy számban előforduló személy- és helynévanyag használatát, keresését egy mutató biztosan könynyebbé tette volna. Igazságtalan lenne azonban elhallgatni, hogy a kötetet nagyon alapos és jól áttekinthető bibliográfia zárja, amely komoly segítség a későbbi kutatások számára.

Egy másik probléma, amelyre részben fentebb már utaltunk, hogy a baltikumi történések szinte teljesen el vannak szakítva mind a Rend európai tartományainak életétől, mind pedig a szentföldi eseményektől. Jóllehet, egyszer értesülünk a gázai ütközetről, illetve az abban elesett 397 teuton lovagról (153. old.), de ugyanakkor nem hisszük, hogy ehhez a legautentikusabb forrás Zombori István ismeretterjesztő könyve vagy Walter Zöllner magyarra fordított munkája lenne. Továbbá többször is hallunk az európai rendházakból érkező (személyi) segítségről és utánpótlásról (például 151., 194. old.), de sem a megsegítendő, sem a pótlásként érkező csapatok számszerűségéről, nagyságáról nem esik szó. Persze könnyen lehet, hogy erről maguk a források is hallgatnak, de ezt az olvasó ex silentio nem tudja eldönteni. Minthogy arra sem derül igazán fény, mi szolgáltatta a terjeszkedés időszakában a katonai tevékenység financiális hátterét. Volt-e például a johannitákhoz hasonló pénzbeszolgáltatási rendszerük (responsio), ami a János-lovagok esetében a szentföldi hadakozás elengedhetetlen feltétele volt.

Kétségtelen, hogy a bevezetőben (7. old.) mindezeket a kérdéseket Pósán egy későbbi vizsgálatra utalta, de ez oda vezethet, hogy az elkészült mű - a címben foglaltakkal ellentétben - nem a Német Lovagrend XIII. századi történetét mutatja be. Vitán fölül áll, hogy a szerző e tárgyban készült korábbi tanulmányai valóban a címükben deklarált témát merítették ki (A Német Lovagrend államalakítási kísérletei Kelet-Európában. Történelmi Szemle, 1990. 1-2. sz.; A "porosz" népnév tartalmi változásai a középkorban. Aetas 3 [1995], illetve A Német Lovagrend alapítása és korai története. Századok, 129:1 [1995]), azonban a részek összedolgozása, az időbeli hiátusok kitöltése még nem feltétlenül eredményez "rendtörténetet".

Pósán László rendkívül alapos és hasznos munkát végzett, mégsem állíthatjuk, hogy megismertük a Német Lovagrend XIII. századi "átfogó" történetét. Nem hisszük, hogy pusztán politika- és eseménytörténeti szempontból, azaz - a szerző megfogalmazásában - egy adott rend belső felépítésének, jogrendjének, közigazgatásának, hadszervezetének, egyházi struktúrájának, valamint társadalmi-gazdasági viszonyainak feldolgozása nélkül meg lehetne írni annak történetét. Kétségtelen, hogy a munka haszonnal forgatható a kutatásban és az oktatásban egyaránt, de mindig szem előtt kell tartanunk, hogy az egésznek csak részét tartjuk a kezünkben, s mint ilyen, mindig is torzítani fog valamelyest.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: buksz@c3.hu