Thomas Kuhn öröksége:
a megfelelő szöveg a megfelelő időben

Thomas Kuhn - "Tom", akit ismerősei, s ezek igencsak sokan voltak, így szólítottak, szilárdan elutasította az értelmiségi híresség szerepét, noha tagadhatatlanul az volt - halála, ahogy szakmai élete is, mintha a legjobb úton haladna afelé, manapság, a kenyér- és kultúrharcok korában, hogy pusztán az ötvenes évek végén írott s 1962-ben publikált A tudományos forradalmak szerkezete újabb függelékeként, lábjegyzeteként vagy utóirataként tartsák számon. Annak ellenére, hogy számos más fontos művet is írt - köztük a The Essential Tensiont (A lényegi feszültség, 1977), amely éppoly eredeti, mint a híres mű, csak éppen jóval gondosabb, vagy a rendkívül kiterjedt kutatásokon nyugvó Black-body Theory and Quantum Discontinuity 1894-1912 (Feketetest-elmélet és a kvantum-diszkontinuitás, 1894-1912, 1978) -, ezeket a fizikusközösség langyosan fogadta, hiszen mindig is féltékenyen őrizte a maga eredetmítoszait, s ez sok fájdalmat okozott neki, mégis a
A tudományos forradalmak... (ahogy ő szokta volt nevezni a Tudományos forradalmak szerkezetét) lett az a könyv, amely a világ szemében, s ennek nyomán aztán saját szemében is meghatározta alakját. E könyv árnyékában élt, szenvedélyesen és szorongva, csaknem harmincöt éven át. Nekrológjai - volt jó néhány - szinte kizárólag erre a műre összpontosítottak, köztük a londoni Economist ostoba, kellemetlen és értetlen cikke is, amely azzal az ízléstelen szellemeskedéssel zárult, hogy talán maga Kuhn is paradigmaváltáson ment keresztül. S mivel a tüdőrákkal folytatott harc utolsó napjaiban végül elkészült az oly régóta várt és gyakran beharangozott második változattal, s újrafogalmazta elméletét a tudományok változásáról, e kézirat publikálása minden bizonnyal hosszú éveken át ébren tartja majd hírnevét.

A kérdés tehát: miért lett a A tudományos forradalmak...-nak ilyen hatalmas hatása? Hogyan lehetséges, hogy a részecskefizikusoktól és a filozófusoktól a szociológusokig, a történészekig, az irodalomkritikusokig és a politológusokig - nem is beszélve a publicistákról, a népszerűsítőkről és az ellenkulturális tökfejekről - mindenki talált benne valamit, amit izgatottan kiaknázhatott, vagy éppolyan izgatottan támadhatott? Nem elegendő magyarázat erre, hogy a könyv merész, újszerű, metszően éleslátó és csodálatosan van megírva, ráadásul mély tudományos és személyes átélés szülte. Vannak más könyvek is a tudománytörténetben és azon kívül, amelyek dicsekedhetnek mindezen erényekkel. A kiválóság és a jelentőség, legyen bármilyen valóságos is, nem garanciája a sikernek vagy a hatásnak - elvégre ugyan hányan figyeltek oda Suzanne Langer Feeling and Form című könyvére? Valamiféle rejtélyes és bizonytalan módon - mert még Kuhn maga is rejtélyesnek és elképesztőnek találta könyve fogadtatását, sőt komolyan zavarta is - A tudományos forradalmak... éppen a megfelelő szöveg volt, a megfelelő időben.

Nagyjából 1920 után (különösen azután, hogy Mannheim Károly Ideológia és utópia című könyve 1929-ben megjelent), a "tudásszociológiának" nevezett diszciplína sorra vette a szellemi tevékenység összes területét. A vallás, a történelem, a filozófia, a közgazdaságtan, a művészet, az irodalom, a jog, a politikai gondolkodás, sőt még maga a szociológia is olyasfajta vizsgálódás tárgya lett, amely fel kívánta tárni e diszciplínák kapcsolatát saját társadalmi kontextusukkal, s kollektív emberi alkotásnak tekintette őket, amelyek történetileg fejlődnek, és egy kultúrába ágyazódnak. Az elemzések egy része meglehetősen elnagyolt és determinisztikus volt - marxista redukcionizmus vagy hegeli historicizmus jellemezte. Más részük viszont kifinomult, tapogatózó módon próbálta nyomon követni a helyi fejlődési tendenciákat, és megragadni a specifikus, pontosan körülírt viszonyokat. De akár durva, akár kifinomult, akár merész, akár tapogatózó volt, a tudásszociológia, néhány kivételtől eltekintve, amelyek meg is maradtak kivételnek, nem nyúlt a legmagasabb presztízsű, leginkább tiszteletet parancsoló és - a század közepére - legmesszemenőbb következményekhez vezető szellemi tevékenységhez: a természettudományokhoz.

A fizika, a kémia, a geológia, sőt a biológia is megmaradhatott a maga autonóm világában, elzárva a szociológia, legalábbis a tudásszociológia elől. Történelme csak tudósok történeteként jelentkezett, nagyszabású és nagyképű történetként, amely tudományos mérföldkövet jelentő felfedezések során át vezetett az igazsághoz, a megértéshez és a dolgok jelenlegi állapotához. A szociológia - Max Weber vagy Robert Merton szociológiai munkássága - jórészt "külsődleges" szempontokat használt: főként a tudomány társadalmi hatásaival, a tudományt szabályozó intézményes normákkal vagy a tudósok társadalmi eredetével foglalkozott. Az úgynevezett "belső" szempontok - hogyan és miért alakulnak ki és öltik éppen ezt vagy azt a formát a tudományos elméletek és gyakorlatok, miért váltanak ki érdeklődést, miből ered elsöprő sikerük - kívül estek a szociológia kompetenciáján, legfeljebb az értelem energiájával, a zsenialitás misztériumával lehetett őket magyarázni, vagy arra hivatkozva, hogy a dolgok természete mintegy rákényszeríti magát a megfelelően képzett elmére.

Kuhn A tudományos forradalmak...-ban azt a látszólag megkérdőjelezhetetlen, átléphetetlen határt kérdőjelezte meg, majd lépte át, amely a természettudományt mint szellemi tevékenységet és tudásformát választotta el a társadalmi jelenségként és cselekvési formaként értelmezett tudománytól. Természetesen nem ő volt az egyetlen. E választóvonalat olyan különféle gondolkodók lépték át az ötvenes években, mint Norwood Russell Hanson, Polányi Mihály, Paul Feyerabend, Mary Hesse, Lakatos Imre, később aztán Michel Foucault és Ian Hacking - némelyik Kuhn egyes érveinek bírálójaként, mások vetélytársaiként, megint mások egyszerűen csak a maguk útját járva. Kuhn és A tudományos forradalmak... azonban mindőjüknél világosabban fogalmazott, s mivel nem mindig bölcs vagy kényelmes dolog élen járni a harcban, főként ő vonta magára a régi hit híveinek haragját. Mivel a könyv, amely eredetileg Neurath, Carnap és Morris pozitivizmus ihlette International Encyclopedia of Unified Science-ének egyik eretnek szócikkéből nőtt ki, oly elsöprő, magabiztos és megalkuvást nem tűrő írásmű volt, hogy eleve kijelölte a vita kereteit. A világi vállalkozásként értett tudomány tanulmányozásának mintapéldájává vált, ha szabad így mondanom, domináns paradigmájává, amely utánzásra, kiterjesztésre, elvetésre vagy megdöntésre vár.

Nem szükséges itt sorra vennünk
A tudományos forradalmak... azon tézisei mellett és ellen felhozott érvek százait - amúgy lehetetlen is lenne -, hogy a tudományos kutatás diszkontinuus, s a "normál" stabilitás hosszú időszakai és röpke "forradalmi" felfordulások váltakoznak benne; hogy a "normál" tudományos kutatást bevált példák - a hírhedt paradigmák - irányítják, amelyek az adott közösség számára a problémamegoldás modelljeként szolgálnak; hogy e paradigmák "összemérhetetlenek", s hogy a különféle paradigmákon belül dolgozó kutatók legjobb esetben is csak részlegesen értik meg egymás elméleteit; hogy az "elméletválasztás", az áttérés az egyik paradigmáról a másikra, inkább Gestalt-váltásra, szellemi "megtérésre" hasonlít, mint az új és a régi elmélet fokozatos, lépésenkénti összevetésére; s hogy a paradigmák kikristályosodásának foka a tudományon belül érettségüknek, "keménységüknek" vagy "puhaságuknak" jele, s ez jelzi a nem tudományos tevékenységektől való távolságukat is. Kuhn e tézisek egy részét utóbb módosította a függelékekben, összefoglalásokban, válaszokban és "újragondolásokban". Úgy vélte, bírálói és támogatói jelentős részüket eltorzították, félreértették, sőt szándékosan kicsavarták. Némelyik tézisét, különösen azt az állítást, hogy a tudományos változást nem a türelmesen várakozó igazság folyamatos megközelítése élteti, hanem a tudományos közösségek átalakulása és újak születése jellemzi, következetesen fenntartotta a mindenfelől özönlő kritikák ellenében.

Voltaképpen ez az utóbbi és legmesszebbmenő állítás tette A tudományos forradalmak...-at magát is forradalmivá - csatakiáltássá azok szemében, akik a tudományban az episztemikus privilégium utolsó bástyáját látták, s bűnné azokéban, akik az igaz valósághoz vezető királyi útnak tekintették. Akár olyan fontosak a diszkontinuitások más tudományterületen is, mint a fizikában, akár nem; akár a Gestalt-váltás és az összemérhetetlenség jellemzi az elméleti váltást, akár nem; akár az elmélet, az általánosítás, a konceptuális séma vagy a világnézet a dolgok első mozgatója, akár nem - e kérdéseket pontosan az a fajta kutatás tudja csak megválaszolni, amelyre A tudományos forradalmak... buzdít, s amelynek maga is példája. Kuhn öröksége, az, ami a leginkább feldühíti megingathatatlan ellenfeleit, és zavarba ejti legkritikátlanabb követőit is, szenvedélyes ragaszkodása ahhoz, hogy a tudomány története önmagukat létrehozó, normatíve meghatározott, más-más irányultságú és gyakran egymással erős versenyben álló tudományos közösségek kialakulása és változása. Vagy, hogy magát A tudományos forradalmak szerkezetét idézzem, ahelyett, hogy pusztán csak utalok rá: "A normál tudomány és a forradalom [...] egyformán közösségi tevékenység. Feltárásukhoz és elemzésükhöz először ki kell bontanunk a tudományok időben változó közösségeinek szerkezetét. Egy paradigma [...] nem a kutatás tárgyát, inkább a tudósok csoportját irányítja. Az adott paradigmát követő vagy megdöntő kutatás tanulmányozását azzal kell kezdenünk, hogy azonosítjuk a releváns csoportot vagy csoportokat."

Szilárdan beleágyazván "a tudományokat" abba a világba, amelyben célokat tűznek ki és karriereket építenek fel, ahol szövetségeket kötnek és tanokat formálnak, a csoportos erőfeszítések, konfliktusok és elköteleződések világába - röviden, abba a világba, amelyben mindannyian élünk -, A tudományos forradalmak... a lehető legtágabbra tárta a természettudományok ajtaját a tudásszociológia előtt. Mivel a tudásszociológia maga is vitákkal, megosztottságokkal, nézeteltérésekkel teli diszciplína (s ehhez járul némely extravagáns kutató kekeckedő hangneme, amely különösen alkalmas arra, hogy felborzolja az establishment idegeit), a természettudományok tudászociológiai elemzése mindig is kényesebb ügy volt, és az is marad, mint az irodalom, a történelem vagy a politikai gondolkodás kutatása, s voltaképpen leginkább a vallással folytatott hosszú és gyilkos birkózásra emlékeztet. Amint azonban egyszer elindult e kutatás, amely a humán tudományokra jellemző kategóriákat, érveket, eljárásokat és célokat alkalmazza a meglehetősen tendenciózusan "valódinak" nevezett tudományra, e folyamatot már nem lehet visszafordítani, még a legelszántabb ellenkezéssel sem. A "szubjektivizmus", "irracionalizmus", "vulgárpszichológia" és, természetesen, a pikszisben ülők legkedveltebb átka, a "relativizmus" vádja ellenére, amelyek mind elhangoztak a A tu-dományos forradalmak szerkezetével kapcsolatban (és Kuhnnal szemben, akit azzal vádoltak, olyan emberek egyébként, akiktől valamivel magasabb színvonalú érveket várna az ember, hogy nem hisz a rajtunk kívüli valóság létezésében), a könyv által megfogalmazott feladat, bármi lesz is egyes megállapításainak sorsa, velünk marad. A természettudományok egyre inkább ki vannak téve azon történészek, szociológusok, antropológusok, közgazdászok vagy akár tudományos népszerűsítők és irodalomprofesszorok alapos vagy felületes, tudós vagy tudatlan vizsgálódásának, akik nem hajlandók megállni a diszciplínák határainál, s nem riadnak vissza még a Nobel-díjasok ünnepélyes dicsfényétől sem. Ez a szellem már kiszabadult a palackból, és nemigen lehet visszagyömöszölni, akármilyen ijesztően vagy illetlenül viselkedjék is - akárkivel szemben.

Kuhn A tudományos forradalmak... megjelentetésekor már pontosan tudta, milyen féktelenné és hatalmassá növekedhet ez a szellem. A szociológiai-történeti tudománykutatás Edinburgh-ban, Párizsban, Bielefeldben, Bostonban, Jeruzsálemben, San Diegóban és így tovább, a nyomában járó jeremiádok áradatával együtt, jórészt azután indult meg, hogy megjelent Kuhn műve, s számot akart adni azokról a kérdésekről, melyek azóta foglalkoztatják, amióta doktorandus korában és a Harvard Egyetem posztdoktori ösztöndíjasaként először szembekerült velük. Sokat vitatták, és kevéssé értik, honnan támadt ez a bírálat- és ellenbírálat-özön, amely hamarosan átterjedt a nem tudományos (vagy még nem tudományos) területekre is. Szó esett a tudományok (és a tudósok) változó helyéről kultúránkban, a tudományok katonai felhasználásából fakadó morális aggodalmakról és egyre fokozódó érthetetlenségükről. Úgyszintén az értéksemleges kutatás lehetőségét érintő szkepszisről, a gyors technikai változással szembeni ambivalenciáról, a hatvanas évek végének egyetemes felfordulásáról. Mások szerint a modernitás vége, a new age misztikája, a feminizmus, a dekonstrukció, a nyugati hegemónia hanyatlása, a kutatásfinanszírozás politikája vagy ezek valamilyen kombinációja a bűnös.

Habár Kuhn tudatában volt ezeknek a kérdéseknek, elsősorban mégis inkább az foglalkoztatta, hogyan jutott el a tudomány Arisztotelésztől Newtonig, Newtontól Maxwellig, Maxwelltől Einsteinig, és - világunk esetlegességeit tekintetbe véve - miféle magyarázat adható e valószínűtlen sikerre. Eltekintve a "bombavitától", amellyel kapcsolatban, tudomásom szerint, sosem foglalt állást nyilvánosan, e kérdések nemigen voltak előtérben, s még kevésbé a középpontban az ötvenes évek végének és a hatvanas évek elejének szorongó, de még egységes világában. Csak
A tudományos forradalmak... megjelenése után s attól függetlenül váltak igazán fontossá, hogy aztán a polémia hevében összekapcsolódjanak vele a nem várt és nem is kívánt tömeges közönség szemében: mint a tudományos autoritás demisztifikálójával és a vele szembeni lázadás meghirdetőjével, az objektivitás, a távolságtartás, a logika és az igazság megkérdőjelezőjével. Kuhn esőért fohászkodott, s árvíz jött helyette.

Bármit gondolt is a hatvanas évek végétől kezdve A tudományos forradalmak... köré gyűlő művekről, metaművekről és meta-metaművekről - meglehetősen vegyes volt a véleménye -, abban a helyzetben találta magát, hogy újra és újra meg kellett fogalmaznia a téziseit, a legkülönözőbb formákban és fórumokon. Nem mintha e nézetek eredeti megfogalmazásukban homályosak vagy nem kellően egyértelműek lettek volna. Mondhatni, talán túlzottan is világosak voltak. De eredeti környezetüktől nagyon különböző szellemi közegekbe kellett eljutniuk. Kuhn, aki "normál" fizikusként kezdte a pályáját, majd "normál" történész lett belőle (esetközpontú történetírási módszere, amelyet, úgy tűnik, James Bryant Conant-tól vett át, legalább olyan ortodox volt, amennyire eretnekek tézisei), korántsem örült az olyan nézeteknek, amelyek megkérdőjelezték a valódi tudás vagy az ebben elért valódi haladás lehetőségét. S annak ellenére, hogy az elméleti változás magyarázatakor maga is szociológiai szempontokra hivatkozott, mély megvetéssel sújtotta azt az elképzelést, amely szerint e szociológiai szempontok kikezdhetnék a fény terjedésére vagy a bolygók mozgására vonatkozó elméletek igazságértékét.

Nem Kuhn az első, aki pályafutása elején lavinát indított el egy gondolatával, s azután később, amikor elmélete már afféle közbölcsességgé vált, szembe kellett néznie igencsak messze vezető és nem feltétlenül kellemes következményeivel. Bizonyosan ez történt Gödellel, aki, úgy tetszik, szerette volna, ha tétele éppenséggel az ellenkezőjét bizonyítja annak, mint amit bizonyított, s életének hátralevő részét jórészt azzal töltötte, hogy megpróbálta más eszközökkel helyreállítani az értelem integritását. S talán Einstein is ide tartozik, akit zavart az a rés, amely a saját kvantumos fényelmélete következtében jelent meg a fizikában, s folyton azon töprengett, hogyan lehetne valamiképpen betömni. Ha meg kell élnünk az általunk okozott földrengés utórengéseit, az gyakran éppoly nehéz, s éppoly nagy feladat, mint az eredeti földrengés elindítása volt. Szilárd meggyőződés és biztos önirónia szükségeltetik hozzá. A Kuhn által elindított forradalom (aki otthonában kifüggesztett egy hímzett jelmondatot: "Isten óvja ezt a paradigmát") még nagyon sokáig nem hagy majd nyugodni bennünket, ahogy nem hagyta nyugodni őt sem.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: buksz@c3.hu