Anthony Giddens
Szociológia
Ford.: Babarczy Eszter, Nagy Miklós, Nagy Zsolt, Tóth László
A fordítást ellenőrizte, a magyar kiadást szerkesztette: Melegh Attila
Karikatúrák: Brenner György
Osiris Kiadó, Budapest, 1995.
771 old., 2400 Ft

Igen terjedelmes és súlyra tetemes, a szerző s kiadó által egyaránt egyetemi Bevezetés a szociológiába kurzusok tankönyvéül szánt kötetet tartok a kezemben. Két szempontba sűrítem róla alkotott benyomásaimat: 1. menynyire sikeres a szöveg az eredeti közegében, 2. miként szolgál a helyzetkomikum forrásául, ahogy e Giddens nevű idegen (ang. stranger, v. ö. ném. Fremde, ~n, ~n) csetlik-botlik a vad hungarusok világában.

1. Anthony Giddens (szül. 1938) a mai angol szociológia egyik vezető teoretikusa. A London School of Economics élére történt idei kinevezése előtt az angliai Cambridge és az egyesült államokbeli Santa Barbara között osztotta meg idejét. Termékeny szerző: a Kalifornia Egyetem kilenc részlegének közös mamutkönyvtárában például hetvenhárom különböző katalóguscímszón szerepel a neve. Ezzel Habermas (127) és Bourdieu (97) mögött kullog, lekörözi viszont Claus Offét (55) és Alain Touraine-t (22). Nemzetközi hírnevét épp huszonöt éve alapozta meg A kapitalizmus és a modern társadalomelmélet (Capitalism and Modern Social Theory: An Analysis of the Writings of Marx, Durkheim and Max Weber. Cambridge University Press, Cambridge, 1971) című, igen hasznos összefoglaló monográfiájával, majd hamarosan a weberi osztályelemzést marxizáló munkáját (The Class Structure of the Advanced Societies. London, Hutchinson, 1973) fogadta elismerés. Fő elméleti kontribúciója a Marxot és Webert összeboronáló s az eredményt módjával historizáló "structuration theory" néven vált áruvédjegygyé. A kilencvenes évek során Giddens széltében-hosszában bekalandozta a szociológia szakterületeit az interpretatív módszer "pozitív" kritikájától a "reflexív modernizáció" fogalmának népszerűsítésén keresztül az identitás és az intimitás elméleti kérdéseiig. (A teljesség igénye nélkül lásd az alábbi munkákat, csak a kilencvenes évekből: Ulrich Beck, Anthony Giddens és Scott Lash: Reflexive Modernization: Politics, Tradition and Aesthetics in the Modern Social Order. Polity Press, Cambridge, 1994; Anthony Giddens: Beyond Left and Right: The Future of Radical Politics. Polity Press, Cambridge, 1994; The Consequences of Modernity. Stanford University Press, Stanford, 1990; Modernity and Self-Identity: Self and Society in the Late Modern Age. Polity Press, Cambridge, 1991; New Rules of Sociological Method: A Positive Critique of Interpretative Sociologies. Polity Press, Cambridge, 1993; Politics, Sociology and Social Theory: Encounters with Classical and Contemporary Social Thought. Polity Press, Cambridge, 1995; The Transformation of Intimacy: Sexuality, Love, and Eroticism in Modern Societies. Polity Press, Cambridge, 1992; Human Societies: An Introductory Reader in Sociology. Polity Press, Cambridge, 1992; In Defence of Sociology: Essays, Interpretations, and Rejoinders. Polity Press, Cambridge, 1996)

Mindennek fényében, ha egy leendő magyar szociológiai tankönyv szerzője arra nézve kérne tőlem tanácsot, mely angol nyelvű munkát volna érdemes átnéznie tájékozódás céljából, minden bizonnyal figyelmébe ajánlanám Giddens e munkáját - is. Végül is, itt az angolszász társadalomtudományi világ egyik legsikeresebb szerzője vállalkozik arra a sokak által lekezelt - noha jól fizető - feladatra, hogy a társadalomtudományi absztrakcióban járatlan egyetemistákat bevezesse tudományszakunk rejtelmeibe. Mivel Giddens az empirikus társadalomvizsgálattól eltekintve a szociológiának jóformán minden regiszterén játszik, tankönyvszerzőként is érdemes rá figyelni. Megbízható, megalapozott, mértékletes, szakmai hibáktól mentes munkát vár az ember.

Az "angolszász" társadalomtudományok politikai palettáján Giddens e könyve valahol a biztonságos középtájon helyezkedik el. Egyfelől hallatlan elővigyázatossággal kerüli el a "politikai korrektség" gúnynévvel illetett identitáspolitikai paranoia állította csapdákat: az angol és amerikai egyetemek világában elismert faji, nemi, nemi orientációs és etnikai másság előtt a maga fajtájától ("európai, fehér férfitól") elvárható mértékben, minden fogcsikorgatás nélkül hajt fejet. Másrészt azért nem bújik ki a bőréből: könyve társadalomképét egyfajta konszenzusigenlő, konfliktuskerülő reformizmus formálja.

Példáit, problémakörét, világszemléletét a nyugat-európai és észak-amerikai társadalmak közelmúltbeli társadalom-, politika- és gazdaságtörténetére alapozza, s ezek közös formajegyeit emeli egyetemes paradigmává. Vegyük szemügyre például a világ alábbi osztályozási rendszerét (A harmadik világ társadalmai című fejezetből):

"A XVII. századtól kezdve a XX. század elejéig a nyugati országok - ha kellett, katonai túlerejük felhasználásával - gyarmatokat alapítottak sok olyan területen, amelyet azelőtt tradicionális társadalmak uraltak. [...] Jóllehet mára gyakorlatilag valamennyi gyarmat kivívta függetlenségét, a gyarmatosítás folyamata átrajzolta a föld társadalmi és kulturális térképét. Egyes területeken, mint Észak-Amerika, Ausztrália és Új-Zéland, ahol csak kis létszámú vadászó és gyűjtögető közösségek éltek, az európaiak kerültek többségbe. Máshol, így Ázsia, Afrika és Dél-Amerika túlnyomó részén, a helyi népesség maradt többségben. Az első csoportba tartozó társadalmak, mint például az Egyesült Államok, gyorsan iparosodtak. A második kategóriába sorolhatók többnyire az ipari fejlődés jóval alacsonyabb szintjén állnak, és ezek összességét gyakran nevezik harmadik világnak. A harmadik világ társadalmai közé tartozik Kína, India, az afrikai országok többsége (mint például Nigéria, Ghana vagy Algéria) és a dél-amerikai országok (például Brazília, Peru vagy Venezuela)". (81. old.)

Mivel a "harmadik világra" két oldalt szán a szerző, ez azt sugallja, az árnyalt tudományos elemzésre méltó "társadalmak" köre a "fejlett világgal" azonos, ahol a Föld lakosságának mintegy tizede él. A többi kilenctizednek a "kultúráról" szóló fejezet végére biggyesztett, 2 (azaz kettő) oldalas alfejezetben a helye. Ezt jelenti tehát Giddens közhelyes s más szempontból sem védhető kijelentése, hogy a szociológia "elsősorban a modern világ társadalmi életét vizsgálja" (43. old.). A "modern világba" tehát nem tartozik bele a modernitás legjelentősebb társadalomtörténeti terméke, a "harmadik világ". Az (a "harmadik világ") valami más. A "fejlettség" és "fejletlenség" egymással szembeállított kategóriapárja (mely tökéletesen egybeesik a "nyugati országok" kontra "mások" dichotómiájával, így tehát Japán, Dél-Korea, Szingapúr, vagy Hongkong nincs) kizárólag a letűnt gyarmati kor maradványa, a világ mai berendezkedésének semmi szerepe e szerkezet fenntartásában.

Szemlátomást az a baj a "harmadik világgal", hogy nem olyan, mint a "Nyugat". A színe se, a "tradicionális" kultúrája se. Így érthetően a "harmadik világ" nem is "iparosodott". Bhopal városában (a "harmadik világ társadalmai" közé tartozó Indiában) minden bizonnyal a kultúra "tradicionalizmusára" és az előnytelen faji összetételre vezethető viszsza, hogy jó egy évtizeddel ezelőtt egyik napról a másikra sajátos mérgezési tünetek harapóztak el a helyi lakosságon. Pár ezren, nyilván rituális okoknál fogva, bele is pusztultak e tradicionalizmusba (melyre nyilván sokat s bizonyára joggal panaszkodott a fő helyi munkaadó, a Union Carbide nevű amerikai vegyi gyár vezetősége is).

A globális egyenlőtlenségek ilyetén felfogása az ötvenes évek amerikai modernizációs ideológiájának utánérzése. E ponton súlyos kétségek merülnek fel iménti reményeinkkel kapcsolatban, hogy Giddenst olvasottsága megóvná a különösebb szarvashibák elkövetésétől.

Pontatlan dolog volna persze az ósdi modernizációs világképet Giddens egyéni hibájául felróni. A szociológia mint diszciplína valóban a nyugateurópai modernitás terméke: mind ambíciója, mind pedig az általa modellezett társadalmi formák jellege tükrözi ennek bizonyos formai jegyeit. E felismerés nem kéne, hogy okot adjon semmiféle szakmai bűntudatra - ám arra sem, hogy elméleti alapon a nem vagy nem teljesen nyugat-európai formájú modern társadalmi jelenségeket eleve kizárjuk a vizsgálódásból. A mai szociológus feladata, hogy a szociológiai hagyományt mint a nyugat-európai modernitás egyik idealizált reflexióját értelmezze, s olyan szociológiaértelmezés felé próbálja elmozdítani, amely egyre inkább legyőzi e születési hibáját. Ugyanakkor az a megoldás, hogy a "nem nyugat-európainak" nevezhető társadalmi formák világát egy-két oldalas, felületes általánosságokkal csatoljuk függelék gyanánt a Nyugat-Európára összpontosító törzsanyaghoz, távolról sem elégséges a "másság" kitüntetett fajtáinak elismeréséhez.

Különösen próbára teszi érzékenységünket, amikor a mi "másságunk" kerül elő, kivonatolt formában, imigyen: "A harmadik világ kifejezés eredetileg a XX. század három fő, egymással szembeállított társadalomtípusának egyikét jelentette. Az első világ országai közé Európa iparosodott államai, az Egyesült Államok, Ausztralázsia (Ausztrália, Új Guinea és Új-Zéland) és Japán tartozott. Csaknem valamennyi első világbeli társadalomnak többpárti, parlamentáris kormányzati rendszere van. Ezeket megkülönböztették a második világ társadalmaitól, vagyis a Szovjetuniótól és Kelet-Európa volt kommunista országaitól, ide sorolva Csehszlovákiát, Lengyelországot vagy Magyarországot.

A második világ társadalmai úgynevezett tervgazdaságok voltak, amelyek kevés teret engedtek a magántulajdonnak és a versengő gazdasági vállalkozásoknak. Ugyanakkor ezek az országok egypártrendszerek voltak: a kommunista párt uralta mind a politikai, mind a gazdasági rendszert. Mintegy hetvenöt éven át a világ történelmét meghatározta az a globális versengés, amely egyrészt a Szovjetunió és a kelet-európai országok, másrészt a nyugati kapitalista társadalmak és Japán között alakult ki. Mára ez a versengés véget ért, s miután a kommunizmus összeomlott a volt Szovjetunióban és a kelet-európai országokban, a második világ gyakorlatilag eltűnt." (81-82. old.)

A "második világ" tehát eredetét tekintve kívül áll a fejlettség-elmaradottság dimenzióján. Hogy modern (volt)-e vagy sem, s ha igen, miként, mennyire s miért (nem), nem érdekes. Kollektív jellemzésének legfontosabb szempontja a "globális versengés a Nyugattal". Innen érthető társadalmainak azon jellemzője, hogy "kevés teret engedtek a magántulajdonnak és a versengő gazdasági vállalkozásoknak". Regionális hovatartozásukkal sincs probléma: "kelet-európaiak".

A "kommunizmusnak" nevezett államszocializmus összeomlása után kráterszerű üresség tátong e társadalmak helyén. Hogy mi történt tehát a közelmúltban a "második világgal"? "Eltűnt." (82. old.)

Nézzük inkább, mit ír Giddens saját "nyugati" (igazából angol, illetve hellyel-közzel észak-amerikai) társadalmáról. Itt gyengéi elsősorban a megírás mikéntjében érhetők tetten. Először is túlméretezett a könyv. Huszonkét terjedelmes fejezete rengeteg kitérőn sétáltatja meg olvasóját. A méltányolható szándék értelemszerűen az, hogy ne valami szigorú "giddensi szociológiai alaptanterv" törzsanyaga sulykoltassék bele a könyvet forgató diákság fejébe, hanem mód legyen szemezgetni az anyagban. Hátránya viszont, hogy a számtalan (al)fejezet egymáshoz való viszonya áttekinthetetlenné, sorrendje esetlegessé válik.

A szerző által a szakmáról rajzolt képet áttekintve feltűnő először is a kultúraszociológia nevű tudományág helyén ásító űr, noha a könyvnek van külön Kultúra és társadalom című fejezete is. Csakhogy az jóformán nem is szól a kultúraszociológiáról: ehelyett az 1970-es évek elejének brit kulturális antropológiáját vizezi fel egyfajta középiskolai "társadalomismeret" tárgy igényszintjén. Emiatt a kultúra fogalmát elsősorban az úgynevezett "primitív" társadalmak vonatkozásában fejti ki. Elvégre - Giddens jó egy generációval ezelőtt elavult kategóriarendszere szerint - az antropológia állítólag "a tradicionális társadalmak tudománya" (50. old.). Ezek után nem meglepő, hogy a szöveg meg sem említi a (brit eredetű, mára világszerte bozóttűzként terjedő) "Culture Studies" nevű megközelítésmódot (melynek nevét a Replika nemrégiben - az angol eredetinél némileg specifikusabb megjelöléssel - "kritikai kultúratudományként" magyarította).

A könyv áttekinti a szocializáció és az életciklusok kérdéseit, taglalja a társas interakció és a mindennapi élet jelenségeit, kitér a konformitás és deviancia, a nemi viszonyok és a szexualitás szociológiájára. A rétegződés és az osztályszerkezet kérdéseit az etnicitás és a "faji" viszonyok problémáival, a csoport- és szervezetszociológiával együtt A hatalom struktúráiként taglalja, csakúgy, mint a politika, a kormányzat és az állam jelenségeit, valamint a háború és a hadsereg szociológiáját. A Társadalmi intézmények című rész a rokonsági viszonyok, a házasság és a család szociológiájának kérdéseivel indít, majd az oktatás, a kommunikáció és a médiaszociológia, a vallásszociológia, a munka és a gazdasági élet szociológiájának alapvonalait vázolja fel. Ezt a Társadalmi változás a modern világban című rész követi, melyben a globalizáció és demográfia világkérdései békésen megférnek a "forradalmakról és társadalmi mozgalmakról" szóló fejtegetésekkel.

Tényleges súlyánál kevésbé jelenik meg a társadalomtörténet-írás és a történeti-összehasonlító szociológia számos ága. Emiatt Giddens nem is tudja a szociológia tudományát mint történeti produktumot - az elmúlt jó száz év intellektuális, tudományos, elmélet- és intézménytörténeti fejleményeinek részét - ábrázolni. A szociológia nem keletkezett, nem változik, hanem "van". Jószerével teljesen kimarad a filozófia és a szociológia határterülete - a német értelemben vett "tiszta" elmélet -, továbbá a tudás- és tudományszociológia és a vizuális szociológia. Szociográfiáról, úgy tűnik, nem is hallott a szerző. Az úgynevezett "elmélet" és "módszertan" témájával a könyv végére bigygyesztett két fejezet foglalkozik.

Bőven taglalja viszont a könyv az angolszász egyetemi közéletben folyó identitáspolitikai tevékenység során előtérben álló identitásdimenziók - rassz, etnicitás, nem és nemi orientáció - szociológiáját. Így e munka hívebben tükrözi a társadalomtudományokkal kapcsolatos politikai attitűdöket és az oktatási és kutatási intézményrendszer önmozgása során kitörő kulturális és politikai viszályok fő szempontjait a mai angolszász egyetemi világban, mint akár egyetemes, akár csupán angol nyelven létező szellemi csúcsteljesítményeiket.

E szöveg a maga "helyén" a brit és észak-amerikai egyetemeket jórészt benépesítő, a megszokott köznyelvi pontatlansággal alsó- és közép-"középosztálybelinek" nevezett jövedelemkategóriákba tartozó ifjúságot tekinti közönségének, melynek anyagi biztonságérzetéhez egyfajta társadalomszerkezeti "arany középút" világlátása társul.

A társadalmi "problémák" e világszemléletbe mint a jóléti társadalmak létbiztonságban élő osztályai által tapasztalt, külsődleges zavaró tényezők szűrődnek be. A "társadalmi kérdések" az élelmiszerbolt előtt kéregető koldustól a New York-i metrót a macskaméretű patkányokkal lakóhelyként megosztó hajléktalanokon keresztül a bárszekrény megbontott üveg konyakját meg-meghúzó bejárónőig terjednek. Nem élettapasztalatként, hanem esztétikai élményként dolgozódnak fel. Annak is silányak; igazi izgalmat a lét két, Hollywood által kodifikált területe kelt: a szexualitás és az erőszak. A "középosztály"-projektumnak így bedolgozó szociológia a szexus toposzára való piaci igényt azzal elégíti ki, hogy a nemi egyenlőtlenségek, identitás és orientációs sajátosságok korábban furcsaságként beállított tartományát mint normalitást elemzi; az erőszak mindennapi ingerszükségletét pedig az állítólagos "faji" és "etnikai" különbségek és összeütközések, kristálytisztán identitáspolitikai - történetiség-, osztály-, réteg-, uralom-, hatalom-, konfliktus- és hegemóniamentes, esszencializáló - bemutatása szolgálja ki.

E szellemtelen világban kétségkívül elfogadható segédanyag Giddens műve, minden közhelyességének, egyenetlenségének és "nyugat"-központúságának ellenére: a mindennapi tudat ájult reflektálatlanságától egyfajta józan, szakmai beszédmód irányába édesgeti olvasóját.

2. Meglehetősen komikusan hat viszont a mű nemcsak Hegyeshalmon, de voltaképpen már a La Manche csatornán innen. Akkurátus, kiegyensúlyozottan középutas leírása olyan társadalmakról és olyan társadalmakhoz szól, melyben a könyvet Magyarországon forgató diákok többsége nemhogy élni vagy dolgozni, de vendégeskedni sem fog soha. A brit és észak-amerikai "középosztályok" szemszögéből rajzolt, plasztikus társadalomképét az ezt a világot, ezeket az osztályokat csak a Sky Newsból és a CNN-ből, esetleg mint ideránduló turistát, legjobb esetben az angol (észak-amerikai) szépirodalom és filmgyártás csúcsteljesítményei alapján, vagyis töredékesen és kívülről ismerő magyar diák csak félreértheti.

Mindez a szociológiában meszszemenő következményekkel jár. Először is a figyelem perifériájára szorul az olvasó maga. Kontinensünk Elbától keletre fekvő területe, benne mi - a tudatlanságot a közönnyel és lekezeléssel elegánsan keverő "Euro-gyakorlathoz" híven - még Giddens európai összehasonlító táblázataiból is hiányzik.

A név- és tárgymutató "Magyarország" címszava után három oldalszám áll. Az Európa új térképe című alfejezetből a magyar olvasó megtudhatja, miként vezethető le mai társadalmi létünk a "Nagy Júliusi Kapitalista Forradalomból". Így: "1989-ben volt a francia forradalom kétszázadik évfordulója. Ez az év egyúttal a forradalmak újabb esztendeje is Európában, mégpedig alighanem ugyanolyan nagy hatású eseményeké, mint amilyen az 1789-es volt. 1989-ben a kelet-európai kommunista rezsimek egymás után engedték át a hatalmat [...]. Az, ami egész Kelet-Európában szilárd és mindenre kiterjedő uralmi rendszernek tűnt, jóformán egyik napról a másikra összeomlott. A kommunisták egyre gyorsuló ütemben veszítették el hatalmukat azokban az országokban, amelyek fölött fél évszázadon át uralkodtak (l. a 10.3. ábrát): Magyarországon 1989 februárjában, Lengyelországban 1989 júniusában, Bulgáriában, Kelet-Németországban és Csehszlovákiában 1989 novemberében, Romániában 1989 decemberében." (338-339. old.)

A hivatkozott ábra régiónk endékámentesített térképe: benne az országnevek felett kis négyzetben számjegyek - "A függetlenség vagy a modern állam megszületésének éve" -, kis körben másik szám - "E században hány évig létezett többpárti demokrácia, leszámítva az 1990-92 közötti időszakot". A némileg kétséges Szlovéniát és Horvátországot pontozott vonal jelöli, s csillag alatt a megjegyzés: "Független 1992 januárjában". A The Economist Schools Brief nevű, 1992-es kiadványból átemelt térkép és a szöveg évszámadatai csaknem mind pontatlanok - amit a magyar kiadás szerkesztője lábjegyzetben korrigál.

Mindezt a pártrendszerek elképesztően elnagyolt leírása követi. A vonatkozó apróbb aggályokat a következő megjegyzés enyhíti: "A pártspektrum többnyire hasonlít a nyugat-európai országokéra." (340. old.) A magyar olvasó nyilván okul majd ebből a meglátásból is: "Továbbra is létezik néhány volt kommunista párt, de ezek ma szocialistának vagy szociáldemokratának nevezik magukat. Balközépen olyan pártok találhatók, mint a Szabad Demokraták Szövetsége és a Fiatal Demokraták Szövetsége (Magyarország) vagy a Demokratikus Unió (Lengyelország)." (uo.)

Az "átmeneti" gazdasági bajokra utaló rövid bekezdés után rátérünk az "átmenet" társadalmi dimenzióira. Mégpedig, így: "A lejátszódott változások a legtöbb országban a nőket érintették a leghátrányosabban (Watson, 1995). Néhány országban erősen csökkent a nők aránya a parlamentben és más vezető politikai testületekben. Így például a kezdeti változások idején a nők aránya a parlamentben Csehszlovákiában 34-ről 4 százalékra csökkent, Lengyelországban 20-ról 8 százalékra, Bulgáriában pedig 21-ről 8 százalékra. Ugyanakkor aránytalanul sok nő kerül a munkanélküliek egyébként is növekvő csoportjába, amely jelenség a piacgazdaságba való átmenet következménye." (340.old.)

A hivatkozás Peggy Watson Eastern Europe's Silent Revolution: Gender (Kelet-Európa csendes forradalma: a nem) című kéziratára utal. Mármost, állatorvosi lóról lévén szó, célszerű elidőznünk e ponton. Mit tanultunk e bekezdésből? Listaszerűen:

Közép-Európa, a maga minden hovatartozási problémájával és kuriózumával Kompországtól Szűcs Jenőig: nincs (a példák mind "Kelet-Európáról" szólnak).

E "Kelet-Európáról" jóformán semmit nem lehet "igazán" tudni (hiszen egy kéziratra kell hivatkozni, noha a tanulmány megjelent 1993-ban, vagyis a könyv angol eredetijének publikációja után, a magyar változat előtt, lásd Peggy Watson: Eastern Europe's Silent Revolution: Gender. Sociology, 27,3., 471-487. old.), tehát nincs szisztematikus, elfogadható társadalomleírás "Kelet-Európáról". Ugyancsak nincs a magyar, lengyel, cseh, szlovák stb. kollégák vonatkozó munkássága sem magyar, lengyel, cseh, szlovák stb. nyelven, sem pedig angolul. Továbbá a Közép-Európa átalakulásával foglalkozó angol anyanyelvű szerzők művei sincsenek. Nagy, fehér folt éktelenkedik az Európa-térkép kellős közepén.

Különösen nem végeznek empirikus munkát "Kelet-Európában" maguk a "kelet-európaiak". Angol tudós kell ahhoz, hogy elfogadható információt kapjunk a "kelet-európai" közegről, hogy tudjunk végre valamit e távoli társadalomtípusról.

"Kelet-Európa" egy és oszthatatlan. Társadalmai egyszerű társadalmak. Más társadalmi egyenlőtlenség- és konfliktusforrást, réteg-, osztály- stb. szempontot, mint a nemi egyenlőtlenséget, nem ismernek. Abban viszont világbajnokok. Egyformaságukat egyszerűségük teszi, s viszont.

Emiatt teljesen elképzelhetetlen, hogy az egyik "kelet-európai" országban "így" legyenek a dolgok, a másikban meg "úgy". A munkanélküliségi ráták nemi egyenlőtlensége országonként igen különböző a volt államszocialista tömbországokban. Magyarországon például a férfiak arányuknál jóval nagyobb mértékben jelennek meg a munkanélküliek körében, másutt inkább a nők vesztik el az állásukat. Mindezt a gazdaságszerkezet átalakulásában megfigyelhető különbségek (így a szolgáltató ágazat nemi tekintetben igen eltérő munkalehetőségeket kínáló különböző típusainak eltérő aránya) jól magyarázzák. E finom distinkció persze Cambridge-ből, illetve Santa Barbarából nem látszik.

Azt, hogy egy társadalomban a politikai hatalomgyakorlás makroszerkezeteinek átalakulása során miként változnak a nemi viszonyok, leginkább úgy írhatjuk le, hány százalékkal csökkent a női képviselők száma a parlamentben. Hogy a korábbi számok netán mesterségesek lettek volna - például azért, mert nagyrészt egy nem demokratikus politikai rendszer oktrojálta, így mesterséges arányt tükröztek -, s hogy emiatt a parlamenti képviselet nemi arányainak öszszehasonlítása mint a nemi egyenlőtlenségek általános mércéje kissé értelmetlen az államszocializmus vonatkozásában, azt Giddens professzor nem veszi észre.

Elmondható e történet úgy is, mi az, amit nem tud meg a diák e tankönyvből. A mai magyar társadalom elemi tényein (a demográfia, családszociológia, társadalom-, gazdaság-, politikaszerkezet vagy a kultúra elemi, numerikus alapismeretein) túl például nem fogja tudni, mit jelentenek s miért relevánsak azok a fogalmak, melyeket a magyar szociológia "adott" saját társadalmának elemzése során az egyetemes társadalomtudománynak és a magyar közgondolkodásnak. Ezek ötletszerű s bizonyára hiányos listája: színlelt kapitalizmus, kettős társadalom, mezőváros, parasztpolgár, köznemes, kultúrfölény-politika, kulákprés, kaláka, szocialista polgárosodás, rendiesség, városodás városiasodás nélkül, második gazdaság, második társadalom. Giddenstől biztosan nem tanulnak zsidó asszimilációról s így a magyar antiszemitizmus sajátos, kettős abszurditásáról, a nemzetiségi "kérdésről", a kisvállalkozás nemzetközileg magas súlyáról a XX. század magyar társadalmában, a keresztény-nemzeti középosztály fikciójáról, az iskolázott, városi emberek "urbánus-népies" tudathasadásáról, az "ez van, ezt kell szeretni" politikai paradoxonáról mint létformáról, a munkaverseny- és szocialista brigád-mozgalom csúfos bukásáról, a második gazdaság kulturális mintateremtő szerepéről, a többszektorú jövedelemszerzési stratégiák ("kiskert-nagy öröm") magatartásmeghatározó szerepéről, a "vállalkozás" retorikájáról és identitásképző szerepéről, a szociológiai és a közgazdaságtani beszédmód köztudatformáló hatásáról, az informalitás és a társas hálózatok mindent átszövő indáiról és kérlelhetetlen, elitképző-erkölcsromboló szerepéről, az egykéről, a Ratkó-korszakról és a GYES-ről, az ingázásról, az alkoholizmusról és az öngyilkosságról, Budapest - az angol, illetve észak-amerikai várostól meglehetősen elütő - főként lakóházon belüli szegregációs rendszeréről vagy a privatizációról, menedzserializmussal vagy anélkül. Mindezt nem vagy nem így fogják tudni, akik Giddenstől tanulnak - hogy miért éppen tőle és ebből a könyvből, hát ez is kérdés - szociológiát.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: buksz@c3.hu