Az EU keleti bővítését rendszerint az európai
összefüggések horizontján belül szemlélik,
még ha kinyilvánított céljainak egyike Európa
globális pozíciójának kiépítése
is. Mégis gyakran háttérbe szorul az a globális
kontextus, amely az EU keleti bővítését meghatározza.
Látható marad mindenesetre a Szovjetunió hatalmának
csökkenése és végül összeomlása,
ami a kelet-európai országok (közép- és
kelet-európai országok) demokratizálásának
és a kapitalizmus restrukturálásának feltételeként
rögtön megtette hatását, és lefektette az
alapjait Kelet-Európa posztszocialista országai potenciális
EU-kompatibilitásának. Ezt a folyamatot általában
úgy fogták fel, mint a hidegháború végét,
ami az Egyesült Államok és a modernizálás
benne megtestesülő modellje felé billentette a mérleget.
Hogy az Egyesült Államok lassan kialakuló monohegemóniája
(egyeduralma) strukturális kihatásokkal bírna a kibővített
EU-ra és annak jövendő formájára, az mindenesetre
nem volt mindig nyilvánvaló. Ugyanakkor az amerikai politikatudomány
előállt néhány forgatókönyvvel,
amely kézenfekvőnek találta, hogy a posztszocialista
átalakulást és ezzel a közép- és
kelet-európai országok "Európa-készségét"
(Eu-konformitását) úgy fogják fel, mint a világtársadalom
USA által megindított modernizálási folyamatának
részét. Huntington A modernizálás harmadik
hulláma (Huntington 1993) valamint Fukuyama A történelem
vége (Fukuyama 1992) szerint a világtársadalom kvázi
törvényszerűen halad a nyílt, demokratikus és
piaci alapú társadalom irányába.
Ez a fejlődés a középrétegek fokozatos
kialakulására épül, amelyek gazdasági
tevékenységükkel saját életszínvonalukat
emelve emelik országuk életszínvonalát is,
és ennek megfelelően érdekeltek abban, hogy részt
vegyenek a politikai képviselet kialakításában.
A "pax americana", amely Fukuyamánál a világtörténelem
végeredményeként jön létre, a középosztálybeli
polgári tulajdonosréteg egymás kölcsönös
elismerésén alapuló "civil társadalmának"
modellje. Ez az állapot számítana a történelem
végének, mégpedig nemcsak azért, mert ennél
jobb rendszer nem létezik és nem létezhet, hanem azért
is, mert a világtársadalom kvázi "természetes
állapotát" képviseli. Nem nehéz észrevenni,
hogy ez a modell történetileg sokat köszönhet a már
Herbert Spencer által kialakított és Parsons által
továbbhagyományozott meggyőződésnek
az egyéni teljesítményen és munkamegosztáson
alapuló ipari társadalom evolúciós fölényéről,
amely békésen űzi a szabad kereskedelmet, és
ezért nem érdekelt az erőszakos konfliktusokban és
háborúkban, a fundamentalista ideológiákban
és a totalitárius kisiklásokban. (Spencer 1887: 562
ff)
Ez a modell abból indul ki, hogy a piaci alapú demokráciák
között valószínűtlenek a háborús
konfliktusok, amit szeretnek az elmúlt két világháború
szövetséges koalícióin demonstrálni.
A "pax americana" eszerint nemcsak a világ régióinak
kibékítését jelenti a hatalmi monopólium
erejével, hanem a modernizálás egy társadalmi
modelljének ezáltal elősegített globális
elterjedését, ami valószínűtlenné
teszi a háborús konfliktusokat. Ebből következően
aztán Huntington (1997) a 21. század konfliktusainak fő
vonalait e modernizálási modell befolyási szférája
és azon országok közé teszi, amelyek struktúrájuknál
fogva nem felelnek meg illetve ellenállnak ennek a modellnek - amelyek
kulturális identitásukban, politikai szuverenitásukban
és gazdasági kapacitásukban fenyegetve érzik
magukat tőle. Megindul tehát a Nyugat kultúráinak
összecsapása Ázsia, a Kelet kultúráival
és különösen az iszlámmal, és úgy
értelmezhető, mint a bezárkózott társadalmak
válasza arra a nyomásra, hogy nyíljanak meg az előtt
a neoliberális modernizációs modell előtt,
amelynek a világtársadalom fogalma a globális elterjedését
sugallja. Innen nézve aztán az egykori szocialista tábor
szétesése ennek az evolúciós szempontból
sikeresebb és ezért aztán globálisan is elterjedő
modernizációs modell érvényesülésének
eredménye szocialista-kollektivista változatával szemben.
Viszonylag konfliktusmentes átvételét Kelet-Európa
posztszocialista átalakulási folyamatában Huntington
mindenesetre arra az alapvető kulturális kötődésre
vezeti vissza, amely Közép-Európát és
Kelet-Európa egyes részeit a "Nyugat" értékeivel
egyesíti. Innen nézve tehát az USA 1989-ben kialakult
monohegemóniája pozitív hatással volt a közép-
és kelet-európai országokra valamint Kelet-Európára,
amennyiben a világnak ezt a régióját a fejlődés
szempontjából a jó oldalára emelte át
annak a törésvonalnak, amelynek mentén a 21. század
konfliktusának kibontakozása várható. Az EU
keleti bővítése ebből a perspektívából
végső soron úgy tekinthető, mint ennek a fejlődésnek
a logikus következménye.
Azok az események azonban, amelyek 2001. szeptember 11-e és a 2003-as iraki válság következtében a nemzetközi kapcsolatok világos átcsoportosításához vezettek Európán belül és kívül, azt mutatják, hogy ennek a nagypolitikai helyzetnek a következményei egyáltalán nem olyan harmonikusak, mint ahogy ez a fentebb vázolt modellekből adódna. Az USA egyeduralma és a jelenlegi amerikai vezetés által láthatólag képviselt felfogás az "értékek" közötti új világkonfliktusról váratlan hatásokat váltanak ki az új konfliktusvonaltól nyugatra is, és közvetlenül befolyásolják mind az európai egyesítés folyamatát, mind pedig a "nyugati" transznacionális intézmények (a NATO, az ENSZ) működését.
Milyen kihatásai vannak tehát az USA hegemóniájának a keleti bővítésre, az európai egyesítési folyamatra és az EU jövendő formájára?
Először a bővítési folyamat céljait
szeretném szemügyre venni a 15-ök Európai Uniója
és a jelölt országok szempontjából, majd
azt, hogy ezeket a célokat milyen keretbe foglalja az USA által
definiált új világkonfliktus. A jelölt országoknak
az Európába való "visszatérésben" való
érdekeltségét történelmi-kulturális
és három rendbeli pragmatikus motívumok hozták
magukkal. Az első motívum egy történelmi-kulturális
identitás felelevenítésének, az "Európával",
Európa civilizációjával és értékeivel
való azonosulásnak a vágya, amelyet Közép-
és Kelet-Európa minden egyes régiójában
másképp fogtak ugyan fel, de ennek megszakítását
a keleti blokkhoz tartozással mégiscsak az ország
mindenkori történetébe való erőszakos
belevágásnak érzékelték. A pragmatikus
síkon ez a visszatérés az abban való érdekeltséget
jelentette, hogy elkerüljék a marginalizálódást
Európa peremén, Oroszország és az Európai
Unió között. Ezért törekedtek arra, hogy tagjaivá
válhassanak azoknak a transznacionális szervezeteknek, amelyek
a "Nyugatot" és ezzel a régi identitáshoz való
visszatérést is képviselték - a NATO-nak és
az EU-nak. A NATO-tagság akarása annak az érdeknek
felelt meg, hogy védve legyenek egy esetleges újabb orosz
beavatkozással szemben, és azt a kívánságot
is jelentette, hogy ne csak európaiak legyenek, hanem az USA szövetségesei
is. A NATO védelme alá kerülést tehát
nem csak az európai szövetségesek védelmeként
fogták fel, hanem mindenekelőtt az USA védelme alá
kerülésként. Az EU-tagságra való törekvés
annak a gazdasági és politikai érdeknek felelt meg,
amely egyrészt az európai strukturális alapokhoz való
gazdasági közeledés biztosítását
követte, másrészt annak az igénynek is megfelelt,
hogy az új adminisztratív struktúrák sokszor
egyáltalán nem hatékony működését
az európai jogba és az aquis communitaire-be való
bekapcsolódással erősítsék. A munkaerőnek,
a tőkének és az áruknak az EU-tagsággal
lehetővé váló szabad áramlásától
egy olyan modernizálási lendületet vártak, amely
alkalmas volna arra, hogy beindítsa és stabilizálja
a gazdaság, a bérek és az életszínvonal
emelkedését. Politikailag ahhoz fűződött
érdek, hogy az EU-grémiumokban való tagság
révén részt vegyenek Európa politikai, gazdasági
és szociális szabályozásában, és
így kifejezésre juttassák saját érdekeiket
is. Mivel az EU-15 majd minden tagja tagja a NATO-nak is, az EU-tagság
és a NATO-n belüli USA-szövetséges lojalitás
közti szerepkonfliktus fellépését nem lehetett
előre látni.
Az EU-tagság felajánlása a közép-kelet-európai
országoknak az EU magvát képező országok
részéről nem volt karitatív cselekedet. Sokkal
inkább vezették nyilvánvaló politikai és
gazdasági érdekek: a politikai és gazdasági
helyzet stabilizálását akarták elérni
a szomszédos keleti országokban, és ezzel elejét
venni annak, hogy a társadalmi nyugtalanság és a gazdasági
ínség politikai destabilizálódáshoz
vezessen, illetve ellenőrizhetetlen migrációs áradatot
idézzen elő az EU irányában. Azt lehetne tehát
mondani, hogy a 15 EU-ország ily módon egy cordon sanitaire-rel
akarta biztosítani keleti szárnyát. Elejét
akarták venni egy ún. "szociális dömpingnek"
is, azaz a a társadalombiztosítás hiánya folytán
alacsony munkaerő miatti nyugati tőke beáramlásának
a közép-kelet-európai országokba. A jugoszláv
fejlemények hatása alatt az EU elejét akarta venni
annak is, hogy hasonló dolgok történjenek a keleti határainál,
ezért a közép-kelet-európai országok pártjait
és kormányainak bevonására törekedett
az EU közös döntéshozó testületeibe.
Gazdaságilag a tagság felajánlásával
az EU-gazdaság és a közép-kelet-európai
gazdaság fokozódó összefonódásával
vetettek számot, az utóbbi termékei lényeges
növekedési tényezőt képviselnek az EU-n
belül. (Az EU kereskedelmi többletének 30%-a a közép-kelet-európai
országokkal való forgalomból származik. Különösen
Németország, Ausztria, Franciaország és Olaszország
veszi ki a részét ebből a fejlődésből
az EU teljes keleti kereskedelmének 80%-ával.) A piacok teljes
megnyitásától tehát mindenekelőtt további
növekedési lendületet várnak Nyugaton. (Eurostat.
2002)
Az EU-bővítés azonban kezdettől fogva
annak az óhajnak felelt meg az EU magvát alkotó országok
részéről, hogy politikai ellensúlyt képezzenek
az USA politikai és gazdasági jelentőségével
szemben. Eközben nemcsak a növekvő politikai súly
és beleszólás reményéről volt
szó, hanem egy olyan gazdasági tér megteremtéséről
is, amely elég erős volna ahhoz, hogy megőrizze az
európai jóléti állam alapvonásait a
gazdasági formák "amerikanizálásával"
együtt járó globalizáció neoliberális
kényszerével szemben. Az EU ezt a "programot" geopolitikai
pozíciójának kiépítésére
több síkon is követi: egyrészt egy egységes
gazdasági tér kialakításával, aztán
egy civil békefenntartó erő kiépítésével,
amely gazdasági potenciáljánál fogva be tud
avatkozni a konfliktusok elsimításába, és végül
politikai erőként is, amely ismét akkora súllyal
szólalhatna meg a világhatalmak kórusában,
mint amekkora azelőtt megillette az európai nagyhatalmakat.
Az utóbbiból fakadt az a törekvés, hogy az EBESZ
formájában közös biztonsági és külpolitikát
alakítsanak ki, ami vezérfonalként kötelező
volna "a lojalitási kötelezettség" keretében
a tagországok számára. Mint még látni
fogjuk, az EU magvát alkotó országoknak ez a geopolitikai
törekvése járult hozzá annak a szerepkonfliktusnak
a kiéleződéséhez, amelyben a közép-kelet-európai
országok jelenleg találják magukat.
***
Tehát bár azok a célok, amelyeket a jelölt
országok és az EU a belépéshez illetve a bővítéshez
fűztek, elegendő közös alapot kínáltak
(a politikai és gazdasági struktúrák stabilizálása,
a jelölt országok marginalizálódásának
megelőzése a keleti szomszédok megerősítésével)
- a belépési tárgyalások során mégis
észrevehetővé váltak a kölcsönös
aggodalmak és konfliktusvonalak mindkét részről.
A felvételi tárgyalások és az ezzel párhuzamosan
zajló törekvések az EU-intézmények megreformálására
és átalakítására természetesen
elsősorban az EU belső struktúráira koncentráltak,
amelyekhez a jelölt országoknak igazodniuk kellett. Az új
Európán belüli szabályozórendszer állt
tehát az érdeklődés középpontjában,
miközben az Unió általános, ezen belül a
külpolitikai célkitűzéseinek való elköteleződés
inkább csak formális-általános jellegű
volt. Ez már abban a körülményben is kifejezésre
jut, hogy az aquis communautaire 31 fejezete, amelyek átvétele
és politikai hatályba helyezése a jelölt országok
felvételének feltétele volt, mindössze egyetlen
fejezetet tartalmazott az EU külpolitikai céljaira vonatkozóan.
A többi 30 az EU belső szabályozásának
átvételével foglalkozott. Ehhez jön még,
hogy a külpolitikai célok olyan általánosságban
vannak megfogalmazva, hogy az EBESZ valódi törekvései
közül egyet sem lehet kivenni belőlük. E tárgyalások
során az egyes érdekcsoportok és cselekvők
közti konfliktusok vonalai ennek megfelelően egyfelől
a belpolitikai költség- és újraelosztás
kérdései mentén kristályosodtak ki, másrészt
a kis és nagy országok közötti politikai egyensúly
várható eltolódásai mentén az EU-testületekben.
Mindenekelőtt az EU déli országai (Spanyolország,
Görögország, Portugália) tartott attól,
hogy veszteségek érik az EU-támogatásoknak
a a közép-kelet-európai országok javára
való újabb átcsoportosításával,
ugyanakkor az EU nettó befizetői sem voltak hajlandók
növelni hozzájárulásukat az EU-háztartáshoz,
bár nekik (Németországnak és Ausztriának)
közvetlen gazdasági érdekeik fűződnek a
keleti bővítéshez. Az Európa Tanácsban
és a Parlamentben való szavazatmegoszlásért
való küzdelemben is konkurált például
Lengyelország az EU más nagy alföldekkel rendelkező
országaival. A jelölt országok ellenfelei lettek az
Európán belüli perspektívák terén
Spanyolország, Olaszország, Portugália, Görögország,
stb., miközben Franciaország és Németország
testesítette meg az integráció "motorját".
A tárgyalások folyamán mindenesetre egyre nyilvánvalóbbá
vált a a közép-kelet-európai jelölt országok
számára, hogy azok a kedvező támogatási
feltételek, amelyeket az EU déli országai kaptak az
Unióba való belépéskor, nem maradnak érvényben.
Az agrártámogatás problémáit először
kivették a keleti bővítés általános
finanszírozási tervéből, és egy általános
reformmal akarták megoldani. Ennek során kiderült, hogy
a a közép-kelet-európai jelölt országoknak
az Unióba való belépésükkor az Unión
belül érvényes agrárszubvenció töredékével
kell beérniük. Ezen túlmenően az is kiderül,
hogy azok az általános növekedési feltételek,
amelyek keretén belül a keleti bővítés
feltételeit 2000-ben Berlinben rögzítették, nem
érhetők el (tervezett volt: 2,5% növekedés az
EU-n belül; jelenleg: 3,8 %. Eurostat 2002). Másfelől
a közép-kelet-európai országok kénytelenek
voltak átvenni az aquis communautaire-t, anélkül hogy
esélyük lenne arra, hogy beleszóljanak az EU küszöbön
álló átalakításába. Az EU-szabályozás
átvételét, ami már jelenleg is mintegy 60%-ban
érinti az EU-tagállamok törvényhozását,
a közép-kelet-európai országokban vegyes érzésekkel
szemlélték, különösen mert ez megkérdőjelezte
a nemrégiben elnyert nemzeti szuverenitást, és számos
EU-szabályozás kényszerű elfogadását
kontraproduktívnak tartották a posztszocialista átalakulás
szempontjából. Különösen az áruminőség,
termékkezelés, munkabiztonság részletes előírásait
tekintették úgy, mint a már deregulált és
a bürokratizáltságtól megszabadult gazdaság
fékező hatású újraszabályozását.
(Hebler 2002).
***
Ezzel egy olyan ponthoz érkeztünk, ahol egy olyan strukturális
különbség mutatkozik meg a jelölt országok
"új Európája" és a 15-ök EU-jának
"régi Európája" között, amely sokat nyom
a latban. Ennek a különbségnek a gyökerei nemcsak
az EU-n belüli kontextusban keresendők, csak akkor mutatkoznak
meg, ha az EU bővítését és egyesítését
a globalizáció perspektívájából
próbáljuk megérteni a világtársadalomnak
a bevezetőben tárgyalt modellek szerinti modernizálása
értelmében. Ebben az összefüggésben világossá
válik, hogy ez a folyamat minden ipari társadalom átalakulását
jelenti, annak egy rendszerbeli változatát képviseli
a posztszocialista transzformáció, de ez alól a 15-ök
Európájának társadalmai sem képeznek
kivételt. A munkaerőpiacok, a társadalmi teljesítmények,
a tudástermelés stb. deregulálásának
kényszere a neoliberális gazdasági logika irányában
ránehezedik Nyugat-Európa jóléti államú
társadalmaira és a posztszocialista társadalmakra
egyaránt, ahol fontos mozzanata a posztszocialista átalakulásnak.
Mindenesetre az EU magvát alkotó országok és
a jelölt országok homlokegyenest eltérő perspektívában
találkoznak ezzel az átalakulási kényszerrel.
A különbség az értelmezési sémák
eredetének történelmi útfüggésével
magyarázható, amelyek keretében az ilyen kényszerűségek
legitimálása és elfogadásának társadalmi
felfogása is történik. Az EU magvát alkotó
országokban a kapitalizmus szociális állam változatát
pozitív, elvben megőrzendő történelmi
vívmánynak tekintik, amelynek megőrzésére
hozták létre történelmileg az EU-t is mint nemzetek
feletti gazdasági képződményt. A globalizációs
kényszerek mellett (amelyekhez veszélyként a a közép-kelet-európai
alacsony munkabérű országok országok szakmailag
jól képzett munkaerejének konkurenciája is
hozzátartozik) szükségessé váló
deregulációban - joggal - nem pozitív reformot, hanem
egy már elért életszínvonal elvileg a társadalmi
igazságosságra épülő biztosításának
fenyegetését és csökkenését látták.
Ennek megfelelően erős az ellenállás a politikában
és a társadalomban, ami elhúzza a szükséges
igazodást, és az adott globális keretfeltételek
mellett a gazdaság dinamikájának leállítását
vonja maga után. (Nem véletlenül teszik ki a gazdasági
növekedési mutatók az EU-n belül a a közép-kelet-európai
országok gazdasági növekedési ütemének
csupán a felét.) A posztszocialista átalakulás
Oroszországban ezzel szemben a deregulációs folyamatokat
és ezek negatív szociális kihatásait az autoriter,
tervgazdasági rezsimekről egy modern rétegződés
szerint tagolódó társadalom és egy "szabad",
azaz lehetőleg nem szabályozott piacgazdaság "normalitására"
való áttérés szükségszerű
következményének tekintik. Így szemlélve
a globalizálás azon kísérőjelenségeit,
amelyeket Nyugat-Európa jóléti társadalmaiban
visszalépésnek észlelnek, a posztszocialista országok
szükségszerű modernizálása legitim, valamelyest
kívánatos eredményének tekintik. Ennek megfelelően
a a közép-kelet-európai országok alkalmazkodásának
dinamikája is magasabb fokú, mint az Unió magvát
képező országokban, ami, mint már jeleztük,
a gazdasági növekedés éves ütemében
is tükröződik. Ezzel a háttérrel érthető,
hogy az EU a közép-kelet-európai elitek egy részének
szemében "szocialista", azaz bürokratikus, gazdaság-szabályozó
szörnyetegnek tűnik, amely szabályozási mániájával
akadályozza a gazdaság növekedését és
a polgárok szabadságát.
Ezzel szemben áll az USA "szabad" modellje mint a liberális,
nyílt társadalom eszméje, ahol az állam nem
vet véget az egyéni szabadságnak politikai és
gazdasági értelemben, hanem inkább szavatolja és
támogatja azt. A közép-kelet-európai országok
mértékadó politikai és intellektuális
elitjei szemében országaik EU-tagságának nincs
se politikai, se gazdasági alternatívája, éppen
úgy, ahogy a 15-ök Európájának politikai
elitjei sem látnak alternatívát a deregulálásra
és a jóléti állami viszonyok leépítésére,
hogy túljussanak gazdaságuk stagnálásán,
és ezzel egyáltalán előteremtsék a gazdasági
eszközöket az új tagok sikeres EU-integrálására.
Mindenesetre a mindenkori viszonyulás ezekhez a politikai-pragmatikus
szükségszerűségekhez egészen másként
fest az Egyesült Államokhoz mint a neoliberális globalizáció
hegemón képviselőjéhez való viszony
szempontjából. Miközben a közép-kelet-európai
országok reálpolitikai és gazdasági szükségszerűségként
fogadják el az EU feltételeit, de ugyanakkor le is becsülik
az Egyesült Államok "szabadabb" neoliberális modelljéhez
képest; az EU magvát képező országok
elfogadják ugyan a globalizáció neoliberális
kényszerítő hatásait, de kitartanak az európai
jóléti állam elvileg pozitív értékelése
mellett. Más szóval: azok a strukturális okok, amelyek
Nyugat-Európában előidézik a történetileg
megvalósult kapitalizmus-modellek eltérő volta miatt
az Amerika-ellenességre való hajlamot, nincsenek meg a közép-kelet-európai
országokban.
A közép-kelet-európai országok történelmi
fejlődésében is vannak olyan tényezők,
amelyek az Egyesült Államokat pozitív ellenpéldának
állítják be minden megtapasztalt európai jelennel
szemben. Már a 19. század végétől kezdve
voltak gazdasági vagy politikai indíttatású
kivándorlási hullámok a közép-kelet-európai
országokból az Egyesült Államokba, mert az amerikai
társadalom kiútnak látszott az európai szűkösségből.
Az ezekből a kivándorlási hullámokból
kikerülő emigráns elitek az Egyesült Államok
segítségével jelentősen befolyásolták
Európa újratagolódását 1918 után,
a legtöbb közép-kelet-európai ország önálló
állami létét az 1918 utáni béketárgyalások
amerikai befolyásolásának köszönheti, amiben
a népek önrendelkezésére vonatkozó wilsoni
elvek lényeges szerepet játszottak. (Magyarország
ebben persze kivétel, mert az első világháború
utáni átalakulások zömmel az ő rovására
mentek végbe.)
A második világháborúban az emigráns
lengyel és cseh kormány a szövetséges harcostárs
státusát élvezhette - ez egy olyan kötődést
jelentett a Nyugathoz és az Egyesült Államokhoz, ami
a keleti blokkba kerüléssel egy elfojtott igazság jellegét
kapta, és ezzel fontossá vált az ellenállás
tudatában. Nyugat-Csehországnak az amerikai hadsereg általi
felszabadításának elhallgatása a reálszocialista
történelemfelfogásban például annak a
történelmi önkénynek a jelképévé
vált, amely az orosz hatalmi ellenpólus kezére játszotta
a közép-kelet-európai országokat. Az erre következő
hidegháború és a reálszocializmus a társadalmi
valóság bináris kódolását alakította
ki a közép-kelet-európai országokban, ahol a
lakosság széles rétegei számára az Egyesült
Államok lett a (fogyasztói) szabadság szimbóluma.
Krónikus bizalmatlansággal fogadott a széles rétegek
nem hivatalos közvéleménye minden olyan állítást,
amely bíráló szándékkal rongálni
próbálta ezt a kialakult képet, minden ilyen kritikát
a rendszerpropaganda termékének tekintettek.
***
Az EU-bővítésben részt vevő társadalmi
szereplők szemantikai archívumaiban lerakódott értelmezési
sémák valószínűleg nem mutatnának
mást, csupán regionális kulturális színezetet,
ha a neoliberális globalizálás számára
lehetségesnek látott "pax americana" mechanizmusa nem hívta
volna életre azokat a konfliktusokat a "nyílt társadalmak"
és ezek "fundamentalista ellenfelei" között, amelyek ezeknek
az értelmezési sémáknak hirtelen jelentős
következményekkel bíró relevanciát kölcsönöznek.
Az EU reakciói az ezt a konfliktust követő
iraki válságra az EU-bővítés folyamatát
és az eljövendő EU mint egész lehetséges
jellegére való kihatását új megvilágításba
helyezik. Miről van szó? Először is látható,
hogy az iraki konfliktus a 27-ek Európáját három
csoportra osztotta. Az elsőbe tartoznak az EU magvát alkotó
országok, azaz Franciaország és Németország,
amelyek egyenként különböző okokból
szembehelyezkednek az amerikai szándékokkal. Franciaország
az európai álláspont önállóságát
hangoztatta, míg Németország először belpolitikai
okokból tette a magáévá ezt az álláspontot.
Anglia kitartott az Egyesült Államok oldalán való
hagyományos elköteleződése mellett, és
ebben támogatásra talált Olaszország, Spanyolország,
Portugália, Dánia és Hollandia részéről,
akik ezzel lehetőséget láttak Németország
és Franciaország EU-n belüli központi szerepének
gyengítésére. Támogatta őket mindebben
a jelölt országok többsége, akik biztonsági
igényüknek megfelelően a NATO védelmi erejével
nyilvánították magukat szolidárisnak, és
ezzel szintén a monohegemóniát képviselő
hatalom oldalára álltak. Diplomáciai ellenlépésként
Németország és Franciaország az EU-n kívüli
európai hatalmaknál kerestek támogatást, azaz
a valamikori társ-nagyhatalom Oroszországnál. Azáltal,
hogy az EU magvát alkotó országok, Németország
és Franciaország az európai önállóság
kártyáját játszották ki megfelelő
hátország nélkül, lehetőséget adtak
az amerikai diplomáciának az európai pozíciók
megosztására, és ezzel egy esetleg veszélyessé
válható politikai ellenhatalom kikapcsolására.
Globálisan ez a másik oldalon azt jelentette, hogy Franciaország
és Németország pozíciójukat mentendő
nem fordulhattak az EU-tagországokhoz, hanem paradox módon
Oroszország segítségével és Kína
jóváhagyásával próbálták
biztosítani az európai önállóságot,
ezzel az egyeduralkodó Egyesült Államok elszigetelődését
siettetve. Más szóval: az egyeduralkodó nagyhatalom
által definiált új "globális konfliktus" és
a globalizáció ennek alapul szolgáló folyamatai
- a neoliberális világgazdaság kialakulása
- az álláspontok differenciálódását
idézte elő az EU-n belül, ami lehetetlenné tette
hatalmi egységként való fellépésüket,
tehát éppen azt akadályozzák meg, amire az
EU-t mint politikai és gazdasági alakulatot eredetileg kitalálták.
A globális politikai helyzet így megint csak olyan tényezővé
vált, ami lényegesen jobban befolyásolja az európai
integrációt, mint az EU-n belüli részletkérdések,
amelyekre a csatlakozási tárgyalások összepontosítanak.
***
Hogyan hat ez a helyzet a bővítés függvényében
alakuló európai fejlődésre? A jelölt országok
szemszögéből a belépésben való
érdekeltség egy történelmi-kulturális
odatartozás helyreállításának óhajában
állt, valamint a gazdasági-politikai biztonság igényében.
Gyorsan megértették, hogy az első kívánság
nem játszott szerepet a csatlakozási tárgyalásokon,
melyek inkább bürokratikus intézkedések alkalmazásának
hosszú sorából álltak, amelyek látszólag
merőben technokrata jellegűek. Maradt tehát a politikai
és gazdasági stabilitás és biztonság
vágya. Ezen a téren is hamar világossá vált,
hogy a csatlakozás tisztán költség-haszon relációi
egyáltalán nem bizonyulnak olyan előnyösnek a
csatlakozó országok számára, mint ahogy remélték,
mivel az Uniónak az agrár- és strukturális
támogatásokra rendelkezésre álló eszközei
a kedvezőtlen gazdasági fejlődés és
a támogatásra szoruló EU-tagok számának
növekedése miatt lényegesen korlátozott. Legalább
azonban a politikai stabilitás és biztonság garantáltnak
tűnt, mivel a legtöbb EU-ország NATO-tagország
is, és ezért a csatlakozási tárgyalások
megkezdésekor nem lehetett számítani az EU- és
a NATO-tagság közötti szerepkonfliktusra. Láttuk
már, hogy a jelölt országok legfőbb érdeke
nem abban állt és áll, hogy beszoruljanak az EU magvát
képező országok és Oroszország közé,
hanem hogy az EU-n és a NATO-n belül védelmet találjanak
Oroszországgal szemben. Ebben Franciaország és Németország
politikai és gazdasági érdekei mindeddig egybeestek
a közép-kelet-európai országok érdekeivel,
úgyhogy Franciaország és Németország
az integráció "motorjaként" működhetett.
De ma már a jelölt országoknak ez a politikai érdeke
is megkérdőjeleződni látszik az EU-pozícióknak
az iraki konfliktusban való megosztottsága folytán.
Németország és Franciaország fellépése
révén a közép-kelet-európai országok
szerepkonfliktusba kerültek az Unió magvát képező
országoknak az EU-n belül elvárt lojalitásigénye
és saját biztonságigényük között.
A biztonságot választották, a monohegemón hatalom
támogatásának formájában, amivel meglepő
módon egykori dél-európai riválisaik oldalára
kerültek. Németország és Franciaország
diplomáciai ellenlépései folytán, akik az Egyesült
Államokkal szembekerülve Oroszországhoz közeledtek,
a közép-kelet-európai országok pontosan abban
a helyzetben találják magukat, amit az EU-ba való
belépéssel el akartak kerülni, s a transzatlanti választásukban
igazolva látják magukat.
Ezzel az Egyesült Államok (és Oroszország
is) az Európán belüli jövendő tárgyalásoknak
aktív szereplőjévé válik. Az EU magvát
képező országok, Franciaország és Németország,
amelyeket eddig az európai integráció hajtóerejének
lehetett tekinteni, most hirtelen politikailag szembetalálják
magukat egy sor régi és új EU-tagországgal.
Ez azt jelenti, hogy pozíciójukat az EU-intézmények
reformjának sürgetőiként az EU Konventen belül
többé nem fogadják el magától értetődőnek
és legitimnek. Az EU-tényezők transzatlanti kapcsolatainak
pozitív illetőleg negatív volta jelentőséggel
fog bírni az EU-n belüli tárgyalások folyamán.
Az EU-bővítés az EU mint az egyeduralkodó nagyhatalom
autonóm ellensúlya vízióját volt hivatva
megvalósítani, de ilyen körülmények között
éppen a bővítést kell tovább halasztani.
Mindenesetre ez a fejlemény pozitív esélyt is jelenthet:
általa a közösség eszméje, ami az EU-hoz
mindig is hozzátartozott, végérvényesen eltolódik
a korporatista módon védett nemzetek feletti belső
piac koncepciójától egy politikailag cselekvő
képződmény igénye felé. Az európai
intézmények újraalakítása szempontjából
tehát a demokratikusan legitimált grémiumok megteremtése
felé, amelyek nemcsak az EU-n belüli politikai és gazdasági
igényeket koordinálnák, hanem az Unió külpolitikáját
is rögzítenék.
Ez mindenesetre olyan eljárásokat követelne
meg, amelyek révén minden tagország kénytelen
volna bevonódni, mégpedig mielőtt az egyes EU-tagok
nyilvános nyilatkozatokra szánnák el magukat. Ilyen
kényszer mellett valóban sor kerülhetne az EU reformjára,
ami elősegítené a demokratikusan legitimált
föderatív képződménnyé való
átalakulását, amelyen belül különböző
koalíciók válnának lehetségessé
Európában széltében-hosszában, anélkül
hogy az egyes tagországoknak érdekeik kiegyenlítése
végett kívülálló hatalmakhoz kellene fordulniuk.
Csak ha az EU intézménye úgy alakul, hogy mondjuk
finn szociáldemokraták, osztrák szabadságpártiak,
lengyel parasztpártiak és portugál kereszténydemokraták
koalícióban az Európa Parlamenten belül kötelező
érvényű határozatot tudnak elfogadtatni az EU
külpolitikájára nézve angol és olasz szervezetekkel,
akkor lesz az EU képes arra is, hogy szerepet játsszon a
világtársadalomban a hegemón nagyhatalmak mellett,
és adott esetben a világtársadalom ellenzői
számára alternatívát kínáljon,
ami kirekesztettségüket fokozatosan befogadottsággá
tudja alakítani.
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA