Északról hegy, Délről tó, Nyugatról
utak, Keletről folyó. A japán kolostorépítési
hagyomány szerint, mely bizonyára, mint annyi japán
egyéb, a kínai hagyományokra van alapozva, a kolostor
helyét úgy kell kiválasztani, hogy északról
hegy, délről tó, nyugatról utak és keletről
folyó határolja, vagy védje-határolja.
Azt a kolostort, amelyet Krasznahorkai László az Északról
hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről
folyó című könyvében leír, nyilván
nem védte az évszázadok bölcsességét
hordozó hagyományos előírásnak való
gondos megfelelés: azt a kolostort csak határolja a hagyományos
előírások lépésről lépésre
történő betartása, az óvatosság
és a tisztelet, de védeni nem védi semmi, hiába
jár úgy ott valaki, hogy nem is jár, mert nem létezik,
hiába tehát ez a fokozhatatlan óvatosság, mert
már volt ott valaki (vagy valakik), aki ezt-azt fölgyújtott,
néhány polcot levert, anélkül hogy rápillantott
volna, könyveket földre söpört, stb. Klasszikus, mondhatjuk,
s bár tényleg nem tudunk semmit arról, aki a pusztítás
nyomait hagyta, mert nincs rá szöveg, mégis az igazság
csapdájába léptünk.
Mert igazunknak ugyan igazunk van, ha azt olvassuk ki ebből
a könyvből is, hogy évszázadok figyelmét,
gondosságát, mérlegelését, nagylelkű
odaadását egy értelmetlen semmi kis esemény
percek alatt eltörölheti, és ettől az igazságunktól
nincs az égvilágon semmi, ami megvédene, mégis
van valami, ami érintetlen a pusztítástól.
Érintetlen: az, aki végigsöpört a kolostoron, fölgyújtva
ezt-azt, 13 aranyhalat a szemétől fölszegezve a halastavak
melleti deszkabódé falára, nyilván nem tartotta
érdemesnek, Genji herceg unokája pedig, aki évszázadok
óta keresi, mert olvasott róla a Száz szép
kert című könyvben, mint a századik, és
legszebb kertről, ő viszont valahogy szintén nem,
nem talál rá erre az érintetlen kertre - és
aki Krasznahorkainak ezt a könyvét olvassa, jó esélye
van arra, hogy megismételje ezt a nem-találást, hogy
szintén elmenjen amellett, ami érintetlen a pusztítástól,
és azért érintetlen, mert ugyan része a védettnek
tervezett kolostornak, vagyis értelmezhetetlen volna az évszázadok
során elmélyült tárgyak iránti tisztelet
nélkül, és értelmetlen volna a szintén
évszázadok során elmélyített végesség
miatti riadtság nélkül, mégis, ebben a kolostorban
teljesen véletlenül, mintegy mellékesen van; az északról
hegy, délről tó, satöbbi nyilvánvalóan
nem szavatol számára semmit, mert létezése
ennél sokkal, de sokkal elemibb dolgokon múlik, a szeleken,
az esőn, a föld rétegein, a szilíciumon például.
És ha ez így van, akkor Krasznahorkai könyvének
az olvasója talán megteszi azt a szép és gazdag
kerülőutat például az elsőnek tartott
japán regény, a Genji Monogatari felé (amit nem biztos,
hogy megtalál, ha Krasznahorkai nem őrzi meg a Genji név
angol átírását), vagy a Cantor teremtette halmazelmélet
felé, mégis, azt, amit a pusztítás nem kezdett
ki, éppen valószínűtlensége, védtelensége,
kiszolgáltatottsága miatt, a rejtett kertet tehát,
amit Genji herceg unokája hiába keres, Krasznahorkai könyvében
szintén nem fogja megtalálni.
"Senki nem látta kétszer", ez a könyv mottója.
Hiányzik az, hogy mit, mit nem látott senki kétszer,
de hogyan is lehetne ott, mikor senki nem, következésképpen
a mondat vagy a könyv szerzője sem tudna csak úgy rámutatni,
hogy ezt, kérem, ezt a rejtett kertet nem látta senki kétszer,
mikor éppen azt írja meg 50 fejezetben, hogy erre a kertre
egyáltalán nem lehet rámutatni, mert nincsen, aki
rámutasson, mert aki volna, az részint elmegy mellette, részint
pedig nincsen. Nincsen, abban az értelemben, ahogy A Théseus-általános
első, a szomorúságról szóló előadásában
beszél Krasznahorkai a dologról: "Ha most azt állítom,
a szomorúság az a legsejtelmesebb vonzalom a dolgok megközelíthetetlen
középpontja felé, akkor Önök teljes joggal
már megmosolyognak, hisz annyi mindent hallottak itt ettől
az előadótól, annyi egymásnak ellentmondó
ezt-azt, hogy így meg úgy, a szomorúság hol
végső akadály a látás előtt,
hol sóvárgott pontja a korán sötétedő
délutánoknak, meg még mit tudom én, mi mindent,
egymásra hányva. Azt hiszem, világosan áll
Önök előtt, hogy ez az előadó előadása
tárgyáról nem tud semmit. De hát így
volt ez akkor is, amikor felhívtak telefonon, s kértek, tartsak
előadást, Magára bízzuk, miről, mondták
jelentőségteljesen, Maga teljesen szabad, tették hozzá,
már akkor is így volt, amikor erre azt gondoltam, jó,
akkor a szomorúságról fogok, de nem is gondolkoztam
el, hogy ezen belül majd mit, mert inkább azon töprengtem,
mért pont engem, csak nem azért, mert megsejtették
valahonnan, hogy olyan könyvet akarok írni, amelyben már
nem szerepel ember?"
Ahhoz, hogy tétje legyen egy olyan könyvnek, amely egyetlen
kritériumnak kíván eleget tenni, annak, hogy ne szerepeljen
benne ember, ennek a nemnek tehát, kell valaki, aki nincs, és
akinek hiányoznak az emberek. Ez a valaki, aki nincs, a Genji herceg
unokája. És azért éppen ő lesz az, aki
nincs, mert Genji herceg volt annak az ezer évvel ezelőtti,
a japán Heian-korban írt regénynek a kimondhatatlan
szépségű hőse, aki minden nőt, aki óhatatlan
szerelemre lobbant iránta, rávezetett a "mono no aware"-ra,
erre a japánból nehezen (ráadásul szintén
az angolon át) fordított fogalomra, ami viszont egészen
közel van A Théseus-általános előadója
által többször is hasztalanul megkísérelt
szomorúság-definícióhoz. A mono no aware ugyanis,
olvasom a Genji herceg történetéről szóló
kortárs opera-librettó bevezetőjében (Colin
Graham: The Tale of Genji) a Heian kor legfőbb erényének
számított, és valamiféle érzékenységre,
a dolgok és a művészetek iránti érzékenységre
gondolhattak, amit európai kultúránkban csak egy teljesen
kiveszett fogalommal hozhatunk párhuzamba, és ezt is bizonyára
tévesen: "lacrimae rerum", azaz a dolgok könnye?, szomorúsága?,
a legsejtelmesebb vonzalom a dolgok megközelíthetetlen középpontja
felé? végső akadály a látás előtt?,
sóvárgott pontja a korán sötétedő
délutánoknak?
Abban a 11. századi japán regényben, és
meg kell említenem szerzőjének a nevét is,
bár azon kívül, hogy nő volt, középnemesi
családból származott, és a királyi udvarnál
"A japán történelem könyvtárának"
becézték, nem sokat tudni, tehát: Murasaki Shikibu
regényében az egyetlen út, mely a dolgoknak erre a
megfoghatatlan szomorúságára vezetett, a szerelem
volt. Ezer évre rá, Krasznahorkai könyvében a
szerelemnek csak nagyon távoli, vagy nagyon ezeréves
nyoma jelenik meg, de ott van: részint Genji herceg unokájának
az ezer évvel korábbi történetre utaló
nevében, de sehol másutt vele kapcsolatban, részint
meg a romlásnak induló harangtoronyra egyetlen percre rárepülő
énekesmadár énekében, mely magában hordozta,
az elbeszélő szerint, annak a lehetőségét,
hogy valahol a párja meghallja ezt az éneket, és akkor
a pusztuló torony erre az egyetlen percre örökkévaló
lett. (XIII. fejezet) És a harmadik szerelem-nyom a keresett kert,
az őt alkotó nyolc hinokiciprus megfoganásának
története (XLIII. fejezet), melyet az elbeszélő
egyáltalán nem a japán regény allegorikus beszédmódjával
ír le (ahol a növények az emberi történések
kifejezőeszközei), sem pedig ennek a fordítottjával,
a növények antropomorfizálásával, hanem
szelekről beszél, magvakról, konkrét akadályokról:
eső, szárazság stb., mígnem valahogy "a virágszemek
befurakodtak a magpikkelyek közé", és így tovább,
ha nem volnának a Krasznahorkai-féle, beékeléseket,
önkorrekciókat tartalmazó mondatok, azt hihetnénk,
tudományos szöveget olvasunk, s nem egy lélegzetelállító
szerelmi történetet, és itt lép túl az
elbeszélő a tudományon, egyszersmind választ
is adva, miért csak így, vagy miért így beszél
a szerelemről:
"Végül hatalmas fák nőttek, nyolc hatalmas,
gyönyörű hinokiciprus egy kolostorkert udvarán egy
nagy messzeségből érkező felemelő mondat
küldötteiként, egy üzenettel szétterülő
gyökérzetükben, egyenes törzsükben és
finom csipkézetű lombozatukban, egy üzenettel a történetükben
és a létezésükben, melyet soha senki megérteni
nem fog, hisz megértésük jól láthatóan
nem az emberre van bízva."
Bizonyára egészen más okai és más
módszerei lehettek Murasaki Shikibunak arra, hogy eltörölje
magát a történet formálásakor, és
csak arra figyeljen, ami Genji herceg számos szerelmi viszonyából
fontos számára, egy hierarchikus társadalom minden
hierarchiáját felülíró 795 versre, a szív
történéseinek pontos megformálásaira,
a 31 szótagból álló wakákra. Vannak
ugyan olyan hipotézisek is, melyek szerint Murasaki Shikibu regényének
egyik figurája, Murasaki, akibe még kislányként
szeret bele Genji herceg, önéletrajzi vonatkozású,
de ez a feltételezés csak erősítené
azt a szédületes lemondást önmagáról,
hiszen akkor az volna, hogy szerelmének hány meg hány
más szerelmét formálta még meg ugyanolyan érzékenységgel.
Ami talán teljesen természetes az ezer évvel ezelőtti
keleti gondolkodás számára. És ami fölött
az európai nem győz csodálkozni, elérzékenyülni,
hamisan idealizálni, egzotikumot látni benne, de hát
mit is tehetne a Don Juan történetére asszociáló
európai, nő vagy férfi, hiszen annyira szembehajszolták
itt a morális vonatkozást az esztétikaival.
Krasznahorkai egy másik könyvében az európai
most és a távol-keleti hajdani, melynek mára természetesen
csak alig kivehető nyomai maradtak fenn, szóval ennek a két,
egymástól gyökeresen eltérő kultúrának
a viszonyáról egy kínai utazás története
elég sokat megmutat. Például azt is, hogy miért
lehet olyan különös egy európai ember számára
a puszta lehetőség, hogy Murasaki szerelmesének minden
más nő iránti szerelmét ugyanolyan lényeginek
tartja, mint saját szerelmüket, hát azért, mert
az európai kultúrában dominál az imperiális
Európa (még akkor is, teszem hozzá, ha ez az imperiális,
amióta csak van, küzd saját imperializmusával),
ahol tehát, olvasom Az urgai fogolyban, "mindent uralni kell a szabadsághoz,
s ezért minden csupán a birtokbavételig tart, azután
szétesik, és értelmét veszti". Mintha Don Juanról
beszélne, vagy inkább a számolásba beleszédült
Leporellóról, igen, az imperiális Európa szimbóluma
sokkal inkább ez az ájult Leporelló. A japán
regényben nincs szó a nők számáról,
csak a végességről, s ezzel Genji herceg története
szembenéz azzal, amit a Don Juan-történet elleplez,
illetve a végén kínosan szimplifikál, mintha
a kormányzó nélkül Leporello ma is vezetgethetné
a statisztikát.
Ahogy a 11. századi japán regényből sem,
Krasznahorkai regényéből szintén semmit nem
tudunk meg az elbeszélőről. Még a krasznahorkais
hosszú mondatoknak is megvan a tudományosan indokolható
előzménye: a Genji herceg történetének
harmadik angol fordítója, Royall Tyler írja, hogy
az eredeti japán szöveg híres a hosszú, kígyózó
mondatairól. Vagyis a stílus, itt, nem az ember - a stílus
itt a nem az ember. Semmi több nem derül ki az elbeszélő
perspektívájáról, mint ami az elbeszéltekből
következik. Ez a "semmi" viszont ugyanolyan gondosan megformált,
mint ahogyan Genji herceg unokája az a szereplő a könyvben,
aki nincsen. Mit is jelent ez? Krasznahorkai elmondja egy interjúban,
hogy három éven át tanulmányozta ehhez a könyvéhez
a klasszikus matematikai halmazelméletet, a botanika néhány
különleges ágát, köztük a bryológiát,
a mohákra vonatkozó tant, a történeti meteorológiát,
a japán könyvtörténetet, a japán kolostorépítészet
történetét, kristályfizikát, ásványtant
stb. (Keresztury Tibor - Székely Judit: Látogatóban
Krasznahorkai Lászlónál. "Nincsen sehol semmi".www.
litera.hu ) És a könyvben benne is van ez a tudás. Ami
a tudományos beszédmódtól mégis megkülönbözteti
még azokat a fejezeteket is, ahol valóban például
pusztán a föld rétegeiről van szó, az
nem a tudás megbízhatósága, vagy alárendeltsége
bizonyos más, például irodalmi, megfontolásoknak.
Nem: itt egyetlen mohacsíra sincsen alárendelve semminek,
minden önmagáért fontos. Krasznahorkai elbeszélőjét,
ha valami, hát az jellemzi, hogy teljes intenzitással figyeli
a legkisebb szellőt is. Amitől nem egy semleges elbeszélő
alakul ki, hanem egy tiszta erejéből nem-semleges elbeszélő,
aki minden figyelmét tárgyának szenteli. És
ez valami egészen másféle szabadságot tesz
lehetővé, amit nem hajt semmiféle harc a függetlenségért,
sem az újatmondás igénye, sem az idő lineáris
rendjének zsarnoksága, az ok-okozati összefüggések
kizárólagos hatalma szintén nem, és a kötelező
távolságtartás terrorja sem érvényesíti
magát - mert ki is tartaná a távolságot? És
mitől? A hinokiciprus magvaitól?
Még az a tény is, hogy 50 fejezetből áll
a könyv, lehetővé tesz egy olyan értelmezést,
mely ebben az európai és a távol-keleti hagyományok
tiszteletét, a tárgya iránti figyelemből adódó
szabadságot látja: mert a waka 31 szótagból
áll, és 31 az a pozitív egész szám,
ami a leginkább megközelíti az 50-nek az aranymetszés
szerinti kettéosztását. A XXXI. fejezet következésképpen
a hagyományokhoz való viszony szempontjából
sorsdöntő lesz.
A XXXI. fejezet a kyozóról szól, a kolostornak
arról az épületéről, ahol a rend könyveit
tartották, s amelyen nem volt ablak, jelezve ezzel, hogy ez a hely
rituálisan meg van különböztetve a kolostor többi
épületétől, viszont ajtajával szemben
egy másik ajtó nyílt, a nagy szentélyen belüli
kisebb szentély ajtaja, mely kisebb szentélyt a nagyobb tökéletes,
csak kisebb mására építették meg a nagyon
belül, s melynek rendeltetése az volt, hogy egyetlenegy ember
nyugodtan olvasgathasson benne.Vagyis, ha követjük valamelyest
ezt az aranymetszéses-wakás értelmezést, akkor
a XXXI. fejezet kitüntetettségéhez még hozzáadódik
a mise en abyme, az olvasás helyének a tükröződése.
Genji herceg unokája ebben a fejezetben belép a kyozóba,
látnia kell a pusztítás nyomait, a kisebbik szentély
ledöntött negyedik falát, de mintha nem látná,
úgy lép be abba az egyetlen személy számára
tervezett szentélybe, és ott - ott nem olvasni kezd, hanem
elnyomja az álom. (Ebben a 21. századi regényben ez
az egyetlen pont, ahol álomról van szó - szemben azzal
a 11. századival, melyben, tekintettel arra, hogy a szeretkezés
egyezményes jele volt, és hogy abban a régiben minden
az emberekről szólt, a növények, az állatok,
minden az emberi viszonyok allegorikus kifejezését szolgálta,
Murasaki Shikibunál tehát gyakran volt szó álomról.)
A tükörjáték viszont nem megfeleléseket,
hanem különbözéseket hoz létre: Genji herceg
unokája, aki nincsen, az álom révén a 11. századi
japán regény közelség-alakzatát éli
meg, az olvasó, aki Krasznahorkai 21. századi magyar regényében
azt olvassa, hogy Genji herceg unokája a nagy szentélyen
belüli kis szentélyben álmodik, legfönnebb ezt
a mondatot ismételheti meg.
Az intenzív figyelem elbeszélője jó okkal
találta ki Genji herceg unokáját arra, hogy valakinek
hiányozzanak az emberek, mert Genji herceg unokája a túlérzékenységéből
fakadó rosszulléteiből csak úgy tud helyrejönni,
ha akad ember, ki egy pohár vizet adjon neki, s aki, túlérzékenységéből
fakadóan, évszázadok óta keres egy rejtett
kertet, ami mellett, az intenzív figyelem bajnokának paródiájaként,
meg-megtámaszkodva a kertet övező kerítésben
elmegy. A regény közepe, fordulópontja, a XXV. fejezet
viszi el Genji herceg unokáját a kert mellett, hogy ezzel
a különbözésnek egy másik tükörmozgását
írja le, ahol szintén tükör és tükörkép,
érzékeny, figyelmes elbeszélő és érzékeny,
figyelmes hős megfelelhetne ugyan egymásnak, de nem, a végtelen
megjelenítésének azt a bevett módszerét
nem veti be, mert később az elbeszélő minden
további nélkül, a XL. fejezetben szépen leírja
a rejtett kertet. Genji herceg unokája, azzal, hogy nincsen (és
legfőbb ideje megemlíteni, hogy ez szövegszinten azzal
van megoldva, hogy a IV. fejezetben Genji herceg unokája leszáll
a vonatról a Keihan fővonal Sichijo utáni első
megállójában, a VIII.-ban meg az áll, hogy
senki sem szállt se föl, se le - és ugyanez ismétlődik
a regény végén, a XLIX.-ben várja a vonatot,
ami az L.-ben meg is érkezik, de a peronon senki), azzal tehát,
hogy nincsen, aki keres, és nem is talál meg semmit, a keresés
humoros verzióját jelenti. A Genji herceg unokája
európai ruhát viselő és teljesen berúgott
kísérete, akik szintén keresnének valamit,
ha el nem felejtenék minduntalan, mit is, segítségre
számítva bódultan nyomkodják az italautomata
villogó gombjait, újabb doboz sörök után,
hát ők olyanok, mintha élnének, megjelenítik
a keresés harmadik, parodisztikus verzióját.
A keresés rejtett humora, hogy részint elmegy mellette,
részint meg nincs is az, aki keres, a kert viszont létezik.
Genji herceg unokája évszázadokon át (igen,
így van a regényben, hogy még inkább valószínűtlenítse
a dolgot) kereste és kerestette a végsőkig egyszerű
kertet, mely pusztán magvak és csírák találkozásán,
szeleken és esőcseppeken múlott, amelynek tehát
semmi köze az emberhez és kultúráihoz, pusztán
annyiban, hogy ugyanafelé a hely felé sodródott a
százmilliárd hinokiciprus pollenszem, mint amely helyet évszázadokkal
ezelőtt a buddhista rend vezetője, a zseniális Kobo
Daishi utódja kiválasztott a kolostor számára.
E gondosan valószínűtlen, gondosan hiábavaló
kert-keresés humora megjelenik egy másik formában
is: miután lemondva arról, hogy itt megtalálhatná
a kertet, Genji herceg unokája visszafordul, bejárja még
a kolostor elhagyatott épületeit, a rendfőnök kihalt
rezidenciáját, s belépve a rendfőnök szobájába
bábeli rendetlenséget talál: whiskysüvegek, geták,
karóra stb. stb. összevissza, és egy könyv, középen
kettéhajtva, gerincével fölfelé a rendfőnök
ágyán, melynek szerzője Sir Gilmore, a címe:
A végtelen tévedés, és az elbeszélő
valamiért fontosnak tartja hozzátenni, hogy francia könyvről
van szó. Semmi egyéb nincs, a káromkodó bevezetőn
kívül, és a végtelen halmazok elméletét
megteremtő Georg Cantor, valamint a végtelen dimenziójú
terek geometriáját kidolgozó David Hilbert s még
néhány más, a nyomukban járó matematikus
átkozását tartalmazó "Megjegyzésen"
kívül franciául, mert a könyv a pozitív
egész számok felsorolásából áll,
őrült türelemmel, 2000 oldalon át szép sorban,
aminek egyetlen célja bebizonyítani, hogy a végtelen
reálisan nem létezik, csak nagyon nagy van. Az áll
ebben a szívszorító paródiában, hogy
a végtelen fikció, mert "amíg a valóságban
két dolog között, mely jelentheti akár az anyag
legeslegparányibb részét is, míg tehát
két elem, két részecske, két isten, két
madár, két virágszirom, két sóhajtás,
két lövés, két érintés között
távolság van, fogalmaz Gilmore, addig a világ, addig
az univerzum: véges..."
Gilmore-nak tulajdonképpen logikus a gondolatmenete: Cantor
tétele, hogy a racionális számok halmaza megszámlálható
és végtelen, az úgynevezett korrespondencia létezésén
múlik, vagyis azon, hogy létezik egy függvény,
mely a természetes (a pozitív egész) számok
halmazát leképezi a racionális számok halmazára.
Gilmore valami miatt arra a következtetésre jutott, amit meg
sem próbál bizonyítani, úgy tekinti, mintha
axióma volna, hogy ez a korrespondencia nem létezik, mert
két dolog között mindig van távolság, ami
semmilyen módon, semmiféle függvénnyel át
nem hidalható. Ha ez igaz volna, akkor valóban újra
kellene gondolni Cantor tételét.
De hát az egész abszurditás, melynek nagyon reális
fájdalom lehet az alapja.
A 8 hinokiciprusból álló kert, melyet senki nem
látott kétszer, annak a bizonyítéka, hogy ha
őrülten nagy is a távolság a kínai Shandong
tartomány és a Kyotó melletti kolostor között,
és majdnem minden hinoki pollenszem elpusztul is, mielőtt
az anya-hinokit megtermékenyíthetné, egyszer, valaha,
létrehozott egy korrespondenciát.