Por volt és forróság. Izzó por és
izzó forróság. Akkor már remegtem az izgalomtól.
Attól féltem, hogy sohasem jutunk ki innen, és mindezt
csak annak köszönhettük, hogy úgy tettünk, mintha
szabadok volnánk. Úgy tettünk, mintha elindulhatnánk
tetszőleges irányba, tetszőleges időpontokban,
esetleg tömegközlekedési eszközöket is igénybe
véve. Fura módon, amikor beléptünk a határon,
még létezett menetrend, amelynek engedelmeskedtek bizonyos
buszjáratok: igaz, a kalauz, vagy a jegyárus, vagy a sofőr,
vagy ez mind-mind egyetlen személyben összpontosult, tehát
ez az egyetlen, borostás, kialvatlan személy úgy nevetett
ránk, mint egy Kafka-regényben, egyáltalán,
mindenki nevetett, egyfolytában nevettek, és főleg
ha ránk néztek, nem tudták elfojtani a nevetésüket,
nem tudták abbahagyni, iszonyatosan ráértek nevetni,
viccelődni, tréfálkozni. Nos, mindez lehetett volna
már egy kissé gyanús, de egyelőre csupán
érdekesnek tűnt, olyasféle "keleti" magatartásnak,
amiről az útikönyvek is beszámolnak. De még
a pénzük is játékpénznek látszott,
a határállomáson lehetett beváltani, hosszú
álldogálás után, gyűrött volt, szakadt:
még csak sejteni sem lehetett, hogy sok-e vagy kevés, nem
volt rossz a dollárhoz képest, de mégis, mit ér
ez majd ott? Körülbelül annyit váltottam be, mint
az előttem álló, holott fogalmam sem volt róla,
hogy ő mihez akar kezdeni, hova utazik. De mit lehet itt csinálni
azon kívül, hogy az ember itt van és túléli
a merőleges, könyörtelen napsugarakat? Több, mint
falu, kevesebb, mint város, nem vidék és nem is ország,
nem puszta, hanem egy darab örökkévalóság,
tengerek, sivatagok között, és a beduinok.
A határállomás melletti buszpályaudvaron,
a kopott, szakadt zakót viselő férfi, valósággal
fölhorkant komoran, és azt mondta, tört angolsággal:
venbászkám, maj ha gyön a busz, de nem volt huncut a
felelet, mintha megzavartam volna valamiben, mintha már az oktalan
kérdéssel is az ocsmány felsőbbrendűségemet
akartam volna bizonyítani, a pénz hatalmát, de csak
az alsóbbrendűségemet lepleztem le, a türelmetlenségemet.
A buszpályaudvaron egy, első pillanatra úgy tűnt,
véletlenül arra csellengő kövér fiúcskát
ugrattak órákon át az idősebb férfiak,
és ő az ugratást tökéletesen természetesnek,
sőt szükségesnek tartotta, maga adta fel a poénokat
a többieknek, többnyire a saját kövérsége
volt a téma vagy az alig serkenő bajusza: amikor elfáradtak,
ő maga emlékeztette őket arra, mivel lehet őt
ugratni, az egyik férfi, mint utóbb kiderült, a bácsikája,
az ánkl, aki, talán fürkésző pillantásomat
látva közölte ezt velem, a nevetéstől még
mindig maszkszerűen kifeszült, verítékes, mélybarna
arccal nézett rám, korántsem barátságtalanul,
de mégis valahogy semlegesen. Üvegfal voltam a számára,
pénznyerő automata, amihez nem tudta a kódot. Végül
a kis kövér fiút elugrasztották egy üveg
nem tudom miért, amit meg is hozott és, körbeadva az
üveget, meg is itták, nem alkohol volt, itt nem isznak nyilvánosan
alkoholt - és még mindig nem jött a busz. Egy-két
órán belül volt várható az érkezése,
álmos izraeli középiskolások várakoztak
velünk együtt, hosszú hétvégére ugrottak
át: négyen voltak, két fiú, két lány,
de nem látszottak pároknak, csak osztálytársaknak:
kezükben hálózsák, túlzott magabiztossággal
leplezett enyhe szorongás az arcukon. Egy magányos holland
férfiú is ácsorgott ott, hátán hátizsák,
kezében térkép.
Ha ritkán is, de járt busz, így látszott
legalábbis onnan nézve. Süvítve futott bele a
délelőttbe, rázott istentelenül. De visszafelé
már a járatok titokzatos szabályok szerint közlekedtek
az izraeli határátkelőhöz (Kairóba lehetett
utazni naponta kétszer is, hat óra alatt ott lehettünk
volna). Ha már belül volt az ember, úgy tűnt,
mintha csak befelé jönne járat, kifelé nem indulna
sohasem, vagy legalábbis nem minden nap, és amikor igen,
akkor is csak valamilyen lehetetlenül korai és mindig változó
időpontban, amit elérni emberi számítással
nem lehetett, hacsak valaki autóval nem vitt el a megállóig,
de ki vitt volna autóval odáig? Ilyen rövid távra
senki sem vállalkozott, csak igen sok pénzért.
Por volt és forróság. Izzó por és
izzó forróság. Egy rossz rugózású,
letekert ablakú, légkondicionálás nélküli
világoskék Buickban robogtunk a határállomás
felé. A szél forró rongyként simította
végig az arcunkat, csapdosott, lökdösött, balra tőlünk
vöröseslilán emelkedtek a Szináj sziklatömbjei,
jobbra, alattunk ott volt a mélységesen kék tenger,
és a kocsi hátuljában, a csomagtartó terében
egy nagyon kövér, tizenkét éves fiú nyögött,
jajongott, sikongott a fájdalomtól, hasán egy hatalmas
kidudorodás, mintha egy követ dugtak volna a bőre alá.
Néha hallgatott, de aztán újra rákezdte, mint
akinek szülési fájdalmai vannak, próbált
csöndben szenvedni, de nem bírt. A szomszéd gyereke,
mondta a taxisofőr, élvezettel, viszem be a kórházba,
az ember legyen rendes a szomszédjaival, nincs neki apja, meghalt,
az orvos megvizsgálta, aszpirint adott neki, pedig állítólag
bélcsavarodása van, de nem volt más a rendelőben,
semmi más nem volt, csak aszpirin. Minden zökkenőnél
jajdult a hasát fogva a gyermek, szeme a semmibe meredt, a forró
fémen feküdt, a raktérben, valami odavetett pokrócon,
mellette egy ide-oda gördülő műanyag palackban víz
remegett, ereje nem volt vizet inni, próbált nem nyögni,
de újra meg újra felsikoltott, én pedig arra a százötven
dollárra gondoltam, amibe a menekülésünk került,
mert minden egyes alkudozással drágább lett az út,
egyre irreálisabb összegek repkedtek a levegőben, és
a hitelkártyámra az egyetlen pénzautomata, amellyel
utunk közben találkoztunk, egyáltalán nem reagált,
tehát csak készpénzkészletemre támaszkodhattam,
az viszont vészesen csökkent, mert amint kiléptünk
isten szabad ege alá, kezünkben a csomagjainkkal, mint valamilyen
természeti erő, tépte ki kezemből a bankókat
az alkudozás készségének hiánya. Ha
ő azt mondta, húsz, akkor nyilván húsz, ezt
feltételeztem. Ha azt mondja, negyven, akkor negyven. Ha azt mondja,
százötven, az rablás, de viszont mit mondjak erre én?
Végül sikerült valakit találni, aki száztízért
elvitt volna. A felét előre kiszedte belőlem, és
aztán közölte, hatvan kilométerrel odébb,
hogy mégsem tud elvinni, mert más dolga van, szálljak
át egy barátjához, aki mindjárt érkezik,
aki viszont azonmód negyvennel emelte az árat. És
máris ott voltunk, ahol a part szakadt, ami miatt az egyik taxitól
rohantam a másikig, fogcsikorgatva, és végül
nagyon okosnak és ügyesnek hittem magamat, hogy sikerült
lenyomnom az árat, mégis kiszedték, kivasalták
a dupláját is belőlem, örülnöm kellett,
ha nem akartam itt éjszakázni.
Egy örökkévalóságig tartott ez a robogás:
a tengerparton félig felépült luxusszállodák
között arab munkások ténferegtek, mintha lapátoltak
volna valamit, valamibe. A szállók fantomvárosok voltak:
mintha az Ezeregyéjszaka lapjairól léptek volna le:
gazdag nyugati turisták áradatára készültek
itt kétes hitelű üzletemberek, de az áradat nem
jött, vagy ha jött, akkor nem ide, a Szináj varázsa
éppen az olcsóság, a nomád életforma,
itt mindenki olcsón akart létezni: ezek a félig kész
szállodák hatalmas, néptelen létesítmények
voltak, csodálatos fantázianevekkel, és egymást
követték, fantomszállodák a szemfájdítóan
kéken szikrázó parton, a vörös homokban,
ablakaik-tornyaik ezerféle alakban és kilométereken
át nyúltak el, közöttük elhagyatott golfpályák,
jachtklubok, bungalók, végig, az Akabai-öböl partján:
az öböl túlpartján monumentális, kopár,
kékes-lilás fényben játszó hegyláncok
látszottak, Szaúd-Arábia: belevesztek a hőtől
vibráló fénytömegbe, villogtak, mint a penge
éle, szürkék voltak, mint a szirti sas tolla.
Kezdődött futásunk Mózes hegyének
tövében, mert oda, furamód, elég szerencsésen
megérkeztünk, egy beduinkunyhóban eltöltött,
kellemes kalandoktól sem mentes nyaralás után (nevetve
átvertek fűvel, whiskyvel, iszonyatosan zsíros falafelt
adtak, sült krumplival, frissen halászott halat a tengerből,
megtanítottak vízipipázni, de énekeltek és
táncoltak is nekünk egy este és megtanítottak
a "lassan-lassan" filozófiájára is, ami az első
lecke, amatőr keleti utazóknak, svuájjá, svuájjá,
de talán megértettünk valamit ennek a lassúságnak
a lelkéből, lelassultunk belül, a nyakcsigolyánk
is lassan forgott, a szemgolyónk is) aztán buszra szálltunk,
az egyetlenre, amelyik Dahabba ment, lefelé, végig a parton,
majd egy előre meghatározott útelágazásnál
leszálltunk, mert busz nem vitt Mózes hegyéhez, a
Szináj belsejébe, oda csak saját autóval vagy
csoportosan lehetett menni; ez az útelágazás egyben
egyiptomi rendőrőrs is volt, ahol egy fiatal hadnagy, aki
mintha a Casablanca című filmből lépett volna
ki elegáns, vasalt, fehér színű, sivatagi egyenruhájában,
és amoroso mosolyával, akár egy operettben, széles
gesztusokkal hellyel kínált minket az árnyékban,
angolul beszélgettünk, ő volt a császár,
a többiek a napon senyvedtek, látszólag parancsoknak
engedelmeskedtek, működtették a sorompót, őrizték
a támaszpontot, mely egy boltíves bejáratú
vályogházra emlékeztetett. Itt ismét feltűnt
egy túlsúlyos egyén, egy katona, aki után kiáltoztak,
jöttek-mentek, rendkívül buzgón, aztán a
kifogástalan modorú fiatal hadnagy fölsegített
minket egy paradicsomszállító kisbuszra, amelynek
sofőrje a szemünk előtt fizette le; ő beleírt
valamit egy nagykönyvbe, ami ott állt előtte kinyitva
az asztalon. Mi is kaptunk egy-egy paradicsomot, ami jólesett ebben
a hőségben, finom volt, édes, tehát joggal
hihettük, hogy visszafelé ugyanilyen szerencsénk lesz.
De nem volt. Fönt éjszakáztunk a hegy tetején,
szúrt a vékony kölcsöntakaró, amely alatt
dideregtem, mert rövidnadrágot viseltem és pólót,
alkonyatkor és hajnalban a Törvénykező szemével
láthattuk a Szinájt, arról a pontról, ahová
félig agyonvert csacsik szállítják fel az üdítőt
és édességeket, kedves németekkel együtt
reggeliztünk, azt hittük, lent a Szent Katalin kolostornál
csatlakozhatunk hozzájuk, mert ők előre bérelt
taxival tették meg okosan az oda-vissza utat a határtól
idáig, és a kocsiban volt két szabad hely, és
igen jutányos árat sikerült kialkudniuk. De alig léptek
oda a sofőrhöz, hogy ezt megbeszéljék vele, máris
ott termett két másik, akik addig is úgy köröztek
körülöttünk, mint a sivatagi hiénák,
meg-megkérdezték, pattogó, ideges angolsággal,
hogy miképpen képzeljük el a visszautat, hiszen amint
megérkeztünk, látszott rajtunk, hogy nem ismerjük
a helyi törvényeket, már a képeslapboltban azt
kérdezték, kell-e taxi, egy izzó szemű, bajuszos
férfit mutatott az árus, hogy ő szabad, a boltos olyan
volt, mint a mesztic mosodás a Volt egyszer egy vadnyugatban, akit
lepuffantanak, mint a kutyát, a Rejtő-regényből
szabadult sivatagi katonák is azt kérdezték tőlünk,
hogy kell-e taxi, és ők mondták meg azt is, hogy itt
minden útnak szabott ára van, amiből nem lehet engedni,
de ott is a bajuszos, izzó szemű férfi lappangott a
háttérben, később majdnem nekünk rohant
egy fiú, és zavarosan hadarva, valahova mutogatva azt kérdezte,
hogy kell-e taxi: a kocsija mellett ott állt a bajuszos, égő
szemű férfi, de én elhárítottam, fölényesen,
mondván, hogy majd megoldom, majd felkéredzkedem egy buszra,
mondtam, de akkor még nem tudtam, hogy egyetlen busz sem vesz föl
olyan utast, aki nem fizetett be előre, hiába van hely, ez
a szabály, és ekkor a németek, akik odafönt,
a hegy tetején megosztották velünk a reggelijüket,
felajánlották, hogy utazzunk velük. Azonban nem tudták,
hogy a sofőr, aki hozta őket, nem a saját kocsijában
ült, hanem csak kölcsönkapta valakitől, és
hogy a szináji taxiskartell nem engedhet az árból,
különben soha többé nem ülhet volán mögé.
Hogy engedett az árból, már az sem volt szabályos,
és így is lett, lebukott, mert amint beszédbe elegyedtek
vele, aki ott aludt a parkolóban, máris ott termett a bajuszos,
izzó szemű férfi, valamit hadart, fenyegetően,
a sofőr széttárta a karját, én pedig
fölgerjedtem, és azt mondtam ennek az embernek, olyan hangon,
amely megszégyenítette volna a párzó tevéket
is, üvöltöttem, mint egy dervis, kezemet ökölbe
szorítottam, mint egy próféta: de akkor sem megyek
magával! látszott, érződött, hogy itt
vér fog folyni, hiába settenkedik itt, én nem utazom
magával, úgyhogy hagyjon békén, tűnjön
el innen!, üvöltöttem, mint egy piaci árus, éreztem,
ahogy megkeményedek, mint a szikla, amin aludtam. Ekkor megpillantottam
egy férfit, aki éppen beszállt a kocsijába,
a bajuszos a nyomomban, egy perc alatt megalkudtam vele, persze húsz
dollárral többet fizettem, mint amennyit végül
a villogó szemű bajuszos kért volna, hangosan kijelentettem,
hogy mehetünk, és már robogtunk is, bele a semmibe,
csak még tettünk egy kanyart, mert a férfi, aki elvitt,
a kedvünkért az autót az ismerősétől
kérte el, remegtem az izgalomtól, míg ott várakoztunk
a ház előtt, amelyben eltűnt, és fel voltam
készülve arra is, hogy nem jön ki soha többé,
és akkor nincs tovább, gondoltam, de jött, ám
félúton egyszer csak úgy döntött, nem visz
tovább, hanem átszállunk egy másik autóba,
abba, amelyikben a beteg kisfiú feküdt, és nyögött,
nyögdécselt, egy zsebkendőt harapdálva végig,
amíg nyaldosta arcunkat a forró út pora, és
a rádióból valami édes, lassú zene szivárgott,
a svuájjá, svuájjá.
FORGÁCH András
Aki nincs
Magvető, 1999
Két dráma
Cserépfalvi, 1991
Valami Figaró-féle alak
Jelenkor, 1993
Gonosz siker
Magvető, 2001
"Zehuze"
Magyar Lettre Internationale, 37
"Zehuze"
Magyar Lettre Internationale, 39
"Napok dátum nélkül"
Magyar Lettre Internationale, 41
"Alvók" (Egy Földközi-tengeri utazásból)
Magyar Lettre Internationale, 45