Vágta, vágta, vágta, napon át, éjen át, napon át. Vágta, vágta, vágta.
(Rilke: A kornétás)
Terv: átmenni Amerikán parttól partig, New
Yorktól Los Angelesig, tíz nap alatt, tél közepén,
L. tanítási szünetében. A teljes földrész
keresztmetszete. Négy időzóna. Tökéletesen
ismeretlen, irdatlan tér. Adottságok ehhez: fanatikus férfiember
negyedszázadnyi vezetési gyakorlattal a világ országútjain,
autó nélkül, sovány óraadó tanári
jövedelemmel, plusz megrettent, halálra szánt női
kísérő, lusta literátor és illegális
bébiszitter, soha nem használt hétéves magyar
jogosítvánnyal, inkább elméleti kalandor. Negyven
körüliek. Van még: körülbelül ezer dollár
az útra, benzin, szállás, koszt.
Kétségbeesett kalandvágy: L. úgy érzi,
minden jár neki, ami másnak kijut.
Én általában csak megúszni szeretném
azt, ami éppen van. Miért, hogy mégis mindig vele
tartok? Különleges erők birtokosa. Ezeket szerintem
fonákul használja. Azt képzelem, egyszer minden jóra
fordul. De miért?
Megvalósítjuk az amerikai álmot: minden megtörténhet.
New Yorkban lakunk másfél éve, tudjuk, hogy a lehetőségek
száma: végtelen, de tényleg. Szegénység
nem akadály. Fantázia és önbecsülés
kérdése az egész. Self-esteem: az önmegvalósítás
kulcsszava. Ezeket itt az óvodától kezdve tanítják.
Valószínűtlen érzés annak, aki a
kelet-európai szocializmusban nőtt fel.
Ragaszkodom a rendes karácsonyozáshoz, Miatyánkkal.
Utána mehetünk. L. nem szereti a karácsonyt, nem szereti
a nyugalmat. Menet közben szeret lenni, soha másképp.
Gyerünk.
|
|
Több autó közül lehetett választani. Végül
ezek maradtak versenyben finnyás ízlésünk előtt:
egy mesebeli rózsaszín Cadillac és egy aranyszínű
Thunderbird, mindkettő újszerű, remek állapotban.
A Mennydörgésmadár győz. Gazdagoknak való
autó.
Rózsaszín Caddy, az olyan közhelyes, olyan uncsi.
Drive-away: ingyen használhatsz egy autót, ha
vállalod, hogy eljuttatod egyik városból a másikba,
adott időn és kilométeren belül, biztosítva
minden - baleset, lopás - ellen. A feltételeket és
a kocsi műszaki állapotát szerződés rögzíti.
A tulajdonosnak olcsóbb így, mintha pénzért
szállíttatná.
Tulajdonosunk: ősz, vidéki földesúr, homoszexuális
fiának küldi az autót, képtelen titkolni bánatát
a fiú miatt, talán unokát szeretne. Felszedjük
az autót. Váratlan ötlettől hajtva megmutatjuk
NY-ban időző ifjú kritikus ismerősünknek,
hátha velünk jön? Ő is tud vezetni. Nem jön.
Ahhoz persze elég bátor, hogy nálánál
sokkal tekintélyesebb pályatársak sárba tiprásával
szerezzen dicsőséget!
|
|
New York, Easton, Harrisburg, Winchester, Roanoke, első
éjjel, egy néptelen pihenőhelyen böngésszük
a térképet a kocsi belső világításánál,
lemerül az akku, nem indít. Töksötét, egy
vacak ostorlámpa fénye, sehol senki, védtelenek vagyunk
a végtelen éjszaka közepén, ez egy veszélyes
ország, tele bűnözőkkel, bárkinek lehet
fegyvere. Csak virradjon! Még közel vagyunk. Visszavontatjuk
a kocsit, és annyi. L. nagyon ideges, ettől hirtelen csodálatos
nyugalom száll meg. Isten kezében vagyunk. "Figyelj,
azt mondták a tanfolyamon, hogy valami dróttal feltölthető
az akku egy másik kocsiból." Kamion jön, leintjük,
fekete vezető habozva száll ki, ő tőlünk
fél. Vicces. Nincs drótja. Következő kocsi: nyolc
vad külsejű fiatal fiú rozoga Fordban. Piásak,
kiabálnak, fekete kamionos gyorsan el, a fiúknak van drótjuk,
állati kedvesen segítenek. Köszönnek, jó
utat kívánnak, el. Ülünk az autóban, nézzük
egymást. Az lesz a rítus, hogy minden induláskor csókot
váltunk (útipuszi). Ezentúl mindig az utcalámpák
fényénél nézünk térképet.
Mindössze háromszor van belőlem haszon az úton
a vezetést illetően, ez az első. Amúgy a tisztem:
szendvicskészítés, etetés útközben,
magyar népdalok éneklése L. ébrentartására,
kötelező szeretkezés feszültségoldás
végett. Ezt mind nem szeretem. Másképp akarok élni.
És éjszaka aludni szeretek. L. viszont a sötétség
embere, aki éjszaka kel életre. Ilyenkor szeret vezetni,
amikor kevés tényező zavarja. Veszekedni nem lehet,
mert életveszélyes. Fogcsikorgatva szekundálok. Átmentünk
az Appalache-hegységen, száguldunk a 81-es úton, mely
délnyugat felé halad. Gyors bevásárlás
kisvárosi olcsó közértben. Úti élelem:
szendvicsek, keksz, alma, répa, kóla, ásványvíz.
Eszelős vágta. Apuka, mi volt az, ami mellett éppen
elhaladtunk? Azt hiszem, kisfiam, Svájc. Rátértünk
a 40-es útra, ez csaknem végigvisz, délen szeli át
Amerikát. Wytheville, Knoxville, Nashville. Olcsó
külvárosi motel, 30 dollár, a jazz fellegvára,
szörnyű lepusztult, az éjszakai portás a rendőrséget
hívja: rablók vagy mik vannak a közelben. Aztán
ad szobát. Másnap délelőtt Memphis, az első
város, ahol eltöltünk némi időt, főleg
szuvenírboltokban, sok helyütt ezek adják a legpontosabb
képet a hely szelleméről, itt minden Elvisről
szól, lepusztult, csak fiatalokat és hajléktalanokat
látni. Amerika kilencven százalékban lepusztult, a
maradék tíz, ami fénylik. Egy hét múlva
már tudni fogom: Amerikának nem az oroszoktól, araboktól,
ufóktól stb. kell félnie, hanem saját nyomorultjainak
és megalázottjainak irtózatos tömegétől.
Ők lesznek azok, akik egyszer megunják és ízekre
szedik. Húsz év, nem több, kisapám. Tovább:
Little Rock, át az Arkansas folyón. A Dogfish hatalmas
lapátkerekei lankadatlanul hasították az Arkansas
folyó tajtékos hullámait. A gőzös Little
Rockból indult...( May Károly: Az Ezüst-tó
kincse.) Indián nevek, ennyi maradt belőlük, egy
óriási felirat: SÁRGA LÓ FŐNÖK
SZERET TÉGED. Sárga Ló Főnök benyal
a pénzes amcsi turistának. Millió tábla, a
legvadabb sebességnél is észlelhető módon:
minden az autósoknak: szálláshelyek, kifőzdék
és szuvenírboltok. Nekem is van navahó nyílvesszőm
pattintott kőheggyel, festett libatollból. Egész Amerika
a pénzről szól, mindenki elad, kész rejtély,
ki veszi meg mindezt. Talán én. Milliók jártak
előttünk az úton, az egész teljesen be van járatva.
Hangyaösvény. Izgalomra semmi ok. Útipuszi, most nem
kötelező szeretkezés, laza izmok.
Szilveszter napja, Oklahoma felé közeledünk,
ez körülbelül félút. Éjszaka. Bent
a városban bulihangulat, mindenki az utcán, parkolóhely
sehol, L. szórakozottan beparkol egy, az autónál öt
centivel nagyobb helyre, amelytől előtte tízen elriadtak,
a járókelők megtapsolják, magyar huszár:
neki az autó: mint a lova, tenyeréből eszik. Két
perc múlva éjfél, a tömeggel tartunk, kedves
fekete család nyom üres kezünkbe foszforeszkáló
izéket, hogy ünnepelhessünk, hihetetlen, hogy ilyet tesznek
vadidegenekkel, éljen az emberiség, egy térre érünk,
tömeg, éjfél, üdvrivalgás, itt szilveszterezünk
Amerika kellős közepén, boldog új évet.
Fel kéne ébredni a rémálomból. És
mindig az egyforma kép. Sok is hozzá az embernek két
szem. S csak éjszaka képzeli néha, hogy ismeri útját.
Éjszaka talán megtesszük visszafelé, amit nappal
nyertünk nagy nehezen, az idegen nap tüzében? Meglehet.
Tovább: El Reno, Clinton, Amarillo, Tucumari, Albuquerque.
Meddig fut a nyúl befelé az erdőbe? - A közepéig,
mert onnan már kifelé fut. Kifelé futunk, csalóka
önbizalom. Valamelyik reggel kevés meleg étkezéseink
egyike: sült szalonna tojással út menti bisztróban.
Megbetegszem tőle: mindkét csípőízületemben
irtózatos fájdalom hasogat, nem tudok ülni, fetrengek
az autó hátsó ülésén, L. szentségel,
szerinte szomatikus hisztéria. Két napig csak banánt
eszem, nem tudom, miért pont az kell, négy kilót fogyok,
L. örül: a sovány nőket szereti. A hopi indiánok
földjére értünk, három szikla tetején
laknak, körbezárva, a gonosz navahók területén.
Nagy kínok árán kikecmergek az autóból.
Nem akarnak beengedni, a turistaidő lejárt, délután
öt óra, ez a magánéletük. Végül
valamiért mégis megengedik, hogy a szikla tetejéről
szétnézzünk, és megmutatják faragott bábuikat:
embertestű szarvas-, mókus- és pillangóistenek.
Kicsiny világuk szobrai. Kék ég és arany nap,
a szikla tetejéről varázslatos táj, láthatólag
istenjárta hely. Elfog az áhítat, majd háládatlanul
fényképezek, pedig nem szabad. Hülye fehér squaw.
Éjszaka azt álmodom, hogy szarvas vagyok és könnyedén
futok, futok. Másnapra eltűnik belőlem, nyomtalanul,
mintha sose lett volna, a fájdalom.
Vágta, vágta, vágta, mivel legtöbbször
délelőtt alszunk, lekéssük a látványosságok
jó részét: délután négy után
bezárnak a turistairodák, rezervátumok, múzeumok.
Santa Fé közelében mégis bejutunk egy faluba,
az idegenvezető - egyetemet végzett szép indián
lány - elmondja, hogy itt még mindig az ősi módon
élnek, gáz és villany nélkül. Később
a kicsiny üzlet mögött áramfejlesztőre bukkanok.
Kell a mélyhűtőhöz. Az indián gyerekek
is szeretik a fagyit. Az indiánok még arról nevezetesek,
hogy baseballsapkát viselnek, és akkor is van autójuk,
ha egyébként hullámbádog viskókban élnek.
Sorban: Canyon de Chelly, Grand Canyon, Bryce Canyon, Glen Canyon.
Ez nagyon szép. A térélmény orgiája,
sok fénykép készül, mindegyiken mosolygunk, pihentnek
és boldognak látszunk, arany autónak támaszkodunk.
L. hirtelen fáradni kezd, a sztrádán elbambul oldalra,
kevés híján belerohanunk százötvennel
egy másik kocsiba, sikítok: vigyázz, erre fékez,
érdekes, máskor nem szokott, ha szólok, igaz, ötpercenként
kérem rettegve, hogy lassítson. Ez volt személyes
jelenlétem kettes számú haszna.
Sivatag: irány Las Vegas, persze éjszaka, a város
fénye kilométerekről látható, irtózatos
méretű agyalágyult Vidám Park, a pénz
díszletvárosa, hegy nagyságú szállók,
egyben négyzetkilométernyi játéktermek. A világ
legolcsóbb étele-itala és moteljei, a szerencsejátékok
rokkantjainak, szenvedélybetegeinek, gyorsan elveszítjük
az erre szánt 40 dollárt, L. szinte sír: itt elveszik
a szegény ember kicsike pénzét. Riadtan vigasztalom,
hogy érünk így L. A.-be? Egy rulettasztalnál
valaki egyedül játszik, épp dollármilliókat
nyer, fegyveres őrök állják körül.
Igen különös feszültség. Szólni kéne
neki, hogy adja ide az előtte álló több tucat
zsetonkupacból az egyiket, neki úgyis mindegy, mi meg lakást
vehetnénk belőle Budapesten.
Úgyse adná, a szemét.
San Franciscóba nem tudunk már elmenni.
Kalifornia államba értünk, ahol máskor örök
a nyár, most hó szállingózik, elolvad, éjjel
megfagy. Jégpáncél a sztrádán. Órányira
Los Angelestől egy hegyről kellene lemenni meredek, csigavonalú
lejtőn. Nem lehet. Irtózatos mennyiségű autó
gyűlik össze, gyakorlatilag állnak, néha egy-egy
centiméternyit mennek előre, lefelé. Valaki két
sávval odébb nekilódul, majd fékezne, de hiába,
megállíthatatlanul korcsolyázik lefelé, bele
az előtte állóba, majd négy-öt autó
dominószerűen egymásba csúszik. Mi is csúszunk.
L. verejtékezve próbálja helyben tartani a Thunderbirdöt,
fék nem fog, a kerekeket keresztbe fordítja, majd ismét
egyenesbe, így vesződik. Az út mentén szakadék.
A szomszédos sávból valaki letekeri az ablakot, és
valamit ordít felénk. L. nem érti, mit. "Azt ordítja,
hogy neutral" - mondom bizonytalanul, merthogy ez nekem semmit sem
mond, de L. üresbe teszi az autót. Tényleg működik.
Hát harmadszor is én mentettem meg a helyzetet!
Megérkeztünk Los Angelesbe. Szép idő lett.
Mezítláb sétálunk a tengerparti homokban -
január kilencedike van -, megnézzük a Beverley Hills-t,
Hollywoodot, egy napot lődörgünk. Aztán fényesre
pucoltatjuk az autót, és elvisszük a megadott címre.
Ideje volt. Mint kiderül, már körözték. Túlléptük
az időt, illetve nem telefonáltunk útközben.
A homoszexuális fiú és barátja hófehér
bőrkanapén ülve itallal kínálnak.
Gyalog kell menni a repülőjegyért. Furcsa
a Mennydörgésmadár nélkül.
Los Angeles-New York repülőn: hat óra, ami
előző tíz napi teljesítményünk
közönséges meggyalázása. Újabb adalék
az idő relativitásához. Az hihetetlen, hogy hat óra
múlva ott leszünk, és semmivé foszlik az irdatlan
út.
Azt hittem, vége a félelemnek. Tévedtem.
New Yorkhoz közeledve repülőnk komoly viharba kerül,
és bukdácsolni kezd a földöntúli magasságokban.
Rezeg, ingadozik, jobbra-balra dől, erőlködve próbál
odafönt maradni. Nem mindig sikerül. Felmegy, lezuhan. Több
száz métereket zuhan, látni az automatikus kijelzőn
és érezni a gyomorban. A kijelzőt gyorsan kikapcsolják.
Halálfélelem a gépben. Nők sikoltoznak, gyerekek
sírnak, férfiak káromkodnak, úgy látom,
nekik a legrosszabb. Pánikhangulat, a stewardessek is eltűntek,
lekötözték magukat valahol. L. és én olyan
emberek vagyunk, akik kritikus helyzetben nem megfogják egymás
kezét, hanem elengedik. Tehát elengedjük egymás
kezét, és szótlanul nézünk magunk elé.
Én - jobb híján - imádkozom. Biztos, hogy az
egész repülőn én rettegek a legjobban. L. arca
tökéletesen nyugodt. Azt hiszem, ő meghalt már
egyszer, talán ezért. Talán ezért szeretné,
ha én is. Talán ezért szeret.
Végül kényszerleszállás Newarkban,
a Kennedy reptér helyett. Azt mondják, várjanak az
utasok, később továbbindulunk. De az utasok pánikban
özönlenek ki a gépből. Én is. Nincs az az
isten, hogy még egyszer felszálljak. L. persze maradna. Másfél
órát metrózunk a Kennedyig, mire odaérünk,
a mi gépünk is rendben megérkezett. Akár rajta
is maradhattunk volna. Felvesszük a csomagokat, és megyünk
haza. Karácsonyfánkról hullanak a tűlevelek.
|
|
Mit gondolsz, mi marad az élményből, ha százötven
kilométeres sebességgel száguldasz a sztrádán,
jóformán csakis az aznap ledolgozandó mérföldszámot
tartva szem előtt, kijelölve bizonyos úticélokat,
pihenőhelyeket, futtában szemlézve világhírű
városokat, tájakat, a fáradtságtól kábultan
kóvályogva pár óra hosszat a hozzánk
hasonló utazókat kiszolgáló trading post-ok
szuvenírjei közt, az aznapra való pénzt számolgatva
olcsó csehók foltos asztalterítője felett?
Ha hiszed, ha nem: sok.
Mindenekelőtt maga a sebesség lesz az élmény,
ahogy a sebesség felfalja az időt, felzabálja a teret,
a száguldó autó zúgása és remegése
beleivódik a tagjaidba, az idegzetedbe, napi sok óra rezgés
és a gumik hangja, robogás éjjel és nappal,
a végtelenbe nyúló szürke sztráda, olykor
az egész teremtett láthatáron senki kívüled,
máskor párhuzamos és ellentétesen futó
autók szüntelen sora, éjszakai vezetés, mintha
a semmibe: a tökéletes ismeretlenbe, útitáblák,
mérföldkövek, városnevek, lejáratok, villódzó
hotelreklámok messziről látható árajánlatokkal,
hegyek, síkság, hegyek, síkság, sziklák,
sivatag, nappal, éjszaka. - Összeadódnak a napok: másnap
is meg kell tenni ugyanazt a távot. Összeadódik a feszültség
és a fáradtság, állapot lesz belőle,
amit a fokozott adrenalinszint fémjelez: megváltozik az észlelés,
a felfogás ritmusa, mélysége.
A tér és idő fogalma radikálisan átalakul:
amit eddig tudni véltél róla, nyugodtan elfelejtheted.
Egyetlen közönséges nap alatt távolabb kerülsz
előző napi önmagadtól, akit nem volt időd
megszokni, mint valaha életedben. A távolság visszafordíthatatlan,
csak előre lehet menni. Azt, akit tegnap elhagytál, soha
többé nem látod viszont, nem látod többé
azt a tájat. Úton levő énedet kell immár
állandónak tekintened. A sebesség felfokozza a figyelmedet,
kiélesíti ösztöneidet, hozzáadódik
érzékelésedhez: a futtában érzékelt
tájak, városok látványa iszonyatos élességgel
vésődik bele a memóriába, mintha savakkal maratnák
oda. Apró részletek: alvó kutya egy indián
kunyhó küszöbe alatt, vagy egy poros kaktusz, vagy az
egész horizont színes sziklák mozaikjából
kirakva. Ezeket többé nem felejted el. Cukornádsajtoló
masina egy út menti bisztróban, akkora, mint egy kávéfőző,
luk van az oldalán. Kötegben állnak a méteres
zöld náddarabok, egyet belenyomnak a lukba, eltűnik benne,
kijön a rost, ezt eldobják, és átnyújtanak
neked egyetlen pohárnyi édes, fémes ásvány-
és növényízű italt, ötven centért.
Ezt az ízt aztán őrzöd, amíg csak élsz.
Egy aranyszínű felhő alakja. A felvillanásokban
észlelt jelenségek a sebesség által belepréselődnek
az öröklétbe. Tíz nap ismerős környezetben:
semmi. Eltelik, mint a többi, nyomtalanul. De tíz ilyen nap,
hatezer ilyen kilométer: átalakítja a jellemedet.
És a metabolizmusodat.
Epilógus
New Yorkban társbérlőnek jelentkezik hozzánk
egy kínai lány. Azt állítja, most érkezett
autóval a nyugati partról, egyedül tette meg az utat,
a mi utunkat.
Nyilvánvalóan hazudik.
Végül is: innentől hiszem el L-nek, amit eddigi
élettörténete alapján nem hihettem, hogy ő
valóban az, akinek mondja magát. Senki máshoz nem
köt ennyi félelem. Az egyetlen, akitől teherbe bírtam
esni. Áttörte a falakat. A halálfélelem elsöpörte
élettől való félelmemet. Csekély ár,
ha úgy vesszük.
A nőstény rinocérosz körülbelül
öt órán át futtatja nehézkes udvarlóját,
mielőtt hajlandó párosodni vele.
A fene a pofámat.
Miért csodálkozom a sűrű szenvedésen?
Valamit valamiért.
Kell menni világgá.
Az autó robogásának hangja, a rezgés, a
csikorgás: beleivódik a tagjaimba, az idegzetembe: évekre.
Erős testi élmény, csak a szülés élménye
söpri ki onnan, két év múlva. De még ma
is a sejtjeimben érzem, ha rágondolok.
Menj, menj világgá.