Lehet-e nosztalgiának nevezni amit érzek, ha a "létező
szocializmus" elsüllyedt hajójára gondolok, amely a
tatján az emlékeimben a PRL (Lengyel Népköztársaság)
betűket viseli, minthogy idevágó tapasztalataim
nagyrészét Lengyelországban szereztem? Először
a 60-as években, Gomulka és a mala stabilizacija (a kis stabilizáció)
idején, aztán a 70-es évek közepén, Gierek
alatt, aki meghirdette a sikerpropagandát és a Polak potrafi-t
(a lengyel ügyességet), majd a 80-as évek végén,
amikor ez a hajó már erősen dőlni kezdett,
a hirtelen vég mégis mindenkit váratlanul ért.
Ki gondolta volna, hogy akik ilyen sokáig vezették ezt a
hajót letargikus magabiztossággal egyik zátonytól
a másikig, ilyen könnyen megadják magukat, és
majdnem minden ellenállás nélkül átengedik
a kapitányi hidat?
Nem, ez aligha nosztalgia, bár időnként azon kapom
magam, hogy arra gondolok, nem volt minden annyira rossz azokban az időkben,
mint ahogy most hinni szeretnénk: legalábbis nem voltak összetákolt
standok a Kultúra Palotája körül, és a széles
vállú, bikanyakú és simára borotvált
fiatalemberek sem voltak akkoriban ennyire feltűnőek. Talán
még egyáltalán nem is léteztek, lehet, hogy
csak az aranyásó vadkapitalizmus kísérőjelenségei
ezek a genetikai mutációk, mint a kórságnak
a ragya. De persze egészében véve távol áll
tőlem, hogy visszasírjam azokat az időket.
Mi, nyugatiak különben is csak kivételezett
vendégek voltunk, szemlélők, akik sosem érezték
igazán a bőrükön a rendszer negatív
oldalait. Figyeltek minket, ami kellemetlen tudott lenni, de nem volt életveszélyes.
Lengyel barátainknak egészen más történeteik
vannak. A propaganda és a hangos jelszavak bosszantóak voltak,
de mi érezhettük magunkat kívülállónak
is, akit ez nem érint. A cenzúra dühítő
volt, de mi itt legfeljebb csak a publikum voltunk.
És végülis haszonélvezői voltunk
ennek a rendszernek, a hiánygazdaságnak, amely elkényeztetett
minket abszurd módon alacsony áraival és a kedvező
pénzváltási feltételekkel. Az első ösztöndíj,
amelyet Varsóban kaptam, 21 éves koromban, alig volt kevesebb,
mint a professzorom fizetése, akinek a lakáskörülményei
sem volt sokkal jobbak, mint az enyémek a diákotthonban.
A könyvesboltokban kosarak álltak, mint egy szupermarketben,
és mi könnyedén teleraktuk azokat a kosarakat könyvekkel,
mert fillérekbe kerültek. A szórakozás gyér
volt, de olcsó. A vendéglőkben időnként
a Sör nincs tábla fogadta az embert, vagy a pincér gorombán
közölte, hogy minden hely foglalt, - volt szerencsém,
kívül tágasabb - akkor is, ha ott állt öt
üres asztal. De kifizetni a számlát nem volt gond, a
mozi, a színház, a koncertjegy is nevetségesen olcsó
volt.
Túl ezen nyugati külföldiként társadalmi
előnyöket is élveztünk. Az ember valamiféle
érdekességszámba ment, még ha meg se mukkant,
akkor is, csak mert egy kivételezett kisebbséghez tartozott.
A külföldi vagy nyugati jelzőnek majdnem mágikus
hatása volt, ez nem csak a fogyasztási cikkekre terjedt ki,
hanem ránk is, akik odaátról jöttünk - és
mi sokszor szégyentelenül ki is használtuk ezt a pozitív
előítéletet.
Tudjuk, milyen mélyen gyökereznek az ilyen viselkedési
minták. Elég elmenni Pozsonyba, 60 kilométernyire
Bécstől keleti irányban, hogy lássuk, milyen
fölényesen viselkednek az osztrák kispolgárok
a vendéglőkben és az üzletekben, mintha külön
sofőr vezette Bentley-jükön érkeztek volna ide
és nem az ócska Opel Kadettjükkel. Ma ezt nevetségesnek
és undorítónak találjuk, de tegyük a kezünket
a szívünkre: annak idején tőlünk sem álltak
teljesen távol az ilyen allűrök. Nem hivatkoztunk-e nyugati
mivoltunkra, ha előnyökhöz akartunk jutni, még
ha ez csak egy asztal volt is egy étteremben?
Visszatekintve csodálom lengyel barátaimat, hogy
olyan barátian el tudtak viselni engem és a hozzám
hasonlókat. Egyáltalán nem lehetett nekik könnyű,
mert ideológiából is kezdtük őket kioktatni,
nehezményeztük, hogy nem elég balosak. Bizony, ez is
előfordult. A gazdag nyugati országokból való
diákok többnyire balosok voltak azokban az években,
trockisták, maoisták-leninisták, eurokommunisták,
vagy ahogy éppen hívták ezeket a játszótereket,
amelyeket érthető okokból , nemcsak hivatalosan nem
tartottak sokra a létező szocializmus országaiban.
Ez azon kevés esetek közé tartozott, amikor az utca
emberei, a diákokat is beleértve, egyetértettek a
hatalmon levőkkel. Utóbbiak veszélyes felforgatókat
láttak bennünk, akiknek a mesterkedését meg kell
akadályozni - micsoda hízelgő túlbecsülés
-, míg a többiek jóval reálisabban ítéltek
meg minket, fecsegőknek tartottak, akik nem tudják, mit beszélnek.
Ez nem nagyon zavart minket. Balosok voltunk, tiszta sor, de
ha lengyel barátaink erről hallani se akartak, az se volt
baj, végül is annyi jó élményünk
volt együtt, jóval az élménytársadalom
feltalálása előtt. Egyszerűen kerültük
a politikai témákat. Mindaddig ezt a kényelmes magaviseletet
tanúsítottam, amíg nem találkoztam Reynaldóval,
akivel egy ideig egy szobában laktunk a varsói Zamenhof utcai
kollégiumban. Ő térített a helyes útra.
Reynaldo, aki meggyőződéses marxista volt,
és otthon, Brazíliában a városi gerillák
közé tartozott, ezért kellett onnan elmenekülnie,
először nem nagyon örült, hogy egy Ausztriából
jött új fiúnak utalták ki a másik ágyat
a szobájában. Évekig egyedül lakott ott, de most
nem tudott mit tenni. Nekem járt egy ágy, az ő szobájában
pedig az egyik ágy üresen állt. Hamar összebarátkoztunk.
Eleinte azt gondoltam, hogy a barátom valami ritka betegségben
szenved, ezért kerüli a nappali világosságot.
Nappal aludt, és éjjel végezte mindazt, amit napi
teendőknek mondanak. Amikor én felkeltem, Reynaldo akkor
feküdt le, és fordítva. Ezt elég praktikus beosztásnak
találtam, így az egész szoba az enyém lehetett,
leszámítva az alvó Reynaldót, aki nem zavart,
mert mint erről rögtön biztosított, úgy
alszik, mint egy hulla, úgyhogy nem kellett rá tekintettel
lennem. Így aztán különös egymás mellett
vagy inkább egymás után élésünk
elég kellemes volt. Nem voltak súrlódások.
Csak ritkán fordult elő, hogy egy-egy leányzót,
akit felcsaltam a szobámba/szobánkba, alvó barátom
látványa minden további közeledés elhárítására
és idő előtti távozásra késztetett.
Ilyenkor nem segített Reynaldo sajátos alvási szokásainak
bizonygatása.
Brazil barátom tökéletes szobatárs
volt, rendes, nyugodt és diszkrét. Doktori disszertációján
dolgozott, és ha jól tudom, nem járt semmilyen előadásra.
Azt se tudnám megmondani, találkozott-e egyáltalán
a professzorával. Egyetlen engedményt tett mégis az
éjszakai óráknak, nevezetesen azt, hogy éjszakánként
is, amelyeket nappallá tett, rendszerint pizsamát viselt,
ami nem volt feltűnő, mert alig ment ki a szobából.
Úgy élt, mint egy szerzetes a cellájában, vagy
mint egy vakond a vakondlyukban, ahogy ő mondogatta magáról.
Néha ezért mole-monknak, vakondbarátnak hívtam.
Angolul beszélgettünk, mert lengyelül nem nagyon tudott,
olyankor nevetgélt, és majdnem boldognak látszott.
A beszerzéseit többnyire én intéztem.
Egy cetlire felírta a kívánságait: tej, kenyér,
vaj, egy kis sajt, ez minden, köszönöm szépen. Csak
nagyritkán merészkedett ki egy közeli sklep nocny-ba,
az egész éjjel nyitva tartó boltba, hogy egy
pár üveg borral térjen vissza, amit aztán együtt
megittunk. Ez valahogy része volt a rituálénak, amire
havonta egyszer-kétszer sort kerítettünk. Reynaldo mindig
ugyanazt vette, egy Gallela nevű száraz algériai vörösbort,
elég olcsó volt, de meg lehetett inni, még mindig
előttem van a címkéje, egy női fej egy régi
mozaik előtt. Egyszer, amikor nem találtunk dugóhúzót,
szomszédunk, egy cseh diák, akit mindenki úgy hívott,
Stanley, the Czech, mivel tudott néhány szót angolul,
megmutatta nekünk, hogy lehet úgy eltávolítani
a dugót, hogy nyitott tenyérrel ütjük az üveg
alját. Olyan országból jöttem, ahol szívesen
és bőven isznak bort, de sose láttam ehhez hasonlót.
És nagy bánatomra el kell ismernem, hogy ma már nem
tudom ezt megcsinálni. Nemrégiben, amikor megpróbáltam
előadni ezt a mutatványt, majdnem eltörtem a kezemet.
Lehet, hogy ma a dugók jobban szorulnak az üvegbe, mint azelőtt?
Az egyik első ilyen iddogálás alkalmával,
az emelkedett, hogy azt ne mondjam melankolikus hangulatban Reynaldo megvilágította
számomra furcsa viselkedését: nem betegségről
volt szó, inkább egy ideológiai alapú fóbiáról,
nem volt ugyanis képes elviselni a lengyel valóságot,
a törést a kommunista ideológia és aközött,
ahogy az emberek éltek és gondolkodtak, mindez súlyos
fizikai reakciókat váltott ki belőle, beleértve
az idegrángást, hasmenést, időnként
a veríték is kiverte...
Ha politikáról volt szó, Reynaldo, aki egyébként
szelíd volt, mint egy bárány, megalkuvást nem
tűrő és kérlelhetetlen lett. A lengyelek politikai
tunyasága, indolenciája, ahogy ő nevezte, megőrjítette.
Szabályosan tönkrement bele. Nem mintha bármi kifogása
lett volna a lengyelek ellen, ellenkezőleg, mélységesen
rokonszenvezett velük, a szobánkban ott volt a falon Rosa Luxemburg
képe, akit nagyon tisztelt, szerette Chopint, és egy ideig
még lengyel barátnője is volt, közölte velem
bizalmasan, de az elhagyta őt, amikor kezdett fokozatosan visszahúzódni
az életből és átmenni vakondba, amit igazán
nem lehet rossz néven venni a lánytól.
Reynaldo nagy hatást tett rám: nagyon imponált
nekem, megpróbáltam utánozni. Politikailag addig elég
lanyha voltam, most buzgóbbá váltam. Rosa Luxemburgot
kezdtem olvasni és más marxista klasszikusokat, akiknek a
műveit jutányos áron a Swietokrzyska utcai NDK-centrumban
szereztem be, mindjárt hármat-négyet egyszerre. De
ennél is többet akartam. Lengyel barátaimat is fel akartam
lelkesíteni, bár Reynaldo megpróbált lebeszélni
erről. Hagyjad, mondogatta, felesleges, én már sokszor
megpróbáltam, de hiába. Nem akartam elhinni neki,
nem hagytam annyiban, és valahányszor találkoztam
a barátaimmal, visszatértem ugyanarra a témára:
a hivatalos politika szart sem ér, de az igazi marxizmus... Mit
szólna ehhez Rosa Luxemburg?
Bécsben a trockistákhoz tartoztam, ott az volt
a szokásunk, hogy minden fontos kérdésben kikértük
Ernest Mandel, a Negyedik Internacionálé vitathatatlan vezérének
a véleményét, aki rendszeresen eljárt hozzánk,
hogy kiokosítson minket. Akkoriban jöttek az első vendégmunkások
Ausztriába, és nem tudtuk, hogy nekünk, trockistáknak
hogyan is kéne viszonyulnunk ehhez a kérdéshez. Bevonjuk
őket, akik nagyrészt Jugoszláviából
jöttek, a politikai tevékenységünkbe? Várjuk
meg Ernestet, így határozott a vezetőség, majd
ő megmondja, mi a teendő.
Lengyel barátaimnál hiába hivatkoztam Mandelre.
Legtöbben nem tudtak mit kezdeni a nevével. A Negyedik Internacionálé?
Nem, köszönjük, nekünk három is elég
volt. Voltak barátaim, akiket érdekelt a dzsessz, az amerikai
irodalom, a japán haiku, a francia festészet, a hegymászás,
az autók, voltak, akik megkértek, hogy hozzak nekik gyűrtelenített
inget, amit nem kell vasalni, csak kimosni a mosdóban, kicsavarni
és máris száraz, drip and dry ez volt a divat akkoriban
(mi magunk sosem vettünk volna fel ilyet, mintha egy darab műanyagba
csavarná magát az ember), amerikai farmert, Playboy-számokat,
de amikor dobogó szívvel néhány Mandel-brosúrát
csempésztem be az országba, nem érdekelt senkit. Kétségbeejtő
volt. Reynaldónak igaza lett. Megmondta, hogy ő levonta az
egyetlen lehetséges konzekvenciát, fittyet hányni
a valóságnak, szemet hunyni fölötte. Nem éppen
marxista recept, de hatásos.
Továbbra is Rosa Luxemburgot olvastam, aztán még
Henryk Waleckyt, Adolf Warskit, Leon Tyszka-Jogichest, gondosan kijegyzetelve
mindent. A disszertációmat teletűzdeltem idevágó
idézetekkel, de a bécsi professzorom átsiklott felette.
Ahogy telt az idő, a lelkesedésem alábbhagyott, a
létező szocializmus valósága nem javult semmit,
éppen ellenkezőleg, az ellentmondások tovább
mélyültek, a bürokratikus kormányzat egyre jobban
és jobban eltávolodott a dolgozó osztályoktól,
megmondhattuk volna, hogyan kellett volna ebben a helyzetben a dolgozó
osztályoknak reagálniuk, megtanultuk Ernest Mandeltől,
de nem figyelt ránk senki. Se Lengyelországban, se Ausztriában.
Hosszú távon ez elég frusztráló volt.
Ráuntam a marxizmus klasszikusaira, és kezdtem más
szemmel nézni Reynaldo barátomat, kezdtem különcnek
látni. Akkoriban kaptam saját szobát. Barátok
maradtunk, de Reynaldo tudta, hogy többé nem számíthat
rám.
Még egyszer találkoztam vele. Svájcban.
Még mindig ösztöndíjas volt, vagy már megint.
Szürke lett a haja. Valami nagy művön dolgozott, és
közben tanított is. Normális életvezetés
szerint élt, legalábbis fényes nappal találkoztunk
egy bisztróban. Nem nagyon volt mit mondanunk egymásnak,
úgyhogy a régi időkről beszélgettünk,
Varsóról, a szobánkról a Zamenhof utcában,
a közös ismerősökről... Meglepetésemre
némi nosztalgiával. Mint mondta, ő továbbra
is marxista, de egy meggyőződéses marxista élete,
aki sosem veszíti a célt szem elől, Svájcban
semmivel sem egyszerűbb, mint Lengyelországban volt. Úgy
látszott, mintha már beletörődött volna
ebbe az ellentmondásba.
Néhány évvel később azt hallottam
egy ismerősömtől, hogy Reynaldo meghalt. Állítólag
öngyilkos lett. Vagy valami betegség végzett vele. Svájcban.
Vagy Franciaországban. Megpróbáltam valami pontosabbat
megtudni, legalább a halálhírét megerősíteni.
Hiába. Minden szál megszakadt.
Reynaldo jut mindig eszembe, ha a létező szocializmussal
való első találkozásomra gondolok. Éppen
ő, az én brazil Reynaldo barátom, aki nem akart tudni
róla semmit, látni sem bírta. De az emlékezetben
elmosódottak a képek, mintha egymásra volnának
másolva. Talán ezt hívják nosztalgiának.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu