Mindaz, amit tudok a közép-európaiságról
(Olomouc és Camus baráti segédletével)
"A közép-európaiság nem állampolgárság,
hanem világnézet".
Konrád György
Az ember egész életét leélheti Közép-Európában,
és mégsem kell ezért közép-européernek
lennie. Ismerek a szlovák hegyi falvakban olyanokat, akik saját
territóriumukon belül abszolút függetlenek,
tehát azon a területen, amelyet képesek a saját
lábukon bejárni; tudják, hogy melyik ösvényen
találkozhatni medvével, hol terem a közönséges
parlófű és mikor hozzák meg a friss kenyeret
a lenti boltba. Különös, hogy a nagyvárosokban és
a nagy történelemben ezek az emberek mennyire bizonytalanul
mozognak, és milyen lenézően és egyoldalúan
nyilatkoznak róla. Valahogy úgy, hogy szörnyű
sok bennük a szemét. Józan ítéletalkotásuk
egyszeriben szégyenletes csődöt mond; nem megismerést,
hanem csak hangulatot fejez ki ("De hát ez nagyon közép-
európai!" mondta volna erre Camus. "Vajon eljuthat-e az egyén
a hangulattól pontosabb megismeréshez? A relativitáselméletben
is az a zseniális, hogy Einstein talált a hangulatához
egy matematikai képletet".)
És persze az ember egész életében közép-européer lehet anélkül, hogy tudna róla. Nekem volt olyan szerencsém, hogy a brünni főpályaudvaron találkoztam Camus-vel.
Azt, hogy Camus barangolásai során elidőzött Brünnben, a Feljegyzéseiből állapították meg a meglepett kutatók. Az olomouci látogatásról nem történik említés a Feljegyzésekben, valószínű, hogy ma már csak én tudok róla. Camus halott, és időközben, valahogy a nyolcvanas évek elején, meghalt a Palace szálloda portása is. A körülmények véletlen összjátéka folytán, aminek kifejtésére itt most nincs idő, sok év múltán közelebbről is megismerkedtem a portással; művelt úr volt, az irodalom iránti forró szenvedéllyel. Maga is írt, a tolkieni mesevilág hőseivel benépesített álomszerű történeteket. Amennyire tudom, egyik sem jelent meg soha. ("Mennyire közép-európai!" mondta volna bizonyára Camus.) Így vagy úgy, de ez az irodalmi ambícióktól fűtött művelt úr egyáltalán nem ütközött meg a Camus néven a vendégkönyvben. Ezt kicsit a magam mentségére mondom.
A Morva folyónak nagyon kedvezett abban az időben. Valami olyan bájos hajlandóságot mutatott, hogy szinte maguktól folydogáltak bele a jövő európai írói; némelyikük ráadásul ott indult igazán sarjadásnak. Azt hiszem, abban az időben ült az ostravai börtönben lopásért és csavargásért Jean Genet. Lengyel szeretője után indult, és kikötött Ostraván. Tovább nem jutott, hazatoloncolták.
Camus tehát inkognitóban utazott. Igaz is, nem volt más lehetősége. Ha elkezdett volna kiáltozni a brünni pályaudvaron, hogy: "Je suis Camus!", az emberek nem azt hitték volna, hogy ő Camus, hanem, hogy egy őrült. Jóllehet, senki sem próféta a saját hazájában, de csak azért, mert otthon mindenki árgus szemekkel lesi magukat, még egyáltalán nem jelenti, hogy képesítést szereztek a külföldön való prófétáláshoz.
Nem, Camus-n nem volt semmi rikító. Talán azért is vettem észre, mert úgy beleolvadt a brünni pályaudvar csarnokába. Ha szándékosan keresett volna valami megfelelő hátteret, akkor sem találhatott volna jobbat. Olyan leülepedett, beivódott szomorúság, amelynek okait már a messzi távol rejti, a vágányok villanyvezetékein megült korommal. Nem gondoltam volna, hogy azon a padon vonatra vár; nem úgy nézett ki, mint egy utazó, hanem mint egy úton levő ember, és ez sehogyan sem függött össze a pályaudvarral. Ugyanúgy nézett volna ki a Janácek-színház előcsarnokában is. Egy ember, akiről a háta mögött ismerősei azt rebesgetik: "Ez sem lesz már sokáig közöttünk." Világos, de csak addig, míg nem kezditek untatni, aranyoskáim!
Ahogy mondom, Camus egyáltalán nem tűnt egzotikusnak. A bőre egy milliméternyivel talán sötétebb volt, de vannak arcok, amelyek az unalomtól sötétednek meg. Arcok - táskák az Isten szeme alatt, amelyek azt hirdetik, hogy Istennek rossz éjszakája volt. Fekete, rövidre vágott haj, szája sarkában egy vagányos lezserséggel lógó cigaretta - de hát ki ne ismerné Camus fényképeit. Azzal a napégette bőrével kicsit egy szicíliai parasztra emlékeztetett, csakhogy én sohasem láttam még szicíliai parasztot. Részemről inkább azt mondanám, hogy szomorú volt, de elevenen, sőt örvendezőn; otthon volt ebben a szomorúságban, a vérében volt. A tekintete úgy ugrált, mint a kvarcóra számlapján a másodpercek.
Akkor még fiatal voltam, és hittem a véletlenekben. Azt gondoltam, hogy az az ember tényleg csak tüzet kért tőlem, közben váltottunk néhány szót, és így valahogy egymásra találtunk. Csakhamar egy húron pendültünk. Ma úgy vélem, hogy sokat látott emberként úgy döntött, átlép egy újabb stádiumba. A hallgatásba. Kinézett magának engem, és úgy kezelt, mint aki nyelvet fogott.
Ami engem illet, különös viszony fűz Brünnhöz. Egész Morvaországban, sőt egész Csehországban ez az egyedüli város, ahol az apám meghalt. Azt akarom ezzel mondani, hogy Brünnt az én szememben bizonyos privilégiumok illetik meg, és - adjuk meg Freudnak, ennek az ugyancsak morvai származéknak, azt, ami a Freudé - mindig, amikor csak alkalom adódik, járok egyet a vasútállomás körüli utcákon azzal a be nem vallott reménnyel, hogy az egyik sarok mögül egyszercsak felbukkan majd az apám, észrevesz, és ezt mondja: "No, itt is vagyok." Én meg erre: "Ez eltartott". Ez egyébként az ő stílusának megfelelő volna, hisz Brünnbe is csak úgy, minden búcsúzás nélkül, ment el meghalni. Csupán annyit mondott nekünk a konyhai lámpa alatt: "No, viszlát", és utoljára még megvillant a tükörképe az ablaküvegen. Mellesleg, annyi év után bizonyára meg sem ismerném már őt. Fekete, rövidre vágott haj, szája sarkában egy vagányos lezserséggel lógó cigaretta, a dohányzástól megsárgult ujjak...Még mit nem.
Talán megvolt a szerepe az olyan különféle apróságoknak is, mint például, hogy Camus idegen volt, tájainkon abban az időben meglehetősen ritka állatfajta. Itt aztán már nem az én személyemről volt szó, mindenki nevében kellett iparkodnom azon, hogy ha mást nem is, legalább kellemes benyomásokat vigyen el innen magával. Nem mintha ezt egyenesen valami feladatként tűztem volna ki magam elé, de lelkem mélyén azért ólálkodott ilyen gondolatocska. ("Milyen bájosan közép-európai!", mondta volna bizonyára Camus.) Itt volt még aztán, persze, az idegen nyelv. Idegen nyelven az ember képes olyan dolgokat is kimondani, amelyeket az anyanyelvén sosem volna képes; idegen nyelven idegen ember beszél, aki iránt nem érez semmi felelősséget, és nem is szégyenkezik miatta. Olyan ez, mint a kifestő, minden fontos dologról már előre döntöttek, és önöknek elég, ha arra ügyelnek, hogy a színezővel át ne hágják a vonalakat. Ennyi szabadságot!
Tulajdonképpen akkor Olomoucba utaztam, ahol zsűriznem kellett valami Miss-versenyen, ha nem tévedek, a Miss Népi Demokrácián. Pozsonyból Olomoucba volt közvetlen járat is, de engem különös viszony fűz Brünnhöz, ezért azt találtam ki, hogy utamat megszakítom, és elmegyek megnézni a brünni bútorkiállítást. Az igazat megvallva, ez a feleségem ötlete volt, aki még fiatal volt és hitt a jövőben, konkrétan abban, hogy elkövetkezik majd az az idő, amikor saját lakásunk lesz. Én az idők beköszöntét alapvetően csak mint jelenvalót veszem tudomásul, de nem esik majd nehezemre egy kis tettetés a feleségem kedvéért, különösen, hogy már előre tudtam, semmilyen bútort nem veszünk majd. Ezt így mind rá is zúdítottam Camus-re, elfúló hangon, és minden összefüggés nélkül, mivel lelkem mélyén attól rettegtem - francia, vagányos lezserséggel lógó cigaretta és így tovább - , hogy megkérdezi, hol vannak ebben a városban kurvák. Ezt nem tudtam, de ami rosszabb, abban az időben meg sem ismertem volna egy kurvát, még ha egyenesen beleütköztünk volna egybe, akkor sem.
Annyi év után természetesen már nem tudom pontosan rekonstruálni a beszélgetésünket. Tulajdonképpen nem is volt szó semmilyen beszélgetésről, Camus egyszerűen kivallatott. (ő maga ezt körültekintőbben fogalmazta meg, hogy "az én tapasztalataimmal szeretné megerősíteni a saját véleményét".) De ezt akkor nem tudatosítottam. Emlékszem, hogy megkérdezte, miért vagyok a bútort illetően olyan szkeptikus, mire én azt feleltem, hogy amit nálunk lát az ember a kirakatban, azt az üzletben úgysem találja meg. A mi földrajzi szélességünkön a kirakat nem kijelentő, hanem feltételes módú, ama bizonyos "amennyiben nem ha", és az eladónak nem az a feladata, hogy árusítson, hanem, hogy magyarázza, miért is nem lehetünk mindnyájan a paradicsomban. Hiszen ebben az esetben is teljesen megalapozottnak bizonyult a gyanúm: a bútor, ami felől érdeklődtem, az elkövetkező két évre ki van árusítva, és nem fogadnak el további megrendeléseket.
Ez tetszett neki; nem is annyira az, amit mondtam, nem is ahogy, hanem úgy vélem az örvendeztette meg, hogy milyen jól is saccolt meg engem, mennyire a kedvére való vagyok. Az egész végülis megalázó volt, ha észrevettem volna, csakhogy én nem firtattam, mi van a kedvező válasz mögött. Megéreztem a kezdőlökést, és nekem több se kellett.
"Amikor az ember kiáll a világot jelentő deszkákra - mondtam (de ekkor már az idegen nyelv üstökön ragadott, és vonszolt magával oda, ahová csak kedve tartotta) -, körbenéz a színpadon, hogy tudja, milyen darabban is kell majd játszania. No, és a mi földrajzi szélességünkön elég, ha egy pillanatra valamilyen személyes dolognak szentelik a figyelmüket, mondjuk megkötik a cipőfűzőjüket, és amikor felemelik a fejüket, azt veszik észre, hogy időközben valaki kicserélte a díszletet. Ezért nem lehet földrajzi szélességünkön bútort vásárolni, de még gyártani sem, három évre előre."
"Ez jó - nevetett Camus. - Méghogy a földrajzi szélességükön. Mármint Közép-Európában?"
Nem Közép-Európára gondoltam, ilyen fogalommal addig még az időjárás-jelentésekben sem találkoztam. Miféle Közép-Európa, ha magától a függönytől nem láttok el még a kertek aljáig sem? Nem, a "földrajzi szélességünk" egy ártalmatlan fedőnév volt egy bizonyos társadalmi rendszer, vagy ahogy akkoriban előszeretettel nevezték, berendezkedés megjelölésére. "Már-már példaadóan közép-európai egy rendszert földrajzi szélességgel nevezni meg!" kiáltott volna fel garantáltan Camus, ha megtudta volna, de idegeneknek ilyet nem kötünk az orrára. Ezért egyetértőleg bólintottam.
Hát így történt. Csupa lárifári,
sefüle-sefarka beszéd, de úgy tűnt, hogy pont
ez az, ami Camus-t ellenállhatatlanul vonzza. Mintha kizárólag
a jelentéktelenségek érdekelték volna; mintha
egyedül a jelentéktelen dolgoknak lett volna még valami
jelentősége a számára. Ha lehet ezt így
mondani, a történet nélküli dolgok historikusa
volt, olyan morzsáké, amelyek észrevétlenül
hullanak a történelem asztala alá. Hogy csak ezeket
a haszontalan, leltározatlan pillanatokat tudta életként
átélni? Ma, amikor úgy tobzódunk a jelentésekben,
hogy miatta kezdjük elveszíteni a valóságot,
ma, úgy érzem, értem őt. Istenem, mennyire
utálom a történelmet, az emberiség önéletrajzát!
De az is meglehet, hogy a triviális dolgok iránti érdeklődés
csupán arra szolgált Camus számára, hogy ki
ne essen merengő állapotából.
"Amerikában - mondta például -, ahol ezeket a
szépségkirálynő-választásokat
kitalálták, Miss Kificamított Térd, Miss
Legkerekebb Köldök, vagy akár Miss Segg-anyajegy versenyeket
rendeznek. A kritériumok itt többé-kevésbé
világosak. De Miss Népi Demokrácia?"
Megpróbáltam neki elmagyarázni, hogy földrajzi szélességünkön még a szépségversenyeken sem tekintünk úgy a nőre, mint puszta eszközre, mint végső soron véletlenszerű, de azért a tekintet számára izgató formák együttesére. Hisz nem arról van itt szó, hogy a dizájnt díjazzuk, vagy, hogy egzaktul megmérjük a kerületét valamilyen Anyicskának vagy Marienkának. Ha a nő bejön, az önmagán kívül valami mást is megtestesít a számunkra, valamilyen magasabb lelki értékeket. Ezért hívtak meg a szervezők a bírálóbizottságba több kiváló írót is, mert azok úgymond szakértői a magasabb lelki értékeknek.
"Figyelemreméltóan közép-európai álláspont - jegyezte meg Camus. - Akkor ez a maguk számára nagy nyereség!"
Méltóságteljesen, sőt egy kis sértett önérzettel a hangomban azt feleltem, hogy ezt nem tarthatom nyereségnek, mivel sem a nőkhöz, sem a magasabb értékekhez nem értek, és ha esetleg mégis, eddig még nem volt lehetőségem arra, hogy ismereteimet nyilvánosan demonstráljam, tehát a szervezők teljesen irracionális, számomra ismeretlen okokból választottak ki engem. Ezen kívül sohasem volt olyan ambícióm, hogy zsűritag legyek. Én ugyanis a céljaimat nem rendelem alá külső tényezőknek, hanem magam diktálom őket, én magam vagyok tehát sikereim egyedüli fedezete.
"Ahogy így hallgatom önt, nem nagyon lehetnek sikerélményei - mondta Camus, és helyzetemet Sziszüphoszéhoz hasonlította, aki türelmesen görgeti a sziklát fel a dombon, de az, mielőtt még felérne, visszagurul. Erre én egy fiatalember nemtörődöm pesszimizmusával kijelentettem, hogy ebben semmiben sem különbözöm az emberiség maradék részétől. Ha mérlegeljük, hogy mennyi életlehetőség is áll az újszülött előtt, s ő ebből a haláláig milyen keveset valósít csak meg, akkor nyugodt lelkiismerettel beszélhetünk fiaskóról. És innentől kezdve aztán nem volt megállás. Camus szerint például az amerikaiak, ha már róluk volt szó, a monoton bálványgörgetést egy kis versenyzéssel tennék izgalmasabbá, ki tolja fel a legmagasabbra a követ, és közvetlenül a kő visszagördülését megelőző pillanatban, a bizonyítás szándékával, lefényképeztetnék magukat. "A mi földrajzi szélességünkön, ahol nagyon adunk a bizonyosságokra - mondtam erre én -, Sziszüphosz útban lefelé a vállán vinné a bálványt, nehogy véletlenül valahová elguruljon; mert mire is mennénk a megkezdett életünkkel a bálvány nélkül?" Ilyenformán hülyéskedtünk, miközben én nem is tudatosítottam, hogy Camus - talán csak szórakozottságból - felszállt velem a vonatra. A szerelvény meglódult.
A Morva, legalábbis az általam ismert szakaszain, lassan hömpölyög, és a vonat ablakaiból nyúlósan édeskésnek látszik. Mézédes. Betapadt tőle a szám. Olomoucban a Palace szállóban foglaltattam szobát. Camus csatlakozott hozzám. "Voulez-vous coucher avec moi?" - kérdeztem kissé bátortalanul, de ő egy külön szobát vett ki; a pír, ami közben elöntötte az arcomat, bizonyára elviselhetetlenül közép-európainak tűnt a számára.
Kora reggel, még a reggeli előtt, tettünk egy rövid
sétát. Mindvégig egyenesen mentünk, nehogy eltévedjünk.
Körülöttünk mindenhol nagy fekete házak magasodtak
a reggeli ködben. Halkan permetezett a vakolat.
"Szomorú egy város" - mondtam, amikor a csend már
kezdett nyomasztóvá válni. Azt gondoltam, majd javítok
egy kicsit Camus közérzetén, azon a barnás tónusún,
de ő kijavított: "Ez egy olyan város, ahol sokáig
esett." Felhajtotta a zakója gallérját, és
a harmattól súlyos szempillái lekonyultak, mint az
érett kalász. "Emlékszik rá, de nem tartja
szükségesnek, hogy beszéljen róla - tette hozzá.
- És erről van szó: megmaradni a saját vereségünk
urának." A csípős reggelben aztán már
hallgatagon ballagtunk.
Úgy tűnt, hogy Camus számára az utazás a probléma megoldását jelentette, vagy legalábbis olyan környezetet igyekezett találni, ahol a probléma nincs szem előtt. Mindig ugyanarról a problémáról van szó, csak koronként változik a megnevezése; ma a "személyiség válságának" nevezik. Én azt mondanám, hogy otthagyta a szeretője, általában akkor rohanja meg a fiatalembereket ama kínzó kérdések sorozata a "mi az ami nem tetszik neki rajtam?"-tól egészen a "ki is vagyok én valójában?"-ig. Az az ütés egyenest a solar plexusra, solar nexusra és a solar sexusra, amikor először tapasztaljuk meg, hogy valaki másnak mások vagyunk, mint saját magunknak. Hiába tapogatja a mezítelen tagjait Rómeó, keresvén, hogy mi az rajta, ami Montague; és hiába simogatja egy másik ablak mögött meztelen testét Júlia, azt keresve, mi az rajta, ami Capulet! De még ha sikerülne is; még ha kimetszené, kivágná is magából mindazt, ami Montague, e kegyetlen csonkolás után egy újabb, még nehezebb kérdés előtt találná magát : Mi az bennem, ami Rómeó? Miközben a megoldás egyszerű, mondhatni gordiuszi. Úgy gondolom, hogy a legszebben, a rácsodálkozás cseppjével az orrában, ezt Konrád György fogalmazta meg: "Sőt, én megállapítottam, hogy mindenki mindig egy".
Miss Népi Demokráciát megválasztottuk, de ezzel nem sok minden oldódott meg; egy év múlva meg kellett választani újra. Csakhogy egy év múlva a zsűri írótagjai közül az egyik Amerikában, a másik Kanadában, a harmadik pedig Franciaországban volt már. Nekem, az én lomhaságommal kicsit tovább tartott, de nagysokára azért én is külföldön kötöttem ki; így ma már nemcsak őket, hanem engem is érint, amit egy morvaországi illetőségű, Prágáig elzarándokolt európai író mondott: "Engem az is zavar ezekben az emigránsokban, hogy értékesebb embereknek tartják magukat nálunk, akik itthon maradtunk. Mintha csak éppen ők volnának különösképpen rászorulva a segítségre. Ha szabadság lenne, akkor itt maradtak volna. Szabadságot azt igen, a tömegsírt már nem? Mégis mit gondolnak ezek magukról?"
Amikor este visszatértem a szállodába, a portás értesített, hogy Camus úr kifizette a szobáját, és elhagyta a szállodát. Soha többé nem találkoztam vele. Az emlékek fakulnak, a könyökön és a térden már az élet csupasz teste kezd kiütközni. Voltak pillanatok, amikor úgy tűnt, hogy ez az egész csak álom volt. Nem, a Feljegyzésekben nem történik említés Olomoucról, de évek múltán találtam egyet a regényben:
"Hiszen mi sem természetesebb manapság, mint az, hogy az emberek reggeltől estig dolgoznak, s aztán úgy döntenek, hogy kártyázással, kávéházban és fecsegéssel ütik el az időt, mely az élet számára marad nekik. Vannak azonban olyan városok és országok, ahol az emberek időnként megsejtenek másvalamit is. Ilyesmi általában nem változtat életükön. De a sejtés mégis megtörtént, és ez is nyereség." (Albert Camus: A pestis. /Ford. Győry János/ In: Albert Camus: Regények és elbeszélések. Budapest, Európa 1984, 242. o.)
Ez Camus üzenete Olomoucnak; vagy lehet, hogy Olomouc üzenete Camus-nek. Így vagy úgy, de abban megegyezhetünk, hogy a velejéig közép-európai.
BENYOVSZKY KRISZTIÁN FORDÍTÁSA
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu