A szomszédság problémája kifejezés
alighanem pleonazmus, mert a szomszédság magában véve
is mindig probléma. Hiszen a szomszéd az első azok
közül, akik már nem én, nem mi vagyunk. Ő
az, akin megtapasztaljuk a magunk másságát, akin tudatosítjuk
és csiszoljuk saját identitásunkat. Aki nélkül
időnként mi magunk sem lennénk azok, akik vagyunk,
akitől olykor félünk, és akire olykor mi is ráijesztünk,
megszilárdítandó saját mi-voltunk tudatát
és öntudatát.
Eszembe jutott ugyanakkor az is, hogy Közép-Európában
a szomszédság nem pusztán probléma, és
ilyen értelemben megszokott, hanem elég komoly nehézséget
is jelent. Szeretnék rájönni, hogy ennek mi az oka.
Főleg pedig szeretném megérteni, miért jelent
komoly problémát ez nekünk, cseheknek, morváknak,
sziléziaiaknak, magának az államnak.
A hozzászólásom címében jelzett
kérdést tovább kell pontosítanom, azon kívül
is, amit már mondtam, hogy ti. a szomszédság már
önmagában véve is mindig probléma. A szomszédság
kérdését ma a cseh világ szomszédságára
korlátozom, arra, miként érzékelik a csehek
a közép-európai szomszédságot. S minthogy
heterosztereotípiákról lesz szó, magától
értetődik, hogy ez a téma nem a politikai gondolkodás
megnevezésű rekeszbe tartozik, melyet ez a szimpózium
alcímként megjelöl, hanem nyilvánvalóan
a nem-gondolkodás rekeszébe. Ezt egyszerű megállapításként
mondom anélkül, hogy siránkoznék rajta. Pedig
lehet gondolkodni rajta, például azon, honnan származnak
a heterosztereotípiák, miért olyan tartósak,
s mit árulnak el, nem is azokról, akikre vonatkoznak, mint
inkább azokról, akik kiagyalták. A heterosztereotípiákról
gondolkodni nem csupán lehetséges, de úgy vélem,
égetően szükséges is.
Miként látom ezt a kérdést, miben látom
itt a problémát? Nyugtalanít a jelenlegi helyzet,
melynek kialakulásában ludas a cseh külpolitika is.
A 89 novemberét követő hét év alatt képtelen
volt szomszédaink bármelyikével szorosabb kapcsolatot
kialakítani, valami mást, mint pusztán hűvös
és részvétlen viszonyt. Úgy tűnik, ennek
a hidegségnek és részvétlenségnek valamennyi
szomszédunk vonatkozásában sajátos oka, keletkezéstörténete
van, s inkább zárjuk ki annak lehetőségét,
hogy mindezeken kívül létezik még egy további,
közös oka is, ami ráadásul nem korlátozódik
pusztán a legutóbbi hét évre.
Ha jellemezni akarnám a szomszédainkkal való jelenlegi
kapcsolatainkat, az első helyen azokat a problémákat
említeném, melyek azok előtt tornyosulnak, akik felismervén,
hogy az eurorégió volt a második világháborút
közvetlenül követő időszak lehető legszerencsésebb
találmánya, a határ mindkét oldalán
eurorégiók kialakításán és fejlesztésén
fáradoznak. Közép-Európában talán
csak a kulcsfontosságú kárpáti eurorégió
létrejöttét és fejlődését
gátló és fékező Szlovák Köztársaság
viszonyult oly kevéssé barátságosan ehhez a
határokon átnyúló együttműködéshez,
mint Csehország az utóbbi években.
Az eurorégiók kialakítása és fejlesztése,
illetve gátlása, fékezése és akadályozása
számomra meglehetően szimptomatikus jelenségnek tűnik:
a háború utáni francia-német és holland-német
közeledés, hogy csak a két legproblematikusabbat, legkockázatosabbat
említsem az európai szomszédságok közül,
aligha lenne elképzelhető a három ország határán
létrehozott eurorégiók nélkül. Bár
önálló cseh külpolitikáról csak hét
éve beszélhetünk, ma azt vagyunk kénytelenek
megállapítani, hogy a határokon átnyúló
együttműködés vonatkozásában jócskán
lemaradtunk az említett országokhoz képest, nemcsak
abszolút, hanem relatív értelemben is.
Ha az eurórégiókat úgy tekintjük,
mint olyan kísérletet, melynek célja a határoknak
mint a feszültségek és konfliktusok lehetséges
forrásának legalábbis lélektani relativizálása,
úgy a velük szemben táplált hivatalos bizalmatlanság
egyet jelent a határok megmerevítésével, sőt
abszolutizálásával. Következésképp
a határok abszolutizálása a határok két
oldalán élő emberek kölcsönös idegenségének
az abszolutizálása is. Az eurorégiók, melyeket
az Európai Unió minden lehetséges eszközzel támogat,
olyan közös térséget képeznek a határ
mindkét oldalán, melyeken keresztül a legkülönbözőbb
módon ösztönzik a határokon átnyúló,
ha úgy tetszik, a központtól távolító,
centrifugális kontaktusokat és kommunikációt,
hogy azok lehetőleg sűrűbbek legyenek, mint a hagyományos,
természetes módon centripetális, a központ felé
irányuló kontaktusok és kommunikáció.
A határ mentén zajló életet persze magára
is lehet hagyni, hiszen ott valami amúgy is mindig történni
fog: jól mutatják ezt Csehországban a nyugati határszél
városai és kisvárosai. Cheb, Zelezná Ruda vagy
Hrensko, hogy csak néhány olyan példát említsek,
melyet tapasztalatból ismerek, ezek mind meglehetősen forgalmas
hidak, piacok, átrakodó helyek, ahol óriási
a sürgés-forgás. A közvetítő szerepet
azonban ázsiai kereskedők, cseh és roma prostituáltak
és azok kerítői játsszák. Semmi kifogásom
ellenük, miért is lenne, ha egyszer az állam fél
az eurorégióktól, mint ahogy fél a decentralizálástól
is, s még inkább fél, ha idegen, szomszéd partner
részvételével történik. Hivatalos helyekről
is hangzottak el már figyelmeztető szavak a nyugati határok
mentén szerveződő eurorégiókkal kapcsolatban
az állam integritását fenyegető veszélyről.
Így eurorégiók helyett vietnami-kínai-roma,
de facto szabadkereskedelmi zónák jönnek létre,
rosszabb minőségű áruval, velejükig korrumpált
helyi hatalmi és rendőri szervekkel, miközben az ott
lakó emberek élete egyre elviselhetetlenebb. Márpedig
nem ez az eurorégiók célja.
E kirívó tünetektől haladjunk kissé
mélyebbre, próbáljunk a gyökerekig hatolni, elemezve
annak okait, miért vagyunk képtelenek a szomszédságra,
mindenesetre
úgy tűnik, kevéssé vagyunk rá készek,
miből adódnak félelmeink, gátlásaink.Ha
megfigyeljük, mindhárom alkalommal, amikor Európában,
vagy legalábbis Közép-Európában átéltünk
valamilyen megrázkódtatást, amikor fenyegetettséget
éreztünk, körbetekintettünk, s elszántuk magunkat,
hogy szomszédainkkal mindent újrakezdünk, másmilyenek,
nagyvonalúbbak leszünk, s többet akarunk, mint pusztán
jó, átlagos szomszédságot. Ez a fellángolás
azonban mindig gyorsan lelohadt, s úgy végeztünk a szomszédsággal,
hogy az még az átlagszintet sem ütötte meg. Az
első és a második világháború
alatt Masaryk és Benes is többre gondoltak, mint puszta jószomszédságra,
és nem csupán gondoltak rá, de cselekedni is kezdtek.
Utoljára a hidegháború befejeztével Václav
Havel kezdeményezte Visegrádot, de 1993 után a külügyminisztérium
belső írásbeli érintkezéseiben hivatalosan
magát a kifejezést is hivatalosan betiltják, úgy
mondom, ahogy hallottam. Ráadásul Csehszlovákia szét
is esik. Mi, csehek ezzel elveszítjük talán legkevésbé
problematikus szomszédunkat, Magyarországot, kapunk viszont
egy újabb, talán váratlanul nehéz szomszédságot,
a Szlovák Köztársaságot. Ha nehéz szomszédságot
mondok, ezen a jelenlegi, kölcsönösen nehéz szomszédságot
értem.
A számos javasolt föderációból és
konföderációból, de még az olyan sokkal
lazább csoportosulásokból is, mint amilyen Visegrád
lett volna, kő kövön nem maradt. Mi ennek az oka? Ha a
dolgok rosszul állnak, vagy még élénken emlékszünk
a rosszra, a jószomszédságnál is többre
vágyunk. Majd utána, amikor felcsillan a remény, hogy
helyzetünk az anyagi javak világában javulhat, már
az átlagos jószomszédságra sem tartunk igényt.
Ami pedig a legutóbbi fejleményeket illeti, különösebb
szívfájdalom nélkül mondunk le a csehszlovák
állam igaz, csak hetvenöt évnyi és megszakított
hagyományáról, nem utolsósorban azért,
mert sajnáljuk a huszonhét milliárd koronát,
a szorgos cseh kezek teremtette gazdagságot, mely a pénzcsatornán
elfolyik Keletre.
Figyeljük csak meg, a szomszédok, s mindenekelőtt
a jószomszédi kapcsolatok elhanyagolása egyenes arányban
áll azzal a készségünkkel, hogy a lehető
legnagyobb mértékben kivegyük részünket
a páneurópai, sőt világszervezetekben. Készséget
mondok, mert gyakran inkább csak ábrándozunk róla,
vágyunk rá, a vágy pedig a gondolat szülőatyja.Az
efféle ábrándok megszemélyesítője
Edvard Benes, aki pedig eleve gyakorlatias, ma úgy mondanánk,
pragmatikus ember, hallatlan munkabírással és diplomata
ügyességgel rendelkező politikus volt. Gyakorlatias
lévén gondolatvilágából nyilván
sose rekesztette ki a lengyel szomszédság sorsszerűségének
a gondolatát, noha ennek hosszú ideig semmilyen látható
jele nem volt. Nem is a tizenkettedik órában, hanem már
öt perccel tizenkettő után, tehát az igazság
már elszalasztott órájában, azt közölte
a megdöbbent csehszlovák nyilvánossággal, hogy
van egy terve; ez azonban már későn jött. A csalódott,
kétségbeesett emberek erre azt mondták: no igen, az
a terv a repülőgép volt, amivel elrepült Londonba.
A terv valójában az erős szomszéddal, Lengyelországgal
közös érdekek kiaknázása lett volna. De
miért ilyen késón? A háború alatt aztán
egy ideig sokat gondolt Lengyelországra, a vele kialakítandó
szoros, a lehető legszorosabb kapcsolatra, mégis amikor előnyösnek
tartotta, a lengyeleket titokban bemártotta a szovjeteknél,
hogy rovásukra jó pontokat szerezzen magának.
Minden analógia sántít, de kis jóakarattal
ennek a megkésett belátásnak szerencsére egyelőre
kevésbé drámai analógiáját láthatjuk
ma is: az utóbbi időben külpolitikánk hirtelen
rájött, hogy Lengyelország számunkra nem jelentéktelen,
sőt talán a legfontosabb ország, és hogy egy
szomszédos ország is lehet számunkra fontos (Németországot
most nem számítva).
Egyesek számára ez talán megalázó
felismerés, mert ambícióink, reményeink rendszerint
úgy szökkentek, s szárnyalnak ma is magasba, hogy
szomszédainkról közben tudomást
sem veszünk. Ráadásul abban sem vagyok egészen
biztos, hogy ez a belátás valóban a helyzet felismeréséből
fakad: valószínűbb, hogy az amerikaiak, leginkább
azok, akik katonai uniformist hordanak, megsúgtak nekünk valamit
Lengyelország fontosságáról.
Mindig is úgy gondoltam, számunkra a legrövidebb
út Európába, a világba és a NATO-ba
Közép-Európán, a szomszédainkkal fenntartott
jó kapcsolatainkon keresztül vezet. Közép-Európára
csak kulturális, szellemi értelemben gondolok nosztalgiával.
Ami a jelent illeti, politikailag számomra Közép-Európa
jó, sőt átlagot meghaladóan jó szomszédságot,
a szélesebb világba vezető legszilárdabb és
legbiztosabb utat jelenti. Az európai és az atlanti integrációs
szervezetek kapujában majd rákérdeznek bizonyítványunkra,
másolatot kérnek bankszámlánkról és
igazolást büntetlen előéletünkről.
Nem kétséges, a legnagyobb súllyal azok a bizonyítékok
esnek majd latba, melyek igazolják, hogy már a belépés
előtt is képesek vagyunk az integrációra a
szomszédainkkal közös közép-európai
térségben, hogy tudunk és akarunk együttműködni
velük, képesek vagyunk kiküszöbölni a súrlódási
felületeket, begyógyítani a múlt által
okozott sebeket, jóvátenni az elkövetett igazságtalanságokat,
melyek orvosolhatók (nincs olyan sok belőlük). Hisz
végül is ez a túlburjánzó, törékeny,
ma még kiegyensúlyozatlan integrációs csoportosulás
nem fogad be soraiba olyasvalakit, aki zavart kelt, akinek a papírjai
és a számlái rendben vannak ugyan, de nem tud vagy
nem akar együttműködni a szomszédaival.
Miért van az, hogy e hozzánk legközelebbi világot
politikai gondolkodásunk gyakran megkerüli, bagatellizálja,
sőt ironikusan lekezeli? Mert hiszen nemcsak a posztkommunista szomszédainkkal,
a lengyelekkel, a szlovákokkal vagy a nemrég még szomszédos
magyarokkal szemben mostanság megnyilvánuló arrogáns
hangnemről van szó, különleges voltunk folytonos
kihangsúlyozásáról, az éltanuló
szerepében való ellenszenves és időnként
kimondottan nevetséges tetszelgésről (tanító
bácsi, kérem, a Lóci megint pacát ejtett...),
ennek mélyebb okai vannak, s attól tartok, talán gondolkodásunk
egyfajta hagyományának folytatása. Nem mintha nem
lenne meg bennem a becsvágy, hogy ennek okait feltárjam,
de attól tartok, nem lennék rá képes. Ezért
tehát a problémát, némileg sarkítva,
legalább kérdésként megfogalmazom.
Miről van tehát szó: fel akarunk zárkózni
a világhoz, szeretnénk csatlakozni Európához,
biztonságra és jólétre törekszünk,
s mindehhez egyenes úton akarunk eljutni, egyenesen Genfbe, egyenesen
New Yorkba, most éppen egyenesen Brüsszelbe. Mindezt a szomszédok
megkerülésével tesszük: s éppen ez az, ami
miatt a végén rendszerint ráfizetünk, mert amikor
a helyzet rosszabbra fordul, nem támaszkodhatunk rájuk.Úgy
gondolom, hogy ez a mi kívülről nézve látványosan
öntudatos stratégiánk a valóságban egy
önmagunkkal szembeni mélyebb bizonytalanság bonyolultan
áttételes kifejeződése. Vagyis összefügg
cseh identitásunkkal, saját önmegértésünk
módozataival, azzal, mennyire értjük vagy nem értjük
önmagunkat. Az öntudat ön-tudatot, önmagunk lehető
legteljesebb tudatát feltételezi, legalábbis az egyének
esetében. Persze tudom, hogy ezzel a pszichologizálás
vékony jegére merészkedem, de szívesen lépek
át róla szilárdabb talajra, ha bárki meggyőzőbb
magyarázattal áll elő.
Saját identitásunk közvetlen megragadása
igen nehéz és mindig ellentmondásos próbálkozás.
Őszinte válaszokat adni a kik vagyunk, honnét és
hová tartunk kérdéseire nehezebb, mint azt leírni,
hogyan látunk másokat. Mint leírni, hogyan működnek
és mit mutatnak azok a tükrök, melyeket azért állítunk
mások elé, hogy figyeljük őket. Azok a képek,
melyeket róluk alkotunk, rólunk is szólnak, sőt
talán elsősorban rólunk, de csak közvetetten,
s talán éppen ezért egy ilyen kitérő
után értünk könnyebben egyet abban, mi magunk milyenek
vagyunk. Ez egy apró, megbocsátható csel: mondunk
valamit a lengyelekről, hisz abban mindannyian egyetértünk,
s eközben magunkról is megtudunk valami lényegbevágót.
Ez a heterosztereotípiák problémája, de a multikulturalitás
révén a megoldása is.
Nem állítom, hogy a szomszédainkról alkotott
heterosztereotípiák, képek jellege kimerítően
magyarázza, miért nem bízunk a konkrét szomszédsági
kapcsolatok fontosságában, még kevésbé,
hogy miért nem hiszünk általában a szomszédság
fontosságában mint geopolitikai tényezőben.Nyilvánvaló,
hogy másoknak is, így a lengyeleknek, szlovákoknak
is vannak heterosztereotípiái rólunk. Ugyanúgy
pontatlanok, balgák, önámítók, csak másféle
módon, s ugyanúgy kifejeznek valamit magukról a lengyelekről,
szlovákokról is. Mások megint másokról
őriznek hasonló képet, egyszóval ez nem különösebben
nagy újság. S mégis, látok ebben némi
összefüggést.
Európa többi részéhez viszonyítva
Közép-Európa egyelőre nagyobb ellenállást
mutat a multikulturalizmussal szemben, s ehelyett mindegyre tisztább
és tisztább nemzetállamok kialakítására
törekszik. Az ehhez vezető utak különbözőek
lehetnek, s látszólag nincs is köztük semmi összefüggés,
sőt inkább élesen különböznek egymástól,
lásd egyrészt a volt Jugoszlávia államai, főként
Bosznia, másrészt a Cseh Köztársaság esetét.
A végeredmény azonban sok szempontból hasonló:
az ilyen etnikailag tiszta környezetben a heteroszterotípiák
hosszú ideig változatlanok maradnak, s nem válnak
viszonylagossá, mert csak az emberek keveredése, egymáshoz
való fizikai közelsége eredményezheti azok elmosódását,
összemosódását és feloldódását.
Szomszédainkról tehát még mindig eleve kész
nézeteket vallunk, felülről nézünk rájuk,
ezért nem is nagyon akarunk és tudunk velük mit kezdeni.
Inkább egyenesen Európába vesszük az irányt,
mindegyik állam külön-külön, egymás hegyén-hátán
tülekedve. Ki ér elsőnek a kapuba?Úgy nézem,
egyelőre ez elég szomorú versenyfutás.
A közelség, a konkrétság, a sajátosság
fontos szükséglet. Minden előítélet a
valóságban absztrakció, távolságra,
távolságtartásra van hozzá szükség.
A távolság nem csupán fizikai dimenzió, ez
a mai világban már nem lenne probléma, itt inkább
arról van szó, hogy félünk egymás szemébe
nézni, meghallgatni, mit mond valójában a másik.Ez
a távolság lehet néhány méter a szomszéd
kerítésén át vagy keresztül a határon,
olyan határon, amit szemmel ma már észre sem veszünk.
Ami inkább szellemi, kulturális, semmint fizikai kategória.
Néha úgy tűnik, a cseh kertek aljától
a szomszédokat egy világ választja el. Csehországban
a politikai gondolkodás ezt a távolságot leginkább
azzal csökkentheti, hogy múltunkról és jelenünkről
egy józan kép kialakításán munkálkodik.
NÉMETH ISTVÁN FORDÍTÁSA
Bibliográfia
Petr Pithart
Hatvannyolc
89 után Kik vagyunk?
Esszék, tanulmányok
Kalligram, 2002 (előkészületben)
Bibliográfia
Petr Pithart
Hatvannyolc
89 után Kik vagyunk?
Esszék, tanulmányok
Kalligram, 2002 (előkészületben)
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu