(PÁRIZS) V. S. Naipaul kapta a Nobel-díjat. Vajon a nagy
írót ismerik el végre megérdemelten ezzel a
díjjal? Vagy inkább, ahogy a rossz nyelvek állítják,
ez a Svéd Akadémia hanyatlásának tanújele?
Talán jobbra tolódtak el az irodalmi kiválasztás
kritériumai is, mint az európai politika egész tábora?
Valóban megérdemelte ezt a kitüntetést ez a nagy
konzervatív, aki gyűlöli a harmadik világot és
annak igazságos harcait? Meddő vita ez, amely a legfontosabbról
feledkezik el: az irodalomról.
Ha többi műveire gondolunk, meglepő, hogy "A megérkezés
rejtélye" című könyvében V. S. Naipaul
szinte úgy jelenik meg, mint az angol táj irodalmi parkőre.
Ez a táj rendezett, gondosan ápolt és civilizált,
zöld és dús lombú, amelyről Rushdie azt
írja: "Földjük épp olyan nedves, mint a tengerük".
Ez első pillanatra meglepheti az embert, hiszen Naipaul elsősorban
a kudarcba fulladt posztkoloniális kísérletek krónikásaként
ismert. De második olvasásra kiderül: Naipaul nyilvánvalóan
olyan író volt és maradt, akire egynél több
címke is ráillik. Ennek ellenére kellemes meglepetés,
hogy Naipaul váratlanul parkőrré lép elő,
és az is, hogy a látómezeje megváltozott -
a szülőföldje, Trinidad helyett most a tágas angol
táj lett a témája. Milyen gyakran kellett vajon a
szerzőnek eredeti vezéreszméit és új,
nyugati elképzeléseit egymással kereszteznie? A lágy
angol tájat ravasz módon kissé "hozzáidomította"
a "trópusokhoz". A kertész tökéletes gondoskodásával
telepítette át többi földrészeinek burjánzó
emberi és növényi vegetációját.
Azelőtt éles bírálója volt a Nyugat
harmadik világ iránti szimpátiájának
és a posztkoloniális bűntudatnak, de lassacskán,
a birodalom peremeiről annak középpontja, London felé
haladva fokozatosan egyre szemlélődőbb, kertművelőbb
álláspontot alakított ki. Tiszta önkifejezés,
lemondás és identitás-feladás által
áthatott meditáció. Közvetlenül és
szentimentalizmus nélkül, türelmesen és nyugodtan,
köröző és visszatérő, lelki békéből
fakadó mondatokban kínálja nekünk "A megérkezés
rejtélyé"-ben a csendes örömet és a gyászoló,
az emlékezet által felelevenített pillantást,
az élmények által életre hívott emlékeket.
Az aprólékos rajzoló kitartására van
szükség, amelyre maga Naipaul is csak mostanában tett
szert, hogy 300 oldalon keresztül olvasni tudjuk minden irodalmak
egyik legjobb természetleírását.
Ez a leírás a kínai vagy japán tájképfestészet
stílusával rokon, azzal a "hegyek és vizek" iránti
rajongással, ahol az én belevész a végtelenbe,
anélkül hogy ezt veszteségnek érezné.
Csodálattal adózik az évszakoknak, a hollóknak
és a szarvasünőknek, a szomszédok hangulatának,
akiknek csak a külvilág felé fordított arcát
látjuk. De a szélesvásznú békés,
sőt idillikus tájképjelenet nem jelenti azt, hogy
a részletek hiányoznának a nagytotálból.
A gyógyuló megnyugodott, újszerű tekintete,
azé az emberé, aki eljutott a halál és az élet
igazságáig, és megértette, hogy az ember csak
akkor lehet mindenütt (ebben az angol kertben is) otthon, ha mindenütt
idegen; események sokaságát fedezi fel egyetlen fűszál
leghalkabb rezdülésében. A látszólagos
eseménytelenség, amelyet Naipaul nem leír, hanem ír,
ennek a változásnak a természetes lefolyása.
Az elbeszélő teljesen feloldódik az őt körülvevő
tájban, és ezzel egy átültetést hajt végre,
amely az angol irodalomra nézve sikeresen és a regényben
kreatívan hat. Egy meditatív "ázsiai" szemléletmódot
visz át az angol irodalomba, és ez helyettesíti, minden
veszteség nélkül, az ún. cselekményt,
amely általában fenntartja egy ilyen mű feszültségének
ívét.
A harmadik világ ellensége volna? Mi sem lehet kevésbé
biztos. Hiszen Naipaulnak sikerült a nagy szintézis, amely
végre dekonstruálja a nagy dichotómiákat. Az
ő harmadik világa kínzó emlékezés
a talajvesztettségre, a kizökkenésre, majd az íráshoz
való fáradságos közeledésre, ami először
azonosulásra, majd az azonosulás elutasítására
késztette, hogy végül elérkezzen a "Rejtély"
letisztult lelki nyugalmához. Valójában lehetetlen
megérkezni, és éppen ez a rejtély: a mindig
elhalasztott megérkezés.
Naipaul pillantása tanulási folyamat, a látási
képesség önnevelése, amit lenyűgözve
élünk át vele együtt, és amelyen maga a
szerző is csodálkozik. A megfigyelés önmagának
veti magát alá céljában és beteljesülésében,
amennyiben a közeli és a távoli pillantás kölcsönösen
áthatja egymást. A lágy angol tájban, új
menedékében fedezte fel Naipaul Giorgio de Chirico képének
"Polinéziáját", amely regénye címéül
szolgál. Annak idején írt regénye hősének
a legkevésbé sincs kedve elhagyni a kikötőbe
befutó hajót. "Mindig eljutunk valamilyen másik, előre
nem látott megérkezéshez."
Egy táj fokozatos és csodálatot ébresztő
felfedezése a befelé és kifelé is irányuló
tekintet, a szellemi kiteljesedés, a megismerés, az introspekció
érlelődésének története is. A természet
története egyúttal önábrázolás
is, amely megmutatja, hogyan érkezik meg a szerző Angliába,
hogyan fejlődik, miközben tapasztalatokat gyűjt, ahogy
visszatekint a trinidadi gyermekkorra, az apa életére és
a konfliktusokkal teli családi örökségre, a gyökértelenné
válásra és a kulturális talajvesztettségre.
Naipaul visszapillantása lehetővé teszi számára,
hogy saját biográfiáját faggassa, átfogalmazza
és módosítsa. Első utazásában,
első beszámolójában nem jelent meg az élete
igazsága, nem sejlett fel a jövője. Csak a visszatérés,
a visszapillantás (a második fejezet, az "utazás")
rendezi perspektívába az utat. Nem akkor talált újra
magára, amikor elutazott a belülről annyira áhított
Európába, hanem az ellenkező irányú
utazás során, amikor először kereste fel a hazáját
az elutazása óta eltelt nagyon hosszú és szenvedésekkel
teli évek után. Az újra megszerzett, és féltve
őrizni nem vágyott múlt kínálja az egyedüli
jövőt.
Az írás jógája
Naipaulnak csak egyetlen ambíciója volt. "Angollá
válni". Legbelül a Bloomsbury-körhöz tartozó
író romantikus képét dédelgette. Ahhoz,
hogy ilyen íróvá válhasson, meg kellett azonban
tagadnia a származását. Ahhoz, hogy olyan íróvá
válhasson, amilyen szeretett volna, valóban angollá
kellett válnia. Így vált teljessé az elválás
az író és saját személye között,
ahogy ezt maga is megállapította. De az igazi megérkezés,
az eljutás az íráshoz csak sokkal később
következett be, a szerző és a személyiség
újraegyesülésekor. Ez akkor történt meg,
amikor az a szerencsés ötlete támadt, hogy többé
ne tagadja meg a származását, és arról
írjon, amit ismer.
Sose vált angollá, de az angolok paradox módon
csak akkor tudták végre értékelni, amikor megtért
kulturális gyökereihez. Az angol irodalomnak csupán
annyiban képezi részét, amennyiben Trinidadból
származik. Ez olyan mértékben érvényesül,
ahogy ő mindez együtt, de egyben nemzet nélküli
és nemzetek feletti is. Különböző módszerekkel
próbálkozott, az iróniától a riport
"semlegességéig". De hamar rájött, hogy az írás
maga is identitásteremtő aktus. Ugyanakkor nála jobban
senki nem volt képes szemléltetni, hogy a meszticizálás
mennyire erőszakos gyarmatosító vállalkozás
volt, amely emlékeket és népcsoportokat törölt
el. Mindig rá tudott mutatni a kétértelműségre
és a finom árnyalatokra.
Finding the Centre című könyvében kijelentette,
hogy ő a középpontot keresi. Ezt tette azokban a kultúrákban,
amelyek kereszteződésének és hatóterületeinek
akaratlanul részese volt, mint az indiai, a karibi eredetű
kultúra, amelybe beleszületett, az angol kultúra, amelyben
az iskolai képzést kapta, és amelyet példaképnek
tekintett, vagy az afrikai kultúra, amelyet posztkoloniális
analógiaként faggatott. Egyik sem volt igazán az övé.
Mindegyikük egy-egy régi sebet szakított fel benne.
Az írással kellett megteremtenie saját hibrid identitásának
tudatát, helyét a kultúrák között,
és ezt a köztes helyzetet a saját javára fordítani.
Naipaul nem törekedett kifejezetten arra, hogy énjét
feloldja az univerzum végtelen harmóniájában.
Az érett férfikor éveinek megismerése során
egy bizonyos enyhülés mutatkozik a mikrokozmosz és a
makrokozmosz közti feszültségben. Miközben újra
megtalálja saját identitását, teljesen "orientális"
utat jár be azzal, hogy ugyanakkor felosztja az énjét,
mert felszámolja a határt a belső és a külső,
a centrum és a periféria, az én és a másik
között, és bekebelezi a kettő közti határvonalat
- egy vonalat, amely nem elválaszt, hanem összeköt. Naipaul
csak akkor találta meg a közepet, amikor rájött,
hogy nincsen közép. Egy olyan gesztusban találta meg,
amelyben egyszerre van meg a nyugati individuáció és
az ázsiaiakra jellemző feloldódás, és
éppen ez tette lehetővé a megbékélést.
Az író megszüli önmagát, mássá
válik. Megfigyeli magát megfigyelés közben, megfigyeli
magát írás közben, leírja magát,
miközben figyeli magát, leírja az együttérző,
de nem szenvedélyes megfigyelés tanulási folyamatát,
és ezután eltűnik saját pillantása mögött,
teljesen felolvad benne. Ősei földjén az ilyet "jógának"
hívták. A dualizmusokat megzavaró mechanizmus hajtóereje
a kultúrák és nyelvek sokfélesége, amelyeket
az irodalmi hibrid kedvére használhat. Az indiai irodalmi
diaszpóra két vagy több kultúrkör örököse,
nyelvek között álló íróké,
akik több kulturális otthonosan berendezkedtek az angol nyelvben,
amelyet rugalmassága alkalmassá tesz erre (a franciában
ez nem volna lehetséges), és hálából
ezek a szerzők a legjobbat adták neki magukból. Egy
egzisztenciális, esztétikailag termékeny rossz közérzetet
juttatnak kifejezésre, ami írásaiknak a javára
válik. Ezek az írók különböző
identitások varratainál foglalnak el - kényelmetlen
- helyet, egyszerre állnak a tükör mindkét oldalán.
Áldozatok és hóhérok, gyarmatosítók
és gyarmatosítottak egyidejűleg, és azok fiainak
nemzedékét is képviselik, akik az egykori gyarmatokon
a függetlenség kikiáltásakor magukhoz ragadták
a hatalmat, és új rendszert alakítottak ki. Ez egy
olyan nemzedék tehát, amely nem részesült a hatalomban,
és ebben hasonlít egy kicsit Nyugat-Európa háború
utáni nemzedékére. Ez a kettős hovatartozás
jó irodalmat hozhat létre, de háborúhoz is
vezethet; önmagában nem garancia a jó minőségre.
A puszta tény, hogy a befogadó ország nyelvén
írnak (és nem a saját nyelvükön), nem elég
ahhoz, hogy definiálja ezt az új minőséget,
ami egy sikeresen feldolgozott meszticizálódásból
adódik, anélkül hogy elfelejtené vagy elfojtaná
ugyanennek a meszticizálásnak a tragikus emlékét.
A nyelv hibrid tere
Hallgatás, rossz közérzet, szégyen, elfojtott
kultúra és elfojtott nyelv egyebek közt az, ami V. S.
Naipaulban Rushdie-val (bizonyos fokig) közös, bár egészen
másként dolgozzák ezt fel, és egészen
eltérő világképet alakítanak ki. Az
elfojtott dolgok hozzájárulnak egy világ, egy transzkontinentális
kultúra megalkotásához egy krónikus, de már
nem kronologikus időben. Ebben az értelemben jelenik meg
Salman Rushdie regényeiben mindig egy nulla pont: a kővirág
a "Grimus"-ban, a Cooch Nahini Maharani (hindiül és urduul
"A sehonnai királynő") " Az éjfél gyermekei"-ben,
Nishapur a "Szégyen"-ben. A "Talaj a lába alatt"-ban az istenítve
tisztelt város, Bombay, a zene és a szerelem lehetne ez a
középpont... Ezek egyben az érintkezési pontok
a sokrétű és eltérő idősíkok
között, amelyek sosem következnek lineárisan egymásra.
Az egyik dimenzióból a másikba kerül az ember,
anélkül hogy valaha is szem elől téveszthetné,
hogy legalább két, ha nem több dimenzió van.
Ezt nemcsak Rushdie regényeinek struktúrája, hanem
a nyelvhasználat módja is közvetíti, ami az irodalom
meszticeinél szükségképpen a saját nyelvük
és idegen nyelv egyszerre. Ez az író számára
elviselhetetlen feszültséget teremt. Ezért számolnak
be a szerzők rendszerint a kellemetlen szégyenérzet
pszichikai komplexusáról, ahogy ez az egykori gyarmatok kultúráira
jellemző, amelyek ki vannak szolgáltatva az őshonos
kultúra és az "anyaország" kultúrája
közti összeütközésnek. Ez a probléma
folyamatosan rányomja a bélyegét a nyelvhez és
ugyanakkor az íráshoz fűződő viszonyra.
A nyelvek között kell helyezkedni, a nyelvet mint átültetést
elfogadni. "Én is olyasvalaki vagyok, aki odaátra született":
Eközben elveszít az ember valamit, de ebből nyereség
is származik (a nyelv, a kultúra számára),
Rushdie szerint. Arról van szó, hogy demisztifikálják
a másik nyelvét, azt fejezzék ki ezen a nyelven, ami
számára idegen, ismeretlen, amiről sejtelme sincsen.
Ennek során az író "odaadja magát" a nyelvnek
és annak, ami el van fojtva benne. Naipaul maga sose tett mást.
Az írás és a fordítás éppen az
átvitel elégtelenségében merül ki. A kimondhatatlan
határát nem számolják fel, hanem áthelyezik,
de ez hozzájárul témánk megvilágításához.
Az írás a különbségbe költözik
be, és csak erősíti ezt. Ahhoz, hogy megértsünk
egy kultúrát, mondja Rushdie, arra kell figyelni, ami belőle
lefordíthatatlan marad. Rushdie és a Naipaul-fivérek
egész írói munkája ezt a rossz közérzetet
tanúsítja és tematizálja. Ez megmutatkozik
már az írásmód használatában,
de a témákban és a kiválasztás kritériumaiban
is. Talán minden írás általi fejlődésre
ez jellemző, ahogy Deleuze és Guattari érti a "Kafká"-ban.
Az író kényszerűen elárulja saját
projektjét, saját irodalmi gyökereit és örökségét
is abban az értelemben, hogy az a projekt értéktelen,
ha nem megy túl azokon a kereteken, amelyek formát adnak
neki, és nem tör új identitás kialakítására.
Ez pedig a személyes, de egyben egy általánosabb kulturális
térhez is tartozik. Egy író nem hagyja magát
korlátozni hovatartozása által; gazdagítja,
átlép rajta, átalakítja, megfertőzi.
Ezzel új identitást teremt magának, sőt úgyszólván
új írói szubjektivitást, de ezenkívül
hozzájárul a nyelv és kultúra egy új,
hibrid területének kialakításához is.
Ez minden íróra vonatkozik, aki érdemes erre a névre,
különösen jól látható azonban az olyan
szerzőknél, akik több kultúrát és/vagy
nyelvet sajátítottak el, amelyeknek egyaránt örökösei.
Így tartozik például Rushdie jogosan az angol
irodalomhoz, de az indiai irodalomhoz sem kevésbé. Írói
műve, akárcsak Arundhati Roy, Jhumpa Lahiri, Vikram Seth,
Hanif Kureishi, a Naipaul-testvérek, V. S. és Shiva, Michael
Ondaatje, Arjun Ghosh, Colin de Silva és mások művei
új interkulturális és internacionális gazdagságot
jelentenek az irodalomban. A meszticizálódás irodalmi
haszna a meszticizálódás történelmi és
nagyon is valóságos tragédiájának alapjain
jön létre, amit nem felejtenek el: ennek állít
emléket az irodalom, ha nem is mindig explicit módon. Nem
volt elég angolul írni: kétszáz éven
át írtak indiaiak (és más nemzetekhez tartozók)
angolul úgy, mint saját nyelveik egyikén, vagy mint
az angolok. De az irodalmi diaszpóra új meszticei egy hosszabb
kulturális erjedés örökösei, amelynek sikerült
megvalósítania a "lehetetlent": azt, hogy az ellentétek
együtt éljenek és megtermékenyítsék
egymást.
Ezek a szerzők szociális és családi kultúrájuk
révén "bennszülöttek", iskolai képzettségük
révén azonban az anyaország, a gyarmati hatalom és
a Nyugat képviselői is. Ők maguk a megtestesítői
ennek a szörnyű meszticizálásnak, írásmódjuk
pedig ugyanezt jeleníti meg az irodalomban. A gyarmatosítás
szégyenét és gyalázatát képviselik,
és egyben annak lehengerlő felsőbbrendűségét.
Ők azonban leküzdik ezeket az ellentmondásokat. Áldozatok
és hóhérok, árulók mindkét oldalon,
mert minden identitást kérdésessé tesznek.
Kényelmetlen és sokat ígérő, feszültséggel
és bizonytalansággal teli helyzet, ami áttevődik
az írásba. Mintha a kulturális terek megnyílnának
egymás számára és egymás után,
miközben ugyanakkor a különböző idődimenziók
is megsokszorozódnának, ami erre az irodalomra nagyon jellemző.
Ezekben a megsokszorozódó és nem lineáris időkben
fel kell ismernünk a valamennyiben közös tartást,
hogy nem hajlandók a többinek valamiféle hierarchikus
idő birtokba vételével fölébe kerekedni
és uralkodni felettük. Mert a lineáris és historizáló
idő az uralkodó idő, a gyarmatosítók,
nem pedig a gyarmatosítottak ideje. Így aztán megjelenik
a fordított, cikkcakkban futó idő mágiája,
az egymásra rakott egyedi elbeszélések időinek
hálózata. Ez a jelenség bizonyára nem új,
megtalálható Borgesnél, Garcia Marqueznél és
más latin-amerikaiaknál, valamint a régebbi korokban
is már a Mahábharáta óta. Ez nem véletlen.
Az össze nem függő idő, az ellenőrzés
alól kibújó időbeliség, a világ
fokozódó komplexitása a jelentős töréspontokon
és a döntő fordulatoknál bukkan fel, ott, ahol
választani lehet a nagy, alapvető áldozatok és
az identitásváltások között. Az első
a háború, a második a kultúra melletti döntés
- nehéz választás, mert vele jár egy szigorú
vizsga, a bizonytalanság, a meszticizálódás,
a megalapozás hiánya, annak elismerése, hogy az ember
maga valaki mássá válik. Ezért aztán
nem is véletlen, ha a meszticizálódás írói
gyakran a szégyent tematizálják. A szégyenérzet
megtakaríthatja nekik a megalapozás szükségességét,
vagy még inkább tudatosítja azt a tényt, hogy
az egyedül lehetséges megalapozás az, hogy nincs többé
megalapozás (Michel Serres). Szégyen és szorongás,
a kollektív vagy egyéni identitás elvesztése,
ennek keresése és az átváltozás lép
az eredet helyébe Kafkánál, az irodalom e nagy meszticénél.
(...)
Az irodalmi keverék a transzkontinentális kultúra
másikja és ugyanolyanja, aki számára a Kelet
és a Nyugat mindent átszel, őrajta vezet keresztül.
Nem érdemes a legújabb Nobel-díjast támadni,
és a szemére vetni, hogy hiányzik belőle a
központra irányultság a periférián. Ő
maga nem az ellentétek univerzumához tartozik, hanem egy
másik világhoz, amelynek létezéséről
a bírálóknak sejtelmük sincs. Már megint
az ideológia szolgálatába állítanák
az irodalmat. Naipaul felszabadította az irodalmat ez alól,
mégpedig nem azáltal, hogy lemondott volna az ideológiáról,
amitől nem jobban és nem kevésbé mentes, mint
bárki más, hanem azzal, hogy az írás segítségével
túllépett rajta.
IVEKOVIC, Rada
"A reciklált francia május"
Magyar Lettre Internationale, 30
"Mellette vagy ellene - Európa balkanizálása"
Magyar Lettre Internationale, 34
"A nemzetek korából az etnikumok korába?"
Magyar Lettre Internationale, 35
"Nosztalgia"
Magyar Lettre Internationale, 36
NAIPAUL, V. S.
A nagy folyó kanyarulatánál
Európa, 1983
RUSHDIE, Salman
Az éjfél gyermekei
Európa, 1987, 1998
Szégyen
Európa, 1989
Hárún és a Mesék Tengere
Európa, 1996
A mór utolsó sóhaja
Európa, 1997
"Kolumbusz Kristóf és Spanyolországi Izabella"
Magyar Lettre Internationale, 6
COETZEE, J. M.
"Rushdie mórjának utolsó sóhaja"
Magyar Lettre Internationale, 28
IYER, Pico
"Mindenütt otthon"
Magyar Lettre Internationale, 39
SAID, Edward
"Világok között"
Magyar Lettre Internationale, 31
"A sehonnai"
Magyar Lettre Internationale, 37
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu