stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Jevgenyij Popov
A Volga a Kaszpi-tengerbe torkollik, avagy: szubjektív jegyzetek egy problémáról, amely nem létezik

(MOSZKVA) - Amikor megkérdezik tőlem, miért kezdtem szépirodalommal foglalkozni, és ki hatott rám leginkább, akkor azt a választ szoktam kikínlódni magamból, hogy szépirodalmi munkásságom kezdetének oka teljesen ismeretlen számomra, s minden bizonnyal korlátolt értelmem határain túl van, azt viszont, hogy ki hatott rám leginkább, nagyon is pontosan meg tudom mondani: Anatolij Kuzmics Taraszenkov (1909. március 13(26). Moszkva - 1956. február 14., uo.) - orosz-szovjet irodalomkritikus, irodalomtörténész, bibliográfus, 1942-től a kommunista párt tagja.
Az ő pogrommal felérő cikke, mely a nagytekintélyű Novij mir című vastag folyóiratban látott napvilágot, ha nem tévedek, 1951-ben "Az orosz irodalmi nyelv gazdagságáért és tisztaságáért" címen (ebben aztán biztos nem tévedek, mert akkor egy életre megjegyeztem), nos ez az írás hozott világosságot elmémre atekintetben, hogy a Nagy Októberi győzelme óta virágzó kiváló szovjet irodalom háta mögött léteznek, sőt tovább léteznek olyan különb s különb férgek is, mint például Babel, akinek "politikai arculatára most aztán végképp fény derül", meg afféle fehéremigránsok, mint Zamjatyin, aki nem átallja kigúnyolni a szovjet népet "Elektromosság" című förmedvényével, s akkor még nem szólottunk az olyan torzszülöttekről, mint az "úgynevezett dél-orosz iskola", köztük a prózaíró Zoscsenko és a költő Trjapkin.
El voltam bűvölve, le voltam taglózva az Anatolij Kuzmics által bőségesen idézett szövegeknek a hihetetlenül SZABAD nyelvétől, bármily mikroszkopikus méretűek voltak is az engedélyezett citátumok. Gondolom, magának Anatolij Kuzmicsnak is tetszhettek, legalábbis a rendhagyó módon majdnem egészében kimásolt Zamjatyin-novella - elvégre az ideológiai munkától szabad idejében híres moszkvai bibliofil volt, csak hát mi mindent meg nem tesz az ember édes-kedves pártja-anyácska-galambocska kedvéért, csakhogy hidegre ne tegye egyszülött gyermekét.
Egyszóval, elaléltam, felocsúdtam, s a többi már csak aprómunka volt. Akkurátusan kiírtam a cikk szidalomáradatából az összes, számomra eladdig teljesen ismeretlen nevet, s nem sokkal ezután, amint beköszöntött az "olvadás", MEGSZEREZTEM egytől egyig mind: Babelt, Zoscsenkót, Olesát, Artyom Veszjolijt, Pilnyakot, legfőképpen persze Platonovot, akit mindmáig a 20. század legnagyobb orosz írójának tartok.
Ezeknek a könyveknek és - hangsúlyozom, kápráztatóan szabad NYELVÜKNEK - köszönhetem, hogy számomra egycsapásra véget ért a bénító kétértelműség, miszerint egy dolog az, ami a SZOVJET könyvekben írva vagyon, s megint más, ami az utcán mondva vagyon. Egycsapásra megértettem, hogy az irodalom épp ez a valami EGÉSZEN MÁS, a szó minden értelmében. Először is, egészen más, mint amit az iskolában tanultunk, másodszor pedig, egészen más, mint a hullaszagú, minden elevenséget tagadó hivatalos papírhalom. Hirtelen kiderült, hogy vannak olyan könyvek, amelyek nem hogy nem tagadják meg finnyásan, központi parancsra az utca nyelvét, elemi erejét, hanem éppenséggel azonnal szóba elegyednek, s megértetik magukat vele. Azonnal felfogtam, hogy ezt a minden tekintetben EGÉSZEN MÁS irodalmat művelni rettentő vidám és szórakoztató.
Csak épp veszélyes.
Nem véletlen, hogy a komenisták halálra üldözték az összes, fentebb felsorolt írófélét, s nem vicceltek, amikor egy csasztuskáért leültették bármelyik "egyszerű halandót". Nagyon is tudta az egyre totálisabb hatalom, hogy ekkorra már nem a pártbéli elvtársaktól, a trockijoktól és buharinoktól kell tartani -- akiket Sztálin MÁR rég halhatatlanná tett, Hruscsov meg valahogy MÉG nem igyekezett őket onnan, legalább egy rehabilitáló szóval visszahozni --, hanem az eleven, erős, gondolkodni képes tömegtől: a néptől - ha tetszik.

Nyelvében él - nyelvében szabad
És igazuk is van! A párt erejét megfeszítve küzd-küszködik, hogy éhes népét jóllakassa, az meg, a hálátlan, naphosszat csak nótázik, valahogy így: "Keltetőnk van, nagyon sok már, / Épül több is, ezerszám, / De a munkás tojást nem lát, / Csak ha mosdik délután."
A Szovjetunió magabiztosan halad a kozmosz felé, már a burzsujok se kételkednek ebben, az első űrhajós nevét örömkönnyek közepette rebegi a föld minden becsületes lakója, tudván azt is, hogy a Szovjetunió harcol a békéért és a barátságért, ráadásul a fejlődő országok népét is megsegíti abban, hogy ledobja magáról a kolonializmus láncát, csak a rágalmazó törpe kisebbség vihog rendületlenül: "Repülnek a vándormadarak, / Gagarin, Hruscsov, Mikoján, / Elviszik a búzát, olajat, / Jön helyette pár orangután."
Az újságok egyre azt sulykolják, mily fontos a szocialista család, a társadalom alapsejtje, mire jön egy pityókás némber, aki azt dalolja: "Párttitkár megkapta, /  Szakszervezet dugta, /
Az elnök se kutya, / Mért ne suvickolja."
Ezek a "lepcsesszájú" csasztuskák voltak annak a kornak az igazi lenyomatai, meg az olyan telitalálat-szavak, mint a "tagszállító", a KB-tagok nagy fekete volgái -- szemben a "baromkarám"-mal, az agyonzsúfolt, mocskos városi busszal, amelyen az egyszerű nép zötyögött hajnalonta a munkahelyére. S hogy mennyire megvan ezeknek a szavaknak a maguk sorsa, remek példa rá a "talánka": állítólag Arkagyij Rajkin találta ki ezt az elnevezést arra a rémes szovjet szatyorra, arra a bizonyos, madzagból (később műanyagból) hálószerűen font, élelmiszerhordó alkalmatosságra, amelyet minden reggel mindenki belegyömöszölt a zsebébe, hogy hátha, "talán" talál valami belevalót hazafelé.  A "talánka" (avoszka) jóideig a tiltott szavak listáján szerepelt, mert idegen, mert régi, mert nem a mienk, nem szovjet, meg egyébként is kész rágalom a jelentéstartalma: szemérmetlenül emlékeztet az örök hiányra, a deficitre, hogy a szovjet polgárok sokasága abból él, hogy "talán", meg hogy "hátha". De egyszerre csak (állam)polgárjogot nyert a "talánka" is, egyszerre csak LEHETETT szabadon használni, mert KÉNYTELENEK voltunk használni, nem lévén más szó a "hálószatyorra".
Nagyon pontosan megértette az én Anatolij Kuzmicsom, miért is volt  tisztán politikai kérdés a NYELV GAZDAGSÁGÁÉRT ÉS TISZTASÁGÁÉRT VÍVOTT HARC, s mennyire nem volt köze semmiféle teóriához, sőt még a "nyelvtudomány kérdései"-hez sem, amelyeket pedig személyesen Sztálin elvtárs, "a nagy tudós" kívánt megoldani. Nem, kérem:  a nyelvi őrség, a szavak éber felvigyázása - politikai feladat.  Nem véletlen, hogy a gyanús jelentésárnyalatú szavakat a gyakorlott kéz rögvest kihúzta a legártatlanabb tartalmú szövegből is (nem kellett ehhez még cenzor se, az éber szerkesztő, sőt szerző tudta magától, mit szabad és mit nem): "És a klubban jóval több ember volt, mint amennyi alkoholistát november 7-e előtt begyűjtenek a körzeti rendőrkapitányságon" - ez az (amúgy rendkívül pozitívnak szánt)  mondat törte kerékbe gyerekkori barátom remekül induló újságíró karrierjét az üzemi lapnál.
Az élő nyelv veszélyes fegyver - tudta ezt jól a totális hatalom --, mert pillanatok alatt felrobbanthatja a dolgok kialakult rendjét. Ebből a szempontból a nemhivatalos szovjet folklór volt a legszovjetellenesebb jelenség, hiába próbálták megszelídíteni, betörni, kiherélni, olyanra, mint a rádióból bömböltetett "hivatalos" népi folklór.

Nyelvteremtők és  nyelvrontók - Hogy kerül az utca az irodalomba?
Valentyin Katajev, a szovjet irodalom nagy öregje, aki merő tréfából kitalálta a "movizmus" elnevezésű irodalmi irányzatot, azaz a mesterséges nyelvrontást, pontosan tudta, hogy amikor ironikusan a mennybe meneszti az olyan megveszekedett "movistákat", mint Anatolij Glagyilin vagy Vaszilij Akszjonov, akkor egyszersmind frontális támadást intéz a föntemlített vasbeton rend ellen, ahol minden szépen, szabályosan, komolyan, rendben kell, hogy legyen, mint az IGAZI könyvekben. Mint Babajevszkij, Kocsetov, Kornyejcsuk, Fagyejev, vagy ne adj Isten, Lev Tolsztoj könyveiben. És ha valakinek vicces kedve támad, s a felsőbbség jóváhagyásával kicsinykét ábrázolni szeretné a valóságnak sajnálatos módon még létező "negatív vonásait", hát tessék parancsolni, arra ott van a "Krokogyil".
Vaszilij Suksin, Vlagyimir Viszockij, Alekszandr Galics - ezek a zseniális nyelvteremtők és zseniális nyelvrontók nagyjából ugyanennek a kornak a szülöttei. Egymagában áll - mint most is - Szolzsenyicin, akinek egyik legjobb művében, az "Ivan Gyenyiszovics egy napjá"-ban a robbanásveszélyes nyelv jól megfért a mű totálisan szovjetellenes értelmével, s amely művet (ostobaságból-e vagy fondorlatból) "a sztálini személyi kultusz elleni harc" jegyében lehetett akár a helyes marxizmus-leniniizmus megnyilvánulásának is tekinteni. Amit persze elsőként nem az ideológusok ismertek fel, hanem az íróhivatalnokok, akik úgy intézték, hogy Szolzsenyicin még hivatalos elismertségének tetőfokán se kaphasson Lenin-díjat, ami után persze a szocialista paradicsomból való kiűzetése már csak idő kérdése volt...
A szocreál megrendült, késői idiotizmusa már semmiféle félelmet nem váltott ki, csak nevetést. A szorítás enyhült, a szocializmus árnyékában lassan érlelődött egy másfajta iskola. Megjött a SZAMIZDAT, egyenest az utcáról, például Igor Holin brutális soraival:
"A Szokol metróállomásnál / Kinyírta lány az anyját. / A halál oka: vagyonmegosztás. /
Előfordul manapság."
A folytatás világos: a szocart, a konceptualizmus a szó egyszerű biológiai értelmében a SZOVJETIZMUSon élősködött. Betört az irodalomba az utca, a normatívval szembenálló lexika, a sokkoló szituációk. Hozzánk nőtt az álarc, bőrünkké vált, a görbe tükrök birodalma karcsú koordinátarendszerbe rendeződött, még "a levegő is valahogy görbe" lett - jegyezte meg teljes joggal D. A. Prigov.

A legjobbat akartuk, de megint csak úgy sikerült, ahogy szokott
És ekkor, derült égből villámcsapás: itt a peresztrojka, s "az Oblomov-házban minden összekavarodott" - ahogyan, nejem állítása szerint egy "polgártársnő" panaszolta barátnőjének a metróban. Viharos események követték egymást: néhány puccs, a birodalom összeomlása, általános eufória, nyomában a pénz összeomlása,  kriminalizálódás, militarizálódás, maffizálódás, pauperizálódás - a 70 éves tetszhalál állapotából kiszabadult újorosz kapitalizmus teljes vadsága.
Mindez persze, nagyon is hat a nyelvre. Aki azonban azt mondja, hogy az új kor elszegényíti és fenyegeti a nyelvet, hogy megint a barbárság állapotába taszítja, az, szerintem, mélységesen téved. Igaz persze, saját fülemmel hallottam, amint a moszkvai utcán csitri iskoláslányok olyan válogatott káromkodásokat eresztettek meg, hogy Zoszima Rosszmann kalózkapitány megirigyelte volna az ősrégi "Út a kikötőhöz" c. filmből. Ki vitatná, hogy nem minden további nélkül érti az átlagpolgár az olyan szavakat, mint "visszapörget", "megszorongat", "leszámol" stb. , bár egyre kevesebbeknek kell tolvajnyelvi szótár hozzá. Ki vonná kétségbe, hogy a számítógépes generáció által beszélt anglorosz nyelv több mint rémes. Ugyanakkor azonban, a zseniálisan faragatlan és felfuvalkodott pénzeszsákok, akiket nap mint nap látunk-hallunk a tévében, nagyon is szórakoztatóak a kanonikus nyelvhasználathoz szokott fülnek.
Egyszóval, álljunk meg egy pillanatra, mielőtt nyelvi katasztrofát kiáltanánk.  Először is: nem most, és nem a moszkvai csitriktől hallok először ilyen szaftos trágárságokat: jó pár évtizeddel ezelőtt, istenhátamögötti szibériai településeken az ilyesfajta kemény kifejezésmód nagyon is a normális beszéd teljes jogú része volt, s nem tartalmazott semmiféle agressziót a beszélgetőpartner irányában. Igen ám, csakhogy az még a kietlen ősbarbárság állapota volt, itt viszont mindez az én jelenlétemben történt. 'Márpedig én, mégiscsak egy idegen, mégiscsak egy öreg faszi lennék, s ha nektek, fővárosi leánykáknak az efféle nyelvhez kellett folyamodnotok, amire nyilván jó okotok volt, akkor legyetek oly szívesek, tegyétek ezt titokban, pillantsatok előbb körbe, mint ahogyan a pornót árulják arra kijelölt helyeken a világ minden táján. Azaz legyetek tisztában azzal, hogy ez tabu, melyet fiatalságotok s az ezzel járó - korrektül szólva - tapasztalatlanságotok okán most megsértettek.' Na kapnék is én, ha ilyen ócska szöveggel jönnék elő.
És igazuk is lenne. Mert hogy mit lehet, és mit nem, azt nem én határozom meg, de még csak nem is a kulturális miniszter, hanem az idő. Valamikor régen elszörnyedve tapasztaltam, amint a "holtbiztos" szó a tolvajnyelvből átrepülve, nyílegyenest a mi ékes orosz irodalmi nyelvünkben landolt, s egyszer s mindenkorra ott is maradt. És ott is a helye. Lássuk be az ugyancsak a börtönlexikából származó "kamatyolni" szó mégiscsak kifejezőbb, mint az a "méjklav"-ból átoroszított színtelen-szagtalan-személytelen szülemény, hogy "gyélaty ljubov", vagy azok a tényleg kegyetlen és vulgáris ősorosz igék, amelyeket e jelentésösszefüggésben még használhatnánk.
"A legjobbat akartuk, de megint csak úgy sikerült, ahogy szokott" - idézhetnénk megint a lassan feledésbe merülő Csernomirgyinünktől a Platonov-hős szájába való, s már-már szállóigévé váló mondatot abbéli örömünkben, hogy még ha nem is minden tökéletes, de legalább nem onnan fentről mondják meg, hogyan mondjuk, amit mondunk, s hogy ők maguk, ott fent se a politbüro előírta szavakon beszélnek, hanem ahogy lelkük mélyéről a szájukra jön. És hát jön az sokféleképp. Amilyen a hatalom, olyan a szava. De sebaj. Majd tréningeznek, órákat vesznek kiművelt filológusoktól, nézik a tévében a továbbképzőt (nincs a magyarban erre olyan gyönyörű rövidítés, mint a korai húszas évekből való 'likbez' -- azaz 'likvidacija bezgramotnosztyi' - a ford. megj.), és KIMŰVELIK magukat is, a hatalmat is, és mindenkit, aki nem akar végképp elállatiasodni.
Úgyhogy azt gondolom: a helyes hazafias álláspont rendületlenül hinni abban, hogy az orosz nyelv továbbra is "fenséges és hatalmas", s hogy a kisebb nyelvi katasztrófák is csak épülésére-szépülésére szolgálnak. Kibír az mindent, hisz azért fenséges és hatalmas: magába szippantja és megemészti azt is, ami elsőre a finnyás ízlésűeknek büdös. Én mint gyakorló író, aki oly sokáig meg volt fosztva az efféle bőséges nyelvi lakomáktól, mind pedig mint nyelvét használó egyszerű polgár, boldog vagyok, hogy a nyelv él és virul, mert ez annak a jele, hogy a nyelvteremtő nép szárazon tartja a puskaporát, s záloga annak, hogy eszébe sincs hagyni a nemlétbe merülni.
Vitás kérdések, szó se róla, maradtak s maradnak is bőven: miként például, hogy jó-e avagy rossz, ha a nép "dumás"-nak nevezi az Állami Duma tiszteletre méltó tagjait, egyelőre hál' istennek, senki sem tudja teljes bizonyossággal megmondani.
Összegzés: az orosz irodalmi nyelvet a 11. század óta kitartóan szennyezik, a Volga folyót meg eredete óta. A Volga folyó mégis még mindig kitartóan beletorkollik a Kaszpi-tengerbe, az orosz szó meg a nyelvi világóceánba.

KISS ILONA FORDÍTÁSA


Bibliográfia

POPOV, Jevgenyij
A patrióta lelke
Európa, 2000

"Vagy-vagy. Rólam, a repülő csészealjakról és a kommunizmusról"
Magyar Lettre Internationale, 11

"Az író az író az író"
Magyar Lettre Internationale, 16

"Moszkva - rongyszőnyeg"
Magyar Lettre Internationale, 17

"Az élet gyönyörűsége"
"Szamarából a 21. századba"
Magyar Lettre Internationale, 18

"Utazás a cservonyec birodalmába"
Magyar Lettre Internationale, 20

"A beszélő fej"
Magyar Lettre Internationale, 24

"Szamarából szeretettel"
Magyar Lettre Internationale, 26

"Miszter $ kalandjai a bolsevikok országában"
Magyar Lettre Internationale, 27

"Moszkva nem hisz a könnyeknek"
Magyar Lettre Internationale, 28

"Válság, krach, csőd, krízis"
Magyar Lettre Internationale, 32

"Gogol és Puskin: a kétfejű sas"
Magyar Lettre Internationale, 35

"Adjuk el Oroszországot!"
Magyar Lettre Internationale, 37

"A szamizdat emlékére"
Magyar Lettre Internationale, 38


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



Lettre 42. szám, 2001. Ősz
stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret