A foglyul ejtett fiúk
Ez az én nosztalgiám, úgy látszik. Mint
ahogy Kafkáé Kierkegaard és Regine Olsen jegyessége.
Egy filozófiai fikció. Mindenesetre a többszörös
ismétlés enyészpontján a szerencsétlenségből
inkognitó lesz és sors. "Miért nem vándorolnak
ki a csukcsok rettenetes országukból, hisz mindenütt
jobb volna nekik. De nem tehetik. Hiszen minden, ami lehetséges,
megtörténik; lehetséges csak az, ami megtörténik.",
írja Kafka a naplójában, méghozzá a
Felice B. kisasszonnyal való jegyesség vége felé.
Így fenti apóriája a jegyesség szándékos
ellehetetlenítésének kontextusába íródik.
Kafka már elmondta (megírta) az összes "észérvet"
Felicének, ami tervezett házasságuk ellen szól.
Mindent elkövetett, hogy lebeszélje önmagáról
a nőt, aki a legkedvesebb számára, és "mindig
is az lesz". Ez a házasság nem lehetséges, tehát
nem történik meg, mondja hát az értelmen és
a levélben közölhetőn túl végre gátlástalanul
és egészen átadva magát a kierkegaard-i gondolatkörnek,
a paradoxon kissé émelyítő kultuszának,
hogy ezen a végponton, mintegy a csukcsok földjén lendületet
véve újra leveleket írjon, tehát az ellenérveit
újra. Sok mindent lehetett elmondani a házasság, az
ő reménybeli vagy épp reménytelen házasságuk
ellen, de végül csak ezt: nem történik meg, tehát
nem (volt) lehetséges.
A jegyessel (Sponsa) kapcsolatban lehetőséget és
valóságot csakis egymásból lehet levezetni.
Ahogy ebbe az egyenletbe a Felice és a saját maga iránti
legnagyobb kíméletlenséggel beleírja a jegyességüket,
és befalazza magát Felicét, kísérteties
párhuzammal szolgált az "álombéli lányhoz",
míg ahhoz a bizonyos álombéli mondathoz a Napló
egy másik passzusa tartozik: "Életem az egyre mélyebben
uniformizálódó napjaival azokhoz az iskolai büntetésekhez
hasonlít, melyek azt róják ki a tanulóra, hogy
bűnétől függően tízszer, százszor
vagy még többször írja le ugyanazt a - legalábbis
az ismétlődés következtében - értelmetlen
mondatot." Akkor hát ez volt a mondat! "Minden, ami lehetséges,
megtörténik; lehetséges csak az, ami megtörténik."
Ennek a mondatnak az "észérvek" utáni inváziójával
támadta le Felicét, és gázolt át rajta,
mintha tízszer, százszor vagy még többször
a bőrébe írta volna, hogy iskolai büntetését
lehetőség szerint hibátlanul hajtsa végre.
Bírái megelégedésére. Hisz el kell döntenünk,
hogy kihez viszonyítunk, és K. a bírákhoz viszonyított:
egy ilyen jegyesség gondolata az ő esetében ugyanis
már önmagában szinte halálos vétek volt.
Mindenesetre Felicének ez a lehetetlenségbe való befalazása
lehetségesnek bizonyult, tehát meg is történt.
***
Láng úr nosztalgiája viszont Görögország.
Ez a merőben más égalj, ami állítólag
nem ismeri a bűn zsidó fogalmát. Olyan táj,
melyre sosem nehezedtek a haragvó Adonáj vészterhes
viharfelhői. (137.) Ahol a felhőtlen azúrból
lövellő napfény "szabály és hétköznapiság",
"nem pedig a kegyelem csodája". Úgy tűnik, N. valamiért
eltekint attól a ténytől, hogy pl. Jeruzsálemben
ugyanígy "szabály és hétköznapiság"
a napfény ingyenorgiája. De a gondolat olyan szép,
olyan fülbemászó, hogy mi is eltekintünk ettől
a nyilvánvaló képtelenségtől. Mint a
filozófiában oly gyakran.
(356) "Először a görögök tették magukévá
a szerep-hitet - ezt a művész-hitet, ha úgy tetszik
- és mint ismeretes, lépésről lépésre
csodálatos és nem minden tekintetben utánzásra
méltó átalakuláson mentek keresztül: végül
valóban színészekké lettek; ekként bűvölték
el, győzték le az egész világot és végül
... Rómát is (mert a Graeculus histrio győzte le Rómát,
nem pedig a görög kultúra, amint a naiv lelkek szokták
volt mondogatni ... )." Láng úr miatt írom ki a most
a Vidám tudományból ezt a passzust. Mert azon kaptam
magam, hogy Láng úr görög vendégszereplését
szerepnek, méghozzá operettszerepnek érzem. Legalábbis
nem tudom eldönteni, hogy nem volt-e graeculus histrio vagy inkább
magyar bohóc görög díszletek között.
Automatikusan színésznek látom a fehér farmeröltönyében,
mintha a január elsejei operettgála truppjából
szalajtották volna. Tehát a nagy görög elkurvulás
számlájára soron kívül megalázom
Láng urat. Úgy érzem, hogy a répaszállító
busznál egy pompás kettőst adtak elő a lengyel
lánnyal, akit hajlamos vagyok népviseletben elképzelni.
Szinte hallom Láng úr szólamát németül,
ezt a bravúros kavatínát, melyhez a "lengyel lány"
a díszlet. Ilyen silányan határolom be (abgrenzen)
Láng úr "magánvaló" életét, és
közben végig bűntudatom van, kétségek gyötörnek,
hogy igazam van-e. Hogy nem igazi tragikus hős-e Láng úr,
akinek még a gyarlósága, ripacskodása és
vitathatatlan könnyelműsége is valamiféle "isteni
élettel" telített. (Mint ama kislányé a cukrászdában.)
Hisz mindvégig tudatában volt a "közelítő
télnek", egy kopár albérleti szobának, ami
valahol már várja, és mindezzel a tetemes ellensúllyal
végezte archimédeszi bűvészmutatványát,
az egyensúly-gyakorlatot a sziklás tengerparthoz közel,
a kempingben, aminek vezetőjét korábbi boldogabb évekből
ismerte. Nemde ez volt az ő jóakarata az elviseléshez,
az ő kiképzőtábora, alázata és
gyöngédsége az elviselhetetlen idegenség irányában.
Ez a tenorista szakácskodás á la Pavarotti, Carreras
és persze mindenekelőtt maga Rossini, a nagy előkép.
Illett hozzá a hősszerelmes tenorszerepe. Amikor utoljára
beszéltem vele a szinte teljesen fűtetlen bérlakásban,
a szomszédomban, nemde ugyanezzel a türelemmel mondta, hogy
neki már csak egészen rövidtávú felajánlásai
vannak, éppen ezzel a nem egészen ide illő szóval
élt, hogy ő már csak év végéig
akarja kihúzni, és ez, tekintve, hogy már csak pár
hét az év, talán menni fog. A piros sálat,
amit az ezúttal kék farmerzakóján átvetve
hordott, még a konyhában sem vetette le, ezt a bohém
sálat, ami az ősz borostához, az idült alkoholistákra
jellemző soványságához és szinte teljesen
szétesett arckifejezéséhez már-már ellentémaként,
a "bátorság vörös kokárdájaként"
társult. Münchausen báró volt, aki ezzel a sállal
akarta kihúzni magát a slamasztikából. Mégiscsak
bohóc, döntöttem végül, mikor a hölgy,
mint afféle "dea ex machina" valóban kiragadta az egyébként
mindvégig általa fizetett albérletből, és
magával vitte ki tudja, miféle boldogságok felé.
"Holott zuhantam is közben, egyenest vissza az életembe, micsoda
magasról!" (Szomory) Mindig ez a "micsoda magasról", ez a
"vissza az életembe", "s megint csak kezdtem, megint elvesztem,
megint zuhantam ..., micsoda elkívánkozással magamtól
magamhoz." Ez nagyon pontos: magamtól magamhoz. A cella, a kalitka.
Bizonyára Láng urat is egy ilyenbe szállították
vissza, gondolom némi kárörömmel. Nem volt túl
jó színész.
Január 6. Ma egész nap csak járkálok
a lakásban. Milstein: Bach szólószonáták.
Most talán az tetszik benne a legjobban, hogy lassú és
nem virtuóz. Hogy megbocsájtó. Elnéző.
Nem érdes és természetesen nem vivace. A szokottnál
halkabban is szól. Tegnap egészen különleges volt
a tea Sz-val. Szinte átmosott. Mintha egy igazi teaszertartás
lett volna. Ma viszont rosszul esett, felingerelt, csak az idegek üres
kalimpálását és vibrátóját
hagyta maga után. A teára valahogy érettnek és
elszántnak kell lenni. Ma inkább a bort kívántam.
Talán a jó bor volna a tea ellenpontja. Csak egy nagyon finom,
gyenge szédülésig szabad jutni általa. De persze
mindig elvétjük a dolgot. Az imént nem is gondoltam
arra, hogy a ketrechez oroszlán is tartozik. Hogy akkor én
vagyok az, de Láng úr is, tehát nivellál minket.
De én, gondolom, oroszlán és szelídítő
vagyok egy személyben. A. a nagymamájával beszél
telefonon O. néni borzasztó kérdései, sztereotip
faggatózása. Apróra kikérdez, és mint
mindig, csak az anyagi viszonyaim felől. Mennyit keresek?, mit eszem?,
mikor leszek újra a rádióban?, mert ugye, véli,
az jó pénz. Egy kiöregedett, szklerotikus vizsgálóbíró
játszmái a félhomályban, ahol vakon és
csaknem süketen üldögél. Ez mindenképp enyhítő
körülmény, gondolhattam volna. De inkább esztelenül
feldühödtem, és olyasmit üvöltöttem, ami
botrány, amit tilos leírni, amit a latin úgy mond:
nefas, az isteni és emberi törvények elleni vétek.
És írásban különösen súlyosan
esne latba. Ha leírnám, a kezére adnám magam,
gondolom, folytatva a düh magánjátszmáját.
Tudom, hogy utólag bűntudatot fogok érezni, de akkor
már, idézem saját nagymamámat, nem lesz kitől
bocsánatot kérni. Valamiért eszembe jut a cukrászdában
látott kislány.
Wilde bírósági tárgyalása.
Vádlott-társa egy kerítő. A tanúk a
Savoy Hotel szobalányai. "Mindig megalázó, mikor az
embert megölik." (Kafka) Wilde is elhallgat egy idő után.
Ilyen vádakra és ilyen bizonyítékokra nincs
mit mondani. A. nagymamájának szerencsére sosem lesz
fogalma róla, hogy nyers, közvádlói, ám
minden bizonnyal jószándékú keresztkérdéseiről,
e paralitikus reflexmozgásokról ez jutott eszembe. Rámutatni
a foltokra mások lepedőjén, a száraz spermafoltokra
például, finnyásan fölemelni a kihullott hajszálakat
és fanszőrzetet, fölmutatni az aljas kíváncsiságtól
tüzelt közönségnek és a bíráknak:
az inkvizíció örökké ismétlődő
műfogásai. De persze, és ez a nagymamákkal üvöltözők
különadag büntetése, az egész siralmas helyzet
meghaladhatatlan iróniája, hogy az O. néniknek nem
talárjuk és bírói pálcájuk van,
hanem agyonmosott hálóingük, amit helyenként
ételfoltok rútítanak és enyhén vizeletszagúak,
valamint "parancsnoki hídjuk" a sarokba tolva és talán
egy szürke, műanyag bevonatú, könyöktámasztós
botjuk állandó használatra. Ezek az ő jelvényeik.
O. nénivel üvöltözni? És éppen, mikor
A. telefonon beszélget vele? Szánalmas. Beszélget:
nevetséges eufémizmus, de mindegy. Hol volt itt valaha is
beszélgetés? Valójában ez bosszant, ezt bosszulom
meg rajtuk? Mindegy. Tudhatnám már, hogy tűrni kell.
Mint Wilde-nak, mikor - már rabként - Londonból Readingbe
szállíttatva a vasútállomáson még
volt egy szinte obligát fellépése, egy ráadásszám,
a keresztvitel elmaradhatatlan stációja, melyet az időjárás,
a hatóságok és a bámészkodó tömeg
együttes figyelmének köszönhetett. Mint egy hibátlan
rendezést. Szakadó esőben, megbilincselve, kopaszra
nyírva, zsákvászon rabruhában kellett fogolykísérői
és a gúnyolódók gyűrűjében
várakoznia a vasúti rámpán. "A tömeg az
arcába köpött és visítva röhögött.
Úgy bámulták, mint egy ketrecbe zárt állatot."
(Brandys, Jellemek és írások) "Mint egy ketrecbe zárt
állatot", visszhangzik bennem. "Arra nem is gondoltam, hogy a ketrechez
oroszlán is tartozik", ahhoz meg nézők. Brandys könyvében
ez a mondat mintha arra várt volna, hogy rímeljen ennek a
napomnak a ketrecérzetére. Olyan ez a szöveg, mint egy
ülőfülke, ahol már ül valaki talán
éppen rám várva, és le lehet ülni mellé,
és ott lehet maradni egy darabig. Azt gondoltam, írom, hogy
az úgynevezett utókor vagy utóélet talán
így néz ki. Ilyen abszolút véletlen találkozásokból
áll. Én és a cellám A. nagyanyjával,
a botrány egész felidézett kísértetével
és Wilde, akivel egyébként semmi dolgom, nem is szeretem,
csak mert "ketrecbe zárt állat", a maga cellájával
egy pillanatra, mondjuk, míg a szövegek közti nyelvi egybecsengés
keltette pehelykönnyű rokonságérzet el nem oszlik,
találunk az időben egy közös zugot, jelen esetben
a lengyel Brandys könyvét, amit unalmamban olvasgatok és
nyugtatóul, ahol mint botcsinálta sorstársak egy pillanatra
közel kerülünk egymáshoz. És persze az egész
az én művem. Szegény Wilde ki van szolgáltatva
nekem, mert ő halott, én pedig még élek. És
ez nagy fölényt jelent, ugyanis azt teszek vele, amit csak
akarok. És ő néma, mint egykor a tárgyalóteremben
és nyilván a rámpán is. Úgy hiszem tehát,
hogy az úgynevezett utókor valahogy így fest, a semmire
sem kötelező egymásra találások váróterme.
Jó éjszakát Wilde! Jó éjszakát
Abrahamowitz O. néni! És ha ez utóbbit mondom, jut
eszembe hirtelen, vétkesen előreszaladtam valószínűleg
közeli, ám még be nem következett halálához.
Pedig nem ez volt a szándékom. Az Isten legyen irgalmas hozzánk!
Vagy másképpen:
"Ein extra-schlag Nacht/ ist das Teil / des von fernher un- / versehrt
/ gefangengenommenen / Sohnes." (Celan)
"Ráadás éj / jár a távolról,
meg- / sebzetlen / foglyul ejtett / fiúnak."
Ahogy az oroszlánt fogják el az állatkertek számára,
hogy ne essék bántódása, mondjuk elaltatják
valahogy. Így ejtett el távolról, seb nélkül
annak a szövegből kitörölt szónak az említése.
Hogy egy káromlásba foglaltam. Ez a non plus ultra. Ezzel
egy olyan utóéletbe léptem, ahol mondjuk O. nénivel
közös ketrecben vagyok. Aki maga is utóélet már,
csak Nachleben és Nachtleben, egy hosszú-hosszú elsötétített
utóélet. Mondhatni történelmi emlékmű.
Wilde már rég halott volt, mikor a Hotel D'Alsace-ban ténylegesen
is meghalt az utolsó két szerető, Reggie és
Robert halottvirrasztó jelenlétében. Ennyire hűségesek
talán csak buzik lehetnek. És mit kapnak cserébe.
A család megvetését és fenyegetőzéseit.
"Eine Stimme, inmitten / erkrÄhen ein Gesicht" (Celan)
"Egy hang, közben / elkárog egy arcot." De milyen arcot?
Kiét? A fiúét? És kinek a hangja? Abrahamowitz
nénié? Aki A. nagyanyja, és akit A. szeret? Az ő
hangja az én arcomat. Végül is megérdemeljük
egymást. Wilde-nak nem vagyok az utóélete. Csak egyszer,
amikor ő is ketrecben, meg én is. Csak a ruhánk ért
egymáshoz egy pillanatra. Az ő kékesszürke seviot-öltönye
vagy durvatapintású rabruhája, ahogy tetszik, és
az én pizsama-szerű csíkos - kék, sárga
és fehér csíkozású - vászoningem
súrolta egymást egy pillanatra. Wilde-nak ez a mondata: "Az
ember élete minden pillanatban azonos azzal, ami volt, és
azzal, ami lesz", gyönyörű, tehát maximálisan
jól hangzik, de sajnos nem igaz. Ahogy a moralisták megannyi
gyönyörű mondata, ez is hazugság. Ezzel a futó
érintéssel, banális találkozásunkkal
például csak egy pillanatra azonos az életem. És
akkor sem azonos! De az a közössé váló hang,
az O. nénié és az enyém, az övé,
ahogy faggat, csupaszra vetkőztet, és ezzel megaláz
meg az enyém, ahogy végül átokba foglalom a mondhatatlant,
valóban egy arcot, egy közös arcot károg el. "Söma'
kólénu" (Hallgasd meg a hangunkat!), mondja az ima. Hirtelen
úgy tűnik, ezt a közössé lett hangot kell
meghallgatnia, a hangot, amin már csak a szánalom és
a könyörület változtathat. Ami a legmagasabb megbocsájtásra
apellál. Curtis egyik fotóját nézegetem a Navaho
indiánokról 1904-ből. The vanishing race. (A kihalóban
lévő faj.) Maroknyi ember lovagol egy hatalmas, mondjuk fekvő
bikához hasonló hegy sötét tömege felé,
csak a lovak tomporát és a lovasok hátát látjuk.
Ilyen képeket nézegetve az ember egy-egy pillanatra más
utóéletekbe, más ketrecekbe költözik át.
Elképzelem O. nénit kislányként, amint hatalmas
vizeskorsót cipel a fején. Igyekszem jelen cellaközösségünket
legalább ennyire képzeletbelinek tekinteni. Wilde, a navahók
és O. néni egyetlen közös vonása, gondolom,
hogy mindannyian "kihalóban", eltűnőben lesznek rövidebb-hosszabb
időre a cellatársaim. Úgy látszik, a "vanishing
race" az én genealógiai nosztalgiám. Celan is "vanishing
race". Ő a lasszóval vagy altató-injekcióval
foglyul ejtett fiú. Akinek "ráadás éj" jutott.
Ezért fogadtam cellatársammá. Még ha a Szajnából
kellett is kihalászni. Egy pillanatra, már félálomban
elképzeltem a világot ilyen ketrecek végeláthatatlan
sorozataként. Talán az inspirált, hogy egyszer kis
Y.-tel Olaszországban egy vándorcirkusz ideiglenes szálláshelyére
vetődtünk. A vándorcirkusz egy nagy, nyitott térséget
foglalt el. Szabadon legelésző lovak, egymásra hányt
állatketrecek és ponyvával fedett teherautók
meglehetős összevisszasága vonta magára a figyelmünket.
A műlovarok és műlovarnők, az állatidomárok,
medvetáncoltatók, bohócok és erőemberek
lustán őgyelegtek a ketrecek és a látszólag
szabadon grasszáló állatok között. Olykor
egy-egy kar nyúlt ki valamelyik teherautó ponyvája
alól és leadott egy kelléket vagy ruhadarabot az éppen
arra járónak. Esetleg lekiabáltak a láthatatlan
platóról egy nevet és megvárták, míg
a címzett odaér. Mindezt megfigyeltük. De az egész,
legalábbis számomra, valószínűtlen és
kissé nevetséges maradt. Az olasz és egy ahhoz képest
idegen nyelv szavai zagyválódtak össze. Elképzeltem,
hogy kis Y.-et az egyik erőember fölkapja és bedobja
valamelyik ponyva alá, zsupsz!, az egész jelenetet rikítónak,
kényelmetlennek és banálisnak éreztem. Szívem
szerint elmenekültem volna, noha nem fenyegetett látható
veszély, bár épp indokolatlan vendégszeretetük
vagy türelmük, véltem, gyanús is lehet. Egyszerre
éreztem magam a művésznő öltözőjében
lábatlankodó gimnazistának és férjnek,
akit felszarvazhatnak vagy megalázhatnak. Egyedül a túlerővel
szemben, mintha Y. máris hozzájuk pártolt volna.
Január 10.-e este. A január 3.-ai bejegyzést
folytatom most, ugyanis az a történet, a Láng úré
ott vagy inkább akkor még nem ért véget. Hisz
még adós vagyok a zenittel. A kettőnk történetének
zenitjével. Valahogy mindig a poénnal maradok adós.
Valahogy unom. A célegyenesben állok le, hogy turfnyelven
szóljak. Hisz kettőnk zenitje kicsit turfnyelven szólt.
A jéghideg lakásban beszélgettünk fel-alá
járkálva, és Láng úr vidáman
szívta a szivarjaimat, ezt a számára összeválogatott
kollekciót. Tudtam, mennyire örül majd nekik. Piros sál,
hosszú szivar, lassú menettempó, lassú beszéd.
Így már sokkal könnyebb, mondta. Hogy én mit
szeretek, kérdezte, én, mondtam váratlanul, Kellér
csodálatos életrajzait, azok közül is főleg
a Szemere-regényt. Láng úr szinte láthatóan
rezzent össze. Pont azt?, kiáltotta, és egy ideig nem
mondott semmit. Talán elröstellte magát ezért
a hebehurgya kiáltásért, hisz "lassú beszéd,
lassú menettempó", semmi snasszizmus, felesleges ricsaj,
slamperáj, ezek voltak a vezéreszméi, gondolom, legalábbis
ezt szűrtem le a szavaiból. "Caballero non plus ultra", mondta,
az már igen, persze ez se rossz, és felmutatta a legvastagabb
szivart, Caballero non plus ultra, suttogta. Látszott rajtam, hogy
fogalmam sincs, mi az. Tudniillik ezzel a típussal kínálta
Szemere Gröbelt, az uzsorást, mondta aztán. Valami rémlett.
A kiutasítás időszaka. Igen, így ő,
de legyünk pontosak, mondjuk szó szerint: "az a válságos
pillanat volt, mikor egy életpálya kettétörhetik.
Tehát Szemere ügyel". Mire én látszólag
értelmetlenül: Mágnes, habozás nélkül
rávágta: rizi-bizi, sovánka és így tovább,
nem is engedett már szóhoz jutni. Az összes lónevet
tudta. Eltoli, mondtam halkan, kissé már feleslegesen, hogy
az volt az első győzelem. Láng úr megértően
mosolygott, de azért látszott, hogy Szemere-ügyben nem
ismer tréfát, és nem is igen lehet vele birokra kelni.
"Csak a játék komoly, és azon kívül minden
játék", idézte feltartott mutatóujjal, nyilván
szó szerint ezt is. Megszégyenítő volt, hogy
így tudta, én pedig már alig emlékszem. Tizennyolcszor
olvastam, mondta. Az volt a csúcs, mondta tovább és
szívott a szivarból hozzá, amikor Niki, tudod, a barátnőm,
már az ajtóban kezdett vetkőzni és jött
egyre beljebb és szórta le magáról a ruhát,
a nyakláncot, a karkötőt, még azt a kis briliáns
fülbevalóját is. Végül tényleg anyaszült
meztelen volt már. Az jutott eszébe, így ő,
hogy talán maga Níké istennő érkezett
meg, és vonult be hozzá, közben, mondta és tovább
sétált, tovább szivarozott, át a szobákon
egyre csak ivott és öntötte magára, az egyik kezében
whisky-s üveg volt, a másikban valami konyak, persze abszolút
első osztály, érted, és nyakalta meg öntözte
magára őket vegyesen, hogy csak úgy csillogott a teste
az erős fényben. Tényleg, mindig égtek a villanyok,
az összes. Mindig báli fényár volt. De hát
a havi egy millióból neki játszva telt. Nekem meg
tök mindegy volt ez is. És akkor azt gondoltam, mondta, hogy
Szemere egyik lova, egy csodaszép kanca léptet a szobákon
át. Nekem csak hallgatnom kellett, ahogy Láng úr idéz
és felidéz, de mindig szó szerint, miközben szomszédom
jéghideg lakásában mászkálunk le-föl.
Emlékszel?, ütött a vállamra, mikor Szemere a Gotterhalte
helyett a Rákóczi-indulót kéri. "Egy hét
múlva kihallgatásra jelentkezik a Külügyminisztériumban
és benyújtja lemondását." Szemere de genere
Huba, mondta szinte áhítattal, a Fejedelem, így nevezték.
Tudtad, váltott hirtelen, hogy Esterházy Móric halála
után a londoni Grünbaum cég 120.000 forintos szivarszámlát
nyújtott be az örökösöknek? Így kéne
élni, mondta, és széles, önelégült
mosolyra húzódott a szája, miközben szivarjával
egy fél- vagy negyedkört írt le a levegőben,
így füstölni el az életet. Elszomorított,
hogy megint a részletekre nem emlékszem, és éppen
a perdöntő részletekre úgy látszik. Pedig
azt hittem, hogy kitűnően emlékszem a Szemere-életrajzra.
Karácsony napján felhívta Niki, hogy azonnal szálljon
taxiba és menjen, aztán három perc múlva újrahívta,
hogy ne menjen, aztán, hogy mégis menjen, de csakis kifogástalan
öltönyben, és amikor Láng úr végre
kilépett a kemény hidegbe, és frissen borotvált
arcán elkezdett keményedni és húzódni
a timsó, hallotta, hogy fönt, szomszédom ablaktáblái
mögött csörögni kezd a telefon, és tudta, hogy
most a logika szabályai szerint az jön, hogy mégse menjen,
de ő már döntött, a taxi is megérkezett,
és különben is. Öregem, hát ez nem igaz, ilyen
satnya és csapzott fa a világon nincs több, gondoltam,
mikor megláttam a karácsonyfát, így Láng
úr, kész botrány, hogy egy nő képes
ilyen fát venni. És persze nem volt megfaragva, úgyhogy
neki kellett vasfűrésszel körbenyiszetelnie, az pedig,
mondta, kurva rosszul viszi ám a fenyőt! A rongyba csavart
vasfűrész, hogyne, azt én is jól ismerem, jegyzem
meg itt a Parafakönyvben, hisz Láng úrnak nem érdemes
ilyen intimitásokat elárulnom, neki bőven elég
a szivarom, és hogy valakinek végre beszélhet. Hogy,
folytatta, és váratlanul leült mellém, nem volt
töltött káposzta, bejgli, hal vagy ilyesmi, azt te már
nyilván kitaláltad. Egy ronda, kicsit koszos frottír
fürdőlepedőben üldögélt kócosan
a Niki. Egy ideig nézte, hogy bajlódom azzal a gizda fával,
aztán odavetette, "hagyd a francba, dobd ki az udvarra és
kész!", tudod, a Niki parancsai, fújt rám egy nagy
adag füstöt, a Niki gyönyörű parancsai! Csak
arra kellett neki az egész fanyiszálás, hogy felizguljon,
megfigyelted, mondta, szinte lélegzetet sem véve, hogy a
fizikai munkában megizzadó férfi látványától
a nők szinte mindig felizgulnak? És már húzott
is be, ismered?, a forró vízzel színültig engedett
kádba, alig tudtam magamról ledobni a zakómat, a frissen
vasalt ingemet, pedig milyen nagy meló volt kivasalni ebben a nyomorult
albérletben!, és neki csak erre kellett az egész,
egy pillanat alatt összegyűrni és ledobni a földre
a többi gönc közé. "Oxfordban nemcsak tanítanak,
hanem nevelnek is", egyébként ezt is Szemere mondta, tudtad,
bár nem tartozik ide szorosan, mondta. Valahogy így beszélt
Láng úr a szomszédom lakásában, és
jókedvre is derült a saját szövegétől,
amit ő, velem ellentétben, lassan mondott el. De hát
nekem nem kenyerem a szó szerinti, sőt, úgy látszik,
a ritmushív idézés sem. "Ez az úr szebben úr,
mint bárki ma az országban", írta róla Bródy,
idézte szó szerint Láng úr. És amikor
már nem bírtam tovább a zsarnokoskodás, úrhatnámság,
parancsra-szex, hiszti és ugráltatás mindennapos virblijét
folytatta, elmentem Görögországba az Égei tengerhez,
a közös helyünkre egyébként, hogy most az
egyszer ő engedjen, de nem, olyan nincs a sifonérban, a hiúsága
ezt a kanyart nem vette be.
Ma újraolvastam a Szemere-életrajzot, hogy ellenőrizzem
a szó szerintiséget, és különben is, gondoltam,
az után- és újraolvasás egy rám szabott
szerep.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu