ALBERTO SCARPONI: Tabucchi több szempontból is rendhagyó alkotó: hithű toszkán, de Portugáliáról mesél; Portugáliáról mesél, de rólunk, olaszokról szól; rólunk szól, de megpróbálja az egész életet szemlélni (inkább szemlélni, mint átérezni, vagy megérteni). Azután, Pessoa híres csodálója, de Gadda a kedvence, akit azonban iróként nem követ. Novellistaként és regényíróként ismert (ki ne olvasta volna a Sostiene Pereirát, vagy még előbb a Piazza d'Italiát?) napjait megosztva tölti majdnem-szülőfaluja, Vecchiano ("majdnem", mert Tabucchi Pisában született, és szülővárosa sokat jelent neki), Firenze és Siena között, ez utóbbi egyetemén tanít portugál irodalmat. Újlatin filológus, akinek szokványos egyetemi karriert kellene végigjárnia, ám ugyanakkor nyugtalan íróember is, aki aggódva tekint a strasbourgi-párizsi Nemzetközi Íróparlament felé, hogy legyen egy intézményes helye, mint mondja, a szabad és nyugtalanító "irodalmi szövegeknek", s azok hatással is lehessenek személyek és népek életére.
Milyen élmény hatására döntött
úgy, hogy a Requiemet portugál nyelven írja?
ANTONIO TABUCCHI: Biztosan volt valami köze azokhoz a dolgokhoz,
amiket megéltem, de inkább az "olasz életemben". Igen,
a családom félig portugál, a feleségem az,
úgyhogy Portugália mindenütt jelen van az életemben,
én azonban idegenajkúként beszélek portugálul,
nem úgy, mint a kétnyelvű emberek. Felnőtt koromban
tanultam meg, már kicsivel elmúltam húsz éves...
AS: Jó, de miért tanult meg portugálul?
AT: A véletlen műve volt, mint az életben annyi
minden. Elmesélem: 1964-ben Párizsban töltöttem
egy évet, mert sehogyan sem tudtam eldönteni, mivel is foglalkozzam
az életben. Közben hellyel-közzel bejártam a Sorbonne
filozófia tanszékének előadásaira (auditeur
libre státuszban, képzelheti...). Aztán úgy egy
év múlva gondoltam, itt az ideje, hogy hazamenjek a családomhoz.
Ahogy a Gare de Lyon felé mentem, hogy fölüljek a vonatra,
megálltam egy szajnaparti bouquiniste-nél, és a kezembe
került egy kis könyv, amit meg is vettem, két okból.
Először is nagyon olcsó volt, de ezen túl, a
címe is különös volt, Bureau de tabac. Franciára
fordított vers, a szemközti oldalon eredeti nyelven, igazán
vonzó témával, egy dohányboltról szólt,
bár a szerzője, Fernando Pessoa, nekem teljesen ismeretlen
volt. Miután hazaérkeztem, beiratkoztam az egyetemre, a bölcsészkarra,
s mivel leginkább a francia dolgok érdekeltek, meg a spanyolok
is, az újlatin filológia mellett döntöttem. Ott
tudtam meg, hogy portugálul is tanítanak, és a vers
hatására, azt választottam. A többit azután
elrendezte az élet.
AS: Az a könyv olyan volt, mint valami égi jel.
AT: Igen. Mindazonáltal, egy könyv elvihet egy országba,
de nem hiszem, hogy elegendő ahhoz, hogy ott is maradj. Ahhoz az
emberek kellenek.
AS: Akkor megcáfolhatjuk az itthoni legendát, ha létezik
egyáltalán, miszerint Ön bár olasz író,
valójában portugál ember.
AT: Nem hiszem. Pisában születtem, ahol rendesen végigjártam
az egyetemet, bölcsészdiplomát szereztem, az újlatin
filológia-tudomány olyan ágából írtam
diplomamunkám, melyet luzitanisztikának lehet nevezni. Aztán
szakképesítést szereztem a pisai Scuola Normaléban,
s a lehető legszabályosabban haladtam előre az egyetemi-tanári
pályán.
AS: Jelenleg Sienában tanít?
AT: Igen, Sienában. Íróként későn
mutatkoztam be, előtte újlatin filológiai és
luzitanisztikai tanulmányaimat publikáltam, most is ezzel
foglalkozom: ez az egyetemi munkám... Csak 1975-ben jelent meg első
szépprózai könyvem, amikor már 32 éves
voltam. Az, hogy író legyek, nem szerepelt a terveim között.
A Piazza d'Italiát, 1973-ban, voltaképpen saját magamnak
írtam, szórakoztatott... Nyár volt, közeledett
a lányom születése, nem mehettünk el otthonról,
pokoli hőség volt, és én, az eseményre
várakozva, írogatással ütöttem agyon az
időt.
AS: A könyvben mintha még szájhagyomány útján
terjedő történetekhez nyúlna vissza. Olyan történetek
ezek, amelyeket régebben hallott?
AT: A könyv valóban a gyermekkori emlékeimből
táplálkozik. A Piazza d'Italia a környékünkön
mesélt történetek gyűjteménye, a faluban,
ahol fölnőttem... Mert bár Pisában születtem,
Vecchianóban nőttem föl, ott töltöttem a gyerekkoromat
apai nagyapám házában. Ezért aztán a
könyvben érezni a vidék jellegzetes beszédmódját,
és rá lehet ismerni a helybéli történetekre:
az első világháborús élményekre,
ahogyan az ottaniak emlékezetében élnek, meg az utána
következő időszakból valókra, ahogy antifasiszta
nagyapám mesélte azokat, és azután annak a
tengerparti Toszkánának a hangulatára, melynek mély
mazziniánus és anarchista hagyományai vannak. Szóval
történetek a "gyökerek"-ről, ahogy ezeket a dolgokat
hívják.
AS: De, amint említette, ez az írás nem kifejezetten
a nagyközönségnek készült, inkább saját
magának, és talán a barátainak.
AT: Igen, az is egy barátomnak köszönhető,
hogy kiadták. Megírtam, és úgy is hagytam,
nem törtem rajta a fejem többet. Aztán egy nap eljött
hozzánk ebédre Nanni Filippini barátom, szó
szót követett és megtudta, hogy létezik a könyv.
Úgy döntött, elviszi magával, hogy elolvassa. Majd
egy nap fölhívott: "Figyelj, a könyved díjat nyert.
Én küldtem be." A díj elnevezése ez volt: A kiadatlanok.
"Ezért kiadjuk". Ő akkoriban a Bompiani kiadói igazgatója
volt.
AS: Így született tehát a Piazza d'Italia, saját
mulatságára, de már ennek is jellegzetes a stílusa,
olyan, mint a későbbi könyveké.
AT: Minden könyv újabb kaland. De azt hiszem, a Piazza
d'Italiában, ha csírájában is, megvannak a
témák és a szempontok, amik aztán mindig elkísértek.
Például ahogyan a tényleges és a történelmi
valósághoz viszonyulok, olyan nézőpont ez,
ami a későbbiekben feltétlenül visszatér,
mondjuk a Pereirában, vagy a Damasceno Monteiroban. Aztán,
van az ember, a vágyakozó teremtmény, olyan lény,
aki vágyak és álmok közt él, még
ha ebben az esetben az álmok főszereplői ahhoz az
osztályhoz tartoznak is, amit egykor alacsony néposztálynak
neveztek. A későbbiekben elbeszéléseimben a
műveltebbek körébe tartozó figurák szerepelnek,
kevésbé szűk látókörűek, de
a probléma alapvetően ugyanaz. A - már itt meglévő
- visszatérő téma, a személyiség "kettőssége".
De leginkább talán a formai felépítés:
az írásmód látszólagos kötetlensége
mögé bújtatott hajszálpontos jelzések
sora.
AS: Mire gondol?
AT: Az elbeszélés ilyen felépítése
annak is az eredménye, hogy a mozgóképre jellemző
montázsokkal dolgozom, követve részben Eizenstein utasításait,
egész pontosan a vágásról szóló
tanításait, amit akkoriban szándékosan tanulmányoztam.
Például az egész sor szinesztézia, ahogy Eizenstein
tanítja...
AS: A mozira gondol?
AT: A mozira, de nem a vetítővásznat értem
ezalatt, hanem a narráció módját. Természetesen
sok kapcsolódási pont, amit választottam, teljesen
önkényes, de részben pontosan követtem az utasításait.
Mintha vágóasztalon dolgoztam volna. A könyv az elején
nem olyan volt, mint ahogyan most épül föl, sokkal hagyományosabb
volt az elbeszélés módja, aztán fogtam és
az egészet kiteregettem a padlóra, fölvagdostam, és
elrendezgettem a cédulákat, egyfelől a mozgókép-montázs
szerkezetének, másrészről a népi énekmondók
rigmusainak megfelelően, akik kiakasztják az ábráikat
a főtérre. Mivel a falusi - természetesen kitalált
falu - kultúrához nagyon közel álló elbeszélésmódra
gondoltam. Jóllehet, később a történet
nem szűkül le arra a kis világra.
AS: Valóban, máshol is járunk: ott vannak az utazások,
Argentína, Amerika. Néhányan a szereplők közül...
AT: Igen, néhányan messzi vidékek felé
indulnak...
AS: Ezek mögött a szerepek mögött valóságos
emberek álltak?
AT: Nem, nem. Csak úgy érzem, a kitalált szereplők
végül igazi emberekké válnak. Akaratom ellenére
talán én is bekapcsolódom a hosszú vitába
a "szerep"-ről, mely úgy látom, manapság újra
erőre kap. Valójában Pirandellótól Pessoáig,
az egész huszadik század mást sem tett, csak a "szerep"-ről
gondolkodott. A formalista iskola, és elsősorban a szemiotika
valamiképp kikerülték a problémát, mivel
halottnak nyilvánították a Szerzőt, az egyedüli,
ami számított, a Szöveg volt, nagybetűvel. Úgy
oldották tehát meg a problémát, hogy azt mondták,
a probléma nem létezik. Kicsit olyan ez, mintha a homokba
dugnánk a fejünket olyan dolgok elől, amik nem tetszenek.
Lehet persze homokba dugott fejjel is előre haladni, úgy,
hogy folyton nagy hegyet tolunk magunk előtt.
AS: A Piazza d'Italia kivándorlóinál tartottunk.
AT: A Piazza d'Italiában van néhány szereplő,
aki a vándoréletet választja. Az egyik Garibaldit,
azt, amelyikkel a történet indul, különösen
vonzza az utazás, az elmenekülés. Természetesen
megélhetési gondok miatt indul útnak merőben
más gazdasági viszonyok közé, és részese
lesz annak a tömegnek, melynek tagjai puszta munkaerőnek, igavonó
baromnak vándoroltak ki. Ugyanakkor a falusi lét beszűkültsége
is mindig elviselhetetlen volt számára, ahogyan az elnyomó
fasiszta állam is.
AS: Tényleg olyan szereplő, akiben erősen érződik
az anarchista érzület. Olyan lelki beállítottság
ez, melyre Ön láthatólag rokonszenvvel tekint. Viszont
1975-ben, abban az évben, amikor a Piazza d'Italia megjelenik, kitör
Portugáliában a "szegfűk forradalma", melynek során
maga mégis az állammal rokonszenvez, az állammal,
még ha az demokratikus is. Hogy lehet ez?
AT: A portugál forradalom az "áprilisi tisztek" műve
volt, lényegében a diktatúra elleni katonai lázadás,
Ernesto Melo Antunes vezetésével. Voltak pillanatok, amikor
a forradalom egyes résztvevői ingadoztak, szélsőséges
pozíciók elérésére tettek kísérletet,
és a portugál kommunista párt megpróbálta
magához ragadni a hatalmat úgy, hogy elfoglalta a fontosabb
katonai, polgári és tájékoztatási központokat.
Melo Antunes pedig a demokrácia irányába fordította
a forradalmat, abban az értelemben, hogy néhány év
bizonytalan és fenyegető katonai vezetés után
visszaszolgáltatta a hatalmat a demokratikus politikai intézményeknek.
AS: És Ön úgy döntött, a demokrácia
mellé áll.
AT: Persze. Az az igazság, hogy én elég borúlátó
ember vagyok, igen kíváncsian figyelem mindazt, ami a világban
történik. De ami az álláspontomat illeti különféle
politikai kultúrák közötti választásban,
nos, a félreértések elkerülése végett:
egy dolog a szabados (libertárius?) baloldali gondolkodás,
vagy más néven a tizenkilencedik század végi
toszkán anarchizmus (mely egyébiránt történelmileg
igen jól körülhatárolt jelenség, és
bizonyos okokból nagyon is rokonszenvesnek találhatjuk),
és egészen más dolog a sztálinizmus, beleértve
a portugál kommunisták eszméit is, amint azt a "szegfűk
forradalmá"-nak alakulásánál láttuk
Portugáliában. Ha valaki, úgy mint én, sokat
gondolkodott a sztálinizmuson a spanyolországi polgárháború
kapcsán, olvasta Orwellt, ebben az esetben pedig ismeri a portugál
írók és művészek riadt állásfoglalását
Cunhal nyílt sztálinizmusával szemben, saját
költő barátaiét, mint Alexandre O'Neill vagy
Cardoso Pires, akik antifasiszták voltak, nem csak azért,
hogy tartozzanak valahová, hanem tényleg meggyőződésből
...szóval aki belülről ismeri a helyzetet, annak nem lehetnek
kétségei a saját választását
illetőleg.
AS: Mondhatjuk, hogy akkor Önnek toszkán és portugál
gyökerei is vannak?
AT: Igen, mondhatjuk, Portugália is a hazám, szeretem
Portugáliát. Amikor megírtam a Requiemet portugálul,
akkor tudatosult bennem, hogy van egy másik lelkem. Nem csak egy
lelkünk van, több különböző is. A nyelv
ennek a legnyilvánvalóbb és legteljesebb bizonyítéka.
AS: Mindenki lelkek összességéből áll,
állítja Pereira.
AT: Ez így van. És amikor idegen nyelven írunk,
a helyzet nyilvánvaló. Például el lehet felejteni
valamit egy nyelven, és emlékezni rá egy másikon.
Ezt nem én találtam ki, egy pszicholingvisztikai írásban
olvastam. A nyelv az élet: az emberek, akiket megismertünk,
a tapasztalatok, amikben részünk volt, az emlékeink,
egyszóval mindaz, amit a pszichoanalitikusok élettérnek
hívnak.
AS: Végiggondolva az elméletet, összegezhetjük
tehát úgy, hogy minden történetmondó minden
története egy a lelkei közül. Beszéljünk
akkor arról, amelyik Önnek a legnagyobb sikert hozta, az Állítja
Pereira című regényéről, melyet épp
most említettünk a főszereplője véleménye
miatt, miszerint mindnyájunkban lelkek sokasága lakozik.
AT: Pereirával átlagos személyiséget szerettem
volna megrajzolni, akinek nincs bátorsága dönteni, s
ez a tulajdonsága jelzi igazán "nem különleges"
voltát. Valójában alig vannak, akik az első
pillanatban képesek választani. És meg kell mondjam,
a bizonytalankodókat sokkal jobban szeretem, és azt hiszem,
ezzel mindenki így van. Mindazonáltal Pereira végletesebb:
ő nem akar választani. Olyan személyiséget
szerettem volna alkotni, aki nagyon erősen idegenkedik a döntésektől.
És Pereira ilyen. Ilyen amiatt, amilyen az élete: már
nem fiatal, szívbeteg, magányos, a múltban él,
és nem dolgozta föl a felesége elvesztése miatti
gyászt.
AS: Olyan embernek tűnik, aki ab origine nem akar választani,
s a felesége emlékét arra használja, hogy el
tudja szigetelni magát a külvilágtól.
AT: Igen, üvegbúra alatt él.
AS: No és milyen értelemben lehet ő Tabucchi egyik
lelke?
AT: Nem tudom. Sok mindenben másnak képzelem, mint amilyen
én vagyok, például vallásos érzületében.
Lehet, hogy szemtelen voltam, lévén a vallásosság
kérdése engem személy szerint nem foglalkoztat, de
azért szerettem volna valahogy leírni egy katolikus ember,
egy bizonyos katolikus ember érzékenységét.
És itt újból a szerző és a szerep közötti
kapcsolatnál tartunk, mert a szerző olyan személyiségeket
is alkot, melyek mások lelkivilágát fölbolygathatják,
ő maga pedig felismerheti a tőle eltérőt. De
azután a személyiség magától elkezd
fejlődni, az íróban is, és megesik, hogy az
író is átváltozik olyanná, persze csak
arra az időre, amíg a könyvet írja.
AS: Itt használhatjuk a "mintha" kifejezést, nem? A személyiség
az íróban állandóan egy "mintha".
AT: Igen, a szerep olyan, "mintha" az író lenne, amolyan
toldalék. A szerző úgy érzi, mintha önmaga
lenne, ám ugyanakkor egy másik személy is. Ez az elképzelés,
mindent egybevetve, igen toleránssá tesz: ha az ember azt
erőlteti, hogy valaki másnak a bőrébe bújjon,
jobban meg fog érteni másokat, s a végén talán
saját magát is. Személyiségeket kitalálni
különös tevékenység.
AS: Ezt teszi Pessoa is, állandóan személyiségeket
talál ki, akikkel azután azonosítja magát,
vagy akik a bőrébe bújnak. De visszatérve önhöz,
tudjuk, hogy Pessoa sorsszerűen lépett az életébe
1964-ben, Párizsban, a Gare de Lyon közelében, egy véletlenszerűen
vásárolt kis könyv formájában. Ezután
is hatott Önre?
AT: Kétféleképpen is. Először, mint
nagy költő. Írásai esztétikailag olyan
magas színvonalúak, hogy az irodalomban a legkiválóbb
írókkal áll egy szinten, mondjuk T. S. Eliottal, vagy
Eugenio Montaléval. Sajátos költészetének
alapjait, tulajdonképpen meg tudta volna teremteni nem túl
jó írásokkal is. Ebben az esetben nem lett volna különösebben
érdekes, hacsak nem a pszichoanalízisnek, vagy egyéb
tudományoknak, de irodalomtörténetileg semmiképp.
Másrészről, Pessoa mint egy igen különös
avantgardizmus megteremtője hatott rám. Nem szemtelen kiáltványok
kiadásával jelentkezett az irodalmi életben, melyekben
az esztétikai síkról a gyakorlatira helyeződött
volna a hangsúly. Mint például a futuristák,
akik a világ "futuristásítását" követelték
("futurista" konyhaművészetet, "futurista" öltözködést,
"futurista" viselkedést ajánlottak ugyanis, egyszóval
"futurista" életvitelt). A történeti avantgárd
mozgalmak elbizakodottsága mindig ebben áll: az elméleti
szintről átlendülnek a gyakorlati szintre. Ezt tették,
ellenkező politikai előjellel, a szürrealisták
is, akik meg "szürrealista" módon szerettek volna élni.
Az elméletnek a gyakorlat felé való eltolódásába,
azt hiszem, az irodalmi nyelvnek valamifajta lenézése vegyül,
talán nem is tudatosan, szóval annak valamilyen értékvesztése.
AS: A történeti avantgárd mozgalmakban tényleg
nyilvánvalónak látszik a tendencia: nem csak esztétizálni
a tettet, de művészi értéket tulajdonítani
bármiféle gyakorlati cselekedetnek, s ugyanakkor alulértékelni
az írott alkotás esztétikai értékét.
AT: A gyakorlati életben, természetesen, a konkrét
valóság, például egy szék, sokkal fontosabb
a szövegnél, mert sokkal inkább "létezik". De
Pessoánál semmi ilyesmi nincs. Pessoa más irányból
közelít az avantgardizmushoz: egyéni kifejezésekkel
mégis létrehozza a sajátját, miközben
mindennapi életét elhatárolja intellektuális
és művészi tevékenységétől.
Ebben hasonlít a huszadik század más nagy íróihoz,
akik átlagos, hétköznapi életet éltek,
esetleg teljesen egyhangút, mint Kafka, aki biztosítási
alkalmazott volt, mint Joyce, aki a trieszti Berlitz-iskolában tanított
angolt, Svevo, aki festéket árult, vagy mint Eliot, aki állandóan
otthon ült, ha épp nem a brit nagypolgárság koktélpartijain
vett részt. Mindannyian művészek, akik sosem kívánták
műveik értékrendjét ráerőltetni
a hétköznapi életre. Ezzel egyidőben Pessoa megalkot
egyfajta szokatlan regényt, sőt, inkább mértéktelen
színházat, hatalmas komédiát sok színésszel,
de színpad nélkül, akik saját életüket
mondják föl, saját szerepüket, saját nyelvüket,
a saját létüket, nem a látható síkon,
hanem abban az elvont térben, ami a költészet színtere,
vagyis a szövegben. Törékeny világ ez, mint a kristály,
de szilárd, mely teljes autonómiájukba zárja
ezeket a személyiségeket (Pessoa heteronim költőtársait),
ahol nem kell ahhoz két lábbal színpadon állniuk,
hogy létezzenek, sem pedig írott történetben
résztvenniük ahhoz, hogy létezésüket bizonyítsák.
Pessoa eljárása ugyanis igen radikális: alkotó
teremtményeket helyez a költészet elvont terébe.
Az írók általában megalkotják a személyiséget,
melynek azután mindössze annyi a feladata, hogy éljen,
de nem, hogy alkosson. Pessoa viszont, a személyiséget helyezve
a szerző, a szerzőt pedig a személyiség helyére,
a maga módján megoldja a problémát, ami kettejük
viszonyát illeti. A huszadik század nagy gondja ez, melyre
az egész század újra és újra visszatér,
és próbálja megoldani. Amint azt láthatjuk
például "a Szerző"- állírólagos
- "halála" után a fiatal irodalomkritika igen érdekes
észrevételeiben (a szemiotikusok utáni generációéban
tehát), melyeket a Feltrinelli adott ki nemrég A szerző
megnyúlt árnyéka címmel, a probléma
újra fölmerül.
AS: Ön szerint miért annyira problematikus a személyiség
a huszadik században?
AT: Talán mert a huszadik század már nagyon vén,
és nem szabad naivnak lennie. Négyezer év irodalma
van mögöttünk, nem tehetjük meg, hogy figyelmen kívül
hagyjuk. Gyakorlatilag elkerülhetetlen az irodalom önreflexiója.
A huszadik század szerzőjének ez a teher nyomja a
vállát, vagy ez a hátránya vagy betegsége,
hívjuk, ahogy akarjuk: mindenesetre nem lehet szűzies.
AS: Persze, de ez az önreflexió miért épp
a személyiségre összpontosít?
AT: Azt hiszem azért, mert a művészetről
való elmélkedés egybevág az énről,
az identitásról való elmélkedéssel,
mely a pszichoanalízisből ered. A huszadik század,
többek között Freuddal indult, és mi még mindig
ott tartunk, azt kérdezgetjük magunktól, hogy mi magunk
írunk-e, hogy a szereplő önmaga-e, vagyis az én-e
az, aki ír, vagy valaki más? Egyébiránt, szociálpszichológiai
kifejezéssel: az identitás problémája a mai
kor alapkérdése: megtudni magunkról, kik is vagyunk,
tudni, ki a másik, érezni, hogy emberi mivoltunkból
adódóan valamely kultúrához tartozunk, megérteni
a saját hovatartozásunkat.
AS: Pessoa tehát ilyen magasságokba visz bennünket...
AT: És ezt az utat nem lehet folytatni. Vannak szerzők,
akikkel el lehet jutni egy bizonyos pontig, melynél tovább
nem lehet menni. A megkerülhetetlen, legvégső kérdések
magyarázatát nyújtják. Velük viszont véget
ér az út: Borges után már csak a szolgai utánzás
lehetséges, Pessoa után az alkotó-személyiségek
végtelen részre való felbomlása marad, Beckett
után a csönd, az acte sans parole, és Kafkánál
sem lehet tovább jutni. Radikális választása
után új utak keresésére kényszerülünk,
"játszma" újraindul. Gondoljunk csak Kafka utolsó
elbeszélésére, melyet halála előtt néhány
héttel írt, mikor visszatért Berlinből Prágába,
Josefine, az énekesnő, a kisegér, aki nem tud többé
énekelni. Vagy inkább: nem akar. Josefine kisegér,
az egyik legnyugtalanítóbb állatka Kafka állatseregletében,
lemond a hangjáról, vagyis a cincogásról, mely
a természetes hangja, és egyben a századé is.
Olvasása közben nem lehet megfeledkezni arról, hogy
Kafka "elbeszélői bénultságához" járul
egy egészen másfajta, egzisztenciális bénultság
is, a rémült kérdés az irodalom, s magának
a szerzőnek a szerepéről. Melville írnokának,
Bartlebynek az egyhangú, Beckettet előlegező mondata
ez: "I would prefer not...". A némaság, a csönd.
AS: De Pessoának nem volna semmi köze Portugáliához?
AT: Nem. Pessoa olyan, mintha marslakó volna, Portugália
fölött kidobott marslakó, sőt, ő maga választotta,
hogy épp ott érjen földet az űrhajóból.
Azután a nagy, portugál néplélek kisajátította
magának nagy költőjét, de ő nem Portugáliát
énekli meg, kivéve egyetlen kis verseskötetében,
az Üzenet címűben. Ő egészen más,
angol kulturális közegből érkezik, s még
ha megpróbál is valamiképp újra rátalálni
portugál lelkületére, ezek intellektuális próbálkozások,
és azok is maradnak.
AS: Ön mint író, mit kapott Pessoától,
hatott Önre?
AT: Persze, épp úgy, mint ahogy Pessoára hatott,
saját szavaival, "minden író, akit valaha olvasott".
Hatnak rám az olvasmányaim. De nem tudnám megmondani,
miben és hogyan. Én, bevallom, olyan vagyok ebben, mint valami
szivacs. Borges mondta, hogy az irodalom nem olyan, mint a vonat, mely
robog a földeken, hanem mint az a folyó, mely a mélyben
rohan, a karsztfolyók, melyek hirtelen bukkannak föl a felszínre.
Nehéz meghatározni, honnan is érkezik a vizük.
És különben is, mit számít?
AS: Vannak szerzők, akiket különösen kedvel?
AT: Nem is tudom... talán Gaddát, akihez, mint emberhez
nem érzem közel magam, néhány "hasonlóságot"
leszámítva, amiket viszont nem tudok pontosan meghatározni.
Aztán Svevót, akit talán hozzám közelebb
állónak érzek. Azután Stevensont, vagy Flaubert-t...
De valójában inkább könyvekről beszélnék,
mint szerzőkről. Egyes szerzők egyes műveiről.
AS: A könyvek fontosak tehát egy író életében,
a könyvek, amelyeket olvas, azokon kívül, amiket ír.
Hogyan kapcsolódik az, amit ír, a saját életéhez?
AT: Nem igazán tudom. Mindenesetre én sohasem mondanám
azt, amit Calvino hőse a Ha egy téli éjszakán
egy utazó-ban: "Milyen jól írnék, ha nem volnék."
Szerintem: minél inkább él valaki, annál jobban
ír (vagy annál rosszabbul, mindenesetre az élete annál
inkább beleszövődik. Az élet, mint az olaj, előre
nem látható módon, de foltokat hagy a lelken, és
így a íráson is. Máskülönben clean
íráshoz jutunk. A kortárs irodalomban rengeteg meddő
írás van). Az irodalom a megismerés eszköze is,
és mint ilyen, nemcsak a közös Történelem
tanulmányozására, de egyes élettörténetek
szemlélésére is módot nyújt. Kétségkívül
a nagy író, Hermann Broch az, aki a legnagyobb figyelmet
fordította erre a kapcsolódásra (regény - Történelem
- lét), két csodálatos regényében, az
Az alvajárókban és a Vergilius életében.
Pessoa azt mondja: "egy pohár, egy szellő, egy mondat hiányzik
mindig, ... ... Elképzelni sem tudok léte
nélkül alkotó szerzőt. A létet itt a "létélmény"
értelemben használom, legyen akár szó csupán
az élete során átélt érzelmek földolgozásáról.
AS: És mi a véleménye azokról az irodalmi
elméletekről, melyek szerint csupán a szöveg
létezik?
AT: A kulturális érzékenységemből
adódó választás mindig távol állt
ezektől az elméletektől, akkor is, amikor nagyon népszerűek
voltak. Azt gondolom, hogy a szöveget nem a neoplatonisták
égi küldötte hozza le hozzánk a földre. Irodalmi
szöveg nem fordul elő csak úgy "magában", mindig
áll mögötte egy szerző. Na most, hogy ki is pontosan
az a szerző, azt én sem tudom. Meg ez olyan kérdés,
amit egy író nem tehet föl, az ő szájából
ez hamisan hangozna, és hamis következtetésekre is jutna.
Megvan a veszélye, hogy olyan írásokat alkotnánk,
melyek kimerült irodalomból táplálkoznak. A probléma
maga érdekes, de csak addig, amíg elméleti síkon
foglalkozunk vele.
AS: Mint író, nem sorolja magát egyik csoporthoz,
vagy irányzathoz sem?
AT: Létezik talán valamilyen különös kötőanyag,
de nem olasz, hanem nemzetközi. A Nemzetközi Íróparlamentről
beszélek, 1993-ban alapították Strasbourgban. A célja
az irodalmi szöveg védelme. A világban, különösen
az önkényuralmi rendszerekben, az irodalmi szöveg gyakran
kellemetlenebb, mint egy felkelés.
AS: És ami a demokratikus rendszereket illeti?
AT: Az irodalmi szöveg, mely alapvetően művészi
alkotás, és a hatalom, mindig két különböző
dolog. És miután a demokrácia sem tökéletes
soha - bár a hatalomgyakorlást helyesen szabályozza
- csupán tökéletesíthető, nem baj, ha
a működésének van valami külső
szemlélője, például az irodalmi szöveg.
Ezért ezt a "felügyelő-szerepét" gondosan óvni
kell. Nem véletlen, hogy a Romlás virágai, vagy a
Bovaryné ellen pert indítottak a tizenkilencedik században,
miközben zavartalanul jártak kézről kézre
mindenféle pornográf könyvek. Salman Rushdie esete pedig
modellértékű a mi korunkat tekintve. Igazából
nem azért ítélték halálra, mert a regénye
istenkáromló, mint inkább amiatt, ahogyan a Korán
törvényeiről gondolkozik, mélyen aláásva
ezzel az iszlám fundamentalizmust s annak teokratikus-politikai
hatalmát. Aki mélyenszántóan ír, az
kellemetlen a hatalomnak. Ne feledjük, hogy Szokratészt az
athéni demokrácia küldte a halálba.
LUKÁCS ZSOLT FORDÍTÁSA
Bibliográfia
TABUCCHI, Antonio
Állítja Pereira tanúvallomás
Európa, 1999
Itália tér
Magvető, 2000
"Csavargás"
Magyar Lettre Internationale, 36
"Levél Casablancából"
Magyar Lettre Internationale, 38
SCARPONI, Alberto
"Anti(k) vándor"
Magyar Lettre Internationale, 16
"Versek"
Magyar Lettre Internationale, 21
"Író a senki földjén. Beszélgetés
Claudio Magrisszal"
Magyar Lettre Internationale, 33
"Olasz irodalmi diskurzusok"
Magyar Lettre Internationale, 36
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu