Multikulturalizmus, transzkulturalizmus, kötőjeles eredetpárosítások - egy sor olyan megfogalmazás, amely egyre gyakrabban fordul elő a (főleg külföldi) szakirodalomban, amikor identitásról beszélnek. A téma a harmadik évezred fordulóján, az új transzeurópai struktúrák kialakulásának küszöbén egyre égetőbben időszerű.
Ki vagyok én?
Egy kérdés, amivel mindannyian szembesülünk
személyiségünk kiteljesedésének folyamatában.
A 19. századi nemzetállamok kialakulása óta
az első és talán legáltalánosabb válasz
az, hogy például francia vagyok. Mire alapozom én
ezt? Talán arra, hogy nem tudok más nyelven válaszolni
a kérdésre, mint franciául (merthogy az az anyanyelvem,
így tehát a világ összes ügyes-bajos dolgát,
de akár a metafizikus eszmefuttatásokat is csak ezen a nyelven
keresztül tudom felfogni, rájuk reagálni.) Aztán
még arra is, hogy tegyük fel, a Párizs melletti St Denis-ben,
a francia királyok középkori temetkezési helyén,
születtem. Szokás még hozzátenni, hogy a szüleim
esetlegesen szintén franciák, és hogy aktuális
lakóhelyem is Franciaországban található.
Nos, az igazság az, hogy ezekbe mind egytől-egyig bele
lehet kötni. Nem kell feltétlenül franciául tudnom,
hogy Franciaország polgára lehessek, hiszen nem egy breton
szántóvető vagy baszk hegyilakó sem képes
(vagy hajlandó) franciául beszélni, hivatalosan mégis
franciának minősül. St Denis mai lakosságának
túlnyomó többsége pedig észak-afrikai
arab vagy fekete bevándorló, akiknek ott született gyermekei
természetesen hivatalosan franciák, holott szüleik nem
azok.
Hogy az állampolgári jog meghatározása
milyen bonyolult kérdés, arra bizonyíték, hogy
amikor a francia forradalom idején bevezetett citoyen megnevezést
a népgyűlésben definiálni akarták, mármint,
hogy ki is az, akire ez a titulus Franciaországban vonatkozik, egymás
után lőtték ki a szokványos megjelöléseket,
merthogy mindegyik kizárta volna az akkori események valamely
lényeges tényezőjét (mint például
azt az angol-amerikai Tom Paine-t is, aki pedig az Emberi Jogok Nyilatkozatának
egyik inspirálója), és nem maradt más hátra,
mint egyszerűen így definiálni: "az a citoyen, aki
Franciaországban huzamosabban tartózkodik".
Ez mind szép és jó, de mit mondjon a belga vallon,
vagy a genfi hazafi, aki szintén franciául értekezik
mindenkivel, de a hivatalos és történelmi Franciaország
határain kívül él, és élt is mindenkor?
Vajon több vonással kötődik a genfi (vagy a vallon)
a más nyelvű svájciakhoz (illetve belgákhoz),
mint az azonos nyelvű franciákhoz?
Beolvasztás, mint ösztönös reakció
Annál nehezebb pontosan behatárolni az identitásnak
ezt a (nemzeti) jellemzőjét, minél több kultúra/nyelv
eredőjében jött létre az adott államalakulat,
ahol élünk. A Kárpát-medence erre eklatáns
példa, hiszen alig van olyan település, ahol ne lenne
más nyelvű népesség is jelen. Arra is jó
példa, hogy mennyire el tud torzulni ez a kérdés,
mennyire válik politikailag manipulált tényezővé,
hiszen a térség minden államalakulata immár
legalább egy évszázada választásra kötelezi
polgárait: legyen a domináns nyelv és kultúra
része, vagy vállalja a kisebbség politikailag sanyarú
sorsát. A kényszú asszimilációra a környező
országokat szoktuk példaként felhozni (nem alaptalanul),
de elég felütni a budapesti telefonkönyvet, és
a térség minden népességéhez tartozó
nevek kerülnek elénk, amelyek gazdáinak túlnyomó
többsége, a néveredet ellenére, magyarnak vallja
magát. Odáig még nem jutottunk el, hogy valaki nyugodtan,
hátsó gondolat, presztízsféltés vagy
bármilyen diszkriminációtól való tartás
nélkül kettős (vagy több) kultúrához
tartozónak vallhassa magát. Tehát, példának
okáért, nem szlovák eredetű magyar, vagy szlovákiai
magyar, hanem magyar és szlovák egyszerre, Szlovákiában
is, Magyarországon is.
A másik tisztelete - minket gazdagít
Vannak ennek természetesen politikai gátjai (megfelelő
kisebbségtörvények és azok betartása),
de a minden fél részéről tapasztalható
ellenállás alapvetően az évszázados
nemzetiségi propaganda révén mesterségesen
szított ellenséges hozzáállásból
fakad. Éppen ebben az összefüggésben különösen
példaszerű az az irányzat, amely főleg Kanada
és Skandinávia példáját felmutatva,
nem nemzetállamban gondolkozik, hanem a társadalmat arról
leválasztva, a nemzeti identitás problémáját
egy egyszerre több kultúrából építkező
komplex viszonyrendszerként kezeli, amelynek érvényt
kell szerezni a mindennapokban mind az egyén, mind az állam
szintjén. Röviden megfogalmazva: a velünk együtt
élő mások kultúrájának tisztelete
nem elvesz a társadalom kohéziójából,
hanem inkább megerősíti azt - az egyre több kiegyensúlyozott
és boldog ember pedig egyre több összterméket produkál,
hozzájárul tehát társadalmunk közös
gazdagságához.
Ez fokozottan van így Kanadában, ahol immár 1972
óta, amikor alkotmányos alapelvvé nyilvánították,
külön minisztérium foglalkozik azzal, hogy a multikulturalizmus
eszményét minél szélesebb körben terjesszék,
illetve a hozott rendeleteket betartsák. Eszerint nemcsak, hogy
nem lehet senkit, semmilyen szempontból diszkriminálni bőre
színe, vallása vagy származása miatt, de, és
ez az igazán érdekes, joga van állami támogatásra,
hogy hagyományos kultúráját, vallását
önmaga, családja, és közössége számára
méltó módon fenntarthassa.
Könnyű nekik, hallom az ellenvetést, hiszen Kanada
tipikusan bevándorló ország, mindenki valahonnan máshonnan
jött, nem lehet vita afelett, hogy kinek van elsődleges joga
a földhöz és ennek megfelelően az államformáláshoz.
Téveszme - többszörösen is. Ugyanis a kanadai államszerveződés
kezdete óta éles belviszály és megannyi kompromisszumos
megegyezés övezte a gyarmatosítást megindító
franciák és az őket meghódító
angolok telepeseinek együttélését. Egészen
odáig, hogy a hetvenes évek derekán a legnagyobb francia
tömörülést adó Québec tartomány
egyre nagyobb politikai és kulturális autonómiát
kapott (vívott ki magának - attól függ, kinek
a szemszögéből nézzük), és elvileg
akár el is szakadhatna Kanada többi részétől,
ha népszavazáson megfelelő többséget kapna
egy ilyen politikai terv (kis híja - kevesebb, mint egy százalék
- volt 1996-ban, hogy ez be ne következzék). Mi kell a változáshoz:
a többség akarata, tehát politikai megegyezés,
konszenzus - és nem gerillaharc, polgárháború,
fanatikus terrorizmus.
De emellett ott van a kanadai állam létrejötte előtti
őslakos népesség egyre hangsúlyozottabban elismert
joga nemcsak saját önkormányzatához, de saját
földjéhez is. Vancouver belvárosának egy jókora
részét követeli, mint régi törzsi szenthelyet,
a Salish indián nép - és a British Columbia-i bíróság
meg is ítélte a kártérítés jogosságát.
Idén április óta pedig felállították
az ottawai szövetségi parlament által megszavazott Nunavutot,
egy új autonóm tartományt, amely Kanada hatalmas északi
hómezőit foglalja magában, és amely az eszkimók,
vagy az ő nyelvükön, az inuitok őshazája.
A "Mi Földünk" (az inuit eredeti fordítása) tartomány
egyúttal inuit önkormányzat is, tehát a vezetőktől
az összes tartományi alkalmazottig saját soraikból
származnak a köztisztségviselők, és az
inuit is hivatalos nyelv lett. Nincs olyan gyarmatosító utódállam
a Földön, amelyik a meghódítottak földjét
visszaadta volna, és ilyen mértékű egyenjogúságot
adott volna a közös - szövetségi - állam irányításában
is.
A kizárólagosság kiiktatása
Nos, mindez a multikulturalizmus eszménye alatt történik.
Ezt lehet idealisztikusnak is felfogni, akár mint egy passziót,
ami a gazdag országok sajátja, mint például
a környezetvédelem, de minden ilyen bagatellizáló
kísérlet zátonyra fut a könyörtelen számok
bizonyságán. A kanadaiak nem pusztán lelkük magasztosságából
építkezve hajlanak a multikulturalizmusra, hanem mert nemigen
van más szociális választásuk: a két
úgynevezett alapító nép - a francia és
az angol - már egy jó ideje elvesztette többségét
a lakosságban, arról nem is beszélve, hogy az egymással
való rivalizálás egyetlen ellenszerének is
a sokféleségre való koncentrálás bizonyul.
Akármilyen paradox módon hangzik is, az ország kohéziója
a sokféleség minél nagyobb vállalásán
és tiszteletben tartásán múlik. Röviden
megfogalmazva: a kanadai olyan, aki valahonnan máshonnan jött,
és tiszteletben tartja a hozzá képest máshonnan
jöttet.
Hanem nem áll itt meg az a vödör (the bucket doesn't
stop here - ahogy az angol mondaná), ugyanis az igazán érdekes
annak az elfogadása, hogy van, aki nem érzi magát
sem indiainak (hiába nevelték szülei hithű hindiként),
sem kizárólag kanadainak (hiába hokizik elsőosztályúan
a híres-nevezetes kanadai télhez hozzászokva). Ez
a helyzet pedig cseppet sem különleges, és egyre több
embert érint: a hagyományosan bevándorló társadalmak
- mint Észak-Amerika, Ausztrália - bármely városának
bármely középiskolája bőségesen
szolgálhat példákkal. Egyébként a század
hatvanas éveitől, ha kisebb mértékben is, de
egyre jellemzőbbé vált a nyugat-európai ipari
hatalmak "elszíneződése" is: a megugrott termelés
olcsó munkaerőigényét eleinte Európa
pereméről szervezett bevándorlással igyekeztek
megoldani, majd az így fellazult - és ebben az értelemben
is amerikanizálódott - nemzetállamok teret engedtek
a másféle politikai-gazdasági jellegű bevándorlásnak.
A kérdés csak az, hogy a bevándorlók beolvadnak-e,
vagy megmaradnak saját kultúrájuknál (amit
a világ Chinatownjaiban élő kínaiakról
szoktak mondani), vagy valamilyen módon ötvözik a különböző
kulturális hatásokat - és ez utóbbival kezdődik
el a multikulturalizmus igazi értelmének a kibontása:
hiszen immár az egyén választása az általa
vállalt identitás, akár a "többfelé tartozás",
és nem az őt körülvevő társadalmi
norma nyomása.
Konferencia multikulturális életutakról
Nos, ezt a gondolatot igyekezett kibontani, körüljárni
az idén májusban Brémában megrendezett nemzetközi
kanadisztikai konferencia, amelynek címe: "Az európai és
kanadai történelem újraértékelése
a nemzeti öntudat, migráció és multikulturális
életutak eredőjében". A széles nemzetközi
összefogással (tekintélyes német és kanadai
állami támogatás mellett), a montreáli, yorki
és brémai egyetemek oktatói-kutatói koordinálásában
és a nyugat-európai kanadisztikai központok hálózatának
égisze alatt megszervezett, a maga nemében páratlan
konferencia a következő két fő célt tűzte
maga elé:
1. újra kell értelmezni az európai történelmet, mégpedig úgy, hogy a 19. században kialakult nemzetközpontú paradigma helyett a korábban is, ma is tipikusabb, és főleg sokkal perspektivikusabb, kulturális interakción épülő paradigma helyeződjön előtérbe;
2. fel kell vázolni a 21. század többoldalú identitásainak, multikulturális politikai egységeinek előrelátható opcióit. Ehhez a legjobb modell az, ahogy a kanadai történelmet átértelmezték: a harminc évvel ezelőtt még két - brit és francia - alapító nemzetből álló hivatalos kanadai éntudat mára egy multikulturális és többfajú programra épülő önképpé vált.
Ez utóbbi cél egy aktuális és megoldatlan
problémából indul ki: Nyugat-Európa vendégmunkás
rétegének integrációs kudarcára már
jóideje keresnek írt. A hatvanas években még
haladónak tűnő válasz végső soron
a chicagói iskola immigrációval kapcsolatos felfogásán
alapult: a diszlokalizált (eredeti helyükről végérvényesen
elmozdított) bevándorlókat re-szocializálni
kell (a befogadó nemzet testébe emelve integrálni).
Ez természetesen nemcsak nyelv-, de kultúravesztést
is maga után von. Kanadai tudósok ezzel szembehelyezkedve
már a negyvenes években előálltak többkultúrájú
koncepciókkal, amelyek aztán a hetvenes évekre olyan
interdiszciplináris megközelítésekké forrták
ki magukat, amelyekben az identitás, etnikum, beilleszkedés
és akkulturáció folyamata egymással összeegyeztetve
és az eredeti kultúra épségben hagyásával
(sőt újabban ápolásával) együtt
alakul.
Ez a modell az, amelyhez a kanadai állam gatekeeper-jei (kapuőrei,
az államhatalom letéteményesei, képviselői,
irányítói) már a 21. századra jellemző
alapelvekkel igazítják tevékenységüket,
és amelyet három alapkoncepció köré csoportosíthatunk:
a sokféleség tisztelete; transzkulturális életutak
elfogadása; mindenkor többirányú opciók
lehetősége (az "egyetlen megoldás", "egyetlen út"
gondolat kiküszöbölése).
Dirk Hoerder professzor, a brémai egyetem történész
tanára, konferenciaszervező, bevezető előadásában
az identitásról azt mondja, hogy az "akkor merül fel,
amikor az egyén szubjektuma találkozik történelmi
és kulturális beállításokkal", majd
hozzáteszi, hogy az ilymódon "többféle identitásokból
redukált, nyilvánosságnak szóló 'identitás'
magában foglalja a többkultúrájú egyén
komplex értékeinek leegyszerűsítését
egy általános képződményre, amely összhangban
áll a redukálók csoport-érdekével és
az általuk képviselt általánosan elfogadott
társadalmi diskurzussal". Azután még hozzáfűzi:
"a 19. század óta tudósok és ideológusok
egyaránt egyetlen koherens történetbe igyekeznek összefogni
nemcsak a különböző nemek látásmódját,
de a fiatalok és öregek világát, az egymással
gazdasági harcban álló ellentétes osztályérdekeket
és a nyelvileg elkülönülő kulturális
csoportokat." Más szóval az identitás: véres
(gazdaság)politika.
A háromnapos konferencia tíz ülését
három nagyobb tömb - és egyúttal a múlt,
jelen és jövő - köré csoportosították.
Az első napon a sokszínűségből redukált
nemzeti öntudatok (főleg múlt századi) kifejlődésével
foglalkoztak különböző megközelítésekben.
A másodikon a (20. század végi) globalizáció
együtthatójaként jelentkező sokszínűségre
ébredés jelenségét és az ahhoz kapcsolódó
dilemmákat járták körül több diszciplinán
keresztül. A zárónapi két ülésen
pedig a sokszínűséget integrálni képes
társadalmi és politikai rendszerek rugalmasságának
21. századi kérdéseit feszegették.
Vallási pluralizmus, mint összekötő erő
A történelmi visszatekintések között érdekes
volt az Ottomán és a Habsburg birodalmak összehasonlítása,
melyből a török származású bochumi
egyetemi tanár, Fikret Adanir azt a következtetést vonta
le, hogy bár mindkét állam sok nép felett uralkodott,
a Balkánon megvalósított vallási türelem,
és az erre, azaz a felekezeti elkülönülésre,
épülő millet-rendszerű társadalom-szervezés
nagyobb arányú önkormányzatot adott az egyes
vallási kategóriák szerint szerveződő
nemzeti kisebbségeknek, mint a Habsburg korona országaiban
bárhol.
Erre a gondolatra rímel, már egy lehetséges jövőt
idézve, a Tariq Modood és Veit Bader által is tárgyalt
vallási képviselet egy multikulturális, multikonfesszionális
államalakulaton belül. Modood mint a bristoli egyetem pakisztáni
származású szociológia-filozófia tanára,
természetesen az angliai muzulmánok helyzetét elemzi,
azt igyekszik a multikulturalista felfogás alapján a (nemzet)állam
testébe beépíteni. A muzulmánok számára
azonban nemcsak vallási értékű az Iszlám,
hanem kulturális meghatározottság, olyannyira, hogy
a vallás közösségtámogató alapállása
részben alá is ássa az angol jog- és államrendszer
majdhogynem szélsőséges egyén-központúságát.
A muzulmán ember elsődlegesen egy vallási közösség
tagja, majd csak azután lép fel egyéni érdekei
érvényesítéséért - éppen
fordított viszonyban az angol-amerikai állampolgársági
meghatározással, amely a törvény előtt
mindenkit egyenlőnek ismer el, és mint ilyen, tulajdonképpen
vak a csoportérdekkel szemben. Ez az ellentmondás csak tovább
nő egy multikulturalizmust valló államszervezet esetében,
hiszen ha a muzulmán ember kultúrájának egyik
meghatározója a csoporthoz tartozás, az ő érdekeit
csak részben lehet tiszteletben tartani egy olyan államban,
amely nem csoportérdekek szerint szerveződik, és nem
ismer el a csoport szószólóiként felszentelt
képviselőket. Az áthidalásra Modood sem a liberális,
sem a köztársasági, sem a szövetségi formákat
nem javasolja. És azzal sem ért egyet, hogy adottnak és
megváltoztathatatlannak kell tekinteni a manapság mindenfelé,
így a társadalomtudományokban is, elhatalmasodott
posztmodern életfelfogást, mely szerint a poszmodern emberre
egy szétszórt, fragmentálódott és feltétlenül
decentralizált (súlypont illetve központ-vesztette)
én-állapot a jellemző. Amit jónak lát,
az egy olyan pluralista államforma, amelyben az egyéni szabadság
úgy van szavatolva, hogy közben ne kelljen elválnia
a közösségétől, és ezt úgy
érné el, hogy az állam elismerné a vallási
központokat, mint az adott közösség szószólóit.
Röviden: demokráciával megspékelt kommunális,
csoportokra épülő államszervezetet lát
a leginkább életképes multikulturális állameszménynek
- egy demokratikus (az egyén jogait is védő) millet-rendszert.
Veit Bader, az amszterdami egyetem német származású
filozófia tanára, maga is az intézményesített
vallási pluralizmus híveként, öt lehetséges
formációt vázolt fel. Abból kiindulva, hogy
a nyugati történelmi kultúrák közül
egy sem mentes domináns vallási struktúráktól,
és még az oly féltékenyen őrzött
laikusság mögött is anglikán, katolikus vagy protestáns
tömegek, befolyásos egyházi szervezetek állnak
a Nyugat minden államában, szűklátókörűségnek
tartja azt az elképzelést, hogy a vallást teljes mértékben
ki lehetne szorítani a politikai közéletből.
Annál akkor már jobb számolni vele, és beépíteni
az állam alkotmányos rendszerébe. Rendszerében
egy teljes skálát vizsgál, amely a domináns
vallási intézményeknek az állammal való
teljes egybefonódásától, a részleges
egybefonódásán, a többvallású (pluralista)
megosztott egybefonódásán át a teljes elhatárolódottságig
terjed. Különféle aktuális államrendek kontextusában
megvizsgálva végül is az állammal össze
nem fonódott plurális vallási intézményrendszer
mellett teszi le a voksot. Emellett azzal érvel, hogy a modern multikulturális
államoknak így is, úgy is szembe kell nézni
a vallási pluralizmussal, mint a többkultúrájúság
egyik (talán éppen legfontosabb) tényezőjével,
másrészt a hatalomba való korlátozott bevonással
el lehet kerülni a vallási radikalizálódást,
hiszen a plurális közeggel való együttműködés
feltételezi a toleranciát. Bader rendszerének tétje,
saját megfogalmazásában, hogy "csak az intézményes
vallási pluralizmus megvalósítása segíthet
a vallási fundamentalizmus politikai kiküszöbölésében".
Edzett és elszánt asszonyok
Némiképp különösnek tűnhet, de egyre
inkább a multikulturalizmus zászlaja alá vonják
a női emancipáció kérdéskomplexumát.
A besorolás maga is feminista alapérveket bizonyít
a domináns patriarkális világfelfogást illetően,
hiszen hogyan lehet a világ népességének potenciálisan
több mint a felét érintő kérdéseket
"multikulturálisnak", azaz valamiféle központi, domináns,
többségi kultúrától eltérőnek
tekinteni? Ezzel együtt a konferencián is külön ülést
kaptak a "nemi- és osztályszerepek alapján történő
kizárás" témaköréhez kapcsolódó
kutatások. A manitobai Adele Perry szórakoztató és
informatív előadást tartott arról, hogy British
Columbia benépesítése során milyen szervezett
módon folyt az "asszony-ellátás" - hiszen a telepesek
túlnyomó többsége önálló,
javarészt fiatal és középkorú, erős
és kalandor indíttatású férfiember volt.
Annak érdekében, hogy ebből a rétegből
az akkori viktoriánus értékrend szerint keresztényi
ihletettségű, családközpontú, törvénytisztelő
állampolgárokat lehessen nevelni, a koloniális hatalom
az óhazából importált dolgos, edzett, elszánt
(és odahaza nincstelen) fiatalasszonyokat, akiknek az volt a feladatuk,
hogy a szabadon kószáló férfielemeket megkössék,
és tisztességes birodalomépítő alattvalókat
faragjanak belőlük. Az 1862-ben, 63-ban és 70-ben ténylegesen
lebonyolított szervezett női bevándorlás bizonyítja,
hogy milyen fontosságot tulajdonítottak ennek a témának.
Természetesen, az akkori félelmek egyik sarkköve a helybéli
lakosságba való önkéntelen beolvadás volt,
hiszen a 19. század közepén még kétszer
annyi őslakos indián élt a területen, mint fehér
telepes, és a fehér asszonyok hiányában a ifjonti
vér akár indián asszonyokkal is beérte. A projekt
nem váltotta be a hozzá fűződő reményeket,
főleg a munkásrétegből származó
fiatalasszonyok vártnál lazább erkölcsi beállítottsága
miatt, és a bevándorlást szervező hatóságok
inkább egész családok letelepítésére
összpontosítottak a továbbiakban. Ettől függetlenül,
szembeötlő, hogy a projekt egész tartama alatt a női
résztvevőket mindössze mint társuló elemeket
tekintették, és a gyarmatosító társadalmat
megteremtő, felépítő és kitevő
férfiemberek megkötésére mintegy csalinak szánták.
A nőknek a társadalom kohézióját
elősegítő eszközként való felfogása
elkísérte a kanadai fejlődést a huszadik század
második felébe, ahogy ezt Franca Iacovetta, a torontói
egyetem kutatójának előadása bizonyította.
Iacovetta a hidegháború időszakában Kanadába
bevándorolt nőkkel szemben alkalmazott állampolgársági
politikát vette nagyító alá, és megállapította,
hogy kimutathatóan működött egy házastársi
viszonyban tartásra törekvés (domestic containment policy).
Korabeli lapok híradásaiból vett esettanulmányai
valamint saját kutatásai alapján arra a következtetésre
jutott, hogy az elvárt családi normákat akár
önkéntelenül áthágó nők hátrányosabb
elbírálásban részesültek állampolgári
jogaik gyakorlása közben, mint a hasonló módon
cselekvő férfiak. Hivatkozik többek között
egy ötvenhatos magyar párra, ahol a férfi erőszakos
magatartása köztudott volt nemcsak a feleséggel, de
a gyerekekkel szemben is. A bíróságok ennek ellenére
éveken át a férfinak ítélték
a gyerekek tartását, mert a sorozatos tettleges bántalmazást
tovább nem tűrve a feleség elköltözött
otthonról - amivel áthágott egy társadalmi
szinten pártolt normát, függetlenül attól,
hogy az adott körülmények között nem tehetett
másként.
Fehér is lehet fehérebb
A multikulturalizmus mintaállamává válás
előtt azért még hosszú utat kellett Kanadának
is megtennie. Vic Satzewich előadása például
azzal foglalkozott, hogy nem kellett feltétlenül színesbőrűnek
lenni Kanadában, hogy diszkriminációval találkozzon
a bevándorló. Előadásának érdekessége
éppen az, hogy a fehér bőrszín potenciáljának
kulturálisan korlátozott voltát fedi fel, hiszen mint
írja, hiába voltak az úgynevezett "perifériális
európaiak" (kelet- és dél-európaiak) fehérek,
az észak-európai és angol-szász kultúrkörön
kívüliségük kirekesztettséghez vezetett.
Megnyilatkozott ez a munkabérek szintjében, az általános
ellátásokhoz és szolgáltatásokhoz való
hozzáférésükben, tanulási és előmeneteli
lehetőségeikben, gyakorlatilag az élet minden területén.
Ahogy asszimilálódtak nyelvileg, és kultúrájuk
elhagyásával, úgy változott "fehérségük",
így például az írek és olaszok voltak
az elsők, akik sikeresen lépték át ezt a megkülönböztető
korlátot. Satzewich, aki maga is ukrán származású,
azt állítja, hogy például az ukrán bevándorlás
ez ellen úgy védekezett, hogy igyekezett tömbtelepüléseket
szervezni, amelynek segítségével megtarthatták
a közös nyelv és kultúra főbb (archaikus)
vonásait a nagynyomású domináns angol-szász
kultúra ellenében. Ugyanígy jártak el a zömében
német nyelvű mennonita telepesek, akik szintén a préri
tartományokban telepedtek meg. Mindkét esetben olyan fajilag
fehér lakosságról beszélhetünk, akikre
a "fehér" mint társadalmi elit-minősítés
nem volt alkalmazható.
Virágozzék száz virág
Érdekes módon a multikulturalizmusra ébredés
is a saját kultúrát idegenhonban is fenntartani törekvő,
nem egészen "fehér" és egyáltalán nem
angolszász népesség, mint például az
ukránok, mennoniták, izlandiak, magyarok, olaszok és
görögök önazonosságának megmutatásával
és ennek irodalmi leképezésével indult meg.
Tamara Palmer Seiler a multikulturalizmusnak a kanadai irodalomban történt
térhódítását tárgyaló
előadásában hivatkozik az egyik első ilyen
kanadai műre, John Marlyn A halál bordái alatt című
regényére, amely egy winnipegi magyar bevándorló
sorsát meséli el az első világháborút
követő években. Feltűnő a könyvet
átható kettősség: a főhős, Sándor
Hunyadi, már Kanadában született, és társadalmi
előrehaladása érdekében mindent megtesz, hogy
beépülhessen az angolszász világba, többek
között úgy is, hogy igyekszik nyilvánvaló
kulturális jegyeit elhagyni - mégis, amikor, nem figyel oda,
azon kapja magát, hogy az apfelstrudel és a goulash ismerős
ízei felett mereng (csak zárójelben: a híres
magyar ételek németes jelölése külön
elemzést igénylő feladat, amelynek egyik - a szerző
által vallott - oka egész egyszerűen az, hogy így
szélesebb olvasóközönségben vezetnek a megfelelő
asszociációkra). E zsenge kezdetek után ma már
el lehet mondani, hogy a kanadai irodalom velejéig multikulturalista,
és most már alig van szerző, aki ne valamilyen etnikai
vagy egyéb kisebbség képviselője volna. Külön
érdekessége a mai kanadai irodalomnak, hogy igen nagy arányban
dél-kelet ázsiaiak (indiaiak - M. G. Vassanji, Rohinton Mistry;
cejloniak - Michael Ondaatje, Shyam Selvadurai; japánok - Hiromi
Goto, Joy Kogawa; kínaiak - Evelyn Lau, Sky Lee, stb.). Egy nemrégen
megjelent antológia görög származású
szerzője szerint "nincs is másfajta kanadai irodalom, mint
multikulturalista; hiszen az irodalmi közélet szereplőinek
túlnyomó többsége nem angolszász vagy
francia eredetű" (Smaro Kamboureli). Nagy vívmánynak
számít, hogy nemcsak a különböző bevándorlók
leszármazottai szólalnak meg irodalmi alkotásokkal,
hanem az őslakos indián népesség is saját
hangjára talált egy sor rendkívül tehetséges
íróban (Thomas King), költőben (Lee Maracle),
drámaíróban (Tomson Highway).
A gyarmatosított visszavág - az irodalomban
A multikulturalizmust csak egy kis lépés választja
el a posztkolonializmustól, amely a nevéből is adódóan
a gyarmatosítás utáni helyzettel, a gyarmatosító
és gyarmatosított kultúra kölcsönhatásával
foglalkozik. Radhouan Ben Amara a szardíniai Cagliari egyetem tunéziai
származású tanára olyan francia nyelvű
szövegeket elemez, amelyet arab íróik kifejezetten nehezen
érthetőnek, vagy akár érthetetlennek szánnak
a franciaországi francia olvasóközönség
számára. Előadásában franciául
író észak-afrikai szerzők speciális
írói eszköztárát vette szemügyre,
akiknél az írás politikai, kulturális, sőt
becsületi aktus: a franciák, mint gyarmatosítók
által kisajátított, "orientalista" arab létük
visszavételét hajtják végre ezek az írók
egy hasonló folyamat keretében. Ennek során arab nyelvi
gondolkodásukat egy attól idegen nyelv idomításával,
saját belső szabályainak felforgatásával,
különös metafora-társítások rögzítésével
egy furcsa, idegen, nehezen vagy egyáltalán nem érthető
francia közegbe ágyazva hoznak létre olyan alkotásokat,
amelyeket igazán csak arab nyelvi ismeretekkel, gondolkozási
sémákkal lehet megérteni. Ez egyfajta re-kolonizáció,
amelyet a gyarmatosított hajt végre a gyarmatosító
hátrahagyott nyelvi hagyatékán, magán a nyelven.
Epilógus helyett
A konferencia fő tanulsága, hogy az öreg kontinens
is egyre inkább felfigyel az egyének belső mozgására,
a homogén kulturális blokkok tarthatatlanságára,
a különböző kultúrák egymás
mellett élésére, és egyre nagyobb jelentőséget
szentel az olyan sorsoknak, amelyeknek megadatott a többoldalú
kultúrák felölelése, és akik maguk is
hidak emberek, régiók, kultúrák között.
Az élenjáró kanadai modellt például
véve a hagyományosan fejlettebb, kitekintőbb észak-európaiak
(hollandok, svédek) már egyre inkább integrálják
a multikulturalitást nemcsak belső állami intézményeikben,
de alkotmányukat is ennek szellemében alakítják
át.
Hova vezet mindez, mondjuk a közép-kelet-európai
térség, és ezen belül Magyarország számára?
Talán ahhoz, hogy most már, szinte egy évszázadnyi
áldatlan történelem-kereke visszaforgatás helyett,
szembenézzünk azzal a valósággal, amivel már
akkor sem néztünk szembe: olyan világban élünk,
ahol sokfajtájú, sok nyelvű, sok kulturájú
emberek érintkeznek egymással, és ezeket nem figyelmen
kívül hagyni, dominálni, vagy magunkhoz idomítani
kell, hanem másságukat nemcsak elfogadni, de még tisztelni
is. A sokféleség ugyanis kifejezetten érték,
méghozzá az egyöntetűségnél lényegesen
magasabbrendű érték.
A tisztelet pedig nem azt jelenti, hogy a másikat a maga hazájában,
tőlünk távol, a hozzá hasonlók népes
körében tisztelem, hanem mint mellettem, körülöttem,
velem együtt élő, dolgozó, tevékenykedő
embert - velem mindenben egyenrangú félt, mint "földimet".
Az Európai Unióba igyekvő Kárpát-medence
hamarosan rá fog jönni - rá kell jöjjön -
a különböző fejlődési rendellenességek
kiküszöbölésének hosszú és gyötrelmes
útja folyamán, hogy bizony mennyire "földijeik" vagyunk
mi itt egymásnak, és hogy a sok közös hasonlóság
mellett mennyire eltörpül a különböző nyelveken
szólás...
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu