Ebben a fejezetben azt mondjuk el, miért kellett Johann Dietz
brandenburgi seborvosnak megmosakodnia. Mindenekelőtt azért,
hogy a víz fölé hajolván, az ő három
évszázaddal ezelőtti szemeivel pillanthassuk meg azt,
ami a vízben tükröződik. Ő maga persze,
mint azt rövidesen tapasztalni fogjuk, ennél jóval kézenfekvőbb
okból érezte indíttatva magát, hogy 1868 kora
őszén a lerombolt budai alsóvárosból
a Duna-partra siessen.
Johann Dietz Halle városában született, korán
árvaságra jutott, és így a szokásosnál
is nagyobb nélkülözések közepette tanulta
ki a borbélymesterséget. Az évekig tartó csavargásnak
nem dologházban vagy börtönben, hanem kaszárnyában
szakadt vége: Berlinben egy toborzás alkalmával beállt
a választófejedelem katonái közé. Eleinte
Cöllnben, a mai Kelet-Berlin közepén, később
a spandaui erődítményben teljesített szolgálatot;
innét vezényelték át, a császár
és a választófejedelem közti megállapodás
értelmében, a hatezer főnyi brandenburgi gyalogsággal
együtt a magyarországi hadszíntérre.
Mindez nem sok, ám ezt a keveset is csak azért
érdemes tudni róla, mert, mielőtt mosakodni megy,
ő válik szemtanújává a néhány
héttel később Zenta mellett eltűnt Károlyi
István emlékezetes haditettének, amelynek alkalmával
a fiatal magyar vitéz meg fog sebesülni a bal karján.
Igaz ugyan, hogy elbeszélői hatalmunknál fogva mi
kapcsoljuk össze az események láncolatát, ám
az is igaz, hogy magát az eseményt, amelyről ennek
a fejezetnek szólni kell, Johann Dietz réges-rég megsemmisült
szemével vesszük észre. Ezért egy pillanatig
azon is el kell töprengenünk: ugyan mit ér az elbeszélő
hatalommal feltárt oksági összefüggés, ha
sem a cselekmény bonyolításában nem vehetjük
hasznát, sem a hős portréját nem rajzolhatjuk
meg általa? Úgy kell tudomást vennünk észleléseink
és vélekedéseink mindenkori tárgyáról,
ahogy a huszadik századi utas pillantja meg a látnivalókat
a vonat vagy a busz ablakán keresztül: egy tört másodpercre
nagyon közel kerülhet hozzájuk, de nincs módja
elvegyülni közöttük. (...)
A Budavár ostrománál keresztény fogságba
esett Kártigám nevű török kisasszonynak 1686.
július 21-én, a lőportorony robbanása előtti
napon fel kellett volna szállnia arra a bárkára, amelyen
Abdurrahmán pasa a várban rekedt előkelő asszonyokat
és lányokat próbálta kimenekíteni. A
tervek szerint a várbeli janicsároknak a Fehérvári-kapunál
kitörést kellett megkísérelniük, részint,
hogy eltereljék az ostromlók figyelmét az éppen
induló bárkáról, részint, hogy tönkretegyék
a tabáni domboldalon felállított ostromágyúkat;
ezzel egyidőben erősítésnek kellett volna érkeznie,
áttörve az ostromgyűrűn Sóskut és
Tárnok felől, a nagyvezír táborából.
A bárka eltávolodik a Vízivárostól,
és egyelőre baj nélkül úszik dél
felé, a Duna ugyanis még csak észak felől van
elzárva; a próbálkozás mégsem jár
sikerrel, mert a Bottyán János vezénylete alatt álló
naszádos hajdúk a Csepel-szigetnél rajtaütnek
a bárkán, s a menekülő nőket, valamint
azok szolgálóit mind egy szálig foglyul ejtik. A jelenetnek
szemtanúi azok a magyar lovasok, köztük az előző
fejezetből ismerős Ottlik és Palásti, akik
rövid pihenő után, Dünewald parancsa értelmében
át fognak úsztatni a túloldalra; s így kézenfekvő
lenne leírnunk azt a megindító jelenetet, amelyben
a szépséges Kártigám epekedve törli könnyeit
a megláncolt kezében lobogó kendőcskével,
Károlyi István pedig szánakozva tekint rá.
Sokféle szívbeli tusakodások és bonyodalmak
fakadnának ebből a találkozásból, ha
ezt nem tenné lehetetlenné három lényeges körülmény.
Először is, Károlyi István nincs a
magyar lovasok közt, mert a Szatmár vármegyei bandériumot,
éppen az ő vezetésével, már előzőleg
a Fehérvári-kapuhoz vezényelték. Másodszor,
Kártigám, aki a következő fejezet során
Bécsben, a mariahilfi templomban viruló hajadonként
fog a szemünk elé kerülni, valamiért lemaradt a
bárkáról: talán elbújt, vagy a kavarodásban
elfeledkeztek róla. Bent reked az ostromlott várban, ott
esik majd fogságba, mint azt Johann Dietz halott szemeivel rövidesen
látni fogjuk. Végül pedig, ami a legsúlyosabb
akadály: itt kell bevallanunk, hogy a szépséges fogolykisasszony,
Kártigám, aki majd 1697-ben lesz tizennyolc éves,
amikor bátyját, Ahmedet a drinápolyi ügyvivő
harminc dukátért eladja a spanyol király bécsi
követének, aki tehát, mármint Kártigám,
Buda visszavívásakor legfeljebb növendék gyereklány
lehet: fogságával, szépségével és
egyéb jellegzetességeivel együtt a puszta képzelet
szülötte. Fogalmazhatunk úgy is, hogy Károlyi Istvánnal
vagy Veteranival ellentétben, akik a maguk idején kétségkívül
létező személyek voltak, a fogolykisasszony Kártigámot
az elbeszélő, élve a ráruházott hatalommal
és a belé vetett bizalommal, önkényesen kitalálta.
S nem titkoljuk az olvasó előtt, hogy az igazi bonyodalmak
forrása ez lesz. (Függetlenül attól, hogy a képzelet
szülötteit kitartóbban lehet szeretni, mint bárki
mást, mert éppúgy nem hűtik le a vonzalmat,
ahogyan vágyainkat sem engedik megcsömörleni.)
Aznap, július 21-én Johann Dietz brandenburgi seborvos
ott volt a Fehérvári-kapu közelében, ahol a Barkóczy-huszárok
visszaverték a várból kitörni próbáló
janicsárokat. Dietznek a csonkoláson és a kötözésen
kívül, ami persze lefoglalta ideje legnagyobb részét,
az volt a feladata, hogy vizsgálja át a holttesteket, s gyűjtse
össze, majd pedig tisztítsa meg azokat az értéktárgyakat,
főleg óráról és ékszerekről
van szó, amelyekre a brandenburgi tisztek előjegyzés
útján igényt támasztottak. Nem tudjuk, vajon
Dietz a spandaui parancsnok, Weiler ezredes vagy Schöneck alezredes
megbízásából folytatja-e tevékenységét,
ezt ma már nehéz volna kideríteni; úgy sejtjük
azonban, hogy főleg a saját zsebére dolgozik.
Miután az olvasó joggal feltételezheti,
hogy a katonák és a tisztek, az élők, már
amúgy is végigfosztogatták a holtakat, magyarázatot
kell adnunk rá, miért van szükség Dietz szakértelmére.
Nos hát, azért, mert olyan az emberi természet, hogy
az ember nyel. Egy kicsit pontosabban: olyan az emberi természet,
hogy némely emberek másokat változatos módszerekkel
megfosztanak életüktől; a sarokba szorított áldozatoknak
pedig, főleg tömeggyilkosságok áldozatainak,
megvan az a szokásuk, hogy nyelnek. Lenyelik a pénzüket,
ha van pénzük, és apróbb értéktárgyaikat,
pedig láthatják előre, hogy annak már semmi
hasznát nem veszik. Így volt ez mindig, amióta világ
a világ (vagy legalább amióta megtanultuk becsülni
a drágakövet és a nemesfémet), s így is
lesz ez mindig, míg csak ember él a földön. De
olyan ügyes kezű seborvos, mint Johann Dietz, nem volt és
nem lesz mindig a spandaui parancsnok emberei közt.
Bámulatos, mi mindent le nem tud nyelni az ember, ha rádöbben,
hogy rövidesen úgyis meg kell halnia! Mert az arany- vagy ezüstérmék
érthető, hogy lecsúsznak; de talált már
Dietz karkötőt, zsebórát, kanalat, sőt
egyszer egy rubintokkal kirakott kis aranypohár is előkerült,
öröm volt nézni. (Érdekes módon a kanálnak
volt a legnagyobb sikere. Mondta Schöneck, hogy szép emlék
lesz, és hogy otthon, Spandauban ezzel eszi majd a levest.)
Szeretnénk a leírásnak ezen a pontján
tapintatosak és visszafogottak lenni. Mellőzzük Dietz
tevékenységének részleteit és mesterfogásait.
Arról is hallgatunk, milyen eredetűek azok a zsíros
kenőcsök és csodaszernek számító,
hüvelykujjnyi aszalt húsdarabok, amelyek a török
kézen lévő erődítmények visszafoglalása
után terjedtek el a sziléziai és a brandenburgi patikákban;
az osztrák, a bajor és a pfalzi patikákról
meg már végképp nem is beszélve. Éppen
csak megemlítjük, nem próbálunk magyarázatot
adni rá, hogy tíz évvel később, amikor
Dietz egy bálnavadász-hajón fog szolgálatot
teljesíteni a norvég partok és Izland között:
a bálnazsír kiolvasztásában az egykori seborvos
éppoly ügyesnek bizonyul majd, mint a tapasztalt bálnavadászok.
Imakönyvét is magával fogja vinni, s büszkén
mutogatja majd, hogy az ugyanolyan bőrbe van kötve, amilyenbe
magunk is kötve vagyunk mindannyian, mi két lábon járó,
anya szülte könyvek, elbeszélők és olvasók.
Legyen elég annyit mondanunk Dietzről, hogy alapjában
véve jólelkű ember volt, és hogy volt egy borotvaéles
kése (eredetileg az is volt, borotva, csak éppen hegyesre
lett köszörülve és meg lett erősítve
a nyele.)
Dietzet ritkán hagyták egyedül dolgozni, többnyire
segédet rendeltek mellé: egy Hass, vagyis Gyűlölet
nevű szakaszvezetőt, aki a háborús idők
előtt böllér volt Új-Ruppin környékén,
értett a nagytestű állatok bontásához.
Tehát az emberi testek bontásához is értenie
kellett. A hasfalon ejtendő Y alakú vágást
mindenestre Dietztől tanulta; s amikor meghallotta, hogy a magyar
nemesek legtöbbjének neve ipszilonra végződik,
szavajárása lett: "Gyere, kuvasz, magyar nemest hasítok
belőled!" Így társalgott a holttesteivel. Hass ugyanis
megintcsak jóval kedélyesebb lélek volt, mint azt
a neve sugallja. Nem annyira segítenie kellett volna munkájában
Dietzet, inkább szemmel kellett volna tartania; ő azonban
fél szemét behunyta, másik szemét pedig a fönti
módon megszólított holttestek hasüregének
tartalmára irányította, olyasmit gondolván,
hogy: kaparj, kurta, neked is jut. Hát ő kapart.
Így már az is érthető, mit keresett
aznap, 1686. július 21-én Dietz és Hass a Fehérvári-kapu
környékén. Az ostromnak abban a szakaszában a
török holttestek közül még viszonylag kevés
volt a keresztények számára hozzáférhető,
a különösen gazdag zsákmányt ígérő
zsidó tetemek pedig még életben voltak az ostromlott
falak mögött. Amikor tehát a Fehérvári-kapunál
felhangzott a harci lárma, ő a helyszín közelébe
sietett, s a tabáni házsoroknál, egy baromifiól
mögül kinézegetve szemtanúja volt a magyarok vitézségének.
Főleg egy fiatal tisztre figyelt fel, aki lovával (szép
sötét pej lova volt, Dietz megjegyezte) egymaga rúgatott
neki három janicsárnak, akik ágyúrontó
szerszámokat cipeltek az egyik bajor üteg felé.
(Említettük már, hogy másnap innét fogja
lőni Gonzales tűzmester a gyújtóbombát
az ostromlott erősség lőporraktárába.)
Ez a bátor ember a küzdelem hevében, amikor aztán
egy török lovassal csapott össze, kapott egy jókora
vágást a bal karjára, ahol nem védte páncél.
A részint elesett, részint a Fehérvári-kapun
visszafutamodó ellenség láttán elősiető
Dietz maga kötözte be a sebet, amely, ha súlyos volt is,
nem lohasztotta le a fiatal magyar harci kedvét. Sápadt arcát
nem is annyira a fájdalom, inkább az elszántság
torzította el, és mihelyt a seborvos befejezte a kötözést,
ő visszaült a lovára, hogy utolérje a többi
magyar, akik egy imént érkezett parancs értelmében
a Sas-hegy felé vágtattak. Ott, a porfelhőből
és a zajokból ítélve, szintén lehetett
valami csetepaté.
Dietz és Hass körülnézett: a magyarok
tehát elmentek, a kapubástya felől pedig takarnak
a szélső tabáni udvarok sövényei, a várból
most nemigen fognak lövöldözni rájuk. Így
hát zavartalanul nekiláthattak a lenyelt kincsek, belekben
lappangó csecsebecsék utáni kutatásnak. Kezdhették
felbontani a még párolgó holttesteket.
Munkája során Dietznek tapasztalnia kellett, hogy
élet és halál nem úgy áll szemben egymással,
ahogy azt képzelni szokás. Látott embereket, akik
még sértetlenek voltak, még jártak és
beszéltek, mégis észre lehetett rajtuk venni, hogy
nevük az élet számadáskönyvében át
van húzva. És látott holtakat, akik percekkel azelőtt
még élők voltak. Látta, hogy nincs már
bennük élet; ám azt is érezte, hogy az élet,
amely nincs már bennük, még ott van körülöttük
egy darabig. Finom idegzetével, amely gyakran jellemző a
gyáva emberekre, főleg a gyávaságukat leplezni
kényszerülőkre, mindannyiszor megérezte azt a
súlyos gőzkört, amelyet páraléleknek hívnak
a sztoikus bölcselők.
Ezúttal is így volt. A három janicsár
fölé hajolva (az egyiket egy kardcsapás harántirányban
hasította szét a gerincoszlopig, a másik kettő
nagyjából épnek látszott), szinte megfojtották
azok az észrevétlen rezdülések, azok az el nem
hangzott sóhajok, amelyek az elmetszett életfonal utolsó
rostjai voltak; olyannyira, hogy Dietz, noha szánalmat vagy részvétet
nem érzett az ellenség iránt, kis híján
felüvöltött a kétségbeeséstől.
Úgy érezte, hideg szíve mindjárt füstölgő
szénné perzselődik (mint azok a jobb kéz felé
kiálló gerendavégek).
De közben dolgozott: ügyes kézzel, megbízhatóan.
Az egyik holttest feltűnően csinos fiú volt. Legfeljebb
tizenhét vagy tizennyolc éves lehetett, még nem serkedt
a bajsza. Az ő közelében Dietz különösen
erősnek érezte a gőzbúrát; mintha a
távozni kényszerített lélek a szokásosnál
is nagyobb erővel tapadna a test külső felületéhez.
Csakhogy mindjárt a következő pillanatban észrevett
valamit, amiből megértette, hogy a sűrű pára
valójában az ő pórusaiból tör fel,
és a titkos remegés az ő lábikráiban
lakik. Amikor ugyanis félrehajtogatta a fiatal test felsőruházatát,
majd késével, amellyel a szokásos módon a hasüreget
akarta megnyitni, kettérepesztette a fodros inget, látnia
kellett, hogy a holttest igazából női test; kár,
hogy erre nem hamarabb jött rá. Illetve mégsem kár:
mert mit is tudott volna csinálni vele?
Letette borotvából köszörült sebészkését
(mondogatta, hogy ez az ő kardja, pedig volt igazi kardja is), cirógatni
kezdte a melleket, amelyek még langyosak voltak; kár, hogy
nem él. Illetve mégsem kár, mert akkor nem lehetne
cirógatni. Ekkor érte Dietzet a következő meglepetés:
cirógatás közben észlelnie kellett valamit, ami
egyértelműen az élet jele volt.
Arra már nem volt ideje, hogy odahajoljon és meghallgassa
a női test szívét (Hassnak pedig hiába szólt,
mert a szakaszvezető egy friss lelettel foglalatoskodott, és
ügyet sem vetett rá; Gyűlöletnek hívták,
de hívhatták volna Béljósnak is). A női
testhez tartozó szépséges arc bíborvörösre
gyulladt, és a lassan szétnyíló ajkak közül
szavak törtek fel, valamilyen távoli nép nyelvén,
amelyet a brandenburgi seborvos nem értett. És nemcsak nem
értette, de annyira meg is rémült, hogy felugrott, és
négy vagy öt lépést hátrált; egészen
addig, amíg neki nem ütközött egy bölcs, öreg
körtefának, amelyet még a híres Oroszlán
pasa ültetett, mielőtt a selyemzsinórt megkapta volna
(hosszú életűek lehettek azok a nagyra növő,
régi körtefák), és amely idén, 1686-ban
érlel utoljára gyümölcsöt.
Szegény Dietz ijedtében ottfelejtette a földön
kedvenc borotvaéles kését; és amikor majd a
mosdás után, amelyre megíratlan fejezetünk végén
kerül sor, visszamerészkedik érte, már nem fogja
megtalálni; soha többé nem lesz olyan kézhezálló,
finom kése, mint ez volt! Mert még ugyanebben a pillanatban
ismét kinyílt a Fehérvári-kapu; török
lovasok nyargaltak ki a várból. Gyűlölet szakaszvezetőt,
aki nem tudta időben kiszabadítani ujjait a térdével
satuba szorított holttest bordái közül, megragadták
és vonszolni kezdték. A következő pillanatban
török lovasok bukkantak fel szemből, a Sas-hegy felől
is: azon kevesek, akiknek a nagyvezír seregéből sikerült
áttörniük az ostromzár brandenburgiak által
őrzött szakaszán. Mire a várbeli szpáhik
megfordultak, és Hasst még mindig magukkal vonszolva, diadalordítással
zúdultak be a Fehérvári-kapun, amely a nagyvezír
lovasait kergető (a Sas-hegy alól tehát ismét
visszakanyarodó) Barkóczy-huszároknak éppen
az orruk előtt csapódott le. Ama kisebb-nagyobb török
hadisikerek egyike volt ez, amelyek, ha meggátolni nem tudtáik
is, néhány héttel késleltették Buda
visszafoglalását.
Sem azt nem állítjuk, hogy Johann Dietz a rémülettől
és a körülötte gomolygó lelkektől elhalványodva,
láthatatlanná vált, sem pedig azt, hogy a tabáni
arnót kocsmáros, aki a körtefára gondot viselt,
míg családjával együtt be nem költözött
a várba (ahol majd szeptember 2-án hiába mutatja a
nyakában függő keresztet, azt egy kéz onnét
letépi), az arnótok szokása szerint fejmagasságban
bemeszelte a fa törzsét, s így a brandenburgi seborvos,
falfehérre sápadt arcával és piszoktól
kérges köpönyegével hozzáforradt a körtefához.
Csak annyit állítunk, hogy nem vették észre
sem a körtefa mellett elvágtató szpáhik, sem
az előbbieket üldöző magyar huszárok.
Szeptember első hetében ez a körtefa meg volt
már tépázva, de a tetején, ahol nem voltak
letördelve a gallyak, még aranylott a gyümölcs. Egy
ilyen puhára érlelt, illatos gyümölcsöt forgatott
a kezében Johann Dietz még akkor is, amikor a másfél
napja keresztény kézre jutott budai vár füstölgő
házsorai közt holttestek után indult kutatni. Mielőtt
a Fehérvári-kapun feljött volna, lent a Tabán
szélén régi jó ismerősként üdvözölte
a halálra ítélt körtefát, amelynek tövét
éppen fűrészelni kezdték a bajor katonák,
és amely Dietz üdvözlésül megemelt kalapjába
egy aranyszínű, érett körtét hullatott.
Tegnapelőtt, vagyis 1686. szeptember másodika óta
harci cselekmény híján, lévén a budai
vár elfoglalva és a védők a lakossággal
együtt nagyobb részt lemészárolva, kisebb részt
foglyul ejtve, a keresztények sorai közt nem történt
újabb sebesülés; hacsak nem számítjuk
a baleseteket, például hogy a megrongált falak imitt-amott
rádőltek a zsákmányt kereső győztesekre,
és hogy a zsidók utcájában a vallatáshoz
használt fáklyák egyike vigyázatlanságból
hozzácsapódott egy puskaporral töltött kecskebőr
tömlőhöz. Dietznek tehát nem kell a sebesültekkel,
sem a betegekkel foglalkozni, mert aki az előző napokban
sebesült meg, az már úgy is meghalt, ha pedig nem halt
meg, akkor úgyis megmarad. A dögvész kitörésére
csak négy vagy öt nap múlva kell számítani,
akkor azonban számítani kell rá a temetetlen holttestek
miatt; sok van belőlük és nyáriasan meleg az
idő. Dietznek igyekeznie kell, minden idejét az ellenséges
halottakra kell szánnia; ki tudja, miféle kincseket nyeltek
le utolsó perceikben.
A seborvos az egyik beomlott épületben, közel
a Duna felőli várfal üresen tátongó helyéhez,
hat vagy hét holttestet pillant meg, akik negyvennyolc órával
ezelőtt még asszonyok és gyereket voltak. Valami fehérséget
is lát az egyik sarokban, és amint közelebb lép
(meg aztán a szeme is kezd hozzászokni a homályhoz),
akkor veszi észre, hogy azok papírlapok, sűrűn
teleírva, tehát nem szentel nekik valami nagyon sok figyelmet.
Leguggol az egyik holttest mellé, és előveszi a bicskáját
(merthogy a sebészkés nem került elő), de mindjárt
hátra is hőköl, mert a mellkasból vagy a hasüregből
morgáshoz hasonló hang hallatszott: mintha egy dühös
kutya bújt volna bele a tetembe, s belülről szaggatná
annak zsigereit.
Dietz a szagokból ítélve rájön,
hogy ezek nyilván a bomlás gázai, azok vándorolnak
a női test egyik odvából a másikba, s ettől
a felismeréstől megnyugszik. Majd rögtön arra is
rájön, hogy inkább mérges rovarok, darazsak vagy
bögölyök fúrhattak lyukat, s azok zümmögnek
odabent a hasfal mögött; ettől az újabb felismeréstől
még inkább megnyugszik. Bár igaz, hogy az óvatosság
nem árt: még az apró, zöld legyek, sőt
néha még a nyitva maradt szemekre mászó meztelen
csigák is megmarták Dietzet, egyszer pedig egy patkány,
aki befészkelte magát a vékonybél kanyarulatai
közé, beleharapott a seborvos hüvelykujjába (csoda,
hogy akkor Dietz meg nem halt).
És valóban: valami feketeség repül
ki a tátva maradt szájból, nekicsapódik a seborvos
arcának, majd kiröppen a lyukon, ahol ajtó volt valaha.
Ekkor szorítja össze Dietz mellkasát a rémület.
A dögtetemben, akinek altestén világosan látszottak
a halálát okozó erőszak nyomai, a seborvos
hirtelen ráismer arra a leányra vagy fiatalasszonyra, akit
július 21-én, a tabáni körtefa mellet férfinak
és halottnak nézett, amíg meg nem győződött
e hiedelmek ellenkezőjéről. Most már biztos,
hogy haló poraiban hever a kövön (bár ami halmazállapotát
illeti, porra még csak nem is hasonlít), csakhogy bosszút
állhat: mert előfordul, hogy a meggyalázott női
hullák elkapják a föléjük hajló,
gyanútlan férfi csuklóját, és közösülésre
kényszerítik. (Sziléziában lehet ilyen esetekről
hallani.)
Ám Dietz nem elsősorban ettől rémül
meg, hanem inkább attól, hogy a vészjósló
zörej néhány pillanatra elhallgatott ugyan, de aztán
ismét felhangzott, méghozzá a szoba túlvégéről,
ahol a teleírt papírok vannak. Most veszi csak észre
Dietz, milyen szélesek ezek a papírlapok: mint megannyi párnahuzat,
vagy kisebbfajta lepedő. Ugyan kinek volt ideje az ostromlott Budán
összeírni ezt a sok szöveget? Amikor pedig azt is látja,
hogy a papírhalom kissé felpúposodik (hátha
valamit odarejtettek alá), rémületénél
erősebb lesz a kíváncsisága, s lövésre
készen tartva pisztolyát, odalép a sarokba.
A terjedelmes kézirat, legnagyobb meglepetésére,
németül volt írva; kár, hogy a sötétben
csak egy-egy félsort volt képes kibetűzni. Pedig a
szöveg érdekelte volna: az egyik lapon tengeri csata zajlott,
a másikon mérgezési jelenet; a harmadik, találomra
felvett lapon pedig éppenséggel Dietz, vagyis nyilván
egy névrokona szerepelt. Annyit bírt elolvasni, hogy ez a
bizonyos Dietz belép egy romos vagy inkább kifejezetten beomlott
épületbe (ez valami háborús történet
lehetett, mert szanaszét heverő holttestek is vannak említve
benne), és annak egy sötét helyiségében
találkozik a szépséges Kártigámmal.
Ekkor azonban hátraugrott és elejtette a papirost,
mert ismét felhangzott a zaj, és a papírhalom annyira
fel volt már púposodva, hogy mindinkább kezdett egy
hámló héjú, óriási tojásra
hasonlítani. Most vette csak észre (ugyanis belelépett
valamibe), hogy mások is felfedezték már a kéziratot,
s hasznát is vették jó egészséggel,
bár nem annyi tisztességgel, amennyit ez a szép történet
megérdemelt volna. Ettől Dietz annyira feldühödött,
hogy elfeledkezve minden félelméről, ismét
odalépett, és két marokkal kezdte a lapokat hajigálni
szanaszéjjel; de most meg mintha egy óriási hagymáról
húzgált volna le újabb és újabb héjakat:
a lapok alól megintcsak teleírt lapok bukkantak fel. Most
már sikoltozott és nyöszörgött a kézirat.
Dietz azonban, ahogy az jó seborvoshoz illik, erélyes
mozdulatokkal folytatta az operációt, s nemhiába fáradozott,
mivel néhány perc múlva előkerült a címlap.
Azt már könnyű volt elolvasni: szép nagy fraktúra-betűkkel
volt írva, kürülcirkalmazott keretbe foglalva, s ezt a
keretet röpködő, illetve röptükben trombitáló
angyalkák tartották a négy sarkánál
fogva, azonkívül a következőképpen hangzott
(mármint az írásmű címe, nem a trombitaszó):
A Buda visszavívásakor keresztények fogságába
esett Kártigám nevű
török kisasszony csodálatos igaz története,
írta Menander.
Dietz elgondolkodott egy kicsit, miért is rémlik oly
ismerősnek ez a név (holott esküdni mert volna rá,
hogy nem olvasta Menander műveit); nem volt azonban ideje végiggondolni,
mert a legalsó, beíratlanul hagyott papírlap fülsértő
reccsenéssel kettészakadt, és Dietz, miközben
csaknem kiesett reszkető kezéből a pisztoly, csapzott
hajfürtöket pillantott meg. A következő pillanatban
ismét megnyugodott, nem először és nem utoljára,
mert rájött, hogy: alighanem a szerző, Menander kuporog
a saját maga által fogalmazott mondatok alatt. Egyike lehet
azoknak a vakmerő tudósítóknak, akik a most
zajló fejezet évében, 1686-ban elárasztották
egész Európát olyan valósághű,
annyira eseményközeli beszámolóikkal, hogy azok,
amikor szinte még be sem következett a szavaikban forgó
esemény, máris a könyvárusok pultjain pompáztak,
szerte a földrész minden tájékán. Ez a
Menander tehát (így okoskodott a seborvos) halált
megvető bátorsággal belopakodott a várba, mivel
keresztény szemmel, mégis az ostromlottak nézőpontjából
kívánta megörökíteni világraszóló
győzelmüket; és most emitt lapul.
De ha tényleg ő Menander, akkor miért bujkál?
Kitől van félni valója? S mintha a választ
akarná szemléltetni, Dietz nekiszorította pisztolya
csövét a csapzott hajfürtöknek.
Rémülettől eltorzult, elgyötört
arc nézett vissza rá: egy hét vagy nyolc éves
kislány órák alatt megvénült arca. Dietz
felsóhajtott, elrakta pisztolyát, és jelekkel a gyermek
értésére adta, hogy: nem fog bántódása
esni, jöjjön elő a teleírt sorok közül;
az pedig, némi habozás után, szót is fogadott.
A seborvosnak megesett a szíve rajta, és odaadta neki a körtét,
amelyet egész idő alatt önfeledten szorongatott a bal
kezében; a gyermek pedig cuppogva szívogatta a puha gyümölcsöt,
mint aki még nem tanulta meg (pedig az utóbbi két
nap alatt megtanulhatta volna), hogy ezen a világon harapni kell,
s azután persze köpni vagy nyelni.
Mindez igen gyorsan zajlott. A seborvosnak csak annyi ideje volt
(közben eltűnt a körte, jóformán felszívódott
a gyermek szájában), hogy eszébe jusson: így
tehát ő lesz
|
keresztények fogságába esett KÁRTIGÁM nevű Török Kisasszony, akinek csodálatos igaz történetét MENANDER |
Mire a gyermek elmosolyodott, és megrázta a fejét.
Ám annyit még Dietz is tudott a törökökről,
hogy náluk a bólintás nemet jelent, a fejrázás
igent, mert ők mindent fordítva csinálnak. Tudta ő,
mit hogyan kell értelmezni, ismerte a dörgést; ettől
aztán végképp megnyugodott. Kézen fogta Kártigámot,
és kivezette a diadalmámorban úszó, vigasztalan
utcára, ahol ekkor alig volt világosabb, noha kora délutánra
járt még csak az idő, mint a föntebb írt
beomlott épületben. Vannak történetünknek
mozzanatai, amelyek során felhők homályosítják
el a napot: porfelhő vagy felhőként kavargó
madársereg; egy kicsit később, amikor majd ősziesre
fordul az idő, alacsonyan szálló esőfelhők
is. Nem azért írjuk ezeket a felhőket, hogy ily módon
próbáljuk leplezni mindazt, amit elbeszélői
tekintetünkkel ma úgysem vehetünk észre, inkább
csak azt jelezzük, hogy történetünk láthatára
összezsugorodik némelykor, így ebben a megíratlan
fejezetben is. (...)
Azt viszont nem hallgathatjuk el, hogy valaki mégiscsak
észrevette július 21-én a körtefa törzse
mögött megbúvó Johann Dietzet, méghozzá
az a fiatal magyar tiszt, akit kevés idővel azelőtt
kötözött be a seborvos. Ez a fiatal férfi, miután
a menekülő szpáhik mögött bezárult
a Fehérvári-kapu, s a bástyafalról szórványosan
lődözni kezdtek a magyar lovasokra, valamin összevitatkozott
egy tiszttársával. Egy pillanatra mindketten megállították
lovukat; a másik magyar, szintén fiatal, de már tapasztaltnak
látszó férfi, csúnyán káromkodott,
az öklét rázta, majd megsarkantyúzta lovát,
és elvágtatott. Az előbbi magyar ellenben, aki a fejezet
közepe táján, fél órával ezelőtt
kapott egy vágást a bal karjára, leszállt lováról,
és a körtefához ment, hogy annak egyik lehajló
ágához kösse az állatot.
Ekkor pillantotta meg Dietzet, vagy egy kicsit hamarabb, mert
ekkor már mutatja, hogy a bal karján átvérzett
a kötés. Tégy jót velem, borbély uram,
kötözd újra, nem kívánom ingyen. Azt mondták
nekem, hogy ő volt a szatmári tartománygróf
nagyobbik fia, később állítólag elesett
Szeged környékén. De az is lehet, hogy nem a karja vérzett,
hanem a mellkasán kellett egy frissen kapott szúrást
bekötözni: erre Dietz nem emlékszik pontosan, mert a szó
szoros értelmében magán kívül van a még
nem egészen kiállott rémülettől. (Mondottuk
róla, hogy alapjában jólelkű ember, de azt már
nem állítottuk, hogy bátor is.)
Látott hosszúkás, mozgó dolgokat,
azok voltak az ujjai; látott fehéret, az volt a gyolcs; látott
pirosat, az volt a vér. Mindezt azonban távolról látja,
majdnem olyan messziről, mint azt a sebesültet, aki lovát
kötőféken vezetve, csüggedten és kimerülten
botorkál a magyar huszárok szállása felé;
vagy mint azt a szép fényes tallért, amely egy szétnyíló,
majd ismét összeszorított marokban langyosodik a jól
végzett munkáért. Ez tehát az ő pénze,
Dietzé, az ő saját markában.
Csakhogy ennek most nem tud örülni. S nem tud örülni
annak sem, hogy amikor kitépi egy egész fürt haját,
láthatja: kár volt aggódni, nem őszült
meg. Sem pedig annak, hogy érzi, lassan ocsúdni kezd. Azért
nem tud örülni, mert (ne szépítgessük) valami
büdöset érez, és a lábszárain végig
nedves hideget is. Azt mondták erre a régi magyarok, hogy
"rakva a tarisznya"; ráadásul a baleset nem is egészen
frissen történhetett, mert már kihűlt, ám
a gyáva borbély most veszi csak észre.
Ha ez a fejezet, amelynek vége felé járunk,
nem afféle megíratlan fejezet volna, hanem kijelentő
módban elgondolt, komoly regénypillér, úgy
nem restellnénk a fáradságot, és elkísérnénk
Dietzet a Duna-partra mosdani. Aznap, 1686. július 21-én
még nem olyan könnyű lejutni a Fehérvári-kapu
környékéről a Dunához, mint másfél
hónappal vagy háromszáz évvel később,
mert a vár alatti partszakaszt, ahonnét másfél
órával ezelőtt elindult az Abdurrahmán pasa
háznépét menekítő bárka, ekkor
még tartják a törökök, a Gellérthegy
szélét pedig folyamatosan lövik. Dietznek sokat kell
gyalogolnia, mire a Felső-Vízivárosban, amelyet akkor
még Szent Péter hóstátnak hívtak, megláthatta
a folyam vizét. (Könnyű volt meglátnia, mert a
hóstátból már csak a neve volt meg.)
Dietz körülbelül ott pillantja meg a vizet, ahol
jelenleg a Batthyány tér sarkán a Szent Anna plébániatemplom
áll, ahol finoman összeszáradt öreg nénik
és vizsgázó diáklányok térdepelnek
a fogadalmi táblácskák alatt. Tesz néhány
lépést a 11-es busz végállomása felé,
aztán elmegy az Angelika cukrászda mellet, átvág
a Bem rakpart aszfaltján és a villamossíneken, lebocsátkozik
az akkor még agyagos partoldalon a vízhez, és nekiáll
mosdani.
Hitetlenkedve figyeli a fel nem hasított beleiből
újabb adagban távozó anyagot. Kis kemény darabkákat
fedez fel benne, amilyeneket látott már nem is egyszer; s
amint lemosogatja őket a Duna vizében, azt is látja,
hogy azok csakugyan drágakövek: gyémánt, smaragd,
rubint és topáz. Egész maréknyi kincs, ám
Dietz most valamilyen okból ennek sem tud örülni.
Ahogy vele együtt a víz fölé hajlunk,
látjuk a víztükörben a seborvos hideg verejtéktől
csillogó arcát; ám a következő pillanatban
kénytelenek vagyunk elengedni az olvasó kezét, hogy
a szemünkhöz kaphassunk, mert por ment a szemünkbe. Sűrű
porfelhőt sodor felénk a szél, ahogy az gyakran előfordul
ebben a száraz időben, ha lovasság vágtat,
vagy ha csupán hajtók terelnek csordát a szélesre
taposott országúton. (...)
Október közepére jár az idő.
Derült, száraz, hűvös őszi nap van. Alig
emlékszünk már Dietzre, a brandenburgi seborvosra, aki
hetekig, hónapokig töpreng: vajon a halálfélelemnek
melyik pillanatában nyelhette le azt a sok drágakövet,
és honnan szerezte őket, amelyeket aztán a Duna-parton
véletlenül talált meg?
Bibliográfia
MÁRTON László
Átkelés az üvegen
Jelenkor, 1992
A nagyratörő
Jelenkor, 1994
A Nagy-budapesti Rémüldözés
és más történetek
Jelenkor, 1995
Jacob Wunschwitz igaz története
Jelenkor, 1997
Az áhítatos embergép
Jelenkor, 1999
Árnyas főutca
Jelenkor, 1999
"Faust a műfordító"
Magyar Lettre Internationale, 19
"Az elbeszélő hova menekül?"
Magyar Lettre Internationale, 29
"Találkozás a Bolondok Tornyában"
Magyar Lettre Internationale, 34
"Zoli és az emberi nagyság"
Magyar Lettre Internationale, 35
"Az emlékezet fogsága"
Magyar Lettre Internationale, 38
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu