EVE-MARIE KALLEN: Élet és irodalom, ez a témánk
mára. Szívesen beszélgetnék Önnel a legújabb
könyvéről. Magyarországon néhány
hónapja van kint a piacon, Németországban még
nem is jelent meg. "Harmonia caelestis" a címe, zenei hangzása
van, van valami intonáció a címben, amit az olvasó
rögtön megérez. Az első oldalakon aztán
megmagyarázza, hogy egyik ősének egy zenetörténeti
művéről van szó, amelynek a címét
egyszerűen átvette. Ebben a könyvben tematizálja
hatalmas családját, mégpedig Esterházy Péteres
módon, nevezetesen mozaikkövek formájában. Csupa
mozaikköveket, hol kisebbeket, hol nagyobbakat helyez bele a tájba,
és a végén létrejön egy kép, két
részből álló kép. Összehasonlítom
ezt a könyvet a korábbi könyveivel, és az a benyomásom,
hogy alapjában véve elsősorban mindig a családjáról
ír, ennyiben ez egyáltalán nem novum. A "Kis magyar
pornográfia", "A szív segédigéi", amely az
édesanyja haláláról szól, és
további megjelent írásai nemcsak a családjával
foglalkoznak szűkebb értelemben - azzal mindenképpen
en passant, mellékesen, máskor meg expressis verbis, centrálisan
- de Magyarországhoz és a világhoz való hozzáállása
általában is családias hozzáállás.
Mi a véleménye erről, valószínűleg
tiltakozik ellene.
ESTERHÁZY PÉTER: Egyáltalán nem tiltakozom,
mert eléggé igaza van abban, amit mondott. Van ez a konzervatív
környezetem, ami a családot illeti. Az élet szót
használta, amit mulatságosnak találok, de tényleg
így van, hogy a konkrét életem egy családban
játszódik, ez a környezet, amelyben élek. Van
négy gyerekem és volt három testvérem, ez tehát
egy nagycsalád, ebben telnek a napjaim. Természetesen a szobámban
telnek, amely elég jól be van zárva, és amelybe
csak bizonyos, jól meghatározott feltételek mellett
szabad bejönni, és ez be is van tartva, mégsem vagyok
egy távollevő vagy egy vasárnapi apuka. Ez az a terület,
amelyen az életem játszódik. Elég jól
ismerem tehát, és furcsa módon nem is érzem
magam rosszul ebben a környezetben. Furcsa módon, mondom, mert
elméletileg ez alig működik, azt lehet gondolni, hogy
négy gyerek mellett nincs az embernek nyugta, de én megtaláltam
a nyugalmamat vagy azt, amire szükségem van, egyfelől.
Másfelől aztán itt van nekem mint adottság
ez az úgy nevezett történelmi família, ami azt
jelenti, hogy a történelmet ezen a szemüvegen át
is nézem, hogy tehát én tényleg ezt a két
családot választottam a könyv tárgyául,
mert egyébként valóban előfordul egyik motívumként
majdnem minden könyvemben, talán csak a Fuharosokban nem. Most
arra gondoltam, élek ezzel a poétikai lehetőséggel,
hogy a nevem azonos ennek a történelmi családnak a nevével.
Így történt. Így jött létre
egy családtörténet - ami persze nem az Esterházy-család
krónikája, hanem azé a családé, amelyik
ezzel a krónikával jön létre.
EMK: Tehát a család, amelyről beszél, többrétű
dolog, részben azáltal keletkezik, hogy ír róla.
"a családregény mint forma gyanús nekem"
EP: Igen. Minden történelmi regény így dolgozik.
Csak az megtévesztő egy kicsit, hogy a szerzőnek ugyanaz
a neve. A szöveg, különösen a második rész,
játszik is ezzel a ténnyel fiktív és nem fiktív
között, de persze fikció, csak a szöveg csinál
úgy, mintha most az úgy nevezett igazságot kapnánk
meg.
EMK: Állandóan használja az "édesapám"
kifejezést a legkülönbözőbb emberekre, akik
az ősei voltak, ez egy stiláris eszköz, amit alkalmaz.
Hogyan kell ezt érteni?
EP: Ez egyrészt formális dolog, hogy az ember vesz egy
szöveget, aztán kiveszi belőle az alanyt, és
az alany lehet bármi, gyilkos, buszvezető, gyermekgyalázó,
és ennek az alanynak a helyére helyettesíti be az
"édesapám" szót. Akkor aztán kiderül,
hogy az "édesapám" nagyon erős szó, ezáltal
olyan szövegek jönnek létre, amelyek ha jók és
sikerültek, eljutnak egy határig, egy tabuhatárig, mert
ezek az apatörténetek nagyon össze vannak fonódva
a tabukkal a mi kultúránkban. Az apáról nem
szabad beszélni. Ez aztán össze is zavarja az embert:
ha minden "édesapám", akkor ő nincs is. Ezt nem szabad
csinálni, és ezt csinálja a könyv az első
részében. A másodikban aztán mégis mesél
egy apáról, de számomra ez volt az előfeltétele
annak, hogy megírhassak egy történetet. Ehhez meg kellett
csinálnom az első részt, ezt a szétdarabolást
vagy fragmentálást, ez egy műfajnak is a feldarabolása.
Egy úgynevezett családregény per definitionem nosztalgikus.
Ezt a formát iróniával vagy viccel vagy nem tudom
mivel nem lehet elintézni, ezzel nem lehet megszabadulni ettől
a rossz nosztalgiától. Véleményem szerint.
Úgyhogy - azt gondoltam vagy azt gondolom - ezt a formát
szét kellett szednem. Hogy egy divatjamúlt szót, a
dekonstrukciót használjam, ténylegesen dekonstruálni
nem könnyű, mindig marad valami, amiről azt gondoljuk,
hogy ez még mindig valami egység és ilyesmi. Tehát
úgy igazán szétszedni, ez nehéz, és
sok fáradságomba és munkámba is került.
Végül aztán valahogy megcsináltam, szétszedtem
és aztán összeraktam. Ez reflex nálam, szétszedni
és újra összerakni. Ez a kettő, azt mondanám,
természetes reflexem.
EMK: Azt mondja, azt a tényt, hogy ezt a nevet viseli, költői
ösztönzésnek érezte.
EP: Ezt így veszem, ez egy lehetőség, és
ez a lehetőség nincs mindenkinek adva. Ez egyrészt
mulatságos, másrészt teher is, hogy ezt meg kell csinálnom.
Azelőtt mindig nagyon szabadon választottam meg a könyveimet.
Most azt gondoltam, hogy valami, amit feltétlenül meg kell
csinálnom. Ahogy múltak az évek, ez az érzés
egyre erősebb lett. Mert azelőtt azt gondoltam: Ó,
ilyet már csináltam. Van ez a Termelési regény,
ami németül nincs meg, azt gondoltam, ezt ott már csináltam.
Akkor 28 éves voltam, ezen már túlvagyok, gondoltam.
D nem voltam túl.
EMK: Mennyi ideig dolgozott rajta, hány évig?
EP: Kilenc.
EMK: A Harmonia caelestisen kilenc évig dolgozott?
EP: Amikor a Duna-könyvet befejeztem, az 1990-ben volt, ezután
1991-ben már elkezdtem.
EMK: Eddig meg voltam róla győződve, hogy Esterházy
Péter egyáltalán nem dolgozik, csak sziporkázik.
Leül valahova és egyszerűen elkezdi, és ahogy
leereszti a karját, minden csak úgy kiszalad belőle.
Egy ilyen zsenivel van dolgunk.
EP: Na ja. Ülök az íróasztalomnál, mint
egy bürokrata kilenctől addig, amíg bírom. A
prózaírás munka. Aki mást mond, hazudik. Ennek
nincs is semmi köze a zsenialitáshoz vagy tehetséghez,
sőt azt gondolom, hogy minél több valakinek a tehetsége,
annál szorgalmasabban kell dolgoznia, hogy az működjön.
EMK: Mondana még valamivel többet ehhez a könyvhöz
való viszonyáról? Már megállapítottuk,
hogy a család témája Önnél mindenütt
jelen van. Mióta íróként dolgozik, egyre-másra
a legkülönbözőbb módokon tematizálta
a családot mint olyat, és mindenekelőtt a saját
szűkebb vagy tágabb vagy akárhogy megformált
családját. Hirtelen az volt az érzése: Egyszer
végre meg kell próbálnom nem egy történeti
munkát leszállítani, hanem egy olyan munkát,
amely különböző helyeken mélyebbre ás,
és amely talán megpróbálja a kontextust ábrázolni,
amelyben az Esterházy-család egyáltalán működött
- hiszen ez valóban egy hihetetlenül fontos család volt
Magyarország és az Osztrák-Magyar Monarchia történetében,
alig volt hozzá fogható - , hogy igazságot szolgáltasson
ezeknek az embereknek, persze a maguk módján. Ön nem
történész, nem is a fontos dolgok fölött könnyen
átsikló ember, és egyszerűen papírra
akart vetni valamit, ami a maga módján méltó
a téma komplexitásához. Mi ment Önben végbe,
hogyan dolgozott ebben a kilenc évben saját magán
is?
EP: Az én megfontolásaim mindig gyakorlatiasabbak és
kisszerűbbek. Ez azt jelenti, hogy először csak ezt az
őrjítően gazdag anyagot láttam. Mivel ez a
család - hogy így mondjam idézőjelben vagy
anélkül is - ennyire jelentős volt, azt is jelenti,
hogy jól van dokumentálva. Nagyon sokat írtak róla,
és ha az ember ennek utánamegy, utánaolvas, utánakutat,
történetekhez és alakokhoz jut nagy bőségben.
Ez olyan gazdagság, amit ki akartam használni.
EMK: Ennél az anyagnál egyszerre van kívül
és belül?
EP: Minden anyagnál egyszerre vagyok kívül és
belül, a saját életemnél is egyszerre vagyok
kívül és belül, mert a saját életem
is anyag. Erről beszélni - ha az ember igazán őszinte
- elég kellemetlen, hiszen ez nem normális, egy normális
ember nincs kívül és belül, vagy kívül
van vagy belül. Az én helyzetem azonban éppen ez a kint-is-bent-is-levés,
mindazzal, amit íróként tennem kell. Íróként
az ember mindig ebben a furcsa sem-semben van. Ezzel az anyaggal is.
Azt akartam mondani, hogy a tisztán történeti anyag
mindig nagyon csábító. De egy regényhez valami
más fontos. Egy regényhez a tényeket újra ki
kell dolgozni, mindennek utána kell nézni, és aztán
valóban mindent el kell felejteni, és ez nem könnyű,
tehát ejteni, hogy aztán a fantázia segítségével
valamit helyreállítsunk, és ez lesz aztán ez
az igazság, a regény igazsága. Ebben a könyvben
ezzel nagyon sokat és néha tisztességtelenül
van játszva, hogy a regény igazsága talán egy
darab másféle igazság is, mert egy ország története
is el van mesélve, vagy Európa egy részéé,
és egy háború utáni történet is
el van mesélve, ami így még nem volt elmondva. Van
benne tehát nem-irodalmi utalás is.
EMK: Ha az ember vesz egy történelmi anyagot és
azt fontolgatja, hogy nagyon szeretne írni egy életrajzot
- a huszadikat vagy akár a századikat - Julius Caesarról;
vagy ha vesz egy történelmi anyagot, ami egy család
történetének anyaga, amihez az ember maga is tartozik
- ez mégis egész más, nem igaz?
EP: Igen, ez egész más. Lépésről
lépésre haladtam előre, már amikor először
láttam ezt az anyagot. És fölfedeztem valamit. Mert
az ember föl is fedezhet valamit, amit a történészek
nem fedeznek föl, valami apróságot, és ó,
milyen szép is volna erről írni. De aztán föl
kell tenni a kérdést: Valóban érdekel ez engem,
hogy hogy is volt az 1642-ben, amikor a üknagyapám ravaszul
kijátszotta a bíborost? Fontos ez most nekem? Vagyok én
egy történész, akarom én ezt most új megvilágításba
helyezni? Akkor ezt mind nemmel kell megválaszolni: Nem, ez engem
végső soron nem érdekel, de akkor: mit akarok, mi
a legfontosabb, mit akarok most kidolgozni? És akkor jutottam egy
apa vagy az én édesapám utólagos megformálására,
mert ez érdekel, ez az ember érdekel engem. És így
jutottam - mint látja, mindez elég egyszerű - ebből
a gondolatból arra az ötletre, hogy valamennyiből egy
apát csináljak, ha tehát nem azt írom, hogy
1612-ben a nádor ezt és ezt csinálta, hanem ha azt
írom, hogy 1612-ben édesapám leszállt a lováról,
ez már érdekel engem. Akkor tényleg az én édesapámról
beszélek, és akkor tényleg az édesapámról
beszéltem, ahol, persze az én édesapám forma
kérdéses, ami azért van, mert az én maga kérdéses.
EMK: Ez az érdeklődése azzal függ össze,
hogy egy valódi felmenőjéről van szó,
vagy hogy csakugyan olyan elragadó ember volt? Izgalmas képet
csinál ebből, ahogy ez az ember 1612-ben leszáll a
lováról, tényleg ilyen ragyogó volt, és
ez a pillanat egy igazi történés, vagy azt mondja: vérségi
kötelékek kötnek hozzá, ez nem lehet más,
csak érdekes?
EP: Ebben van valami mulatságos, ha az ember tudja, hogy harminc
vagy háromszáz évvel ezelőtt valaki a rokona
volt. Persze minden embernek vannak rokonai, akik harminc vagy háromszáz
évvel ezelőtt éltek, csak nincs papír róla.
Ez azért mulatságos. Az is kérdés, hogy más
dolog-e azt a mondatot leírni, hogy 1612-ben egy szép délután,
vagy azt írni: Ma délután. Minden könyvnél
úgy van, hogy az ember csak írás közben jön
rá, hogy mit akar, vagy merre tart. Az írás maga nem
más, mint utánagondolni ezeknek a dolgoknak. Azelőtt
benne volt az utánagondolás magának az írásnak
is, de ezt most már nem akartam, ez már nem volt többé
érdekes a számomra. Ezáltal sikerült a második
részben mesélősebbé válnom, mint amilyen
egyébként vagyok. Mert különben nem vagyok egy
nagy elbeszélő.
"inkább egy pillantás, mint egy személy különböző
szerepekben"
EMK: Lehetne azt mondani, hogy ennek a témának az egyik
vonzereje abban volt az Ön számára, hogy a különböző
ékkőlapokban tulajdonképpen mindig önmagát
ábrázolja? Ön bizonyos értelemben az az Esterházy
Péter, aki átlovagol az európai történelem
több évszázadán, és ma visszatekintve
szemlélheti önmagát. Ha XIV. Lajos családját
venné górcső alá, amellyel véletlenségből
nem áll ennyire rokonságban, ez más érzés
volna. Tehát nem ez az író ego beszél itt?
Nem erről van szó?
EP: Lehet, hogy így van. Szerintem nincs így. Tehát
amit énnek neveznek, azt is egy lehetőségként
használom, de nincs kiemelt szerepe. Mindenesetre azt gondolom,
hogy így van. Ez aztán inkább egy pillantás,
semmint egy személy különböző szerepekben
vagy lehetőségekben. Ahogy az énnel és
nem-énnel bánok, nálam talán játékosabb,
mint egyébként, vagy felelőtlenebb vagy kevésbé
pszichologizáló.
EMK: Az apa retorikus alakjával végig az egész
könyvön voltaképpen megismételt valamit, amit már
az Egy nőben is alkalmazott. Ott 97 portré van különböző
nőkről, akik mind úgy vannak beállítva
mint A NŐ. Ez is az olvasótól és az anyagtól
való ironikus távolságtartás egyik formája
Önnél?
EP: Nem, inkább a teljesség vagy az enciklopédikus
keresése. Nem akarom feltétlenül distancírozni
magam, ez a distancia úgy keletkezik. Nem nagyon törekszem
az iróniára. A tényekből adódik. "Iróniára
vagyunk ítéltetve." Ha csinálunk egy ilyen felsorolást:
egy, kettő, három, már ez is ironikus. Azt mondják,
egy ilyen töredékes forma választásával
az ember egyetlen gesztussal elveszít három milliárd
olvasót. Ez a felsorolás inkább enciklopédikus:
Nem akarok sokat, csak mindent.
EMK: Ez tényleg a lehető legszerényebb és
a legkönnyebben megcsinálható. Tehát nem akar
tipizálni vagy katalogizálni...
EP: Katalogizálni akarok, a katalogizálás hozzátartozik
az enciklopédikussághoz, ehhez a teljességhez, mindenképpen.
De akkor aztán felmerül a jogos kérdés, mint
az Egy nőnél is, hogy ez most 97 darab vagy egy? Ez
olyasmi, amit a szöveg nem dönt el, ezt az olvasó
egyedi olvasata dönti el. Ez döntés kérdése,
olvasható az Egyetlen Szerelem leírásaként
vagy egész másként is.
EMK: Ez azt jelenti, hogy ezt mint szerző nem is akarja feltétlenül
rögzíteni? Ez persze szabad dolog, és minden olvasó
abban a pillanatban, amikor...
EP: Azt rögzítek, amit akarok, de ez már nem az
én dolgom. Tehetek a szövegemről megállapításokat,
de ezek a megállapítások csak annyira jók,
mint bármely más megállapítás, még
azt se mondanám, hogy intelligensebbek volnának más
megállapításoknál. Ez egy megállapítás
a sok közül, és megtévesztő is volna a szerzőnek
ezen a téren különleges jogosultságot tulajdonítani.
A szerző megmondhatja, hogy mit akart, és az ember persze
sokat akar. Én például mindig valami egészen
egyszerűt akarok írni, mások meg azt mondják,
hogy nem is olyan egyszerű. De mit jelent az, hogy valami egyszerűt
akarok írni? Valamit azért jelent a szándékaimra
nézve, de a konkrét szövegre nézve nem sokat.
A döntő az, amit a szöveg akar. Azt mondja a szöveg,
hogy 97 nőről beszélek? Ha a szöveg ezt mondja,
akkor én hiába állapítok meg bármit.
Én éppenséggel úgy vélem, hogy a szöveg
ezeket a lehetőségeket nyitva hagyja.
EMK: Tehát a szövegnek van egy ilyen autonómiája.
EP: Ez mindig megvan.
EMK: Amint kiengedi az írógépéből,
amint két borító közé kötve egy másik
ember kezébe kerül, máris valami más, és
akkor különböző új perspektívák
kezdenek működni, amelyeket legfeljebb úgy szemlélhet,
mint a követ, amelyet a tóba hajított.
EP: Ha olvasok valamit a könyveimről, persze örülök,
aha, ilyesmire gondoltam én is. De azt is izgalmas olvasni, amire
az ember egyáltalán nem gondolt, amire csak a szöveg
gondol. Ha egy könyv jól sikerült, akkor halmozódnak
az ilyen szövegek. Ha egy könyv csak annyira jó, amennyire
az ember képzeli, akkor többnyire középszerű,
függetlenül a szerzőtől.
"ártatlan mesélés nem létezik"
EMK: Szóba került valami, az a tény, hogy Ön
a valóságot dekonstruáltan ábrázolja.
Kérdés, hogy ezekből az egyes dekonstruált
elemekből a végén összeáll-e egy új
valóság? Valami már előre meglevő valóság
az, amit az ember ilyen technikával próbál elérni,
vagy mi a koncepciója?
EP: Ettől a technikától függetlenül
jön létre egy új valóság, tehát
a könyv egy új valóság. A dekonstrukció
szót nem is akarom olyan nagyon használni, mert annyira el
van koptatva. Itt biztosan ezzel a formával függ össze:
a családregény mint forma gyanús nekem a nosztalgikus
mozzanat miatt, amit említettem. Ezért aztán egyrészt
meg kellett szabadulnom tőle, másrészt aztán
mégiscsak használnom kellett. Így aztán az
lett, lehetett az érzésem, hogy ezekkel a kérdésekkel
már nem kell foglalkoznom, lehet egyszerűen, ártatlanul
mesélni, holott tudjuk, hogy ilyen ártatlan mesélés
nem létezik.
EMK: Igen, amint az ember kinyitja a száját, már
nem vétlen.
EP: Ártatlanon most azt értem: az elbeszélőre
kényszerített. Ilyen nincs. De az írók elbeszélők
is, az ember el akar valamit mesélni, csak egy idő múlva
ezzel egyre több a probléma. Mégis megvan ez az ősi
vágy, ahogy az ember egy gyereknek elmesél valamit, vagy
egy más országbeli barátnak. De ebből legtöbbször
csak giccs jön ki. Én azonban olyan mondatokat akartam írni,
amelyekben egyrészt megvan az a feszültség, amit elvárok
egy mondattól, másrészt amennyire csak lehet, normális
mondatok, amelyekről nem rí le száz kilométerről,
hogy az én mondataim. Az én mondataim nagyon pazarlóak,
és ez időnként zavaró. Ezt a két dolgot
tudtam elérni ezzel a kétrészes formával. Az
első résszel teremtettem egy teret - ezt a képet találtam
ki magamnak - egy teret a nyelvnek, és ebben a térben aztán
már szabadon bánhattam ezzel az elbeszélésmóddal.
EMK: Ez azt jelenti, hogy Esterházy Péter számára
ez a családtéma egyszer s mindenkorra be van fejezve?
EP: Ha nem volna nagy szemtelenség, azt mondanám: ez
nagyon okos kérdés. Mert éppen ez a helyzet. És
ez nagyon drámai kijelentés. Azt jelenti ugyanis, hogy el
kell hagynom a megszokott környezetemet. Ez nagyon izgalmas, és
ezt nem gondoltam volna. Mivel azonban a könyv sok mindent összefoglalt,
és elérte számomra ezt a fajta teljességet,
ez azt jelenti, hogy bizonyos mondatokat vagy bizonyos szavakat nem írhatok
le többé. Az édesapám szót nem írhatom
le egykönnyen. Tehát kiűzettem a paradicsomomból,
és nem tudom, mi fog történni. Szerintem jól
van ez így.
EMK: Ez azt jelenti, hogy ez a könyv fordulatot jelez a munkásságában?
A Harmonia caelestis után más irányt vesz a fejlődése?
EP: Tudja, ez úgy van, hogy az ember minden könyv után
azt hiszi, hogy most valami egészen más jön. És
ez így is van. Eddig mindig úgy gondoltam, hogy az eszközeimet,
a tapasztalataimat, amik vannak, mindig el kell dobnom. El is dobtam őket,
vagy legalább is úgy éreztem, hogy eldobtam őket.
Nem úgy van, hogy ebben a kertben, ami nekem volt, nyugodtan és
kényelmesen sétálgattam, és most, a Harmonia
caelestisszel el kell hagynom ezt a kertet. Eddig is drámai volt
egy könyv után eljutni a következőhöz. Most
azonban ezt még durvábban úgy lehet megfogalmazni,
hogy ez a környezet, amelyről kezdettől fogva beszéltünk,
ez a család, ennek most vége. Ebben nincs semmi különös,
minden könyvvel valami ürességbe kerül az ember,
de ez az üresség most megfogható, jól meghatározható.
Az is jó, hogy az ember nem eshet kísértésbe,
hogy megismételjen valamit. Van még valami, amit meg kell
írnom, ami még összefügg ezzel a családtörténettel,
amolyan lezárásféle. Egy függelék vagy
ilyesmi.
EMK: Ez önálló publikációként
fog megjelenni?
EP: Igen, de ez még eltart egy ideig.
EMK: Érintettük, hogy az ironikus távolság
koncepciója zavarja. Nem akarja eltávolítani az olvasót.
Nem akar semmi iróniát hozzáadni, mondjuk formálisan
nem.
EP: Csak azt akarom mondani, hogy részemről ez nem program.
Ez az ironikus távolságtartás automatikusan jön
létre. Én megvolnék nélküle, semmi kifogásom
az ellen, hogy meglegyek nélküle, bár nem tudom elképzelni,
hogy úgy is megy a dolog, félek, hogy nem megy, de nem tudom
egész pontosan, hogy mit jelentene, ha nem volna nálam irónia.
EMK: A frankfurti könyvvásár megnyitóján
tartott egy előadást "Über alles", "Mindenről"
címen. Erről aztán ne próbálja nekem
senki azt mondani, hogy itt Esterházy Péter ne lett volna
megállás nélkül ironikus, miközben egyúttal
leplezte is ezt az iróniát, és éppen ebben
áll az irónia művészete. Ezért szeretnék
még hallani Öntől valamit a rejtett irónia iránti
szenvedélyéről. Az irónia a rejtőzködés
egy formája, ez nyilvánvaló.
EP: Ez az "Über alles" fordulat úgy jött létre,
hogy olvastam valamit, amit aztán ott el is meséltem, hogy
valami hesseni vagy milyen pap egyszer azt mondta, hogy prédikálni
bármiről lehet, csak ne tovább, mint húsz percig.
Ha azt írom: "Über alles", rögtön ott van az is,
hogy "Deutschland, Deutschland über alles". De ezt először
is a nyelv teszi, és ha én jól csinálom a dolgomat,
akkor hozzásegítek ahhoz, hogy a nyelvnek ez a sokoldalúsága
megmutatkozzék. Az "Über alles" esetében a fölényesség,
hogy mindenek fölött állunk, egy tíz oldalas szöveg.
Azzal, hogy Németországban mondják, belehalljuk ezt
a "Deutschland, Deutschland über alles"-t is. Erről van szó,
mindig megmutatni ezt a sokrétűséget, mindig mozgásban
lenni. Egy mondat nem olyasmi, ami rögzít, hanem ami megnyit.
Ez a nyitás persze bizonytalanság is, és ez már
irónia, ez a sokminden, ami egy mondattal adva van. Ha az embernél
megvan egy mondathoz a környezet, akkor megmutatkozik az a sokminden,
ami benne rejlik egy mondatban. Ez az írói feladat szerintem,
nem jó mondatokat írni, mert jó mondatokat mindenki
tud írni, az semmi. Én NEM tudok rossz mondatokat írni,
vagy csak, ha akarok. Ez tényleg így van: ha minden jól
megy, elég a ceruzát rátenni a papírra, és
gurul magától. De ez semmi. Jó mondatok, érdekes
mondatok, okos mondatok, ez semmi, hanem éppenséggel ez a
környezet, ez a munka, a nehéz munka, ezt a környezetet
megcsinálni, amelyben aztán ezek a mondatok ott állnak
a papíron, és nem kell nekik hangsúlyt adni, nem kell
hozzá kommentár, csak ott vannak a papíron, ez a szép
lehetőség pedig meg tud így mutatkozni, ez a munka.
EMK: Ez azt jelenti, hogy nem elég egy kétfenekűséget
megteremteni, többfenekűség kell.
EP: Már két fenék is jó.
EMK: Ön igazán jól beszél németül.
El tudná képzelni, hogy németül írjon,
vagy meg is teszi néha?
EP: Nem. Az én németem a középszintet sem
éri el. Megtévesztő, hogy folyékonyan beszélek,
de még nem-irodalmi szövegeket sem tudnék írni.
EMK: Amikor az imént a családregény szót
kiejtette a száján, átfutott a fejemen, hogy Nádas
Péter megírta az Egy családregény vége
című könyvét, és ez hozta meg a számára
az áttörést Németországban. Később
előállt az Emlékiratok könyvével, de csak
ezután. Lehet, hogy ez a tematika kötelesség a magukfajta
ember számára, amelynek engedniük kell? Aztán
pedig jön egy igazi nagy mű leadását követő
szakasz. Hogyan ÉRZI most magát?
EP: Nem érzem úgy magam, mintha egy fekete lyukba estem
volna. Ha az ember összefoglaló könyvet ír - és
ezt nem öndicsérőleg mondom, hanem leírólag
- akkor ilyen helyzetekbe kerül. Ezt már ismerem. A Termelési
regény utáni is egy ilyen új szakasz volt, akkor 29-30
éves voltam, akkor persze más az ember, de abban az évben,
amikor Nádas Emlékiratok könyve megjelent, megjelent
az én Bevezetésem is, és ez is összefoglaló
mű volt. Egyáltalán nem logikus, hogy az ember ennyi
fordulatot tudjon csinálni. Csak azt tudom, hogy most mit kell dolgoznom.
Ha volna eszem, egy évig egyáltalán semmit se csinálnék,
de ez nem egészen sikerült. Jó volt, hogy itt voltam
Berlinben, és hogy innen mindig haza kellett mennem, mert ez a sok
ide-oda nem teszi lehetővé, hogy úgy igazán
dolgozzam. Az is nagyon kellemes volt, hogy most nem dolgozom napi 4-5
óránál többet; az elmúlt 3-4 évben
ez kétszer ennyi volt vagy még több, és az sok
volt. Elértem a határaimat, éreztem. Ez egyrészt
persze nagyon jó, mert így van rendjén, másrészt,
ha az ember elmegy a végső határig, az nem egészen
veszélytelen, fizikailag sem meg egyáltalán. Ezek
után logikus volna egy kicsit csak úgy ellenni. Ezt így
csináltam félig-meddig, olyasmit dolgoztam, ami valamelyest
automatikus, mint ülni egy könyvtárban és jegyzetelni,
ez egyfelől munka, másrészt mégsem kell az
embernek magát teljesen beleadnia.
EMK: Lehetne azt mondani, hogy írói tevékenysége
időközben majdnem húsz könyv megjelentetésével
nemcsak a "technikájára" volt hatással, hanem a lényére,
a személyiségére, mennyire más ember most,
hogyan hatott az írói munkája Esterházy Péterre
mint személyre? Lehet ezt körülírni?
EP: Megtanultam, hogy úgy bánjak az életemmel,
mint anyaggal. Ez valami nem-komoly, ilyesmit az ember nem csinál,
ez mégis így van. Időnként érdekes vagy
mulatságos is, mondjuk ha a gyerekek látják. Nem úgy
van, hogy azt mondhatnám, hogy számomra fontos az irodalom,
ezzel túl keveset mondtam. Ez olyan, mintha azt mondanám,
hogy fontos nekem a feleségem. Ez teljesen nevetséges. Egy
jó evés, az fontos nekem, ismerni egy kiváló
szakácsot, az fontos. De a feleségemet ismerni, az nem fontos,
és írni, az nem fontos. Ezt nem is tudom szétválasztani.
Ez azt jelentené, mintha az embernek volna választása,
hogy ez valami megállapítás, kijelentés volna.
Azt mondani: ez fontos, annyi, mintha lehetne nem fontos is.
EMK: Köszönöm szépen.
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
Bibliográfia
ESTERHÁZY Péter
Harmonia celestis
Magvető, 2000
Fancsikó és Pinta
Magvető, 1976, 1981
Pápai vizeken ne kalózkodj!
Magvető, 1977, 1981
Termelési-regény
(kissregény)
Magvető, 1979, 1992
Bevezetés a szépirodalomba
Magvető, 1986, 1992
Csokonai Lili: Tizenkét hattyúk
Magvető, 1988, 1993
Hrabal könyve
Magvető, 1990, 1993
Hahn-Hahn grófnő pillantása
-lefelé a Dunán -
Magvető, 1991, 1993
Búcsúszimfónia
Helikon, 1994
Egy nő
Magvető, 1995
A kitömött hattyú
Magvető, 1988, 1993
A halacska csodálatos élete
Pannon könyvkiadó, 1991, 1993
Az elefántcsonttoronyból
Magvető, 1991, 1993
Egy kékharisnya följegyzéseiből
Magvető, 1994
Egy kék haris
Magvető, 1996
BIRNBAUM Marianna D.
(beszélget ESTERHÁZY Péterrel)
Esterházy-kalauz
Magvető, 1991
"Danilo Kis halhatatlansága"
Magyar Lettre Internationale, 1
"Az elrabolhatatlan Európa"
Magyar Lettre Internationale, 2
"Örökségünk: a félelem"
Magyar Lettre Internationale, 4
"Posztmodern barbarizmus"
Magyar Lettre Internationale, 6
"Problemsz of dö rájter tudéj"
Magyar Lettre Internationale, 11
"Ha minden jól megy"
Magyar Lettre Internationale, 14
"A ritmus"
Magyar Lettre Internationale, 17
"Holnap folytatjuk"
Magyar Lettre Internationale, 20
"J'accuse"
Magyar Lettre Internationale, 30
"Ki nem történet-elvű itt?"
Magyar Lettre Internationale, 31
"Ach, Enzensberger!"
Magyar Lettre Internationale, 34
"Esterházy vacsora"
Magyar Lettre Internationale, 37
KALLEN, Eve Marie
"Beszélgetés Nádas Péterrel"
Magyar Lettre Internationale, 36
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu