Andrei Plesu úr, nemrégen adták át önnek
Németországban a Heuss Alapítvány díját.
Mit jelent ez a kitüntetés, és kik nyerhetik el?
A Theodor Heuss Alapítvány a második világháború
után, 1965-ben jött létre Nyugat-Németországban.
Az állam első elnökének a nevét viseli;
célja a kultúra és a politikai nevelés fejlődésének
elősegítése Németországban és
Európában. Megalakulása óta minden évben
kitüntetésben részesít olyan személyiségeket,
akik hathatósan járultak hozzá a demokratikus intézmények
létrejöttéhez, a demokrácia és az európai
integráció előrehaladásához, korunk
alapvető kérdéseinek megoldásához.
Az ideológiai agymosás káros utóhatásai
Nemrégiben a Manfred Wörner Alapítvány is
kitüntetéssel jutalmazta önt Románia és
a NATO kapcsolatainak fejlesztéséért, megerősítéséért,
de ezt a díjat ön végül is visszaadta. A sajtó
közölte az ön levelét, amelyben megindokolta döntését.
Lenne-e ehhez esetleg még valami hozzátennivalója?
A NATO ténykedése és a koszovói események
- igen meglepő logikai csavarral - olyan nézet kialakulásához
vezettek, amely szerint elkötelezhetjük magunkat a NATO-csatlakozás
mellett anélkül, hogy egyetértenénk a NATO délkelet-európai
tevékenységével. Számomra meglehetősen
logikátlannak tűnik az az elgondolás, hogy a NATO,
amely Romániát még egyszerű együttműködő
partnerként is csak fenntartásokkal fogadta el, lelkesen
üdvözölne minket egy, a magunk által választott
ellenzéki szerepben. Talán azért lépjünk
be a NATO-ba, hogy aztán megvétózhassuk a szervezet
döntéseit? Micsoda szürrealista elképzelés.
. . A koszovói események következményeként
egyébként is elképesztő vélemények,
állásfoglalások láttak napvilágot a
román médiában.
Beszéljünk csupán a sajtó reagálásáról:
ön szerint mi volt a háttérben: egyszerű hisztériakeltés
vagy inkább egy előre megfontolt politikai sajtókampány?
Ne általánosítsunk sem a sajtóorgánumok,
sem az egyes publicisták esetében. Persze akadtak szép
számban olyanok is, akik igyekeztek az eseményeket saját
politikai stratégiáik szolgálatába állítani,
de sokuk véleményformálását inkább
a régi, még 1989 előtti ideológiai mérgezés,
az állandó agymosás befolyásolta. Egy eddig
a tudatalattikban meglapuló rettegés, a Nyugat- és
Amerika-ellenesség démona kelt életre, amelynek a
magvait még a kommunista diktatúra alatt hintették
el. Ez a magyarázata annak, hogy sok román inkább
az utóbbi ötven évben ellenségnek tekintett oroszokkal
és Milosevics kommunista szerbjeivel rokonszenvezett, míg
az őket „lerohanó” amerikaiakat és európaiakat
gyűlölte. Igen, lehetséges, hogy ez a magatartás
egyeseknél jól átgondolt stratégia, de a többségnél
inkább valami ideológiai csökevény, az agymosással
járó szövődmény. . . És van egy
harmadik kategória is, a focidrukkereké. Más elnevezést
nem tudok erre kitalálni. Ide tartoznak mindazok, akik úgy
drukkoltak a szerbeknek, mint egy focicsapatnak. Elkötelezett drukkerekkel
nem lehet ésszerűen vitatkozni, ész-érvekkel
nem lehet meggyőzni őket. Bármit is tesz a kedvenc
csapat, az úgy helyes és úgy van jól. Így
reagáltak a koszovói eseményekre is: aki akkoriban
NATO-ellenes volt, szívvel-lélekkel utált mindent,
ami a NATO-val kapcsolatos. Ebből persze igen heves viták
adódtak, amelyek nem egy esetben már-már tettlegességig
fajultak. Ilyen összecsapások még egy stadion lelátóin
sem megengedhetőek, a politikai eszmék szintjén pedig
teljesen elfogadhatatlanok.
Hiszékeny misszionáriusok és dörzsölt
fiúk
Az utóbbi évtized folyamán többször
is töltött be igen jelentős tisztségeket a román
kormányban: volt művelődési -, majd később
külügyminiszter. Milyennek látja belülről
a román politikai elitet?
Az az igazság, hogy nem szívesen kapcsolódnék
be a politikusokból kiábrándult tömegek kórusába.
De be kell látnunk, hogy igazi román politikusgárdáról
még nem beszélhetünk. Jelentős, hatékonyan
cselekvő közéleti személyiség eddig még
nem jelent meg a politikai élet színterén. Éppen
a Heuss Alapítványtól kapott díj átvételekor
volt alkalmam megismerkedni Richard von Weizsäcker úrral, aki
mint Németország államelnöke, majd később
mint Berlin polgármestere tevékenykedett. Családja
a század folyamán több jeles tudóst és
filozófust adott a világnak. Ezt a nyolcvanéves férfit
látva megértettem, hogy milyennek kell lennie egy nagyformátumú
politikusnak, akihez mérhető bizony nem akad sem a mai, de
még a háború előtti román közéletben
sem. Vessük hát össze ennek a – nevezzük így
– ideális politikusnak az alakját a mi belpolitikai életünk
szereplőivel.
Von Weizsäcker úr művelt, pontosan és árnyaltan
fejezi ki magát anyanyelvén, de emellett beszél még
két-három idegen nyelvet is. Igen mély és átfogó
történelmi ismeretei vannak. Minden megnyilatkozását,
az öltözködését, a megjelenését
is visszafogottság és jó ízlés jellemzi.
De ami a legfontosabb: elkötelezte magát egy bizonyos érték-
és eszmerendszer mellett, és ez az elkötelezettség
tettenérhető minden lépésében. Persze
nyilvánvaló, hogy minden politikus tesz kompromisszumokat
céljai érdekében, és úgy gondolom, hogy
von Weizsäcker úr is kitanulta és ismeri a politikai
játszma minden csínját-bínját. De egész
életútja, minden tette és az ezekre vonatkozó
dokumentumok azt igazolják, hogy mindig hű maradt önmagához
és elkötelezettségéhez. Igen, úgy látszik,
vannak olyan politikusok, akik igazán hisznek valamiben, és
készek egész életükben ezért munkálkodni.
Ezért látjuk őket hiteles, nemes egyéniségeknek.
De ilyen politikus még nem született a mi tájainkon.
Mi lehet ennek a magyarázata?
Talán ez az ötven évig tartó kommunista diktatúra
okozott nehezen korrigálható törést a politikai
kultúra hagyományainak alakulásában, talán
ez az éra létrehozott egy politikailag deviáns típust,
és sajnálatosan éppen az ebbe a kategóriába
tartozó személyek vetették bele magukat a legnagyobb
hévvel a 89 utáni közéleti eseményekbe.
Miből is áll a kínálat nálunk a jelenlegi
politikai piacon? Hagyjuk a férgesét, a közönséges
opportunistákat, akik csak azért furakodnak be a Parlamentbe,
hogy végigszundikálják az üléseket, és
minden lehetséges hasznot lefölözzenek, minden kiskaput
kihasználjanak. Ezekre kár is szót pazarolni, bár
ők alkotják a többséget. Beszéljünk
a többiekről, akik erre érdemesebbek. Két nagy
kategóriába tudnám őket sorolni. Vannak néhányan,
akiknek valóban jutott némi szerep a bel- vagy a külpolitika
színterén, és most is ebből élnek, miközben
naivan igyekeznek elhitetni önmagukkal, hogy tényleg hisznek
is valamiben, hogy vannak meggyőződéseik. Ezek a hiszékeny
misszionáriusok tulajdonképpen csak a saját személyük
fontosságát bizonygatják, maguknak akarnak szobrot
emelni. Végül is nem ártanak senkinek, de igen távol
állnak a vérbeli politikusi alkattól. A másik,
jóval népesebb csoportba a dörzsölt fiúk
tartoznak, akik számára a politika csak a színfalak
mögötti pecsenyesütögetést, „kéz kezet
mos” játszmákat és szavazatvadászatot jelent.
Egyetlen céljuk, hogy megtalálják a saját hasznukat,
de közben megőrizzék népszerűségüket
is. Néha még ezek a fickók is hajtanak hasznot a köznek,
de nincs igazi egyéniségük, csupán kisstílű
ügyeskedők. Nem is mondok konkrét példákat,
hiszen mindenki ismer jó néhány olyan politikust,
akire ráillik egyik vagy másik jellemzés. De hát
mindaddig, amíg nem jelennek meg nálunk is von Weizsäcker
formátumú politikusok, be kell érnünk a sajátjainkkal.
Mit tehetnénk a fejlődés, az előrelépés
érdekében?
Sajnos ezen a téren tervezéssel, tudatos fejlesztéssel
nem sokra mennénk. Az előző rendszerben megpróbálták
nekünk bemagyarázni, hogy bizonyos embertípus megtervezhető,
kinevelhető. De ez még eddig senkinek sem sikerült,
vagy csak félsiker lett belőle. Igen, ez a nevelőmunka
félig-meddig mégis eredményesnek bizonyult: a régi
értékrendet kiölték az emberekből, de
az új típusú embert, akiről annyit beszéltek,
nem sikerült megteremteni. A ma emberéből kiveszett
a régi, de sajnos ennek a helyét nem foglalta el valami új.
Monopolizált sajtó, monopolizált politikai közvélemény
Az utóbbi években betöltött tisztségei
miatt is figyelemmel kísérte a sajtó sugallta összkép
és a valóság közti kapcsolatot. Ez még
egy fejlettebb, letisztultabb társadalmi rendszerű országban
is igen bonyolult kérdés, hát még ha a román
sajtóról beszélünk. . . Hogyan viszonyult ön
1990 óta a román sajtóhoz?
Nem szívesen elemezgetném a köztem és a sajtó
között kialakult kapcsolatot, inkább általában
a román sajtóról szeretném elmondani a véleményemet.
Két aggasztó tünetegyüttesre hívnám
fel a figyelmet. Egyrészt hiányolom a tájékoztatás
áttekinthetőségét, kiegyensúlyozottságát.
Konkrét példát is mondok: egy miniszternek járó
anyagi juttatásokról olyan információk látnak
napvilágot, amelyek csak többé-kevésbé
felelnek meg a valóságnak; az adatok valóságértéke
teljesen attól függ, hogy a szóban forgó politikus
személye mennyire szimpatikus az illető lapnak vagy újságírónak.
Tehát a bizonyítható tények egy rejtélyes
szűrőrendszeren át jutnak a közvélemény
elé, hiszen ki tudna tudományos magyarázatot adni
arra, hogy miért találunk valakit rokonszenvesnek vagy ellenszenvesnek?
Ilyen megmagyarázhatatlan indíttatásoknak semmi keresnivalójuk
a médiában. Ebben az esetben nem is beszélhetünk
tényleges információátadásról.
A másik dolog, ami aggaszt: Romániában egy maroknyi
csoport ragadta magához a véleményformálás
monopóliumát, és szakadatlanul saját meggyőződéseit
ismételgeti a tévében, a lapok hasábjain. Igyekeznek
a sajtó, a tévé közvetítésével
alakítani, befolyásolni a közvéleményt.
Mindenkinek azt kell hinnie, amit ez a néhány ember hisz
az ország helyzetéről, gondjairól. Elsősorban
az a bosszantó, hogy önmagukat minden területen megfellebbezhetetlen
szaktekintélynek tartják. Máshol megvannak a gazdasági,
a politikai, a kulturális kérdések szakértői.
A mi politikai kommentátor-sztárjaink egyforma magabiztossággal
értekeznek a NATO-ról, a vallásról, a mezőgazdaságról,
az utcagyerekekről, azaz olyan enciklopédikus tudás
letéteményeseinek tartják magukat, amelyre sem a 89
előtti, sem a későbbi intellektuális tevékenységük
nem jogosítja fel őket – de hát ezzel nekik maguknak
is tisztában kell lenniük. És még egy gyanús
jel: minden téren teljes az összhang közöttük.
Azt még el tudnám fogadni, hogy mindig ugyanazt az öt
arcot lássam az összes tévécsatorna információs
műsoraiban, de az mégiscsak túlzás, hogy mindenről
egyformán is vélekednek. Ha mindegyikük más-más
szempontból közelítené meg a kérdéseket,
biztosítva látnám az információ pártatlanságát,
kiegyensúlyozottságát. De ők mindannyian ugyanazt
szajkózzák, addig-addig ismételgetik, míg a
néző beadja a derekát, és bedől nekik.
Természetellenes ez a teljeskörű, magabiztos tájékozottság
és szakértelem meg ez a nagy összehangoltság,
véleményazonosság. Azt nem vitatom, hogy mindegyiküknek
vannak valós érdemei. De elsősorban éppen nekik
kellene tudniuk, hogy egy olyan országban, ahol negyvenöt éven
át naponta ugyanazokat a jelszavakat ismételgették
egy egységes közvélemény kialakítása
érdekében, nem elfogadható a tömegtájékoztatás
ilyen mértékű monopolizálása. Azt is
aggasztónak tartom, hogy mindegyikük tévedhetetlennek
és csalhatatlannak tartja magát; nekik mindig mindenben igazuk
van. „Elnézésüket kérem, ezzel meg ezzel kapcsolatban
tévedtem, téves adatot közöltem, ezt a tényt
tévesen értelmeztem. Talán – hazudtam is.” Olvastunk
vagy hallottunk-e tőlük valaha is hasonló kijelentést?
A sajtószabadság nem azt jelenti, hogy a sajtó tévedhetetlen.
Éppen a tévedései beismerésével nyerhet
hitelességet, szavahihetőséget. De a mi sajtónkban
helyreigazításra még nem volt példa. Mindenki
védi a mundér becsületét, ha egy publicistát
hazugságon fognak, a teljes szakma a védelmére kel,
a többiek azonnal mellé állnak, hogy ne kerüljön
helyreigazításra sor.
Most már személyes tapasztalataim is vannak ezen a téren;
néhány lap hajmeresztő valótlanságokat
közölt a Securitate Irattárának Tanulmányozásával
foglalkozó Bizottság tagjainak javadalmazásával
kapcsolatban. Igyekeztek elhitetni az olvasókkal, hogy miközben
mesés összegeket vágunk zsebre, semmiféle érdemi
tevékenységet nem végzünk. Minden adat, minden
tény, amit leírtak, valótlanság volt. Erre
mi egy rövid, adatszerű helyesbítést fogalmaztunk
meg. Nem bonyolódtunk polémiába, a szöveg csupán
a korrekt információkat tartalmazta. Egyetlen újság
sem volt hajlandó közölni a helyesbítésünket,
mind úgy érezték, hogy a valótlan adatokat
közlő sajtóorgánumokkal kell szolidaritást
vállalniuk. Attól tartanak, hogy ha egy ilyen közlemény
napvilágot lát, azzal az egész sajtó szavahihetőségét,
hitelességét kérdőjeleznék meg. Ez bizony
tűrhetetlen állapot. Külföldön törvény
írja elő, hogy ugyanaz a lap ugyanazon az oldalon, abban
a rovatban és ugyanolyan betűtípussal hozza le a helyreigazítást,
mint ahol és ahogyan a tényszerűtlen adatokat tartalmazó
cikk megjelent. Ez sajnos nálunk még távolról
sincs így. Nem is egyszer jelentek meg a személyemmel kapcsolatos
valótlanságok, amelyeket aztán soha senki nem volt
hajlandó helyreigazítani. A Ziua című lapban
például egy egész oldalas cikk jelent meg rólam;
azt írták az Új Európáért Bizottság
megalakulásakor, hogy ez tulajdonképpen egy német
érdekek szolgálatában álló adatszerző
iroda fedőneve, és az itt végzett kétes tevékenységemért
busás anyagi juttatásokban részesülök. (Egyébként
ezért a bizottsági munkámért részesültem
később a Heuss Alapítvány kitüntetésében).
Hiába kértem azonnali helyreigazítást, hiába
tették meg a megfelelő lépéseket az ügyben
érintett államok hivatalos szervei, a lap soha egyetlen sort
sem volt hajlandó leközölni. Akkoriban Románia
kormányának külügyminisztere voltam, de a főszerkesztőt
ez a tény sem zavarta. Nem is annyira a személyemet ért
méltánytalanság háborít fel, sokkal
aggasztóbbnak találom azt, hogy bárki minden következmény
nélkül lejárathat, bemocskolhat az ország külföldi
megítélésében is fontos szerepet betöltő
közéleti személyiséget. Önkényeskedés,
gátlástalanság uralkodott el a médiában,
következmények nélkül lehet bárkiről
aljas rágalmakat terjeszteni.
Sajnos valóban egy maroknyi szerkesztő uralja a napilapok
hasábjait és a képernyőket, és döntő
mértékben ők formálják, alakítják
a román közvéleményt. De előretörésüket
talán az is elősegítette, hogy értelmiségünk
legjobbjai kivonultak a közéletből, és így
tulajdonképpen nincs is alternatívája a médiában
eluralkodó áldatlan viszonyoknak. . .
Ahhoz, hogy változás következhessék be ezen
a téren, elsősorban a tévé irányítóinak,
gazdáinak lenne szüksége másféle piacpolitikára
és egészen másféle mentalitásra. Ha
csak a nézettségi mutatók számítanak,
akkor a felelősségteljes értelmiségnek nem
sok esélye van, hiszen a tömegek igazán nem rájuk
kíváncsiak. A jelenlegi helyzetben elsősorban a leleplezések,
a botrányok számíthatnak sikerre, hiszen mindenki
elégedetlen, és mindenki bűnbakot keres. Sokkal nehezebb
a nehézségek igazi okát feltárni, a kivezető
utat megtalálni. Rombolni mindig is egyszerűbb, mint valami
újat felépíteni. Amíg a szerkesztők,
a publicisták megengedhetik maguknak, hogy fütyüljenek
a tényekre, nem sok esélye van egy minőségi
változásnak.
Föltétlenül beszélnem kell ezzel kapcsolatban
a román nyelvről is, amelyben a totalitárius rendszer
mélyreható rombolást vitt végbe. Azt hittük,
hogy 89 után a nyelv lerázza a kommunista párt napilapja,
a Scinteia által ráerőszakolt béklyókat,
megszabadul a sok üres, mesterkélt kifejezéstől,
fordulattól, és megszépülve, megnemesedve új
életre kel. De éppen az ellenkezője következett
be, a nyelvünk az utóbbi időben még inkább
elromlott. Hitetlenkedve olvasom a sajtót, hallgatom a tévét:
mintha nem is románul írnának, beszélnének.
. . Mindegyre vétenek alapvető nyelvtani szabályok
ellen, és a szókincs is egyre szegényesebb, triviálisabb.
Senki nem igyekszik pontosan, szépen kifejezni magát, a –
szerintük – népi fordulatok egyre inkább teret nyernek,
a fogalmazás majd mindig pongyola, slampos, szakadt, sőt
útszéli. Miért kellene ennyire lesüllyedni? Hiszen
az egyszerű, a mindennapi ember természetes törekvése
a felemelkedés. Ne a lealacsonyodás modelljét állítsuk
eléjük. . .
Ez azonban elhatározás kérdése, és
ennek az elhatározásnak az igazi hazaszeretet az alapja.
Nem az a hazaszeretet, amelyről ezek az urak prédikálnak.
Aki igazán szereti a hazáját, a nemzeti nyelvet, nem
úgy fejezi ki magát, mint valami félkegyelmű.
Ne az akarja megvédeni a hazáját a külföldi
befolyástól, aki nem ismeri és nem tiszteli saját
nemzete kultúráját. Mindannyian emlékszünk
még a szabadon választható iskolai tankönyvek
körül kirobbant vitákra. Olyanok hangoztatták fennen
a véleményüket, akiknek a történelemtudása,
műveltsége alig éri el egy általános
iskolás tájékozottsági szintjét. Hazaszeretetük
ürügyén provinciális sérelmeiket hánytorgatták,
hangzatos kijelentésekkel igyekeztek elhallgattatni a más
véleményen levőket. A hazaszeretetet ne tévesszük
össze a tudatlansággal, a rosszhiszeműséggel,
a lelki nemesség hiányával.
A Román Securitate Irattárát Tanulmányozó
Bizottság
Mi újság a Bizottság berkeiben? Köztudott,
hogy meglehetősen kanyargós utat tett meg eddig, és
már két alkalommal kellett elnapolni az összehívását.
Mi történik most, hogyan látja ezt a feladatot, melyek
a legsürgősebb teendők?
Sajnos most sem történik semmi érdemleges, mert
nincsenek meg a megfelelő eszközeink. A bizottság összehívását
megint el kellett napolnunk. Elsősorban az jelent nehézséget,
hogy nem alakult ki konkrét munkakapcsolatunk az Irattárral.
A volt Securitate teljes iratanyagát már régen a rendelkezésünkre
kellett volna bocsátaniuk, de ezt valami mindig megakadályozza.
Az országban fellelhető mintegy 20 kilométernyi dokumentum
elhelyezésére nincsen például megfelelő
központi helyiség, de az elhatározás, a szándék
is hiányzik. Az eddigi irattárosok féltik az állásukat,
és élnek még a régen beidegződött
félelmek is. Egy adott pillanatban olyan kép alakult ki a
bizottságunkról, mintha egyfajta közvetítő
szerepet kellene betöltenünk az állampolgárok és
az irattárak kezelői között. Sokan hozzánk
fordultak a megkereséseikkel, kérdéseikkel, tőlünk
kértek felvilágosítást, közbejárást
ahhoz, hogy megtekinthessék a rájuk vonatkozó dokumentumokat.
Természetesen csak ha a szóban forgó dokumentum nem
sért nemzetbiztonsági érdekeket. Még mindig
tisztázatlan, hogy végül is milyen viszonyban állunk
a dokumentumokkal. Az erre vonatkozó törvény sajnos
nem egyértelmű. Ebben a kérdésben teljesen egyetértek
Titu Dumitrescu úrral, aki olyan tiszteletreméltó
következetességgel képviselte a kezdetek kezdete óta
ezt az ügyet. Bevallom, meg voltam győződve róla,
hogy mind a jelentős közéleti szereplők, mind
a civil szervezetek sokkal nagyobb érdeklődéssel és
felelősségtudattal követik a törvény sorsát
és igyekeznek majd korrigálni rajta ott, ahol ez szükséges.
Azt hittem, nagy politikai viták kereszttüzébe kerül
ez a kérdés, és mindannyian igyekszünk majd minél
hatékonyabbá, eredményesebbé tenni a törvényhatározatot.
Hat évig folyt róla a szó a Parlamentben, de inkább
csak színlelt figyelem közepette. „Az mégse lehet, hogy
ne legyen. . ., e nélkül a törvény nélkül
nem lehet már tovább. . ., mennyit kell még várnunk,
hogy. . .”, de a tényszerű, érdemleges megvitatás,
a technikai kérdések tisztázása végül
is elmaradt. Egyetlen alkalommal tapasztaltam igazi érdeklődést,
mégpedig akkor, amikor a Dinescu és a jómagam bizottsági
tagságáról volt szó. Sokan ellenezték
a jelölésünket, arra hivatkozva, hogy mindketten párttagok
voltunk. De nem akarok visszakanyarodni ehhez a témához,
mert most, a bizottság tagjaként belülről látom,
hogy ezzel csak el akarták terelni a figyelmet a lényegi
problémákról. Nagyon remélem, hogy a közvélemény
ráébred arra, milyen nagy hordereje lenne ennek a törvénynek
a jövőnk szempontjából. Mindenkit csak a személyi
kérdések foglalkoztattak: „Hát ezeknek mi keresnivalójuk
ebben a bizottságban?” Szerintem igazi román sajátosság
az, ahogyan – ebben az esetben is - a lényegtelent a lényeges
elé helyezzük. Nem is remélem, hogy a helyhatósági
választások eredményeit a bizottság fennállása
befolyásolja. Talán az őszi választásokig
megváltozik a helyzet. De ez csak akkor lehetséges, ha valóban
összeszedjük magunkat, és ha valóban mindenki összefog
az érdemi munkavégzés érdekében, nem
csupán a bizottsági tagok, hanem minden érintett intézmény,
az irattárak, a pártok, a parlamenti képviselők
is. A pártokat azonban leköti a kampányolás,
és azt is be kell ismernünk, hogy a törvény bizony
nagyon elkésett: 10 évvel a rendszerváltás
után az embereket már más kérdések,
más célok foglalkoztatják.
Nagy Zsuzsanna fordítása
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta
http://lettre.c3.hu