Mire eljövök a kávéházból, délután
lett. A villamosok, narancssárga, csikorgó hernyók,
magyar gyártmány, iskolásgyerekekkel és félnapos
titkárnőkkel kapaszkodna fel gyötrődve a síneken
a dombra a Prenzlauer Berg irányában. Befordulok a sarkon,
megkocogtatom a langyos kopogtatót a tizennégyes szám
szétlőtt homlokzata előtt, és belépek.
Az elmúlt év papírmasszává foszlott
reklámküldeményei a sarkamban vannak, és csak
akkor maradnak el, amikor egy ideges csusszanással egy biciklitartónál
végre lerázom őket.
Tizenkét lassú lépéssel átszelem
az udvart, légzési gyakorlatként és hogy felmelegedjek,
futva veszem e lépcsőket a negyedik emeletre. Dunkel lakása
előtt mélyállásba megyek le, és egy
oldallépéssel épp a díszítőléc
alatt rúgom szét az ajtózárat. A folyosó
végén egy poros fénysugár esik Dunkel félig
nyitott szobájából a padlóra. A bezárt
konyhából, amelyiknek, mivel az enyém balra esik,
jobbra kell lennie, rádió szól. Semmi nem mozdul.
Lassan megyek a fény felé, belököm az ajtót,
és visszaugrom a fedezékbe.
A szoba közepén székekből felállított
félkörben találom az ellenfelet, amelytől órákig
rettegtem, egy hármas csatlakozókból, hosszabbító
kábelekből és több időkijelzőből
összeállított készüléket televízióval,
zenegéppel és tetővilágítással
összekapcsolva.
Mint tévedésből találkozó,
egymásnak csapódó két dolog, keveredik bennem
a harci készültség és a helyzetkomikum. Nevető-
és dühroham között ingadozva elkapok egy ablakot,
félretolom a riglit, és Mirca konyhaművészetének
egy gusztustalan darabjából kivágom a taccsot a harmatos
udvarra.
Egy darabig ott maradok állva, az üvegen hűtve
a homlokomat és az arcomat. Havat kaparok az ablakpárkányról,
betömöm a számba, majd kiköpöm. Fejemet összekulcsolt
karomra fektetve egy macska látványába feledkezem,
amelyik a szomszéd telken éhesen kerülgeti a szemetet.
A régi ablaküveg torzító felülete felfújja
a hasát. A betontalapzaton áll a kerítés alatt,
bizonytalanul felemeli az egyik mellső lábát, aztán
otthagyja a sövényt, bedugja a fejét egy szemétláda
félig nyitott fedele alá. A puffadás végigmegy
a hátsó felén és a farkán, eltűnik,
és ő kezdi szaggatni a szemetes zacskókat.
Dunkel szobája a legteletömöttebb hely, amit
valaha láttam. Egyetlen szabad sávot leszámítva,
amelyik az ajtótól az ablakig vezet, egymás mellé
és egymásra pakolt dolgok számtalan rétegéből
áll. Lehajolok, és találok egy újságot
1990-ből, amellyel egy lukat tömött be a padlóban
a csaj. Mint egy sűrű felhőtakaró, úgy
fut a por a padlószegélyek mentén egy rézágy
lábáig, amelyen vastag dunyhák vannak, odadobált
ruhák, könyvek, egy tálca teáscsészékkel,
tubusokkal és üvegekkel, törött bonbonos dobozok,
egy walkman, kazetták, egy felbontott csomag óvszer. Egy
foltos, összecsukott selyemfestőkeret, egy ernyedt gitártok,
kottalapok, két teli hamutartó, több csavarhúzó.
Egy felborult lakkvirágos váza, egy kő a bőrkeményedés
ledörzsölésére, szárítócsipeszek,
hajtű, hajcsavarok, copfgumik, egy összekarcolt telefonkártya
és műkörmök, egy homokszemekből és
kenyérmorzsából képzett réteggel körülvéve.
Mellettem, az ablaknál, ruhaállványok, kartonpapír
és egy felaprított gyümölcsös ládákból
készült farakás között áll egy plasztikbevonatú
kis íróasztal, túl kicsi egy felnőtt nőnek.
Elkent rózsaszínű körömlakkból
való virágok vannak ráragadva a fiókok fogóira,
az asztallap tele van reklámmatricákkal, amilyet nyolc évesek
szeretnek gyűjteni. Az egyik sarokból egy iratrendező
áll ki az idősebb Dunkel feljegyzéseivel. Kézbe
veszem, belelapozok, és megállapítom, hogy a nőnek
évekkel ezelőtt valamikor latin nyelveket kellett tanulnia,
időközben azonban úgy határozott, hogy ezt az
életréteget üres csokipapírokkal, rongydarabokkal,
kifizetetlen villanyszámla befizetési figyelmeztetésekkel
és egy átfogott pléhdobozból kipotyogó
halom aprópénzzel próbálja fokozatosan eltüntetni.
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta
http://lettre.c3.hu