Kótai Tamás 1959-ben született Makón, 1971-től
Szentendrén él.
Talán innen eredeztethetjük művészetének
kettős gyökerét, egyfelől az alföldi magyar
népművészet formavilága, archaikus szimbólumok
– az út, az oszlop, a tulipános láda, a kapu, a torony,
tehát a horizontálisan elterülő felületet
vertikálisan tagoló formák –, illetve a keresztszemes
hímzések hatottak rá, másfelől gondolkodásmódját
meghatározza a szentendrei művészaura, az Európai
Iskolás hagyomány, a Bálint, Vajda, Korniss emlékét
idéző „konstruktív szürrealizmus”, „mágikus
geometrizmus”. Mindezeket egyéni érdeklődése,
a távoli, egzotikus és az ősi, misztikus kultúrák
iránti vonzalma egészíti ki. A kutlikus és
rusztikus formák, a mágikus és primitív dekorativitás
(keleti szőnyegek, pajzsok, mitikus ábrák) sokáig
jellemezték formavilágát.
Kótai 1981-től 86-ig végezte el a Képzőművészeti
Főiskola grafika szakát. Alkotásmódját
mindmáig befolyásolja ez a grafikus kiindulópont:
a manualitás, a míves megformáltság, a rajzosság,
a formák aprólékos kidolgozottságának
szeretete, a hanyagul odavetett, elkent, indulati, expresszív stílussal
szemben. A letisztultság, a műgond, a kifelé irányuló
összeszedettség és fegyelmezettség Kótainál
elmélyült befelé fordulással, lírai szubjektivizmussal
és meditatív individualizmussal párosul. A kordában
tartott érzékenység, a fegyelmezett keretek közé
szorított líra különösen a 80-as évek
végének és a 90-es évek első felének
műveit jellemzi, az évtized végére a „Rajzok”
című kiállítással eredeztethetően
Kótai művészete oldottabbá, lágyabbá
elengedettebbé válik.
A szentendrei Művésztelepi Galériában, 1994-ben
megrendezett összefoglaló jellegű kiállításban
szereplő „Kályhatakarók” és a 93-as, 94-es
évek termését jelentő „Pajzsok” és „Pajzstakarók”
heraldikus emblémák, stilizált jelekből építkező
alkotások, melyek homogén, egységes hátterére
helyezi rá eklektikus motívumait a művész. A
stabilitásra, a szimmetriára, az egység kihangsúlyozottság
megteremtésére törekszik Kótai, archaikus, szakrális
jelképrendszerét dekoratív stilizációval
alkalmazza. Színvilágát az intenzív, drámai
színek használata, a vörös, az arany, a fekete
mély, telített tónusai jellemzik. A művekben
az indián takarók, keleti szőnyegek, magyar keresztszemes
hímzések mintájára a motívumok ornamesként
vannak jelen, elrendezésük mellérendelő, kapcsolódás
nélküli, statikus. Kótai előre megkonstruálja
a kép szerkezetét, izolált formáit ismételve
sorolja egymás mellé, inkább a külső harmóniára,
mint a kép belső dinamizmusára helyezi a hangsúlyt.
A választott nagyméretű vászon-akril technika
és a sokszorosított grafika személytelensége
is ezt a távolságtartó rejtőzködő
magatartást erősíti meg.
Éppen ezért jelentenek olyan nagy változást
oeuvre-jében a rajzok megjelenése, melyekből először
1996-ban rendezett kiállítást. Nem véletlenül
nevezik különböző kritikusai „árnyékhieroglifáknak”,
„lélek-design”-nak, „képi monoszok”-nak ezeket a rajzokat.
Lágyabbak, oldottabbak, mint az előző korszak
alkotásai, a művész által eddig merevebben,
ridegebben alkalmazott jelek és motívumok kontúrjai
most gyakran elmosódnak, gyengédebbé, személyesebbé
és egyben összetettebbé, bonyolultabbá válnak.
Kótai a legegyszerűbb eszközökre redukálja
a formai kifejezést, lemond a színekről, az akrilfesték
és a nyomat technikáról is, és papírra
ceruzával készít kis méretű rajzokat.
Ezzel a szimbolikusan is értelmezhető gesztussal mintegy
megszabadítja művészetét a rárakódott
sallangoktól, és a saját maga által eddig épített
világ tudatos és szisztematikus átértékelését,
új alapokra helyezését végzi el. A rajzok finomsága,
érzékenysége, a formák – ezek az élő
és lélegző, antropomorf jelek – egymással való
szerves, organikus kapcsolata a látványos képszerkesztés
helyett mély, alázatos befelé fordulást, egy
intim érzelem- és gondolatvilág szabad, gátlástalan
feltárását mutatja. A meghatározhatatlan, hol
organikus absztrakt, hol szimbolikussá lényegített
különös jelrendszer egy olyan elementárisan és
zavarba ejtően személyes, lírai világba enged
bepillantást, mely érzelmi gazdagságával szinte
lehengerel. Kótai ezeknél a műveknél nem törekszik
befejezett tökéletességre. Vállalja a személyes
aszimmetriát, a formák törékeny esetlenségét,
öntörvényű szabálytalanságát.
Ezektől a művektől már nem idegen a tépelődő
meggyötörtség, a lélek mélyrétegeiből
spontánul felszínre törő képek. A tűz,
a mérleg, a kút, a kereszt, a pecsét, valamint az
oválisok, a mandalák, a meandervonalak és a rombuszok
egy-egy képmezőn belül szerves egységet alkotnak,
különös, mély teret hoznak létre. Némelyik
rajzon totemisztikus ősállatra vagy vízi élőlényre
emlékeztető, pikkelyre, szőrre, emlőre és
csápokra asszociáló formákat fedezhetünk
fel. Általában tehát elmondható, hogy bár
a „Rajzok” ábrái és motívuma látszólag
szabálytalan esetlenséggel sorolódnak egymás
mellé, valójában Kótai Tamás egy szerves,
megfellebbezhetetlen képi rendet, új koherens egységet
hoz létre.
Merhán Orsolya
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta
http://lettre.c3.hu