Június 22-én délután, Petri György temetésének napján Berlinben a Klessmann Anna által szervezett irodalmi összejövetelek egyikén a résztvevők, köztük Dalos György, Eörsi István, Esterházy Péter, Mora Terézia, Zilahy Péter megemlékeztek Petri Györgyről. Felelevenítették Petrivel kapcsolatos emlékeiket, verseket olvastak fel.
EÖRSI ISTVÁN: Én Gyurival sok temetésen voltam együtt, de mindig eltűnt, és mindig megtaláltam a temetőhöz legközelebbi kocsmában, ami egyáltalán nem jelentette azt, hogy nem a halottra gondolt. Mellesleg ő ezeket a rítusokat világi módon fogta föl, mert főleg folyadékba oldotta. Bármibe, legyen az bor vagy pálinka. Később, amikor már nagyon romlott a szervezete, akkor sörbe oldotta. De akkor volt ő boldog, amikor pálinkába tudta oldani.
DALOS GYÖRGY: Eszembe jutott a legkorábbi Petri-emlékem.
Én Petrivel. 1961 őszén találkoztam az Élet
és Irodalom szerkesztőségében, Garai Gábornál.
Mi akkor mind a ketten negyedikes gimnazisták voltunk, ő
nálam két hónappal fiatalabb, amit én nem érzékeltem.
Bemutatott egy verset a Garainak, ami emlékszem rá pontosan
a következő volt: Hány nemzedék tört meg
miattam, / míg eljöttem töretlen én / Egy alvadt
vérű pillanatban / roncsolt halak úsztak a habban /
s ott hányódtam közöttük én / Szögesdrótokon
kúsztak értem, / hogy őrizzem halálukat, /
s hogy megálljak lihegve, térden / a tátongó
idő szelében / mint részegben az öntudat. Garai
elolvasta a verset, és azt mondta: nem rossz., de ez a részegben
az öntudat nem igaz. Nem lehet igaz: a részegben nincs öntudat.
Valami mást kéne iderakni, mert különben nagyon
jó, ámde csak a törvény a tiszta beszéd.És
akkor a következő lett a verssorból: Hogy megálljak
lihegve, térden /a tátongó idő szelében
/ mint bennük állt az öntudat. Ebben megegyeztek. Utána
leültem a Gyurival egy presszóban, ahol elbeszélgettünk
a szocializmus állásáról. Rendeltünk egy-egy
kávét, én egy szimplát, ő egy duplát.
Majd ránézett a pincérre és azt mondja, hogy
még egy konyakot. Nekem, mint negyedikes gimnazistának elérhetetlen
magaslat volt, hogy valaki konyakot tölt a kávéhoz !
És Gyuri, miközben már akkor agyoncigarettázott
kézzel betöltötte a kávéba a konyakot méltatlankodva
így szólt: „Már hogyne állhatna meg részegben
az öntudat?”
EÖRSI ISTVÁN: Én is elmondanék egy Petri-verset,
de előtte hozzá egy valódi történetet.
A valódi történet abból áll, hogy amikor
l977 januárjában 34 aláíró közölte,
hogy szolidáris a Charta 77-el, köztük volt Petri György
is. Ekkor Petrit megfosztották a Móricz Zsigmond-ösztöndíjtól
A Móricz Zsigmond ösztöndíj 3.000 forint havonta,
hihetetlen összeg volt akkor. Petri egész egzisztenciája
ezen alapult. Lehetett belőle élni. Bence György indította
meg a mozgalmat, hogy mi összedobjuk Petrinek ezt a pénzt.
Minden hónapban összegyűjtöttük, elküldtük,
de nem az ő nevére - mert az volt a cél, hogy a lakbért
is ki lehessen fizetni -, hanem Maya nevére, aki megkapta, kifizette
a lakbért meg amit kellett A többit aztán Petri rendesen
elitta. Az érdekes az egészben az volt, hogy Petri soha senkitől
meg nem kérdezte, hogy honnan van ez a pénz. Úgy gondolta,
hogy neki ez valamilyen módon jár, ő titkokat nem
kutat, nem ez az ő dolga. Ő a mindenség titkait kutatja,
de a háromezer forintét nem. Mellesleg jegyzem meg, hogy
volt egy érdekes mellékága ennek a történetnek.
Nagy László, akivel abban az időben egy szerkesztőségben
dolgoztam az Élet és irodalomban, minden hónap elején
megkérdezte: Hogy van a barátod ? Mondom: Melyik ? A költő
! Mondom: Iszik. Ahhoz pénz köll. - mondta, és adott
egy százast. Ő tudniillik nem akart csatlakozni a mozgalomhoz,
tehát az illegális gyűjtési mozgalomban nem
vett részt, de egy költőnek, aki iszik, pénzt
szívesen ad. Tehát mindig az a százas is bekerült,
Nagy László neve nélkül. Minden hónapban
lezajlott ez a dialógus. Számomra mindig nagy titok volt
és nagy rejtelem, hogy Gyuri hogyan számol el ezzel magában.
ESTERHÁZY PÉTER: Mielőtt elmondanád a verset,
van egy mondatom, amit máshol nem tudnék elmondani. A múltkor,
nem olyan régen, volt egy interjúja, ahol arról beszélt,
hogy hát bizony összejött neki egy elég tekintélyes
summa. Valami egymillió forint. És úgy beszélt
az egymillió forintról, mintha az valóban tekintélyes
summa volna. Mint jól tudjuk nem az. Persze 77-es árfolyamon...
EÖRSI ISTVÁN: Különleges viszonya nem volt a
pénzhez. Azt észlelte, hogyha nem tudott eleget inni, de
az mindig összejött neki, ha nem pénz, akkor folyadék
formájában. Én azt hittem, ez a dolog egyáltalán
nem érdekli őt. És most a vers: Horatiusnak rossz
napja van. Ezzel megfejtettem őt. Úgy gondolom, pontosan
számon tartotta ezeket a pénzeket, mert éles stratégiát
épített arra, hogy soha meg ne tudja pontosan, kitől
van a pénz. Hogy ne kelljen hálásnak lennie senkinek.
DALOS GYÖRGY: A Móricz-ösztöndíjhoz hozzátartozik,
hogy amikor végül nem kapta meg, azt kérdezte tőlem:
hány sor volt ez a tiltakozás ? Mondom: három. Akkor
soronként tizenkétezer forintot vettek el tőlem.
EÖRSI ISTVÁN: Nem lehet Petriről beszélni,
még ezen a gyászos napon sem úgy, hogy a piálásról
hallgassunk. Petri egy egész különleges ivó volt.
Először is: én nagyon sok ivót ismerek, magam
is az vagyok, bár én nem rúgok be. Ismerek berúgósakat,
Petri is berúgott végül. Mind agresszívek. Petri
soha nem volt agresszív. Petrivel, amíg össze nem esett,
Hegelről lehetett beszélni. Korrekt mondatokban, egyre halkabb
és egyre kásásabb hangon, de jól megfogalmazott
mondatokban beszélt. Egyszer elmentünk együtt hárman
Párizsba: Maya, Petri meg én. Danilo Kis gyászünnepségére.
Danilo számos Petri-verset fordított szerbre, én meg
tanulmányt írtam Danilóról. Úgy döntöttem,
hogy nem merem őt elvinni egyszerre Párizsig, hanem megállunk
Münchenben. Volt ott egy üres lakás, a Lángh Julié.
Petri ült mellettem, mögöttünk Maya. Petri hátranyújtotta
a kupicát, Maya teletöltötte, Petri így ült
a kupicával. Énnekem fékeznem kellett, Petri eldőlt,
ledőlt, de esküszöm a kupica a kezében függőleges
maradt. Utána hátranyújtotta és folytatta.
Így beszélgettünk a lehető legabsztraktabb dolgokról,
ahogy szoktunk. A költészetről is beszélgettünk,
de főleg filozofáltunk, politizáltunk és tökéletesen
józannak látszott, azon kívül, hogy részeg
volt. Megállt az autó a Julika lakása előtt,
kinyitjuk, kiszállok, Petri is kiszáll. Azonnal elesne, ha
nem kapná el a Maya. De Maya már tudta, milyen szögben
fog esni, és odaugrott. És elkapta, és valahogy felvitte,
mint dúvad a halott kisvadat, fölhúzta valahogy a lépcsőn,
és Petri már feküdt is az ágyban. Másnap
Párizsba ugyanígy folyt az utunk. Akkor megálltunk
a találkozóul kijelölt vendéglő közelében,
Petri kiszállt, Maya már kapta is el. Valami egész
furcsa módon működött ez bennük.
ESTERHÁZY PÉTER: Egyszer együtt voltunk Fellbachban.
Én nem vagyok valami nagy ivó, és amúgy is
borivó vagyok, nem ez a pálinka. Gyurival együtt ültünk
délután 5-től 9-ig és 24 darab kétcentes
konyakot ivott meg. És amit te mondasz: én alig láttam
változást. Tehát ugyanúgy beszélt. Nekem
egyébként a legnagyobb élményem Gyuri okossága
volt. Egy költőnek nem kell okvetlenül okosnak lenni,
de ő hihetetlenül okos volt. Ezt a szót is olyan könnyen
használjuk, pedig azért kevés ember van, aki igazán
okos. Minden megmaradt bennem, ahogyan itta ezeket a két centilitereket,
és nem is hogy kásásabb lett a beszéde, hanem
kicsit vidámabb, egy kicsivel többet nevetett a saját
fogalmazásának a finomságain, egyet-egyet nevetett.
Így múlt az idő.
EÖRSI ISTVÁN: Beállított egyszer hozzám
újvidéki magyar költőkkel együtt, és
akkor is átéltem ezt a furcsaságot. Kiderült,
hogy negyedik-ötödik napja nem aludt, hanem együtt volt
ezekkel. Felállt és beszélgettünk és közben
ittunk is. Egyszer újra töltök neki, és látom,
hogy Maya, aki az ágyon ül, hirtelen felugrik, és mögé
áll. Gyuri a mondatot befejezi, szépen kiissza, és
abban a percben dől, mint egy fa, hátra. Maya úgy
kapja el, hogy a hóna alá nyúl, és már
húzza a kisszoba felé. Öt perc múlva bementem,
fejtől-lábtól aludtak mind a ketten. Másnap
mondta Maya, hogy már napok óta várta ezt a pillanatot,
hogy ki tudja magát aludni. Pontosan megérezte, hogy mikor.
Azért természetesen egyetértek veled, hogy ritka
okos ember volt. A részegség az életstratégiájába
valahogy beleépült. Pontosan nem értem, hogyan, de tudom,
hogy beleépült, és ivás közben hihetetlenül
vigyázott, hogy az emberi formájából egy pillanatig
ki ne kerüljön.
Van még egy verse, a mai napra való tekintettel
a Nélkül. Az utolsó könyvét szerintem úgy
kell elolvasni, mint egy regényt. Ez erről szól, a
mai napról szól ez a kötet, az első betűtől
az utolsóig. Nem mind egyforma, vannak benne gyöngébbek,
vannak benne nagyon nagyszerű versek. De egyetlen önsajnáló
sor nincs benne. Egyébként voltam nála a halála
előtti utolsó héten kétszer is. Elég
rendesen beszélgettünk, és döbbenetes dolgot figyeltem
meg, amit férfinál sosem láttam, csak nőnél:
hogy nincs benne önsajnálat, sem öncsalás. Mert
úgy könnyű, ha öncsalás van, meg lehet úszni
a csatát. De őbenne sem öncsalás, sem önsajnálat
nem volt, ami egészen bámulatra méltó. Úgy
fogta föl, mint egy természetes folyamatot, hogy most ennek
vége lesz. Nem is nagyon beszélt róla, csak egy-egy
utalást tett rá. De a könyvben beszél erről,
így kell elolvasni valóban, ebben a könyvben minden
benne van. Ennek egyik legszebb darabja ez: Nélkül. Nehéz
nélkülem / elképzelni a világot. / De ki mondta,
/ hogy muszáj elképzelnem? // (Mellesleg, el tudom képzelni:
/ egy tányér tejszín / macska nélkül.)
ESTERHÁZY PÉTER: Az önsajnálat hívószóra
véletlenül van nálam valami.
„Az ember méltóságáról
Utoljára Berlinben láttam a tavasszal, valamiért
oda el akart még egyszer menni. Rémesen nézett ki;
Petri Györgyön világéletében látszott,
hogy Petri György halandó, ám olyan régóta
olyan közel állt a halálhoz, hogy szinte megszoktuk
már.
De most még elesettebb volt, amikor érkeztünk -
mert meghívott néhányunkat, kósza, ideiglenes
berlini magyarokat magához, magukhoz - ágyban feküdt,
le kellett dőlnie, nélküle kezdtük az estét.
Rossz ünnepélyesség fogott el, most látom utoljára.
Ez feszélyezett, tapintatlannak éreztem magunkat, minek tolakodtunk
ide.
Amikor kijött a szobájából, s óvatos
mozdulatokkal leült, odaült az asztalhoz, akkor, ha lehet, még
rosszabb lett. Mert ott volt a nyakán az a rémséges
seb, valami fekete, végtelen odú, alig mertem odanézni,
és nem tudtam elvenni a tekintetemet. Féltem, akár
egy horrorfilmben. De jó lenne nem itt lenni...
És ekkor valami hihetetlen történt. Mint egy példázat.
Hogy látva-lássunk. Hogy megértsünk valamit (valakit).
Ami történt, nem egyik pillanatról a másikra
lett, hanem egyszerre csak ott lett. Nem lehetett látni, mikor.
Soha nem fogom azt a negyvenkilós kicsi férfit velem szemben
elfelejteni, aki - aki nem tett semmi különöset, csak azt,
mint mindig: figyelmesen hallgatott minket, derűsen közbekérdezett,
kicsit a szakállába motyogva, mint a nap, okosan, ahogy szokta.
Ez az „ahogy szokta” volt olyan, mint a csoda. Elsőre
ebből annyi látszódott, hogy valakiből ekkora
nagy nyomorúságában is teljességgel hiányzik
az önsajnálat. És hogy e kis rongy testben már
nincs erő, erőt nem sugározhat, semmit sem sugároz,
de esettségében is végtelenül finom. (A keze!)
Az a csöndes és éles figyelem, amely - tehát
- soha el nem hagyta, most egyszer csak megnőtt, és jelképessé
vált. Ahogy fejét oldalt hajtva figyelt bennünket, mintha
mi is megnőttünk volna, mintha mi lettünk volna az élet
maga, a világ, hiszen másképp miért érdemesültünk
volna figyelemre.
Mi pedig láttuk az embert, szenvedésében,
tehetetlenségében és nagy istentelen méltóságában.
Nem az öröklétről beszélt ez a
csoda, hanem a végről, a semmiről, de mégis
úgy, mintha ima volna, mintha lehetséges, vagyis érdemes
volna imádkozni, az ember méltóságáról
és szabadságáról.
Hűtlenül szelleméhez, siratom:
Elég hamar elfáradt, visszament a szobájába.
Visszavonult. Eddig vártam, ekkor kivettem az utolsó lazacos
szendvicset. Már előbb is elvehettem volna, de csak lassan
fogtam föl, kivel lehettem együtt.”
Most volt itt, áprilisban. Én nem értettem, miért
akart mindenáron Berlinbe kijönni. Nem is hagyta el a szobát.
DALOS GYÖRGY: Szerintem ez egyszerűen azzal függ össze,
hogy volt egy időszak az életében, amikor nem
utazhatott.
Gyuri csak 1985-ben kapta meg ezt a DAAD-ösztöndíjat.
Borzasztó sokáig váratott magára a nyugat-berlini
út, és teljes, mondhatni furcsa megvilágosodás
volt számára. Az első, amit azonnal feltérképezett
- bár én nem akarom eltúlozni, mert az alkoholnak
szerintem inkább egy szimbolikus-metaforikus jelentősége
van ebben az ügyben - ,de a lakása körüli kocsmákat
térképezte fel. Pontosan tudta, hogy a környékén
hova lehet beülni, hol lehet ellenni. Ilyenkor aztán mindenkivel
barátkozott. Néha nem sikerült a dolog, volt olyan,
hogy leütötték (ez Bécsben történt).
Abszolut barátkozó típus volt, és ebben a rettenetesen
okos emberben egy ősi eredetű természetes naivság
is volt. Bárkivel egyenrangúként szóba állt,
és időnként ebből aztán mindenféle
bajok támadtak.
Ami őt Berlinben igazán elbűvölte, az a város
megosztottsága volt. Ahogy Ligeti György mondja, Nyugat-Berlin
szürrealista ketrec, mert azok a szabadok, akik belül vannak.
Petrinek a Berlin-élménye abból eredt, hogy olyan
városban él, amelynek egyik felébôl a másikba
a legtöbb embernek nem lehetett átjönni. Bolond város
volt, noha ma már ez Berlinen nem érződik
Szeretnék még valamit felidézni. A már
említett megismerkedésünk után hamarosan szétváltak
útjaink. 1971-ben találkoztam legközelebb Petrivel,
amikor az első kötete már megjelent, Lukács temetésén.
És azért hagytam fel a költészettel, mert rájöttem,
hogy Petri mindent elmondott, amit akartam. Ez a 71-es kötet ugyanis
az én nemzedékemnek az összes illúzióit
és az illúziókban való csalódását
összefoglalta, mégpedig teljesen érzékletes módon.
Jó példa erre az a vers, amit akkoriban gyakran idézgettünk.
Kizsarolt nevetséges életünket.
ZILAHY PÉTER: A harc szónál én is beugranék.
Nekem - aki úgy találkoztam vele, hogy tudtam, már
nem fogom megismerni - a harc része jött be a dolognak, amikor
üres bőrönddel megy, és követik a BM-esek,
és megmotozzák, és nyer, mert viccet csinál
az egészből. Körülbelül így nézett
ki a halála is, ami egészen biztos volt az első pillanattól
fogva.Ő tulajdonképpen olyan volt, nekünk legalábbis,
mint egy vadkeleti lovas, egy western-hős, egy eastern-hős
volt, akiről lehetett tudni, hogy meg fog halni. Belovagol, elvégzi
a dolgát, és aztán meghal. És ez teljesen biztos
volt, de valahogy mégsem halt meg. Így aztán mégis
találkoztam vele egy párszor és beszélgettünk.
Az alkohol-része, amit elmondtatok, nekem már nem egészen
így jött be. Nekem már a remegő kezű ember
volt, egy kelet európai harcos, és ezért próbáltam
ilyen vadkeleti dalokat összegyűjteni, az egyiket már
ellőtte Eörsi, az lett volna a HORATIUSNAK ROSSZ NAPJA VAN,
marad tehát az APOKRIF. Egyszer elmagyarázta nekem, hogy
ez egy nagyon komoly műfaj, amit már több ezer éve
űznek a szerzők, és kifejezetten a szentségtörésre
megy ki...
EÖRSI:: Ez egy kisrealista vers, amit most nem magyarázok
el, de minden mondatot kisrealista módon meg lehet fejteni.
ZILAHY: Mondtátok, hogy okos volt. Nekem az tűnt még
fel, hogy mindenről amiről akar, arról tud írni.
Bármiről, ami az eszébe jut, tud egy verset írni,
és jól meg tudja írni. Külön érdekesség,
hogy lefordítható angolra, ami általában magyar
költőkkel nem működik. Nagyon sok verse meg van
jól angolul, például ez is, amit felolvasok: A SZEMÉLYI
KÖVETŐI ÉJI DALA. Van még egy, amit felolvasnék:
SZISZIFOSZ VISSZALÉP, ez szerintem abszolut aktuális. Végül,
ami nagyon megfogott a Petriben, és ez már nem a dalvilág
témakörbe tartozik, talán úgy fogalmazhatnám
meg, hogy korlátlanul megkapható volt, teljes mértékben
át tudta adni magát mindennek, amit nem tudott legyőzni,
és ebből a szempontból szerintem a nőkhöz
való viszonya, amiről eddig nem nagyon beszéltünk,
szintén ide tartozik, fel is olvasok egy ilyet - közben még
valami eszembe jutott, ami talán nem kitérő, itt ez
a rengeteg istenes verse, például megjelenik Isten, és
kicsavarja az összes szőrszálat az orrából,
és helyettük egy angströmmel vastagabbat csavar vissza...
ez a folyamatos haldoklás, most, azt hiszem, hogy az utolsó
szőrszál is a helyére került - És az utolsó
vers HOGY ELÉRJEK A NAPSÜTÖTTE SÁVIG.
A beszélgetést Rab Irén rögzítette.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta
http://lettre.c3.hu