Mindig is gyermekded ötletnek tartottam, amikor az író azzal áll elő, hogy birtokába jutott egy rej-télyes kézirat (az utcán találta, postán kapta egy ismeretlentől, öreg barátja hagyta rá stb.), és most elérkezettnek látja az időt, hogy a nyilvánosság elé lépjen vele. Fáradt éca, gondoltam. Most mégis előhozakodom a magam kéziratával. Aki idegenkedik az ilyesmitől, hát, ne olvassa el. Nem fogom bizonygatni, hogy nem én írtam. Nem én. Két dolog vezetett. Az egyikről majd később. A másik a nosz-talgia volt, amely túl erős volt bennem a nosztalgia, ahhoz, hogy elvessem a kézirat "kézirat" formáját (jóllehet akár a sajátoménak is mondhatnám). Aki járt már a bécsi Strudlhof-lépcsőnél a petúniáktól illatozó júniusi éjszakában, és alkalma volt szóba elegyedni egy homályba burkolózó titokzatos ismeretlennel, az bizonyára hasonlóképp cselekedne a rábízott füzet tartalmával.
"Anyám, a dárisi Meropé volt, akinek
népe különleges tiszteletben részesítette
Mnémosynét, az Emlékezet istennőjét.
Anyám maga is az istennőtől kapta második nevét,
mint sokan mások honá-nak leányai közül.
Gyermekkorom boldogan telt apám, a korinthosi Polybos király
fényes udvará-ban, anyám édesgetései
közepette. Ha sírtam, ölbe kapott, és puha hasához
szorított. Idős asszony lévén, emlői
elasztak, ezért mézbe mártogatott ujját szopogatva
aludtam el. Legszebb meséi Mnémosyné lányairól
szóltak, a Múzsákról, akiknek megvolt az az
adományuk, hogy a Feledés édes dalaival vigasztalják
a gyászolókat.
Apám palotájában a tengerről
érkező idegenek miatt örökös volt a nyüzsgés.
Gazdag város volt Korinthos, a tenger többnyire nyugodt, a
széljárás kedvező, senkinek nem kellett vesztegelnie,
a kocsmákból hiányoztak az ingerült, morózus
tengerészek, akiknek már se pénzük, se reményük,
hogy valaha is vízre szállhatnak. A kocsmai viadalok arra
szorítkoztak, hogy eldöntsék, kicsoda aznap a legjobb
mesélő. Én szájtátva hallgattam a történeteket.
Anyám azt mondta: életünk száma megsokszorozódik,
ha megismerkedünk mások életével. A legyőzhetetlen
lantostól, Daphnostól hallottam Laios királyról
is: miként rabolta el, hogyan tartotta nőként maga
mellett, és miért kerget-te ezzel öngyilkosságba
Pelops fiát, az ifjú Kryssiphost, nem félve Héra
istennő bosszújától sem. Korinthosban mindenki
irigyelte azt, aki győzött ezeken a viadalokon.
Később én is versenyre keltem, és
győzelmeim emlékét életem későbbi
gyötrelmei sem tudták elhalványítani. Egyik legfényesebb
diadalomat akkor arattam, amikor egy Biótiából jött
hírneves mesélőt, immár kifogyva valamennyi
regémből, végül úgy sikerült legyűrnöm,
hogy előadtam leg-frissebb álmomat, a maga valódi
borzalmaival. A kocsma népe megéljenzett, de a biótiai
azt kiál-totta, ilyen rege nem létezik, ezt én találtam
ki. Arcul csaptam. Nem merte a király fiát megütni,
vagy másképp vélt fájóbban megsebezni:
azt sziszegte, te fattyú!, majd a többiek felé fordulva,
gú-nyosan kifejtette, nem kellett volna viadalra kelnie velem, mert
az efféle fattyúpalánták nem isme-rik a tisztességet.
Elöntött a düh, kirántottam késemet, és
ha apám emberei nem fognak le, bizonyá-ra elmetszem a nyakát.
Apám, amikor fülébe jutott a jelenet, elkomorult, fel-alá
járkálva, hosszan ecsetelte, mennyire nem illik hozzám
az ilyen viselkedés, majd intett, hogy többé ne forduljon
elő.
Bocsánatot kértem tőle, mire békével
elengedett. De a dolog nem hagyott nyugodni. Kétség éb-redt
bennem: vajon nem azért lettem annyira dühös, mert nap,
mint nap magam is szembekerülök a mély és széles
szakadékkal, amely apám s az én természetem
között tátong: én a legkisebb dologra is fölpaprikázódom,
ő mindig hűvös és megfontolt marad.
Titokban, kíséret nélkül Delphoiba
indultam, jóllehet esős napok voltak, alkalmatlan idő
az uta-zásra. Nem búcsúztam sem apámtól,
sem anyámtól. Nem sejtettem, hogy többé nem látom
őket. A mindentudó Apollón istenhez fohászkodtam
az igazságért. Amit hallottam, lesújtó volt.
Apám gyil-kosa leszek, és anyámmal fogok együtt
hálni, szólt a jós.
Életem egyik pillanatról a másikra
megváltozott. Miért e fenyegető jóslat? Miért
épp engem sújt? Mit tegyek? Szívembe markol, hogy
többé ne lássam szüleimet és szülőföldemet,
és iszonyú a gon-dolata is, hogy apámat fellobbanó
indulatomban megölöm, de annál is hátborzongatóbbnak,
hogy öreg, jóságos anyám gyalázatos megbecstelenítője
leszek.
Három alakja és három neve van a
Sors istenének: Fonó, Kiosztó és Elháríthatatlan.
Még Zeusnak, a legnagyobbnak sincs hatalma fölötte. Csakhogy
az istenek sorstalanok, mert életük örök. Az örök
élet kelyhéből kortyolni... De Iasont, aki ezt megtette,
az örök haldoklás kínjaival büntették!
Zeus Zeus marad fában, sasban vagy szőlővenyigében,
de egyetlen halandó sem tudja magát felismerni testének
szétszóródó anyagában, a porban és
a sárban, vagy a testéből táplálkozó
füvek levelében.
Így tépelődtem magamban a sors elkerülhetetlenségéről,
miközben lábam egyre messzebb vitt hazámtól.
A jóslat megrontotta boldogságomat, és tudtam, ameddig
fennáll, sem én, sem apám, sem anyám nem lehetünk
boldogak, mi több, az egész világ, a csillagoktól
az alvilág mélységes mélyéig, a legtágasabb
kozmosz lesz boldogtalan.
Talán a bennem hánykolódó gondolatok miatt
nem vettem észre: bent járok egy szűk hegyszoros-ban,
szemből pedig hintó közeledik. Indokolt lett volna,
hogy visszaforduljak, utat engedve a me-netnek, de háborgó
indulataim alig várták, hogy sisteregve kitörjenek mellkasomból.
Megvetett lábbal jeleztem, nincs szándékomban félre
állni. Olaj volt a tűzre, hogy az utas odakiáltotta
nekem: Térj ki, te lókötő! A hintó ablakához
ugrottam, követelve, ismételje meg, minek nevezett. Válasz
helyett botjával istenesen kupán vágott. Dühtől
elvakulva, az ablakon keresztül rántottam ki ülésé-ről,
és még ott, félig-meddig a levegőben tartva
beleharaptam karjába. Nyekkenni sem volt ideje. Akkorát lódítottam
rajta, hogy rámrohanó kísérői közül
kettőt levert lábáról, és magával
sodorta őket a szakadékba. A harmadik szolga, látva
őrjöngésemet, sarkon fordult, és futásnak
eredt.
Némiképp lecsillapodva, jó két
óra gyaloglás után érkeztem meg a fennsíkra.
Lentről, a völgyből kakaskukorékolás hallatszott.
Éreztem, valami egészen más kezdődik életemben.
Szólalj meg is-mét!, kiáltottam, és erre újra
felhangzott a kakasszó. Azt is előre megéreztem, hogy
hamarosan emberek érkeznek hozzám. És valóban,
négyes csoport bukkant fel, lassú léptekkel közeledtek
az emelkedőn felfelé.
Olyan alázattal sorakoztak elém, mintha
földre szállt isten volnék. Mi járatban?, kérdeztem
tőlük. Sírni kezdtek. A Fojtogató pusztítja
a várost. A legdélcegebb ifjak odavesztek. Most épp
Tekhoson, Kreon legkisebb fián a sor. Még csak tizenkét
éves. De Haimónt, a bátyját, Thébai
sudár liliomszá-lát már felfalta a szörny.
És van egyéb baj is: királyukra rablók támadtak,
és kegyetlenül meggyil-kolták, vezető nélkül
maradt a nép. El fog pusztulni a város. Az anyák nem
akarnak többé gyereket szülni, és senki sem vállalja
a királyságot. Nincs remény... És zokogtak,
férfihoz méltatlan köny-nyekkel.
Ne sírjatok, én majd megvívok a Szörnnyel,
nyugtattam meg őket. Lábamhoz borultak, és hálál-kodni
kezdtek, de én intettem, térjenek haza.
Ha figyelemmel követitek szavaimat, emlékeztek,
esős időszakban indultam Delphoiba. Napokig esett. De ahogy
a lépcsőkön, amelyeket Kadmos népe vájt
a sziklákba, midőn Kadmos még élvezte az istenek
bizalmát, és nem az Alvilágba, hanem az égbe
készülődött, elindultam a hegytetőre, a
felhők mögül előbukkant a nap, és fénypászmája
súlyosan hullott rám, aranyvértként. Így
álltam a Fojtogató elé. Sfinx, ez volt a neve. Azt
jövendölték, hogy tízezernegyvenhat évet
él. Ez az idő most letelt, a négy legfényesebb
csillag egyetlen pontban ragyogott az éjszakai égbolton,
véget ért egy kozmikus esztendő. De ezt csak én
tudtam.
»Van egy kétlábú a földön,
és egy négylábú, ugyanazzal a szóval
nevezett, és háromlábú is. Min-den élőlény
közül, a földön, a levegőben és a tengerben,
egyedül ő változtatja az alakját. Akkor halad
a leggyorsabban, amikor a legtöbb lábán jár.«
Gyermekkorom óta tudtam a választ. És
már majdnem kimondtam, ám mielőtt kevélyen
beleköp-tem volna a Szörny ábrázatába, megtorpantam.
Megéreztem, nem szabad elsietnem. Nem, nem az ember! A Sfinx háta
mögött, lent a messzeségben kitárulkozó
nőként terült el Thébai, és engem hívott.
A végsőkig fokozott feszültség remegett a levegőben.
Mindenki rám várt. Eljövetelemet sóvárogták
hónapok óta. Az alant elterülő város szinte
sistergett a vágytól, és utánam epekedett,
hogy hűs nedveimmel oltalmat hozzak. Én vagyok a vágy
enyhítője. Én vagyok a rend forrása. Én
vagyok az, aki nevet ad életüknek. Tudtam már, mi a
helyes válasz. Nevemet kell a Sfinxnek ki-mondanom; a nevet, ahogyan
a kocsmában szólítottak! (Szüleim Istenadományának
hívtak, mert anyám szégyellni valónak tartotta
a másikat.) Én voltam az a négylábú,
aki fürge, mint egy gyík, én voltam a kétlábú,
dicső és délceg király, és én
vagyok e somfabotos, görnyedt és vak koldus is, aki most szavakba
önti történetét, mielőtt megkapná
az istenek legnagyobb ajándékát, hogy beléphes-sen
az alvilág lakói közé.
Bevallom, akkor a háromlábút másra
értettem. Hímvesszőm dagadozni kezdett. A királyságra
gondoltam, amely hamarosan rám száll, és a szépnek
lefestett királynéra. Dagadtlábú. Jól
hallottad, én vagyok az, Dagadtlábú! Ez volt a név,
aminek hallatán a Sfinx szeméből kivillant a fény,
ő pe-dig, mint egy kőszikla, oldalra bukva zuhant a mélyben
csillogó tengerbe. Thébai megszabadult, én pedig a
város királya lettem; egyben Iokasté, a megözvegyült
királyné fáradhatatlan ágyasa.
Egymás után születtek a gyerekeink,
mert a nász édes volt, mint a legédesebb méz,
amelyet az Olympos lábainál nyíló zsályamezőkről
gyűjtenek a méhek.
Midőn az íráshoz lassítva beszédemet,
hűséges Antigonémnak tollba mondom levelemet, folyton
kínoz valami. Hiába látom múlt és jövő
titkait, mit érek vele! Szegény Antigoném, csak egyetlen
nyelvet ismer... Ahogy bölcs szólásunk kérdezi:
megértenétek-e az oroszlánokat, ha képesek
volná-tok beszélni velük?
Görögül szólok tehát, az
istenek szeszélyének kiszolgáltatott thébai
nép nyelvén. Ami túlontúl az időhöz
láncol. Ha egyszer valakinek kedve támadna, hogy más
népek nyelvére fordítsa fogalmaz-ványomat,
azt tanácsolom, ha tud, szakadjon el saját korának
nyelvétől. Szakadjon el az időtől. Régi
mondásunk azt tartja, a folyó: víz és idő.
Vegyük ki az időt belőle. Nem a folyóra, hanem
a tengerre van nagyobb szükségünk. Az ég kékjével
egybeolvadó ősi tenger, amelynek mámorosan merülünk
mélyébe, és olyan észrevétlenül
oldódunk fel benne, mintha vize testünk anyaga volna...
Tudósaink nagy része hajlott arra, hogy az esőtáplálta
Aigyptos hordalékából előkotort kőtáblák
ábráiban keresse a megvilágosodást. És
volt, amikor közel jártak az igazsághoz. Ám nem
a titok nyílt meg előttük, hanem másvalami. Mert
az ábrák rakosgatása során olyan jártasságra
tettek szert, amely a tökély káprázatával
jutalmazta őket, és végül megnyitotta előttük
az utat a költészet biro-dalmába. Az idő kanyargó
folyóiról a hatalmas tengerre jutottak.
Egyetlen valóság érvényes:
a költészet valósága. Egyetlen dolog van, ami
kapcsolatot tud terem-teni különböző nyelvek és
különböző kultúrák között:
a szavak olthatatlan szerelme. Egyetlen do-log hivatott arra, hogy megértessen
egymással olyan embereket, akik más-más időben
élnek: a köl-tészet.
A szerelemről kell beszélnem, ezért torpantam
meg. Vajon van-e elegendő bölcsesség és vakmerő-ség
bennem? Nem véletlenül mondják a szerelmesről:
a Beavatott, a Filozófus, az Őrjöngő, a Meg-szállott.
Bár tudom, hűséges Antigoném szűz lelkét
felkavarják szavaim, szólnom kell. Elétek kell rajzolnom
Iokastét, szeméremtestének telt görbületét,
örökké duzzadt és tejszagú emlőit,
fonottkalács köldökét, remegő ajkait. Jártatok-e
a szamárfejű Dionysos orgiáin, vagy a fiú-lány
Oineus titkos összejövetelein? Ha jártatok is, a bor és
a mámorító gombák bódulata elhomályosítja
emlékezeteteket. Bódulattal takarjátok el szemeteket.
Mi nappal szerelmeskedtünk, éjszaka alud-tunk. Tiszta tekintettel
néztünk egymás szemébe, mert úgy tartottuk,
bűneinket, miképpen testün-ket, felfedtük egymás
előtt. Egyik regénk úgy meséli, hogy a Föld
meg a Víz képtelen volt egye-sülni. Végül
addig-addig gyötörték egymást, míg tökéletlen
nászukból egy sárkány született, az Idő,
amelynek három feje van: elöl egy bikáé, hátul
egy oroszláné, középen pedig egy istené.
A Föld és a Víz sóvárogva leshette a mi
nászunkat. Testünk úgy tapadt egymásra, hogy
nem maradt rés köz-tünk; születő gyerekeink
szépségét mindenki csodálta. Úgy tűnt,
új rege íródik. Iokasté ajtókat tárt
ki, amidőn újra meg újra kimondta a nevemet. Hol Oineus
voltam, aki az első szőlővenyigét hozta Aitoliába,
hol Syleus, mielőtt agyonsújtja Herakles buzogánya,
hol Kadmos, amikor a kígyókkal viaskodik, hol Meleagros,
amint gyermekeit keresi. És én voltam Ikaros, a zuhanás
pillanatában, Théseus, amikor átszúrja Skiron
szívét, Iasón, amint kiokádja a sárkány.
És én voltam a legnagyobb hős, Héraklés.
Tudtam minden pillanatban, ki vagyok.
De egy ajtó zárva maradt...
Történetemnek ez a része, ne higgyétek, hogy
balzsam volna öreg szívemre. Bűnöm és gyötrelmeim
forrása fakad itt... Bűnömé, de bölcsességemé
is. Sok hellén város kocsmájában jártam
bolyongása-im során, és a regélőktől
gyakran hallottam saját történetemet. És bár
nevet nem ferdítettek, ese-ményt ritkán módosítottak,
a szerelemről alig szóltak, s ha mégis, üresen
és dagályosan tették. A szerelem, ó ti tudatlanok,
a szerelem, amit Iokastéval felfakasztottunk: elmét és
szívet megrázó állapot, amely valószerűtlenségével
rémületet szül a földi halandókban, mert ha
nem riasztaná el őket, maga volna a világ kioltója,
és úgy teremtene egy örökkön fennmaradó
új világot, hogy a ré-givel az elmúlást
is eltemetné. Azt is mondhatom, a vezeklés indokolt volt...
Pestis ütötte fel fejét a városban,
és a nép haragja a nép legostobább és
legrongyosabb tagjainak képviseletében megjelent palotám
lépcsőin. Arcuk tenyérnyi volt a félelemtől
és a gyűlölettől. Megijedtem, mert bennük
magamra ismertem, vak és gátlástalan indulataimra.
Kreont az istenek-hez küldtem, és a balga hozta a hírt:
meg kell találnunk Laios gyilkosát. Addig a Sfinxnél
is vér-szomjasabb Pestis fojtogatja a várost. Az asszonyok
nem szültek, de nem azért, mert nem akartak, hanem mert a halál
méhükben rohasztotta el magzatjukat.
Sebesen a végére járni! Nyomozni,
vagyis megmutatni a népnek, mire képes az ész és
a hatalom. Fellobbant bennem egy minden addiginál erősebb
szenvedély, hogy kinyissam a zárva maradt ajtót: a
múltét.
De előbb váratlanul a jövő lépett
elém. A jövőmből: én magam. A tükrök
a múltat mutatják: tü-körképünk valójában
múlt idejű arcunkkal néz reánk. Ezeknél
sokkal kegyetlenebbek a jövőidejű tükrök. Ott
állt előttem a vak koldus, a látnokok somfa botját
markolva, és a szemembe mondta, hogy én vagyok az, akit keresek,
én vagyok az, akit keresek, én vagyok a gyilkos, és
a bűnök mo-csarában olyan mélyre jutottam, hogy
tovább már nem süllyedhetek.
Nappal aludtam, éjszaka tépelődve
járkáltam a palota kertjében. Az emlékezet
birodalmában bo-lyongtam. Beláthatatlan volt ez a birodalom,
és percről-percre tágasabb, mert miközben a csillagos
ég alatt kutattam a múltamat, minden lépésem
a következő léptem emléke lett.
Egyik reggel hírnök érkezett Korinthosból:
apád halott, közölte velem. Beszámoltam neki a
jós-latról: míg anyám él, nem térhetek
haza. Ó, igen, efféle szörnyűségek megesnek,
mondta a hírnök. Az ember bortól megrészegedve
gyűlöletes dolgokra ragadtatja magát. De ez esetben nincs
mitől tartanod. Anyádnak nem vagy édes gyermeke. Itt
áll személyemben az igazságszájú tanú:
én vitte-lek neki, amikor még párnapos csecsemő
voltál...
A te fiad vagyok?
Ne higgy ilyen arcátlannak... Egy pásztortól
kaptalak, Laios pásztorától, ő hozott föl
Kitharion hegyére, amikor...
Egyetlen láncszem kellett, hogy összeálljon
minden. A koronatanúért küldettem, Laios pásztorá-ért.
Hozzátok elém, de azonnal! Elég ebből!, kiáltotta
Iokasté, és elszaladt. Azt hittem, gőgje tom-bol,
királyi gőgje, amiért egy fattyú ágyasa
lett. Hozták a pásztort, aki vonakodva állt elém.
Igaz-e, ami ez az ember állít? Mondd, igaz-e? Torkának
estem, fojtogatni kezdtem: beszélj, parancsolom, hogy beszélj!
Bűntelennek hittem magamat. Azt hittem, mindent kiterítettem
a napvilágra, egyetlen szó, egyetlen gondolat, egyetlen borzasztó
vagy hívságos tett, egyetlen mozdulat, a vágy egyetlen
rezdülése nem maradt rejtve. De a múltat az emlékek
végtelen nyelve sem képes leírni. Csakis sorsunkban
válik láthatóvá. Mert a múlt úgy
sugarazza át életünket, ahogy mágneskő
irányítja a tű hegyét.
Amikor berohantam Iokasté után a palotába,
sejtettem, feltárul az utolsó ajtó is. Rettegve léptem
be ágyasházunkba. Iokasté vértócsában
hevert széles ágyunk előtt. Halott volt. Ölembe
emeltem, mintha gyermekem volna. Súlyos, termékeny teste
most könnyű volt, mint delfinek partra vetett, kiszáradt
teteme. Tavaszi földillata megmaradt, és feltartóztathatatlanul
áradt belőle. Behunytam szememet, és soha többé
nem akartam kinyitni.
Iokasté felpattintotta az utolsó ajtót.
Megtudtam igazi nevemet. Ezt a nevet még soha senki nem mondta ki,
jóllehet születésemtől létezett: a Vesztes;
másképpen mondva: a Halandó.
Miután Iokastét eltemettük és Kreon lett a
király, a jóslatnak be kellett teljesednie: száműzött
let-tem. Kreon megengedte, hogy Antigoné vezessen bolyongásaimon.
Áthajóztam a tengereken, Afrika és
Ázsia népei között tévelyegtem. Találkoztam
egy királlyal, aki ugyanolyan szerencsétlen volt, mint én,
és története hasonlított az enyémhez.
Éltem egy nép között, az önmagukat pharsidoknak
nevező emberek városában; ők is szüntelenül
vártak valakit, aki megszabadítja őket a Fojtogatótól.
Azt terjesztették, hogy aki eljön, a jövőből
érkezik, ezért képes lesz arra, hogy megoldja az idő
talányát.
Egyik este kikötöttünk a városban,
amelyet Amrnak hívtak az ottlakók; alig időztünk
néhány órá-nyit, miközben a város
szennyes utcáin kóborolva kutattunk élelem után,
amikor értünk jött néhány fegyveres, és
elvezetett egy hatalmas palotába.
Betereltek egy terembe, és odaállítottak
valaki elé, aki magasan ült előttem. Azt kérdezte
(ha fi-gyeltetek, talán most meglepődtök), azt kérdezte,
tudom-e, hol keresse a gyilkost? Mert addig bűn-hődniük
kell, amíg elődje gyilkosát meg nem találják.
Ebben a pillanatban megtudtam, az istenek végül
könyörülettel vannak irántam, és hamarosan
szenvedéseim is véget érnek, miként minden
ezen a földön.
Vágytam rá, hogy megpihenhessek. A városok
szennye, az emberek durvasága, ostobasága, a fér-fiak
és a nők állati viselkedése, a reménytelenség
és a kiábrándultság gyötrelmesebb tud
lenni, mint a kínok őrjítő örvénylése.
Hamarosan lezárul történetem. Zeus
megadta mennydörgésével az első jelet. Úgy
dörgött, mint szűnni nem akaró zivatar idején.
Hamarosan felkelek innen, és elindulok az Eumenisek ligetébe,
hogy a Lélek Vezetőjét követve, átjussak
az Alvilágba. Odysseusnak Kyrké árulta el a mozgó
szik-lák titkát; csakis e tudással jöhetett vissza
az Alvilágból. Én Démétér oltalmát
elnyerve léphetek az alvilág ösvényére.
Mindent láttam, ami látszat, és ami látva elenyészik.
Történetemet újra meg újra elmesélik.
Emlékezzetek rám. Ha nem emlékeztek, akkor is veletek
leszek."
A fenti kézirat eredetije közönséges, barna
borítójú iskolás füzetben található,
angolul. A magyarí-tás során jócskán
átírtam... (Itt jegyzem meg, hogy a tulajdonnevek átírásánál,
főképp a nevek ké-sőbb még szóba
kerülő szerepe miatt, a régiesebb és az angolhoz
közelebb álló latinos, a Kerényi-féle
Görög mitológia magyar kiadásából
ismert írásmódot használtam.) A szerző
maga is elég bi-zonytalan volt. Az eredeti írás egy
utólag áthúzott mottóval kezdődik. "No
longer shall it be so. For their Sfinx / We have found an Oedipus, doth
solve the links / Of chayn'd mysterious emblemes, holy rites, / Close riddles
other darkenesse. Dr. Freud's he." Egészen véletlenül
ismerem a forráshe-lyet. Athanasius Kircher, 17. századi
tudós Oedipus Aegyptiacus című nevezetes könyvének
angol nyelvű ajánlásából valók
(tizenhét nyelven ajánlja művét Ferdinánd
császárnak, köztük magyarul is, arabul is, még
kínaiul is). Annyi a különbség, hogy a Kircher
féle eredetiben Dr. Freud helyett Kircher neve áll (elvégre
ő volt az, aki megfejteni vélte a titokzatos írásjeleket).
Sigmund Freud megidézése sok mindent elárul
a kézirat keletkezésének körülményeiről.
Szerzője alkalmasint elhívatott freudista volt... Mért
vetette el mégis a mottót?
Talán rájött arra, hogy Freud sokkal
termékenyebben benne van a mondatokban, semhogy szük-ség
volna efféle nyomatékra. Könnyen ellenőrizhető,
hogy az itt elmesélt történet a Szophoklész-verziót
tekinti alapnak. Freud is ehhez a drámához kötötte
felfedezését. A szövegről az is kimutat-ható,
hogy a történet elbeszélője a cselekményhez
fűzött kommentárjaiban ugyancsak Freud elmé-letéhez
igazodik: a tudatalattink a múlt hiteles krónikája,
mert manipulálhatatlanul őrzi a múlt minden eseményét,
és nehezen megfejthető impulzusokkal befolyásolja
döntéseinket, vezérli csele-kedeteinket, alakítja
érzelmeinket, irányítja életünket.
Freud, megengedhető költői túlzással
fogalmazva, a tudatalatti működésének szakavatott
leírását látta a Szophoklész-tragédiában:
a sors kényszerítő hatalmának mibenlétét,
a múlt és a jövő össze-függéseinek
pontos megfogalmazását fedezte fel benne. Az idő tiszta
képletét. És talán ez a másik oka a
mottó elhagyásának. Az a szerzői szándék,
hogy a Freud nevével szorosabban összeforrott Oidipusz-komplexus
általános tézisei helyett "az idő-formulára"
irányítsa a figyelmet.
A kusza, rosszul olvasható betoldásokra
most nem térek ki külön-külön. Ám egy
sajátos termé-szetű javítást nem hallgathatok
el. A szereplők nevét a kéziratban vaskos fekete vonallal
áthúzták, mind egy szálig. Fölébük
nyomtatott betűkkel beírták a klasszikus tragédiából
jól ismert neveket. Itt-ott azonban kivehető, mit húztak
át: bármilyen meglepő, Oidipusz történetét
először ősi sinto istennevekkel mesélték
el: Amateraszuval és a többi mitologikus figurával,
Nobukoval és O-Tamival, a sinto mítoszvilág ismert
hőseivel. (Áthúzták..., azért használtam
a többes számot, mert a kézírás alapján
eldönthetetlen, hogy az eredeti szerző és az átjavító
egyazon személy volna.)
Kísértést éreztem, hogy visszaállítsam
az eredeti neveket. Talán sokkal egyetemesebbé válna
a történet, gondoltam. Ám szerencsére megsejtettem,
mire valók a javítások. Érteni vélem,
mi volt az indok. A kézirat szerzője (feltételezzük,
hogy mégiscsak ő volt a javítások végrehajtója
is) ugyanazt gondolhatta, mint amit Freud is: nem más, hanem maga
az Oidipusz-tragédia őrzi az idő képletét;
ezt kívánta tudtunkra adni, és úgy tűnik,
ismételten óvakodott másfelé terelni figyelmünket.
Hiszen amennyiben éppenséggel japán környezetbe
helyezi, kihangsúlyozza ugyan a történet egyetemessé-gét,
ám mégiscsak elhalványítja az eredeti szándékot:
múlt, jelen, jövő természetének leírását.
Oidipusz megrendítő sorsát természetesen
bárki szimbólummá emelheti. Története
rávehet bár-mely népet arra, hogy múltjával
szembenézzen. De nem a nép emlékezik, hanem Oidipusz.
Oidipusz története akkor záródik,
amikor Thészeusz elkíséri őt az Erünniszek,
más néven a Jó-akarók ligetébe, és
átadja Hermésznek, a Lélek Vezetőjének.
A görögök szerint az Alvilág lakója
akkor maradhatott meg a földi halandók emlékezetében,
ha az Alvilágba érkezvén, Mnémoszüné,
az Emlékezet forrásából ivott. Aki visszaemlékszik
saját ma-gára, életben tartja a róla való
emlékezést is, amelyben tovább él. Ebben a
pontosan feltárt viszony-ban kapcsolódik össze egyéni
és kollektív emlékezet.
Végül nevezzem meg, mi volt másik oka
annak, hogy a "talált-kézirat" fáradtnak tartott ötletét
nem vetettem el. Oidipusz sorsát első személyben mesélik
el nekünk. Ki az, aki mesél? Oidipusz. Igen, ő mesél,
egyes szám első személyben, a jelen időben.
Oidipusz, a Halhatatlan. Mi más volna ez, mint a legteljesebb emlékezés?!
A múlt jelenné tétele. Mindazonáltal olyan
formában, amely mégiscsak egyetlen lehetőséget
mutat, vagyis mint eljövendő létezik.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta
http://lettre.c3.hu