A Görögországról szóló utazási
brosúrák és (turistáknak készült)
hirdetések nagyra vannak azzal a ténnyel, hogy az újgörög
xenosz szó egyaránt jelent 'idegent' és 'vendéget',
és hogy a filoxenia - szó szerint 'idegenek szeretete' -
szót általában vendégszeretetként fordítják.
A xenosz "külföldit, kívülállót, nem-közülünk-valót"
is jelent, legyen az távoli rokon, nem rokon, nem helybéli
vagy nem görög. Bármelyik kategóriába tartozik
is a beszélő, a xeni 'ők'-et jelenti 'mi'-velünk
szemben.
Az 'idegen' azonosítása a 'vendéggel' egyértelműen
kijelöl egy társadalmi szerepet, ugyanakkor tartalmazza azt
a feltételezést is, hogy az idegen eleget tud ahhoz, hogy
úgy tudjon viselkedni, ahogy egy vendégnek illik; ha a xenosz
egy másik görög (egy idegen), ez a feltételezés
igazolódik, bármik legyenek is a vendégszeretet helyi
vagy regionális változatai. Azok, akik utazóként
vagy turistaként jönnek Görögországba (külföldiek)
- akiket az ókori görögök barbari-nak neveztek, akik
érthetetlenül beszéltek és nem tudták,
hogyan kell viselkedni - gyakran félreértik a görög
vendégszeretetet, és véleményem szerint túl
személyesnek veszik.
A vendégszeretetet nemzeti és helyi jellegzetességként
érzékelik. Minden falu lakói úgy írják
le magukat, mint pio filoxeni, azaz vendégszeretőbbnek, mint
a közeli falu vagy szomszédos sziget lakói. Hasonlóképpen
bizonygatják, hogy a víz az ő falujukban jobb - tisztább,
jobban oltja a szomjat -, mint akárhol máshol. A vendégszeretet
ezen kívül vallásos erény és spirituális
haszonnal jár. (Itt talán implicit módon megjelenik
az elképzelés Krisztusról vagy a Panayiaról
mint idegenről, épp úgy, mint az ókorban Zeusz
Xenioszba, az istenek atyjába vetett hit, aki idegennek álcázza
magát, hogy ellenőrizze, milyen vendégszeretetben
részesülnek azok az utazók és idegenek, akiknek
a pártfogója volt.)
Vendégszeretet Níszoszon
Bár a vendégszeretetet közösségi szokásként
is definiálhatjuk, leggyakrabban egy család tagjai által
nyilvánul meg saját házukban. Leghivatalosabb formájában
az elemi vendégszeretetbe tartozik, hogy az idegent a saloniba,
egy kifejezetten ilyen alkalmakra szolgáló szobába
viszik, vagy - egyszobás házban - a fő ebédlőasztal
mellé ültetik egy szófára vagy székre,
és felszolgálják a keraszmát, ami röviditalokból
vagy likőrökből, édességből, vízből
és kávéból áll. A részletek eltérőek
Görögország térségeiben, valamint város
és vidék között, bár akármelyik faluban
vagy területen nagyfokú hasonlóság lehet abban,
amit kínálnak.
A keraszmatához szükséges valamennyi összetevőt
meg lehet ugyan vásárolni, a legtöbb háztartásban
legalább egyet, ha nem többet készítenek: a férfiak
szőlőpárlatot, a nők glykát (szirupos
gyümölcsöt) csinálnak; bizonyos évszakokban
vagy vallási ünnepekkor a házi specialitások
helyettesíthetők. A keraszma nem csupán azt szimbolizálja,
hogy a maguk számára van elegendő, hanem hogy a háztartás
többlettel rendelkezik, és ezt a bőséget meg
tudja osztani másokkal. Akkor is fontos, hogy valaki illően
tudjon fogadni egy vendéget, ha nem otthon van. Amikor a belső
migránsok /belföldi utazók/ szabadságra vagy
ünnepekre visszatérnek Níszoszra, útközben
loukoumiát vesznek Szíroszon - állítólag
ott készítik a legjobbat -, és hoznak magukkal egy
üveg likőrt és athéni csokoládét,
hogy keraszmát tudjanak felszolgálni bármelyik szigetlakónak
vagy belső emigránsnak, aki felkeresi őket ittlétük
alatt. Azzal, hogy így felszerelik magukat a vendéglátásra,
implicit módon elutasítják, hogy 'hazájukban'
vendégként/idegenként definiálják magukat.
A níszosziak hívatlanul csak névnapokon
és halálesetekkor látogatnak egymáshoz, különben
formálisan meghívott vendégként - kaleszmeni
vagy mouszafiridhesz - keresztelők, esküvők vagy összejövetelek
alkalmából. Ez utóbbi a glendi, amit Níszoszon
a téli hónapokban tartanak, estétől reggelig;
vagy a belső emigránsok tartják a nyári hónapokban
egy estére kibérelt kávéházban. Nem
hasonlít a 'vacsora adáshoz' (dinner party-hoz), mert a glendiken
vagy az esküvőkön, amikor a hangsúly az étel
mennyiségén és változatosságán
van, nincs a fogásoknak szigorú sorrendje, és a jelenlevők
férfi és női csoportokra oszlanak, nem pedig párban
ülnek.
Az étel, amit a níszosziak szerint illik felszolgálni
a vendégeknek - például a nyári szünidőre
hazaérkező rokonoknak - megegyezik azzal, amit az utazók
számára is megfelelőnek tartanak, különösen
miután huszonnégy órát utaztak a szigetre egy
gőzössel. Csirkehúslével készült
tojás- és citromleves némi rizzsel, ezt követi
a főtt csirke, amiből a levest készítették.
Ezt ugyanígy szolgálják fel Athénban az odalátogató
szigetlakóknak. Háztáji csirkét és nyulat
is kapnak a vendégek családi ünnepekkor (keresztelőkön,
eljegyzéseken) és a téli összejöveteleken.
Bárányt és kecskét csak húsvétkor
és az augusztusi, szeptemberi vallási ünnepeken vágnak.
Sertéshús csak egyszer van egy évben, és csak
akkor szolgálható föl, ha novemberben volt a disznóölés.
(A villamosítás, a hűtőszekrények és
mélyfagyasztók nagyban befolyásolták a táplálkozás
szezonális jellegét.)
Az informális összejöveteleket, mint amilyen
a nők délutáni vagy esti látogatása,
mialatt a férfiak a kávéházban vannak, a ház
nappali szobájában vagy az udvaron tartják (esetleg
a ház előtt az utcán). Minthogy az érintett
nők általában rokonok és szomszédok,
a formális keraszmát illetlennek tartják, bár
ha ugyanezek a nők névnapra jönnek látogatóba,
formálisan látnák vendégül őket.
Szintén a házon kívüli keraszmata az,
amivel a férfiak kínálják egymást a
kávéházban. Máshol Görögországban
a férfiak a egyértelmű konvencióknak megfelelően
kávét, ouzót/tsikouthiát /rakit, sört
vagy bort vesznek egymásnak. Níszoszon az 1960-as években
a helybéli férfiak nem igen hívták meg egymást
kávéra, vagy bármi másra, még akkor
sem, ha együtt kártyáztak. Ez éles ellentétben
volt a szigeten állomásozó krétai rendőrök
viselkedésével, ami a níszoszi görög nyaralók
szokásaitól is nagyon különbözött. Akkoriban
ezt azzal indokoltam, hogy mivel Níszosz olyan távoli sziget,
illetve politikai száműzetések színhelye is
volt, olyan kevés xeni, idegen-vendég jött ide, hogy
a vendéglátó-szerep nem fejlődött ki annyira.
Minden idegennek, aki a szigetre jött, valami dolga volt, mint például
tanfelügyelő vagy kormánytisztviselő, és
könnyen azonosítható volt a megfelelő vendéglátó
- az iskolaigazgató vagy a polgármester. Az 'átlagos'
szigetlakónak soha nem volt dolga egy xenosszal. Nagy ritkán
külföldi turisták jöttek a szigetre, ha ellen tudtak
állni kiszálláskor annak az utasításnak,
hogy térjenek vissza a gőzösre, mivel minden bizonnyal
tévednek, és valójában a következő,
nagyobb és turista-orientáltabb szigetre akarnak menni. Azok,
akik maradtak, azt látták, hogy egyáltalán
nem gondoskodnak róluk, a szó egyik értelmében
sem; egy kávéház-tulajdonos csak akkor volt hajlandó
főzni, ha egy nappal előbb értesítették,
az egyetlen hely, ahol meg lehetett szállni, a helyhatóság
egyszobás xenonája, vendégháza volt, amit egyébként
csak húskereskedők használtak, akik bárányt
és kecskét vásároltak húsvétra.
Sem kenyeret, sem más friss dolgot nem lehetett vásárolni
a falusi fűszereseknél, bár azok a turisták,
akik a strandon aludtak, tudtak venni halat, amit megsüthettek tábori
tűzhelyükön. Az ilyen utazók, bár kevesen
voltak, általában nyáron érkeztek. Az egyik
tavasszal mindazonáltal egy fiatal pár érkezett a
Megali Evdhomadha, a nagyhét végén, és részt
vett a húsvéti szertartáson, ami szombaton későn
kezdődik, és vasárnap éjfélig tart.
Egy belső migráns, aki a húsvétot idős
szüleivel töltötte, észrevette, hogy a templomban
egyik szigetlakó sem tett kísérletet, hogy meghívja
a fiatal párt a háznál tartott húsvéti
ünnepségekre; mint később elmondta nekem, nagyon
szégyellte magát, és meghívta őket magához,
hogy a 'külföldieknek' ne legyen rossz benyomása a szigetről.
A történet hátterében egyértelműen
a belső migráns saját véleménye áll,
miszerint a szigetlakók nem tudják, hogyan kell vendégszeretően
bánni a teljesen idegenekkel. Ezek után nem meglepő,
hogy azt a néhány utazót, akik terepmunkám
alatt érkeztek, hozzám hozták; nem egyszerűen
mint tolmácshoz, vagy mint egy külön érdekességhez
a kevés régészeti maradványon kívül;
mint idegen, akinek van valamilyen bázisa a szigeten, nyilvánvalóan
én voltam a legmegfelelőbb személy, hogy más
idegenekkel foglalkozzam.
Vendéglátók és vendégek: elfogadás
és visszautasítás
Az angol hospitality ('vendégszeretet, vendéglátás')
szó a latin hospes szóból ered, ami 'vendéglátót'
és 'vendéget' jelent, így hangsúlyozza a két
szerep viszonyának kölcsönösségét,
és mégis nagyon lényeges, hogy egyetlen alkalom kontextusában
egyszer sem engedhető meg, hogy egyenlőek legyenek. A vendéglátó
nem lehet vendéglátó anélkül, hogy adna,
de ha a vendég nem fogadja el a kínált dolgot, nincs
alapja a kapcsolatnak, és hasonlóképpen, egy vendég
nem lehet vendég, hacsak nem kínálnak neki valamit,
amit elfogadhat. A vendég nem bitorolhatja a vendéglátó
szerepét azzal, hogy adni próbál, és nem léphet
ki a vendég szerepéből azzal, hogy elveszi azt, amit
nem kínáltak. Az Odüsszeiában Penelopé
kérőinek szélsőséges esete - azaz olyan
vendégeké, akik saját vendéglátóikká
váltak - segít felismernünk, hogy azoknak a felszólításoknak,
melyek szerint a vendég bánjon úgy a vendéglátó
házával, mintha a sajátja lenne (mi casa, su casa
Spanyolországban; szan szto dhiko szasz szpíti Görögországban;
érezd magad otthon Magyarországon), nem kell engedelmeskedni.
Amikor a vendég megpróbál köszönetet mondani
a vendéglátónak, a köszönetet félresöprik
a to Theo - (köszönet) Istennek - szavakkal, ami azt jelenti:
'köszönd az Istennek, aki lehetővé tette, hogy
ezt tegyem érted'. Ennek ellenére - bár a köszönetet
elhárítják, és nem veszik személyesnek
- mégis udvariasnak számít megpróbálni
köszönetet mondani és elegánsan bókolni
a vendéglátónak.
Görögországban az is udvariasságnak számít,
hogy az ember először vagy akár másodszor is
visszautasítsa az ajánlott vagy kínált dolgot;
a visszautasítást tehát kezdetben mindig úgy
értelmezik, hogy az ember azt akarja, bíztassák, hogy
igent mondjon. Azok, akiknek könyörögni kell, nem csupán
udvariasak, hanem arra is várnak, hogy a vendéglátó
mutassa meg, mennyi energiát hajlandó fordítani rábeszélésükre.
Az akaratok csatája értékrendet mutat.
A vendég nemet mondhat azért, hogy tisztázzon
egy bizonytalan helyzetet: a kínálás vajon merőben
formális vagy valódi? A vendéglátó ismételt
kínálásának intenzitása és szavai
feloldhatják a vendég bizonytalanságát, bár
az értelmezés lehet helytelen, és akkor a vendéglátó,
aki csak a forma kedvéért kínál valamit, meglepődik,
hogy elfogadták. De az elfogadás lekötelezettséget
von maga után - ipochreosi -, aminek a vendégek nem akarják
kitenni magukat, ha tudják, hogy a körülmények
nem teszik lehetővé, hogy megfelelően teljesítsék
ezeket az elvárásokat, és társadalmi ellenszolgáltatást
nyújtsanak. Ennek ellenére a makacs visszautasítással
kockáztatják a sértés és arrogancia
vádját, amire a vendéglátó érintőlegesen
utalhat is a meggyőzési kísérletek közben.
Itt elkerülhetetlenül felmerül a nemek kérdése.
Az erélyességet, az akarat ráerőltetésének
képességét Görögországban meghatározóan
férfi attribútumnak tekintik, míg a rábeszélhetőséget
(a férfiak mindenképpen, és alkalmanként a
nők is) női tulajdonságként definiálják.
A négy lehetséges kombináció - vendéglátó/vendég,
férfi/nő vizsgálatakor a helyzet és nem különböző
aspektusai válnak problematikussá. Ha a vendéglátó
és a vendég is férfi, a vendég nem engedheti
meg magának az egyszerű passzív elfogadást.
Hacsak nem akarja megsérteni a vendéglátót,
kis rábeszélés után elfogadja a kezdeti kínálást,
de azután vagy visszautasít, vagy olyan módon viselkedik,
ami ugyanolyan fontossá teszi, mint amilyen a vendéglátója
- például előad egy anekdotát, amivel mindenki
figyelmét magára vonja. Ha egy férfi a vendéglátó,
általában segítik a nők a házban, elkészítik
és tálalják az ételt-italt, végrehajtják
az utasításait. Ha egyedül van, igyekszik elkerülni
azt a látszatot, mely szerint a vendéglátó
- mint egy nő - a férfivendég szolgálatára
áll. A magányos vendéglátó elkerüli,
hogy szabályos keraszmát szolgáljon fel (és
így nem kell kimennie a konyhába, hogy kávét
készítsen, vagy megkeresse a glykot). Ehelyett házi
párolású alkoholt és némi olajbogyót
ad, ami mindkét fél számára illendő,
'férfias' kínálat. Ha egy nő lát vendégül
egy férfit, mindkét fél ügyelni fog a formalitásra
és rövidségre, mivel nagyon kevés olyan alkalom
van, amikor az ellenkező nem tagjainak okuk van egyedül találkozni
a nem kívánt megszólás kockázata nélkül.
A nő nem fogja marasztalni a férfit azzal, hogy mondjuk,
még kávét kínál neki, hacsak nem kapott
üzenetet az apjától, fivérétől
vagy férjétől, hogy az hazajön találkozni
a látogatóval. A férfi ügyelni fog, hogy kint,
vagy egy jól látható helyen üljön, amíg
gyerekeket vagy szomszédokat lehet behívni felvigyázónak.
Amikor egy nő formálisan nem pedig bizalmasan lát
vendégül egy másik nőt, nem probléma,
hogy összekösse háztartása vendégszerető
hírnevét saját erkölcsös hírnevével,
de itt nem erélyességről és rábeszélhetőségről
van szó, hanem sokkal inkább az elkötelezettségről.
Egy nő vendége nem azért fogja visszautasítani,
mert nem éhes vagy szomjas, hanem hogy elkerülje, hogy ő
és családja belebonyolódjon a szívességek
és szolgálatok hosszadalmas cserének rendszerébe.
A férfi vendéglátó és nő
vendég kombinációja valószínűleg
nem fordul elő a níszoszi falu életének normális
menetében. Ez még jobban megnehezíti egy külföldi
nő helyzetét, amint alább látni fogjuk.
A vendéget, akit bíztatnak, hogy egyen, úgy
is láthatjuk, mint akit a gyermek pozíciójába
helyeznek, s a vendéglátó megpróbál
egy szülői típusú erőltetést és
dominanciát szerezni magának. Az étel milyensége,
beszerezhetősége, választéka és az alkalmazkodás
az egyéni ízléshez a családon belüli hatalom
és kontroll számos kérdését felveti.
Egy görög nő úgy jellemezte magát nekem,
mint akinek "szíjjal kell állnia az asztalnál", hogy
a gyerekei megigyák a tejet; ugyanakkor arról is beszélt,
hogyan kutat a piacokon férje kedvenc csemegéi után.
Ami a külföldi vendégeket illeti, úgy tűnik,
a vendéglátó gyermeknek tekinti őket, akik
iránt teljes felelősséget kell vállalnia egészen
odáig, hogy dönteni is kell helyettük. Ebben a kontextusban
egy visszautasítás kétségbe vonja a vendéglátó
akaratát és uralmát - ez az önállóság
gesztusa, a szabad választást, a kontrol alóli szabadságot
nyilvánítja ki. Ha a vendég komolyan nemet mond, a
visszautasítás, legalábbis egy brit fülében,
udvariatlan, erőszakos és követelő; megfordítva,
a külföldi visszautasítása egy görög
fülében elég gyengének tűnhet, hogy azt
jelentse: amikor újra megkérdezik, a válasz igen lesz.
Ha a vendég saját kultúrájának udvariassági
formái ismeretlenek számára, a vendéglátó
nem tehet mást, feltételezi, hogy még a leghatározottabb
'nem' is az 'igen' egy formája. Az érintettek nemi hovatartozása
tovább bonyolítja a dolgokat.
Vendéglátás és a nemi szerepek
Akkoriban, amikor a terepmunkámat végeztem, rendkívül
ritka volt, hogy egy görög nő egyedül utazzon, és
a társ és társaság - parea - fontosságáról
való görög nézet miatt minden magányos utazó
szánakozás és csodálkozás tárgyává
vált. A níszosziak nagyon nehezen értették
meg, hogy valaki egyedül akarjon utazni, és hogy a szülők
vagy rokonok ezt megengedik, különösen egy fiatal nőnek,
mivel már maga a tény, hogy társaság vagy kíséret
nélkül utazik, rossz fényt vet a görögök
szemében az egész családra. A testbeszéd aspektusai
tovább bonyolították a viselkedés kultúrák
közötti értelmezését. Amikor a terhességgel
kapcsolatos elképzelésekről beszélgettünk,
a níszoszi nők elmondták, hogy ha egy nő a
térdénél keresztbe tett lábbal ül, az
megcsavarja a méhet, és - akkor vagy később
- megakadályozza a fogamzást. Ezt a testhelyzetet csak prostituáltak
veszik föl, és ha egy nő így ült - különösen,
ha egyedül volt -, számíthatott rá, hogy a férfiak
közelednek hozzá és ajánlatokat tesznek neki,
mivel így 'olvasták' a testbeszédét, és
azt, hogy kíséret nélkül van. Néhány
férfi számára érthetetlen volt, hogy az ilyen
nők nemet mondanak, és érthetetlen, hogy ennyire mélyen
megbántódnak és feldühödnek, amikor pedig
viselkedésük azt jelezte, hogy olyan nők, akik nem mondanak
nemet. A níszosziak ezt úgy látták, hogy egy
férfi természetéhez hozzátartozik, hogy próbára
tegye egy helyzet határait és mások tulajdonságait.
A níszoszi nők nem voltak tartózkodóak a nyilvánosság
előtt, ha más nőkkel voltak, de amikor a különböző
nemek egyes tagjai találkoznak egymással - ami elkerülhetetlen,
bár nem gyakori a falu mindennapi életében, mint
a vásárlás a zöldségesnél vagy
a molnárnál -, és senki más nincs a közelben,
mindkét fél röviddé és formálissá
tette az interakciót, mintha be akarná bizonyítani
egy láthatatlan közönségnek, hogy tisztességesen
viselkednek az adott helyzetben. Hasonló formalitás jellemző
az olyan helyzetre is, amikor a ház asszonyának - akinek
a férjét foglalkozása általában távol
tartja otthonról (földműves, pásztor, halász
Níszoszon) - váratlanul férfilátogatót
kell fogadnia. Nagyon kevés precedens volt - ha volt egyáltalán
- a szigeten arra, hogy egy idegen nőt fogadjon egy férfi
vendéglátó. Ebben az esetben a vendéglátónak
meg kellett próbálnia kisilabizálni a külföldi
udvariasság módjainak nemi dimenzióit, felerősítve
a visszautasításnak azon értelmezését,
miszerint az felhívás a további erőltetésre;
azzal a szemlélettel, hogy a nő 'természete' szerint
enged a rábeszélésnek és a férfi erősködésének.
Ha egy darab húst villára szúrva az ember szájába
erőltetnek, az a vendégszeretet egy olyan formája
nemi dimenzióinak élénk fel/elismerését
jelenti, ami nem tűr nemleges választ.
Reciprocitás vagy aszimmetria?
Bármely görög faluban számos különböző
'alkalom' van arra, hogy akik vendéglátók voltak a
névnapjukon, vendégek legyenek valaki másén;
s az évek során felváltva mindenki lesz főszereplő
vagy tanú keresztelőkön, esküvőkön,
temetéseken, stb. Így tehát, azt mondják, a
házak és vidékek között kiegyenlítődik
a vendéglátás.
Néha természetesen adódnak olyan körülmények,
amelyek nem teszik lehetővé a vendégszeretet 'illő'
felajánlását - vagy azért, mert a ház
asszonya, aki tudja, hol tartanak mindent, nincs otthon; vagy nagy szegénység
miatt; vagy mert a 'vendég' a falun kívül bukkan föl
- egy külföldi kiránduló átvág egy
mezőn, vagy úszni induló nyaralók haladnak
el egy juhakol mellett. Amivel lehet, azzal kínálják
őket: egy marék olajbogyóval vagy egy pohár
meleg tejjel - a 'helytelen' tartalom mögötti formális
struktúra implicit ismeretével és annak nagyra értékelésével,
ha valaki ügyesen birkózik meg a váratlannal helyzetekkel.
Egy vendéglátó nem-anyagi készletei - mint
az információ, bemutatások, személyes kapcsolatok
- természetesen éppolyan fontosak, mint a fizikai
táplálék, fedél és pihenés, amire
a vendégnek szüksége lehet.
Ha a vendég tényleg idegen vagy külföldi,
a vendéglátás "tiszta" formájában részesítik,
mint olyasvalakit, aki keveset vagy semmit sem tud a helyi viszonyokról.
A vendégül látott idegen "különleges" lény,
mivel jelenlétével a házban áthidalja a szakadékot
a "kinti" és "benti" világok között. A külföldi-vendég
"ügyetlenségét", hogy folyamatosan elfogad, gyakran
ellensúlyozzák a házigazda olyan megjegyzései,
hogy a jövőben majd szerepet cserélnek, a házigazda
lesz vendég a külföldi falujában vagy országában,
s a vendégnek akkor alkalma lesz a viszonzásra. Vagy ha felismerik,
hogy valószínűtlen, hogy egy adott házigazda
és egy távoli helyről származó vendég
között hosszú távú kölcsönösség
alakuljon ki, elfogadják azt a lehetőséget, hogy a
jövőben az illető családoknak, helyi közösségeknek,
vidékeknek vagy országoknak más tagjai fognak részt
venni az eredeti vendéglátás viszonzásában.
A majdani viszonzás ilyen elismerése - azaz hogy nem az eredeti
házigazdák fognak részesülni benne - véleményem
szerint segít megérteni, hogy a vendégszeretet nem
egy család bizonyos tagja, vagy egy bizonyos idegen illetve vendég
iránti személyes érzelmek kifejezése. Sokkal
inkább egy formális mechanizmus, amely során egy család
vagy közösség képviselője viszonyul valakihez,
aki valamennyi kívülállót képviseli a
számukra, hogy megmutasson nekik valamit saját természetéből
és értékeiből. Nem tagadom annak lehetőségét,
hogy az egyének között valóságos barátság
jöjjön létre, akár idegenek eredetileg, akár
rokonok, vagy egy faluban lakók. De hangsúlyozom, hogy a
filoxenia szó szerint 'idegenszeretet'. Honnan tudhatná bárki
is egy találkozás első pillanataiban, milyen a másik
jelleme, személyisége, erkölcsi hozzáállása?
Az természetesen igaz, hogy az egyének "megtetszhetnek" egymásnak,
mint ahogy egymásba szerethetnek első látásra,
de a vendégszeretet alapja nem az érzelmek véletlen
fellángolása, hanem a másik következetes elfogadása
- az idegené a vendég szerepében, bárki vagy
bármi legyen is. Az, hogy majdnem mindenkinek, aki járt Görögországban,
van egy története a váratlan vendégszeretetről
- ami meleg, nagylelkű és bőkezű -, semmiképpen
sem mond ellen az állításomnak. Pontosan azért
bántak velük vendégkként, mert xeni, azaz idegenek
voltak.
Az "idegenek szeretete" - ahhoz hasonlóan, ahogy bizonyos
kultúrákban a "szeretet" különböző
fajtáit gyakran definiálják és kifejezik -
nagyon pontosan meghatározott kulturális kifejezések,
szófordulatok és cselekvések formális keretein
belül közvetítődik és manifesztálódik.
De a görög kulturális előfeltevéseknek van
két sajátos aspektusa, amelyek fontosak a vendégszeretet
megértéséhez: az egyiknek a külső forma
és belső jelentés kapcsolatához van köze,
a cselekvés vagy gyakorlat és hiedelem közötti
kapcsolathoz; a másik a személyes lelkiismeretet és
a köztudatot érinti.
Ha az ortodox kereszténységről kérdezik
őket, sok görög hangsúlyozza - a gyereknevelést
említve példaként -, hogy ha követik a külsődleges
formaságokat, mint amilyen a keresztvetés vagy az ikonok
tisztelete, az idővel magával hozza a hitet. Úgy tűnik,
itt az az érvelés logikája, hogy a szimbolikus cselekvés
valódi ereje átformálja a személyiség
benső lényegét is. Hasonlóképpen
a formák és cselekvések bevett módjainak betartása
magával hozza a megfelelő érzéseket és
kapcsolatokat - ahogy a spontán és individuális viselkedés
soha nem teheti. Minthogy senki nem ismerhet meg soha ténylegesen
egy másik embert, csak a külső viselkedésre és
saját óvatosságára támaszkodhat; és
csak úgy győzhet meg másokat saját értékéről,
hogy alkalmazkodik az elfogadott szabályokhoz. Ezeknek a hagyományos
formuláknak a követése ad egy keretet, amelyben az előidézés
különböző fogalmaival próbálnak
eljutni a belső igazsághoz való helyes viszonyhoz.
Szégyen-kultúrák és bűntudat-kultúrák
Ezeket az elképzeléseket könnyebb megérteni
azon a megkülönböztetésen keresztül, amit eredetileg
Benedict tett a "szégyen" és "bűntudat" kultúrák
között. A "szégyen" kultúrákban az számít,
hogy a közvélemény tud-e egy egyén viselkedéséről
és körülményeiről . Ezt illusztrálja
egy görög népmese, ami arról szól, hogy
a moirák azt a visszavonhatatlan sorsot adják egy újszülött
kislánynak, hogy felnő, megházasodik és hűtlen
lesz férjéhez. Az egyik moira megenyhül, de minthogy
a kislány sorsát nem tudja megváltoztatni, eléri,
hogy a házasságtörésről csak a férj
szerezzen tudomást, aki úgy dönt, hogy megtartja magának.
Minthogy a közösség nem tud róla, a nőnek
"megmarad a becsülete". Bármilyen hallgatónak, aki az
internalizált lelkiismeret "bűntudat" hagyományában
nőtt föl, majdnem lehetetlen elfogadni vagy megérteni
a mese happy-endjét. A görögök számára
azonban ez happy-end: ami lényeges és fontos, az a közvélemény
és értékelése.
A szégyen kultúrák körében végzett
vizsgálatainak vitájában Epstein nemrégiben
úgy érvelt, hogy a korábbi írók által
tett megkülönböztetés a külső szankciókkal
jellemzett szégyen és a belsőkkel jellemzett
bűntudat között ellehetetlenül, ha felismerjük,
hogy a "szégyen centruma" az öntudatban rejlik. Mind a szégyen,
mind a bűntudat nagyon intim, belső, személyes érzelem;
ami szégyenként internalizálódik, az a szokások
által meghatározott közösségi előírások
elismerése. A megszégyenülés mások vagy
az ember saját szemében csak akkor büntetés és
gyalázat, ha az embert érinti/érdekli a közösség
helyeslése vagy helytelenítése. A szégyen internalizálódását
mutatja, hogy képes elrettentő, tekintélyes belátásként
működni valakinek a saját cselekedeteit és
tapintatként a másokét illetően.
Heller Ágnes valami hasonlóról szólva
inkább szégyen és lelkiismeret között tesz
különbséget azzal az indoklással, hogy a bűntudat
mindkettőből származik; "egy visszafizetendő
erkölcsi kötelezettség tudata". A szégyen esetében
mindenesetre a bűntudat járhat megbízhatósággal,
de felelősséggel nem, mivel ez utóbbi a lelkiismeret
belső önállóságának jellemzője,
ami akkor bukkan föl és helyettesíti a szégyent,
amikor új társadalmi helyzetek jelennek meg, amelyek megkövetelik,
hogy a normák absztraktabbá, kevésbé homogénná
és vitathatóbbá váljanak. A normák szabályainak
elfogadása vagy visszautasítása megfontolást
követel: "A jó cselekvés egyre inkább a jó
indoklástól függ". ..
A fenti érvelés szerint, Görögországot
tekintve, a szégyen olyan érzés, ami a helyesről,
jóról és megfelelőről alkotott közfelfogás
megsértésével függ össze. Ezek közül
az axiomatikus értékek közül a vendégszeretet
központi az én és a család mint egy meghatározott
közösség és nemzet tagjaként való
definiálásában. Szégyen, ha nem tudnak megfelelni
a vendégszeretet normáinak, azaz annak, hogy megpróbálják
betartani a közösség által illendőnek tartott
szavakat, cselekvéseket és egyéb dolgokat. Itt fontos
a "megpróbálás" fogalma, mivel a motivációknak
és szándékoknak nagy jelentőséget tulajdonítanak.
A "dinner of herbs where love is"* bibliai gondolata összefoglalja
azt a nézetet, hogy az ideális vendéglátás
az, amit szívből ajánlanak föl, ha az ember mindent
megtesz a vendégéért, amit tud, ezzel tapintatos és
figyelmes közössége iránt is. Bár a fő
viszonyítási pont a közösség, az önbecsülés
alapja az ideálisként definiált közösségi
értékek betartani tudásában rejlik. A szégyen
és becsület fogalmai tehát döntő fontosságúak
a vendégszeretet vizsgálatában.
Vendégszeretet, étel és szemmel verés
A vendégszeretet nem egyszerűen egy háztartás
anyagi készleteit mutatja meg, hanem találékonyságát
is. Mindkettő kiválthatja a vendég csodálatát.
Görögországban más mediterrán országokban
és a Közel-Keleten elterjedt hiedelem, hogy a csodálat
ártalmas lehet. A dicsérő szavak vagy akár
csak egy pillantás is elapaszthat egy forrást, üszkössé
teheti a gabonát, megsavanyíthatja a tejet, elronthatja a
gépeket, megbéníthatja vagy megölheti az állatokat,
és megmagyarázhatatlan betegségeket okozhat a felnőtteknek;
a csecsemők és kisgyermekek pedig különösen
érzékenyek erre az ártalmas csodálatra. Bizonyos
emberek állítólag birtokolják és szándékosan
használják is ezt az erőt, amit örökölni
is lehet; de általában önkéntelennek, sőt
véletlennek tartják. Görögországban to matit,
a (rontó) Szemet - minthogy ilyen kiszámíthatatlan
- folyamatosan meg kell akadályozni a működésben.
Ezért annak, aki bárkit vagy bármit megdicsér,
először mondania vagy csinálnia kell valamit, ami szerintük
megvéd a rontástól: az általános "cselekvés"
a köpés, vagy egy elhárító gesztus a kéz
szétterpesztett ujjaival, a "mondás" pedig az elhárító
szólások közül valamelyik használata (mint
például "köpök" a cselekedet helyett vagy azzal
együtt). Miért tartják a csodálatot károsnak?
Bizonyára a vendégszeretet felajánlásával
azt kockáztatják, hogy a vendégben éppen azt
az érzés keltik, amit ártalmasnak vélnek? A
keraszma egységessége talán az egyik módja,
hogy a vendégszeretet ne legyen "szembeszökő". A szándékosan
más és nem-konvencionális vendégszeretet egyszerre
jelentené a szomszédok hallgatólagos lekicsinylését
és az öntúlértékelés gesztusát,
ami a nevetségesség és a "szégyentelenség"
vádjának kockázatával jár. Csak azok
engedhették meg maguknak az ilyen viselkedést, akiket nem
érdekelte (vagy megtehette, hogy nem érdekli), mit gondolnak
mások. De az étel adása és elfogadása
nem csak az ételről szól, mivel a vendégszeretet
olyan kibogozhatatlanul összefonódik az ön-prezentálással,
a család jó hírével és görög
mivoltával, hogy majdnem lehetetlen nem felajánlani: mivel
azzal társadalmi meghatározottságuk egyik axiomatikus
formájának gyakorlását tagadnák meg.
Ha ez így van, akkor a vendéglátás éppannyira
történik a vendéglátó, mint a vendég
kedvéért; a köszönet és csodálat
nem csak a kapcsolat kontextuális aszimmetriáját fenyegeti,
hanem a mögötte húzódó struktúrát
is veszélyesen közel viszi a lelepleződéshez.
Így tehát nem meglepő, hogy a házgazda a vendégszeretetért
érzett csodálat és hála bármilyen kifejezését
Istenre hárítja, neki köszönhető nemcsak
az, hogy a házigazda ilyen csodálatra méltóan
tudta szórakoztatni vendégét, de ő az, aki
képes hatékonyan fellépni a csodálatot megrontó
féltékenység és irigység ellen is.
Görögországban nem könnyű nemet mondani.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta
http://lettre.c3.hu