A keresztény helyszínekkel kapcsolatban a 4. század
előtt csupán feltevésekkel élhetünk. Nagy
kár, hiszen a később megtalált emlékek
java része még fennállhatott, vagy ebben a korszakban
alakulhatott ki. Mit közölhet velünk egy zarándok
elbeszélése, aki a 2. században látogatja meg
Palesztinát? Próbáljunk meg tehát először
egy feltevésből kiindulni, próbáljuk meg elképzelni,
mire emlékezhettek abban az időben, és milyen volt
a helyekkel kapcsolatos első keresztény visszaemlékezés.
Nem vagyunk tökéletesen adatok híján, mindenesetre
rendelkezésünkre állnak az újtestamentumi szövegek
és az evangéliumok a bennük foglalt szájhagyományokkal.
A bordeaux-i zarándok olvasta. Azok is ismerték, akik őt
vezették és tájékoztatták. Vajon ezek
voltak-e az első feljegyzések, amelyek az első helymeghatározó
kísérleteket irányították?
Az evangéliumokat minden jel szerint közösen dolgozták
ki, és részben népi forrásból származnak.
Feltehetően ebből következnek különbségeik,
egyben hasonlóságuk. Észrevehetjük például,
hogy János nem szól a Getszemániról, és
máshová helyezi Jézus haláltusáját.
Nem beszél Betlehemről. Ő az egyetlen, aki azt állítja,
hogy Jézust először Annáshoz (vagy Hannanhoz),
Kajafás apósához vezették1 .
Egyedül ő beszéli el Lázár feltámadását.
Ezzel szemben nem is említi, hogy Jézus megalapította
az úrvacsora intézményét: "ez az én
testem, stb.". Lukácsnál a bűnös asszony önt
illatszert Jézus lábára egy farizeusnál. Jánosnál
Mária teszi ugyanezt Betániában, Lázár
házában. Márknál és Máténál
pedig Simon házában egy asszony. Jézus Máténál
a tizenegyeknek egyetlenegyszer jelenik meg a halála után
egy hegyen Galileában. Márknál és Jánosnál
először Mária-Magdolnának jelenik meg a sír
mellett. Lukácsnál és Jánosnál első
alkalommal Jeruzsálemben jelenik meg a tizenegyeknek, csupán
Jánosnál jelenik meg másodszor, megint Jeruzsálemben.
Azután János az egyetlen, aki később a Tibériás
tó partján jelenteti meg (és nem mint Máté,
egy galileai hegyen). Az emmauszi jelenés csak Márknál
és Lukácsnál szerepel. Jézus csupán
Lukácsnál megy a mennybe Betániában. Feltehetően
sok, néhány részletben eltérő változat
létezett, ám ezek nyilván jócskán kölcsönöztek
egymástól. Ami a helyeket illeti, mégis az egyezés
a törvényszerű. A négy evangéliumból,
ha a beszédek tekintetében nem is (ebben János különösen
elüt a többiektől), legalább a helyekre és
az eseményekre nézve kibontakozik egy azonos általános
környezet. Ez már csoport-emlék vagy a csoport közös
emlékeinek együttese.
Véleményem szerint pusztán azért, mert
valószínűleg kevés idő telt el az események
és azon időpont közt, amikor először öltöttek
kollektív formát az emlékek (még mielőtt
leírták volna őket), nem számíthatunk
csupán jelentéktelen mérvű torzulásra,
tévedésre és felejtésre. Cseppet sem paradox,
ha épp az ellenkezőjét állítjuk, hogy
gyakran még a szemtanúk életében, az emlékezésre
és beszámolásra méltó eset megtörténte
után közvetlenül fenyeget a legjobban a veszély,
hogy az esemény jellege megváltozik, és emiatt a legnehezebb
megállapítani jellegzetességeit. Különösen
az ember-csoportokat erősen lázba hozó és szenvedélyes
vitákat kavaró események kapcsán következik
be ilyesmi.
Mit ér a tanúk nyilatkozata, sőt mit érnek
az élményeik, ha az esemény előtt, s főleg
utána tagjai egy csoportnak, amely hiedelmeinek és vágyainak
megfelelően szándékozik rekonstruálni az eseményt?
Abban a pillanatban, amikor a tanúk elmondták, amit láttak,
mellőzték a közösségüknek valószínűleg
érdektelen részleteket. Emiatt aztán a részletek
bizonyára el is sikkadtak számukra. Bármennyire készségesek
és alkalmazkodóak is a tanúk, érintkezési
pontot jelentenek a valóság és a szélesebb,
esetleg ellenséges vagy közömbös társadalmi
közegben kialakult kis gyülekezet közt. Mégis megrendülten,
elkáprázva, magukon kívül honnan vették
volna a tisztánlátáshoz és a helyzet áttekintéséhez
szükséges nyugalmat? Felindult, homályos és rendezetlen
nyelven fejezik ki magukat.
Csakugyan minden tanúságnak ellentmondó feltételeknek
kellett megfelelnie, hiszen a tanú a jelentős események
megfigyelésekor kilép a csoportból, majd oda tér
vissza, hogy beszámoljon róluk. Egymás után,
jóformán egyazon pillanatban fel kell adnia, majd vissza
kell vennie a közösséggel való azonosságát.
Amikor Jézust elfogták, minden tanítványa
elmenekült, szanaszét szóródtak. Csupán
Péter kísérte távolról. A keresztény
csoport e pillanatban talán teljes egészében Péterben
összpontosult. Ám lehet, hogy Péter átmenetileg
el is hagyta a keresztények csoportját. A rázuhanó
erőszakos, váratlan képek tökéletesen
ellentétesek a tanítványok gondolkodásával,
azok pedig megmaradtak a tanítványok csoportjának,
amely ebben a pillanatban mindezt sem befogadni, sem felfogni nem tudná.
Természetes, hogy Péter ekkor elfelejtkezik arról,
hogy tanítvány. Csakis ilyen körülmények
között képes úgy látni és hallani,
mint bármelyik résztvevő, nem pedig mint egy szemét-fülét
befogó vagy valamilyen érzékcsalódás
áldozatává lett tanítvány, aki látomásában
Krisztus mögött és rajta túl természetfölötti,
érzékfölötti lények egész világát
pillantja meg.
Így értelmezhetjük szent Péter tagadását.
Péter nem zavarában vagy szégyenében tagadta
meg Krisztust, hanem hogy tanú lehessen, hogy láthasson és
hallhasson, anélkül, hogy szorongása, fájdalma
és felháborodása (amit kénytelen elfojtani,
nehogy elzavarják) elhomályosítanák érzékeit,
és meggátolnák, hogy emlékezetébe vésse
az Annás vagy Kajafás házában elhangzottakat
és történteket. Ez volt az egyetlen mozzanat, amikor
Krisztust már nem hallhatták a tanítványai,
mivel a zsidók kezén volt. A szanhedrin előtt elhangzott
szavainak és viselkedésének pedig szerepelnie kellett
az evangéliumokban.
Átvették-e egy az egyben Péter tanúságát?
A tanítvánnyá visszavedlett Péter azonban talán
csak képzelte, hogy azt látta és hallotta, amit a
tanítványok kívántak és elvártak
beszámolójától. Voltak-e más keresztény
tanúk? Csupán a János szerinti evangéliumban
szerepel, 18, 15, hogy egy másik tanítvány, a főpap
ismerőse is bement annak házába, és követte
Jézust. Mindenesetre az elbeszélés nem ugyanaz az
egyik evangéliumban, mint a másikban. Előfordul, hogy
Kajafás előtt azt adják Jézus szájába,
amit egy másik szöveg szerint Pilátus előtt mondott.
Vajon hallhatta-e Jézus szavait helyéről a sarokban
rejtőző Péter? Talán csak annyit figyelhetett
meg, hogy Jézussal rosszul bánnak. Érthető,
ha bizonyos idő elteltével összekeveredett a fejében,
amit Krisztus mondott az elkövetkezendő napokról, és
maga a nap, mindenesetre ez a keveredés a többi tanítvány
fejében azt idézte elő, hogy Péter tudósítását
megváltoztatták, ő pedig hamarosan nem tudta többé
megkülönböztetni, hogy mit mondott saját maga, és
mit tettek hozzá a többiek.2
Az evangéliumok csupán az emlékek egy részét
veszik át, amelyeket a tanítványok Jézus életéről
és halálának körülményeiről
bizonyára megőriztek. Mindenesetre ezek a leglényegesebbek
a keresztény csoport közös emlékezetében
megmaradt emlékekből. Amilyen mértékben távolodunk
az eseményektől, a csoport kénytelen pontosítani,
kijavítani és kiegészíteni a képet,
amelyet igyekszik fenntartani. Tehát amíg az embereknek megfigyeléseik
ellenőrzéséhez rendszerint arra van szükségük,
hogy közelítsenek a tárgyhoz, a jelek szerint távolodniuk
kell, hogy közös emlékeket őrizzenek meg róla.
Előfordulhat, hogy kezdetben, a Jézus halálát
követő években, s még viszonylag hosszú
ideig, az első század nagy részében egyáltalán
nem foglalkoztak azzal, hogy őrizzék és rögzítsék
a kép vonásait. Az események akkor még elég
közel voltak. Azt képzelték, hogy közvetlenül
fenyeget a világ vége. Mindenesetre még ha az első
tanítványok azonnal papírra vetik is a keresztény
hagyományt, az utolsó napok eseményei vélhetően
nem kerülnek úgy a középpontba, hogy később
minden egyéb köréjük szerveződik, és
az események nem válnak a figyelem döntő és
szinte kizárólagos tárgyává, amelynek
apránként árnyékba kell borítania mindent,
ami nem kapcsolódik szorosan hozzá.
Krisztus erőszakos halálát társai inkább
úgy ítélték meg, mint egy előre nem
látható eseményt; a halál néhány
vonással kiegészítette a megszokott képet,
de alapvetően nem alakította át. Ki tudja, vajon nem
az utolsó napok, az utolsó hetek epizódjainál
időben is térben is távolabbi eseményeknél
állapodott-e meg emlékezetük, amelyekre még nem
vetett árnyékot a Kálvária - a siralmas és
váratlan jelenetek helyett, amikor mesterük közönséges
bűnözők közé keveredett, és a zsidó
néphiedelem szemszögéből szinte azok szintjére
süllyedt?
Galilea, a Genezáreti tó partja volt Jézus választott
tartózkodási helye, tevékenységének
környezete, ahol jó néhány év telt el
életéből. Itt találkozott tanítványaival,
itt választotta ki őket, csoportot gyűjtött maga
köré. Kényelmetlenül és idegenül érezte
magát Jeruzsálemben. Csupán a körülmények
kényszere miatt indult el oda, hogy vallási kötelezettségeit
vagy a küldetése által rámért feladatokat
teljesítse, és még ekkor sem lakott a városfalakon
belül, hanem barátainál vagy a tanítványoknál
az Olajfák hegyének oldalán, Betániában.
A tanítványok nyilván nem a szanhedrin törvényszékére,
Pilátus törvényszékére, a bűnözők
vesztőhelyére gondoltak vissza, ahová egyébként
Krisztust talán el sem kísérték 3,
ahol nem is látták, inkább más helyekre emlékeztek,
a tópartra, ahol találkoztak vele, a falvakra, ahová
elkísérték, amikor Jézus szabadon mozoghatott
és hirdette igéit, mint más korabeli szekták
vezetői, anélkül, hogy ő és tanítványai
törvényen kívüli szerepbe kerültek volna.
Ha mindezeket a részleteket összegyűjtik és
helyükre teszik, Krisztus életének képe - ekkor
legalább is - kétségtelenül jobban egybecsengett
volna a közösség emlékeivel vagy a tanítványok
emlékezetében róla megmaradt emlékek összességével,
mint a "szenvedéstörténetben" összpontosuló,
később megjelenő hagyománnyal. Elvégre
attól kezdve, hogy (akár önként, akár
nem) arra az útra sodródott, amelynek a szanhedrintől,
vagyis a törvényszéktől a Kálváriára,
vagyis a vesztőhelyre kellett vezetnie, már nem tartozott
a tanítványokhoz. Jézustól számon kérték,
hogy mit mondott és mit csinált a mesterükként.
Ekkor azonban tetteit és szavait közjogi és büntetőjogi
kifejezésekkel határozták meg. Még alakjában
is azonosult sok más igehirdetővel és lázítóval,
akiknek végül ugyanazokon a megpróbáltatásokon
kellett keresztülmenniük, és ugyanazt a kínhalált
kellett elszenvedniük. Mennyivel közelebb állt a tanítványaihoz,
és mennyivel jobban érezték magukat a tanítványok
Jézussal való kapcsolatukban a fogság, a botrány
gyalázata, a nyilvános elítélés és
a megszégyenítő kivégzés előtt!
Az evangéliumok természetesen igyekeznek egészen
más benyomást kelteni, mintha Jézus egész élete
csupán erre a halálra való felkészülés
lett volna, mintha halálát kezdettől fogva bejelentette
volna nekik. Ám feltehetően a tanítványoknak
nem az a csoportja ismerte őt és élt mellette, amelyik
az evangéliumi elbeszélést alkotta, és az evangéliumokban
később összegyűjtött hagyományokat
kidolgozta. Kibővült keresztény közösségről
van szó, amely Jézust nem ismerte. Előttünk ismeretlen
okok és hatások következtében a közösség
úgy mutatta be Jézus életét, mint előkészületet
a halálra, és Jézus halálában természetfölötti
eseményt látott, mivel élete csupán feltámadásának
feltétele volt. Mit számít akkor azok tanúsága,
akik az élő Jézust ismerték, hiszen a legtöbbjük
nem is volt jelen a halálánál, és még
az sem adatott meg nekik, hogy feltámadásáról
meggyőződjenek? Szent Pál, aki nem látta Jézust,
nagyobb fontosságot tulajdonít majd e kérdésben
saját látomásának, mint az összes apostol
tanúságának együttvéve. Pál úgy
véli, hogy ő legalább olyan jogcímen apostol,
mint a többiek.
Vagy a tanúságokat legfeljebb annyiban tartották
fontosnak és megjegyezésre érdemesnek, amennyiben
kiegészíthették és újjá értelmezhették
őket azon az alapon, amit a keresztények kibővült
csoportja csak jóval később ismert fel és értett
meg. Az egyéni visszaemlékezések, egy ősi közös
emlékezet töredékei ezentúl támasz nélkül
maradtak, mivel a tanítványok csoportja eredeti teljességében
többé nem létezett. Nagyon bizonytalan és homályos
emlékezések voltak. Miután szétszóródtak,
Jeruzsálemet pedig lerombolták, az emlékek hamarosan
nem tudtak többé szembeállni a hiteles tárgyi
maradványok új értelmezésével. Mindez
abban az esetben igaz, ha a tényeknek volt némi valóságtartalmuk.
Kizárólag a tanítványok azonosíthatták
azokat a helyeket, ahol összejöttek és találkoztak
Krisztussal, ahol Krisztus beszélt és csodákat tett,
akár a többi szekták vezetői. Mindezek az események
akkoriban a szokásos hétköznapi élet részét
képezték, és ha valaki megkéri a tanítványokat,
hogy idézzék fel Krisztus életét, akkor valószínűleg
megmutatják neki a különböző helyeket, mi
azonban mégsem ismerjük, nem tudjuk azonosítani őket,
mivel semmiféle hagyomány sem kapcsolódik hozzájuk.
Érdemes odafigyelni arra, hogy a Jeruzsálemben mutogatott
összes szent helyhez valamilyen kivételes, természetfölötti
esemény kapcsolódik, méghozzá vallási
jelentőséggel: a Getszemáni (Lukács szerint
"És angyal jelenék meg néki mennyből, erősítvén
őt", vagy "és az ő verítéke olyan vala,
mint a nagy vércseppek" 22, 43-44), a Szentsír, ahol feltámadt,
az Olajfák hegye, ahol mennybe ment, az utolsó vacsora színhelye,
ahol halála után megjelent az apostoloknak, Jézus
színeváltozásának helye, stb. Halála
után hosszú idővel, Jeruzsálem lerombolása
és újjáépítése után, amikor
a hosszú szétszóródást követően
a keresztény közösség kezd átalakulni és
kibővülni, akkor látogatják majd a hívők
ezeket a helyeket. Ők a természetfölötti Krisztusra
emlékeznek. Valószínű-e az, hogy a tanítványok
csupán ezeken a helyeken próbálták megtalálni
és felidézni őt? S vajon feltétlenül ők-e
a legjobb és a legmegbízhatóbb tanúi az összes
megtörtént eseménynek? Voltaképpen olyan dolgokról
van szó, amelyeket többé már nem érzékelhetünk.
Elsősorban az események természetfölötti
jelentőségéről van szó. Egyikük
sem látta elsőként az üres sírt. Nem nekik
jelentette az angyal, vagy jelentették az angyalok a feltámadást.
Krisztus csak néhányuknak jelent meg. Feltételezhetjük,
hogy Krisztus halála utáni természetfölötti
eseményekkel kapcsolatban bizonyára kételyek és
ellentmondások voltak a tanítványok közt. Tanúságuk
nem cáfolja és nem is erősíti meg teljesen
a tényekre vonatkozó, körülöttük és
utánuk kibontakozott hiedelmeket.
A szent helyek tehát nem a kortárs tanúk által
hitelesített tényeket idézik fel, hanem az e helyektől
esetleg nem messze létrejött hiedelmeket, amelyek itt gyökeret
verve erősödtek meg. A hiedelmek tárgyai legtöbbször
a természetfölötti jellegű esetek, melyeken a kereszténység
számos alapvető dogmája alapul. Ha Krisztus életének
és halálának a tanítványok által
ismert korai történetéből bizonyos eseményeket
megjegyeztek és kiemeltek, s csupán történésük
színhelyét azonosították, akkor minden jel
szerint inkább a dogmákból indultak ki, mint a tanúságokból.
Mihelyt az első század végi vagy a második
századi keresztények meggyőződtek, hogy az
emberré vált Istennek meg kellett halnia az emberek bűneiért,
majd feltámadt örök életre, bizonyára mindenekelőtt
azokat a helyeket igyekeztek megtalálni, ahol Jézust elítélték,
ahol keresztre feszítették, ahol eltemették és
feltámadt, s ahol megjelent tanítványainak. Vajon
azért-e, hogy a helyekkel kapcsolatosan felfrissítsék
és felelevenítsék emlékeiket, amelyeket akkor
még őriztek, még a tanítványok szájából
vehették át őket, ahogy az ember visszatér
azokra a helyekre, ahol élete bizonyos korszakait töltötte,
hogy újra átélje és újra megtalálja
az elhalványult emlékeket? A hívek számára
egészen másról volt szó. A Kálváriát
vagy a Szentsírt mint természetfölötti és
a hatékony erőktől folyamatosan áldott helyeket
látogatják, amelyek alkalmasak, hogy a hitet erősítsék,
a dogmákat megelevenítsék, megtestesítsék
és ábrázolják.
Persze nem közömbös a hívőnek meggyőződnie
arról, hogy éppen azt a helyet látja és tapintja,
ahol a mára már dogmává átalakult cselekedet
végbement. A csoportok emlékezete jócskán megtart
igazságokat, fogalmakat, eszméket, általános
tételeket, és a vallási csoport emlékezete
megőrzi a dogmatikus igazságok emlékét, amelyeket
kezdetben nyilatkoztattak ki, s a hívek és a klerikusok egymásra
következő nemzedékei fogalmaztak meg. Ám egy
eseménynek, személynek vagy helynek érzéki-konkrét
formájában kell megjelennie, hogy a csoport emlékezetében
megszilárduljon egy igazság.
A tisztán elvont igazság valóban nem emlék.
Hiszen az emlék visszavisz minket a múltba. Az elvont igazságnak
ezzel szemben nincs kapcsolódási pontja az események
menetével. Vággyal, törekvéssel elegy. A vezeklés
eszméje, sőt, a vezeklő Isten szabatosabb eszméje,
aki azért halt meg, hogy levezekelje híveinek magára
vállalt vétkeit, csupán elvont eszme, levegőben
lebegő jelkép. Ha ennek az első században,
vagy még korábban a keleti világban létrejött
gondolatnak sehol sem sikerült volna gyökeret vernie, sem pedig
az idő bármely meghatározott részéhez
kapcsolódnia, valószínűleg semmilyen emléket
sem hagy maga után. Másrészt az első század
első harmadának végén a galileai zsidók
csoportja talán még elég elevenen őrizte az
emlékét valakinek - mesterüknek és társuknak
-, tanításainak, utazásainak, más zsidókkal
való vitáinak és azon körülmények
emlékeit, amelyek erőszakos halálát megelőzték
vagy követték. Ezek az emlékek szorosan kötődtek
a tanítványok alakjához, Galilea, Júdea, és
Jeruzsálem látványához még Jézus
életének idejéből. Mi maradt volna belőle,
amikor tanítványai és akik ismerték őt
mind eltűnnek, amikor romba dőlnek a házak, ahová
járt, s a helyüket más házak foglalják
el, amikor a város képe megváltozik, mert lerombolták
és újjáépítették, és egyetlen
ember sem lesz ott többé, hogy újra nyomon kövesse,
hogy számtalan hajdan megszokott helyen felidézze arcát,
mozdulatait, hanglejtését?
Krisztus életének és halálának,
valamint az általa bejárt helyeknek emléke csak akkor
maradhat fenn, ha egy doktrínához, vagyis egy ugyancsak fennmaradó
és kiterjedt csoportban élő eszméhez kapcsolódik.
Ahhoz, hogy a bűnbánat elvont eszméje több legyen,
mint puszta vágyakozás, hogy az ember úgy higgyen
benne, mint a történeti igazságokban vagy a tapasztalati
tényekben, szükség van arra, hogy az eszme az élő
hagyományra és emberi tanúságokra hivatkozhasson.
Egyfelől szent Pálra, aki elmerült metafizikus gondolataiba;
másfelől az apostolok csoportjára, Jeruzsálem
tanúira, azokra, akiket nem minden irónia nélkül
főapostoloknak hívott. Ahhoz, hogy az eszme és az
emlékek sikert arassanak, idővel sikeresen összekapcsolódjanak,
az eszmének személyek és helyek képeire kell
hivatkoznia, és az emlékre jellemző vonásokat
magára kell öltenie, így válik lehetővé,
hogy az emlékezetben fennmaradjon. A tények pedig elmélyülnek,
egyesek pedig lényegesen kiemelkednek a többi közül.
Sőt, talán arra irányulnak, hogy ha a térből
és időből nem is, legalább az időnek
és a térnek abból a lehatárolt darabjából
kiszabaduljanak, ahová a tanítványok emlékezete
helyezte el őket. Jóval korábbi tényekhez kötődnek
ismét. Már benne rejlett előképük az Ótestamentumban
szereplő más eseményekben, a próféták
már megjövendölték őket.
Tehát amint távolodunk az eseményektől,
a dogma alapvetően módosítja Jézus történetét.
Nem meglepő, hogy a Jeruzsálemről alkotott képet
is megváltoztatta. Már nemcsak Jézus cselekvéseinek
színtere tartozott a szent helyek közé, hanem azok is
megszentelődtek, ahová a kereszténység lényegi
igazságai átvitték a hívek emlékezetét.
Az átalakulás csupán apránként mehetett
végbe. Egy ideig (mindig abból indulunk ki, hogy valamilyen
alappal rendelkező történetről van szó)
a tanítványok és akik ismerték Jézust,
nem felejtették el teljesen emberi alakját, különböző
helyekhez társították, ahol a leggyakrabban látták
és hallották. De attól fogva, hogy gondolataikat megosztották
a kibővült keresztény csoporttal, az első összejöveteleken,
ahol a kultusz kialakult, kénytelenek voltak nagyobb fontosságot
tulajdonítani azoknak a helyeknek, melyeket a hívek tiszteltek,
mivel hittek benne, hogy Jézus isteni természete ott nyilatkozott
meg.
Miután a keresztény emlékeket áttelepítették,
és egy megnövekedett kollektív emlékezetté
fejlesztették, azok mindinkább azokra a szent helyekre összpontosultak,
amelyek a legjobban kedveztek a kultusz kialakulásának. A
kultuszhely azon kívül, hogy szent jellegű, a föld
egy térben meghatározott darabja is. Mint minden, ami anyagi
jellegű, ez a térben meghatározott helyzet is arra
irányul, hogy megmaradjon annak, ami. Van valami megfoghatatlan
mechanizmus abban az erőben, ami az embereket egy felszentelt hely
körül marasztalja.
Ám nem elegendő néhány egyéni emléknek
fűződnie a helyhez, hogy eljátszhassa ezt a szerepet.
Attól a naptól fogva, amikor a kultusz kialakult, és
attól fogva, hogy a hely a hívek egész csoportjának
gyülekezési pontja lesz, szent hellyé alakul át,
és a benne rejlő tehetetlenségi erő rajta kívül,
az emberi tudat világában nyilvánul meg. Ennél
a kiindulópontnál korábbra nemigen lehet visszamenni.
Mielőtt a keresztény kultuszt megalapították
volna, a tanítványok csoportja meg tudta őrizni Krisztus
tisztán emberi életének hagyományát,
vagyis Krisztusét, aki tanítójuk, társuk és
barátjuk volt. De azt nem tudjuk, mekkora időköz választja
el az első hagyományt attól, amely a keresztény
vallási közösségben öltött testet, milyen
elemek tudtak áthatolni az egyikből a másikba, és
milyen átalakulásoknak lettek kitéve.
Nyilván volt egy korszak a legkorábbi időkben,
amikor nem ismerték el hivatalosan a keresztény közösséget,
amikor küzdöttek ellene és üldözték.
Minden más korszaknál fontosabb volt számára,
hogy megőrizze története kezdeteinek emlékeit.
Sem az akkori szabályozott zsidó társadalomban, sem
pedig a törvényes római társadalomban nem volt
helye a keresztény közösségnek. Kénytelen
volt minden erejével a közelmúlthoz és azokhoz
a helyekhez ragaszkodni, amelyek emlékeket hordoztak számára.
Elsősorban a helyekhez ragaszkodott. A zsidó és pogány
meggyőződéssel teljesen ellentétes hiedelmeinek,
az életről és a társadalomról való
felfogásának, apokaliptikus és természetfeletti
vízióinak egész felépített világával
a keresztény gondolat csakugyan éles ellentétet képviselt
azon csoportok látásmódjával szemben, amelyek
közegében igyekezett megszerveződni. Ez a kollektív
reprezentáció a jeruzsálemi avagy pogány élet
egyetlen más elemére sem támaszkodik. Hogyan tudott
volna fennmaradni egy ilyen emlékezet, ha nem tapadt volna bizonyos
pontokon a talajhoz? Ezek a helyek mind a jelenben, mind a múltban
valóságosak voltak. Habár Jézus élete
természetfölötti jellegű, a helyek miatt egyáltalán
nem az érzékcsalódásból eredő
képek világában jelenik meg, hanem éppen ellenkezőleg,
e képeket mindenki ismerte, elfogadta, a kor szabályos életvitelébe
tartoztak. Nem lehetetlen, hogy a születő kereszténység
ellenségei erőszakosan kivetkőztették eredeti
alakjukból a helyeket, és lerombolták a jegyeket,
amelyek segítségével fel lehetett ismerni őket.
Egy legenda szerint az egyik császár pogány isteneknek
szentelt fát ültettetett egyszer a Kálvária helyére,
hogy megakadályozza a keresztények ottani gyülekezését
4. A hatalmon lévő kormányzat hasonlóképpen
rombolja le egy hajdan lázongó nagy városban azokat
a negyedeket, melyek a lázadásnak avagy a forradalmi harcoknak
lehetnek melegágyai, széles sugárutakat nyit rajtuk
keresztül, terjedelmes középületeket épít,
hogy eltörölje a hatalmat árnyékba borító
emlékeket.
Tegyük fel, hogy a kereszténységet nem terjesztették
volna eredeti helyén kívül. Akkor a keresztény
szekta az marad, ami kezdetben volt, vagyis a zsidó társadalom
parányi része. Az pedig kénytelen lett volna beolvasztani
vagy megsemmisíteni. Krisztus történetét elég
hamar elfelejtik, amint a kereszténység tényének
kézzelfogható nyomai elhalványulnak. Ám egyrészt
valószínű, hogy az evangéliumi események
összes kézzelfogható nyomát nem lehetett e képen
eltörölni (amennyiben az események valóban megtörténtek):
a házakból megmaradtak a kövek, voltak lerombolt negyedek,
az épületek alapépítményei, amelyeket
nem lehetett sem felszámolni, sem áttelepíteni. A
helyek és a romhelyek nevei is léteztek, nem változtathatták
meg mindet. A csoport bizonyos értelemben felvette a helyek alakját,
ahol élt, és amikor a hosszú távollét
után visszatér (mint a zsidók, a zsidó keresztények
Jeruzsálem újjáépítése után),
még ha a helyek némileg megváltoztatták is
alakjukat, ott kutatja, ott találja meg részleteiben a tapintható
környezetet, amelynek megőrizte lenyomatát.
Másrészt, és ez a döntő, a kereszténység
az apostolok és az első keresztények prédikációi
által hamar univerzalista vallás alakját öltötte.
A keresztény csoportok hiedelmeiben, amelyek a Kelet különböző
városaiban jöttek létre, a szent helyek képe
bizonyosan az előtérbe került. Például
elfogadhatjuk, hogy szent Pál és az őt követő
tanítványok hozzá hasonlóan gyakran távoli
területeken terjesztették a keresztény hitet, valami
módon képet adtak a helyek látványáról
Jézus idejében, anélkül, hogy a szent várost
és környékét teljesen leírták volna,
és a közösségek ebből aztán megtartották
azt, ami lényeges. Innen adódik a tökéletlen
és kétségtelenül leegyszerűsített
ábrázolás. Az a döntő, hogy a kép
fennmarad a csoportok emlékezetében, és főleg
a kiszélesedett egyházéban, amely szervezettebbé
vált, ahogy növekedett, és szilárdabban megvetette
lábát az akkori társadalomban. A kereszténység
attól fogva valóban nem a szabályos társadalom
keretéből kizárt helyi szekta hiedelme és hagyománya
volt. Minél jobban elterjedt a térben, minél inkább
magához vonzotta az összes társadalmi osztályból
származó családokat, hivatalos személyeket,
és megnyerte hitére a befolyásos embereket és
csoportokat, annál jobban átalakította környezetét
és szellemével áthatotta őket. Eljött
egy pillanat, amikor a keresztény közösség, amelyet
először üldöztek, majd megtűrtek, hivatalos
szervezetté lett, és elvegyült a római renddel.
Hogyan merül fel akkor a szent helyek, és felszentelésük
kérdése? Egyfelől ezeken a helyeken Jézus jelenlétéről
és ténykedéséről fennmaradt néhány
helyi hagyomány, de meglehetősen bizonytalanul, töredékesen
és elmosódottan. Hiszen néhány évszázad
eltelt. Jól meghatározott jelek hiányában bizonyára
jócskán keletkeztek zavarok. Mennyi tévedés
jöhetett létre, amikor vitázni kellett a szent helyekről!
Az emlékek nem válnak pontosabbá nemzedékről
nemzedékre. Éppen ellenkezőleg.
Másfelől viszont létezett a szent város
képe, amelyet lassanként az egyetemes keresztény közösség
kialakított. Természetesen nagyrészt felfedezték
a helyi hagyományokat, a közösség önmagához
hasonította miközben átalakította őket,
ha ugyan fennmaradt még valami belőlük, amikor templomok
és kápolnák épültek megemlékezésül
a helyekről, ahová Jézus és a tanítványai
valaha a lábukat letették. Ily módon a hagyományok
egy része megmenekült a feledéstől. Mások
végérvényesen a homályba vesztek.
De ugyanaz játszódik le minden alkalommal, ha a közös
emléknek véletlenül kettős tárgya van,
egyfelől egy térben létező anyagi valóság,
alak, emlékmű, hely, másfelől pedig egy jelkép,
vagyis vallási jelentés, amely a csoport szellemiségében
ehhez a valósághoz kapcsolódik, és fölébe
kerül. Tegyük fel, hogy a csoport megoszlik. Tagjai közül
egyesek ott maradnak helyben, ahol az anyagi tárgy jelen van, és
kapcsolatban maradnak vele. Mások eltávoznak, magukkal viszik
a tárgy képét. A tárgy azonban mégis
megváltozik. Még a hely sem marad ugyanaz, amelyet elfoglalt,
mivel körülötte minden átalakul. Nincs többé
azonos viszonyban az őt körülvevő anyagi világ
különböző részeivel 5. Természetesen
ha a Jeruzsálemben maradt keresztények gondolatvilágában
a szent helyek jelképi jelentősége előtérbe
került volna, akkor bizonyára pontosabb emléket őrizhettek
volna meg róla, hiszen eredeténél jelen voltak. Számukra
azonban Jeruzsálem elsősorban nem az ég és
föld között függő híres város.
Kövekből épült, házakból és
utcákból álló város, az ott lakók
szemében megszokott látvány. A dolgok állandósága
magyarázza meg, hogy emlékük tartós. Márpedig
ez az állandóság ki van szolgáltatva minden
fizikai véletlennek, amely apránként éppúgy
lerombolja és átalakítja a városokat, mint
ahogyan a mellettünk élő személy emlékét
is szüntelenül át- meg átalakítjuk, ez az
emlék is ki van szolgáltatva a fiziológiai véletleneknek,
amelyek lassan lerombolják és átalakítják
a szervezetet. Olyan változás ez, amelyet még csak
észre sem veszünk, mivel lassan és folyamatosan megy
végbe, és a megszokás még nagy horderejű
és váratlan változás esetén is hamar
észrevétlenné teszi a helyszínen maradóknak.
Ami annak a csoportnak a tagjait illeti, akik elhagyták és
nem látták többé viszont e helyeket, nem vettek
részt átalakulásuk összes szakaszán, ők
elég hamar jelképes képzetet alakítottak ki
róluk. A felidézett helyekről alkotott képeik
először nyilván magukból a helyekből nyerik
tartalmukat (legalább közvetetten, ha a kép leírásokra
támaszkodik). A jelképes gondolkodás azonban elszakítja
a helyeket fizikai környezetüktől, és a csoport
hiedelmeivel kapcsolja össze, csakis azokkal. Nyilvánvalóan
a kép állandósága magyarázza meg, hogy
a hiedelmek tartósak. Ez az állandóság azonban
nincs kiszolgáltatva a tárgyukat átalakító
anyagi véletleneknek, mivel a kép önmagától
mint kép áll ellen, és a híveknek sejtelmük
sincs a véletlenekről. A Palesztinából eltávozott
keresztények szabadon fel tudták idézni Jeruzsálemet,
nem kellett a valóság cáfolatától tartaniuk,
hiszen bele sem ütköztek. A képnek nem a valóságos
helyekhez, hanem a hiedelmekhez kell alkalmazkodnia. Miközben a jeruzsálemi
keresztények önmagukra hagyatkozva, s a többi keresztény
gyülekezet támogatása nélkül egyre keservesebben
tudták az evangéliumi történetet a teljesen átalakult
helyi környezetbe ismét beágyazni, és az események
emlékét így az eltűnés veszélye
fenyegette, az Egyház ugyanazt a történetet a saját
mértéke szerint megalkotott dogmák keretébe
helyezte vissza, melyben a korabeli társadalom legelevenebb hiedelmei
fejeződtek ki. Ettől fogva nem meglepő, hogy miután
a keresztények visszatértek Jeruzsálembe, azt hitték,
hogy a Passió városát találják meg úgy,
ahogy Jézus idejében fennállt.
(Maurice Halbwachs: La topographie légendaire des Évangiles en Terre Sainte Étude de mémoire collective, PUF, Paris 1941 )
1 "Ez a részlet, írja Renan, mely a többi evangéliumból hiányzik, nyomós bizonyíték a negyedik evangélium történeti hitelessége mellett." Jézus élete, 330. o., jegyzet
2 Renan írja: "A szanhedrin Kajafás házában ült össze. Megkezdődött a kihallgatás; a törvényszék előtt több tanú jelent meg, a végzetes kijelentést, ami csakugyan elhangzott Jézus szájából: 'Ha akarnám, három nap alatt le tudnám rontani ezt az emberkéz építette templomot, és három nap alatt újat tudnék emelni, amit nem emberkéz épít', két tanú is megerősítette. Isten templomát gyalázni a zsidó törvény szerint annyi volt, mint magát Istent gyalázni. Jézus hallgatott, megtagadta a vád alapjául szolgáló kijelentés magyarázatát. Ha hitelt adhatunk az egyik elbeszélésnek ( Márk, 14, 62), a főpap felszólította, mondja meg, hogy ő-e a Messiás; Jézus állítólag Messiásnak vallotta magát, sőt a törvényszék előtt kijelentette, hogy égi uralma hamarosan eljön. [A halálra szánt Jézus bátorsága ezt azonban nem kívánja meg) (toldalék a kéziratban). Valószínűbb, hogy itt is, akárcsak Hánánnál, hallgatott." XIX. fej. Alfaric, Les manuscrits de la "Vie de Jésus", 293. o. Magyarul Id. mű, 330. o.
3 "Az osztag útközben találkozott egy bizonyos Cyrénei Simonnal, aki éppen a mezőről igyekezett haza, és a katonák, durván, mint ahogy az idegenben állomásozó helyőrségek teszik, kényszerítették, hogy ő vigye a végzetes keresztet. Simon, úgy tűnik, később csatlakozott a keresztény gyülekezethez. Két fia a gyülekezet ismert tagja volt. Simon talán több részletét is elmesélte az eseménynek, amelynek tanúja volt. Erre az útjára már egyetlen tanítványa sem kísérte el Jézust." És a keresztre feszítéskor "a tanítványok elmenekültek. Egy hagyomány mégis azt állítja, hogy János állandóan a kereszt tövében állt." Igaz, Renan, hozzáteszi: "Nagyobb bizonyossággal állítható, hogy a hűséges galileai barátnők, akik követték Jeruzsálembe Jézust, és ott szolgáltak neki, nem hagyták el. Kleofás Mária, Magdalai Mária, Johanna, Khúza felesége, Salomé és még mások kissé távolabb álltak, és le nem vették róla szemüket." Renan, Jézus élete, XXV. fej. 346. és 349. o. Máté, Márk és János szerint. Csupán Lukács írja: Az ő ismerősei pedig mind, és az asszonyok, a kik Galileából követék őt, távol állának, nézvén ezeket. 23, 49.
4 Jeromos írta Paulinus-hoz szóló levelében: "Hadrianus idejétől Constantinus uralkodásáig, körülbelül száznyolcvan évig Jupiter bálványát imádták a feltámadás helyén." Abel és Vincent, 886. o. Ugyanezek a szerzők említik egyúttal: "tegyük föl, hogy egészen máshol állt a Kálvária, és ez akadályozhatta meg a zarándokokat, hogy felkeressék, hiszen az Olajfák hegyére felmásztak, elmentek Betlehembe is, amelynek barlangja elérhető maradt annak ellenére, hogy Adonis kultuszát bevezették. Tehát nem annyira a pogány oltárok jelenléte akadályozta meg őket, hogy ájtatosságuknak eleget tegyenek, mint inkább a teljes betemetés." 900. o. Feltevés marad, hogy a Kálvária helyén szent fa állott volna, amivel indokolni akarták, hogy a hely emléke eltűnt.
5 Jeruzsálem a helyreállítással ténylegesen megváltoztatta helyét. Észak felé terjeszkedett, miközben új falaival bekebelezte az egész észak-nyugati részt, ahová később a Golgotát és a Szentsírt teszik, evvel szemben a falakon kívül hagyja a délen elterülő negyedet, különösen a magasabb dombon fekvő részt, ahol később az utolsó vacsora termének helyszínét rögzítik. Ez magyarázza meg, hogy a Szentsír negyed, amely addig a városon kívül esett, ekkor szinte a központjába került.
Bibliográfia
HALBWACHS, Maurice
"Az emlékezet társadalmi keretei"
in: Francia szociológia
Közgazdasági, 1971
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta
http://lettre.c3.hu