LONDON - 1999. november 11-én véget ért egy évszázados
hagyomány. Sok évszázados - mennyi is volt valójában?
A Guardian 600 évről beszélt, egy kormányképviselő
200-ról. Ezek a számok önkényesnek tűnnek,
azt sejtetik, mintha kiveszőben volna a saját történelem
ismeretének angol hagyománya is. 800 év azok számára,
akik a lordok hatalmát az 1215-ös évig vezetik vissza,
amikor a bárók János királyt rávették
a Magna Charta aláírására. 300 év az
olyan alkotmány-specialisták számára, akik
az 1688-as "dicsőséges forradalomban" látják
az öröklött és a világi hatalom közti
kompromisszum kezdetét, amely most, úgy látszik, a
végéhez ért. Még realisztikusabb felfogás
szerint csupán 88 évről volt szó, - na jó,
egy évszázadról - , mióta az 1911-es parlamenti
törvény a választott alsóháznak biztosította
a mérvadó elsőbbséget, a felsőházbeli
lordoknak csupán azt a jogot hagyta meg, hogy elnyújtsák
a törvényhozás folyamatát. Preambulumában
átmeneti intézkedésként szerepel ez a törvény.
Egy második "kamarát" ígért nyilvános,
nem pedig öröklött alapon. Ettől kezdve az örökös
lordok többé-kevésbé becsülettel, de minden
legitim alap nélkül ragaszkodtak a hivatalukhoz.
Most távoztak.
De szellemük még itt kísért. A mintegy 750
örökös honatya elvesztette születés révén
szerzett jogát egy helyre a törvényhozásban minden
ezzel járó szubvencionált járandósággal
együtt. Nagy-Britannia még messze van egy olyan második
kamarától, amely - ahogy 1911-ben tervezték - általános
egyetértésre támaszkodhatna. Ehelyett az átmeneti
felsőház témájának egy újabb
változata virul. Ezúttal túlnyomórészt
ún. életre szóló honatyaságra épül.
Többnyire kiszolgált politikusokról van szó,
akik életük végéig viselhetik a lord címet.
Az alsóházbeli intézményesült kellemes
frusztráció hosszú évei alatt már úgyis
odaszoktak a felsőház kedvezményes büféibe,
amelyek olyanok, mint egy viktoriánus luxusmenedékhely nagyzási
hóbortban szenvedő öregurak számára.
Amikor tíz évvel ezelőtt először tértem
be a felsőházba egy teára, olyan volt nekem, mintha
a Styxet léptem volna át - rég halottnak hitt fél-hírességek
törékeny, megroggyant maradványai támolyogtak
körülöttem.
Kétes kompromisszum
Az életfogytos honatyák maradnak. A miniszterelnök
nevezte ki őket, ezzel feltehetőleg ők a világ
legantidemokratikusabb törvényhozó testülete -
a kommunista rezsimek rohamosan csökkenő univerzumán
kívül, mint Kína vagy Észak-Korea. De modernizálják
őket, Tony Blairnek sikerült egy sereg ifjú újlabouristát
toboroznia, akik most élvezhetik a vörös bársonyszékek
kényelmét. A filmes David Putnam, az építész
Richard Rogers, a tévé-színész Melvyn Bragg
- csupa jó demokrata és privát republikánus,
aki számos barátjával együtt a szavazatát
adja a kormány hívó szavára.
Alig több, mint 2 év alatt Blair több, mint 170 életreszóló
honatyát nevezett ki, többségükben Labour-párttagokat.
Ezzel elérte majdnem azt a számot a kinevezésekben,
mint Margaret Thatcher, hivatalának 9 éve alatt. Ugyanakkor
egy még sosem látott számú magas miniszteri
posztot osztott ki ugyanezeknek a nem választott személyeknek.
És ezen kívül mintegy ódon bukénak
megmaradnak még 92-en a született lordok. Mert Blair belement
egy kétes kompromisszumba. Ha az örökösök úgy
nyilatkoznak, hogy egyetértenek a törvénnyel, amely
szerint a Munkáspárt választási ígéretének
megfelelően le kéne építeni őket, akkor
nem építik le őket egészen. Kiválaszthatnak
huszonkettőt maguk közül, akik továbbcsinálhatják,
amíg nem alakul ki teljes egyetértés az új
felsőházról. És ez mikor volna? Erre mondják,
hogy "jó kérdés". A kormány létrehozott
egy királyi bizottságot, egy notóriusan konzervatív
machinátor, az életfogytos honatya, Lord Wakeham elnökletével,
hogy megvizsgálják a lehetőségeket, és
1999 decemberéig jelentést készítsenek. A bizottságot
telerakták régiekkel és töltelék emberekkel.
Azt rebesgetik, azt fogják javasolni, hogy az új felsőház
négyötöde legyen kinevezett, egy ötöde választott.
Már ezt is úgy állítják be, mint a demokrácia
dacos védelmezését a miniszterelnök óhaja
ellenében, aki állítólag teljes egészében
kinevezett második kamarát akar. Valójában
egy ilyen eredmény, ha a bizottság valóban ezzel állna
elő, nagyon jól jönne Tony Blairnek; különben
is nagyon sokáig tartana, míg megvalósul. Ha egyáltalán.
A demokratikus opció
Én már hosszú ideje ellene vagyok a felsőház
létének. Úgy gondolom, hogy a Munkáspártnak
igaza volt a két szakaszos módszerrel, először
megszabadulni az örökös honatyáktól, még
mielőtt végső döntés születik az
új felsőház formájáról. Mert
a döntő többségében csontreakciós
örökösöknek nem volna szabad részt venni az
arra vonatkozó törvény meghozásában, hogy
hogyan kellene őket felváltani. Ugyanakkor azonban hamarabb
kellett volna tisztázni leváltásuk alapelveit. Lelépésük
történelmi novemberét úgy ünnepelhettük
volna, mint egy lépést egy demokratikusabb Anglia felé,
ahol végre a parlamentben is érvényre jut, ahogy 1911-ben
megígérték, a nyilvánosság szuverenitása.
Ehelyett azonban a távozó örökösöket
- és ezt újra meg újra végeérhetetlen,
képmutató élvezettel hangoztatják (amit nem
is lehet tőlük rossznéven venni) - még kevésbé
demokratikus eljárással helyettesítik be. Mert ők
legalább bizonyos mértékig függetlenek voltak
a kormányzattól.
Amikor a királyi bizottság júliusban megtartotta
hivatalos meghallgatásait, az első nap kifejtettem ott az
álláspontomat. Egy olyan javaslatot képviseltem, amelyet
Peter Carty szerzőtársammal együtt egy Demos-brosúrában
ismertettünk. Azt javasoltuk, hogy egy demokratikus második
kamarába fel kéne venni néhány embert, akiket
esetlegesen válogatnának össze a választók
közül - mint egy angol esküdtszékbe. 50%-ban nőkből
kellene állnia, egyébként arányosan volnának
összeválogatva a különböző régiókból.
Ezt neveztük az "athéni változatnak', mert amikor a
régi athéniek választották ki azokat a férfi
esküdteket, akik a város kormányzásában
voltak hivatva segédkezni, a véletlen kiválasztást
kombinálták az arányosság elvével. Ezzel
biztosították, hogy a sorshúzással kiválasztottak
egyenlő arányban kerüljenek ki mind a tizenkét
törzsből. Nem azt javasoltuk, hogy a mai esküdtek legyenek
egy modern állam törvényhozói. Ez végül
is választott képviselőinek feladata. Csak azt, hogy
hozzájárulhatnának a törvényhozás
ellenőrzéséhez világos kritériumok alapján.
Ki tudna például ennél jobban gondoskodni arról,
hogy a törvényeket a nagyközönség számára
érthető nyelven fogalmazzák meg? Nagy-Britannia számára
ez kimondottan radikális indítvány, mert a törvényeket
olyan homályosan szövegezik, hogy még a képviselők
számára is érthetetlenek maradnak. A polgári
esküdtszékekkel és tanácsadó testületekkel
kapcsolatos kísérletek megmutatták, hogy ha elég
idő és segítség áll rendelkezésre,
a nagyközönség képviselői vannak olyan okosak,
mint a politikusok. A nagyközönség rendszeres bevonása
ahhoz is hozzájárulna javaslatunk szerint, hogy áthidalja
a választók és a politikusok közti távolságot.
A felsőház szimbolikus intézmény.
Ez azt jelenti, hogy szerepe gyakorlatilag nem igazán jelentős.
A legfontosabb funkciója pillanatnyilag abban áll, hogy felülvizsgálja
azokat a törvényeket, amelyeket a kormány maga is korrigálásra
szorulóknak talál. De éppen mivel szimbolikus a jelentősége,
annál fontosabb a felsőház. Mert a hatalom és
a nép közti viszony jelképe. Mert Nagy-Britanniában
nagyobb dicsőségünkre vagy szégyenszemre még
mindig a korona alattvalói vagyunk, nem egy modern alkotmányos
állam teljes jogú polgárai. A felsőház
átalakítása alkalmat kínált az 1688-as
régi helyett egy újabb, demokratikusabb szabályozás
bevezetésére. Ez valóban "radikális", "új"
és "modern" lehetett volna, hogy a Labour (a Munkáspárt)
fordulatait használjuk.
Ehelyett a bizottság feladatait úgy jelölték
ki, hogy az csak a technikai részletekre figyelhessen. "Az alkotmányos
szabályozás jelenlegi állapotát" kellett "szem
előtt tartania". Ez annyit jelent, hogy indítványában
semmi lényegeset nem kérdőjelezhetett meg. Kétségtelenül
olyan mechanizmust fog javasolni, amely lehetővé teszi, hogy
a jelenleg túlnyomórészt fehér férfiak
által dominált kamarában biztosítsák
az etnikai kisebbségek jobb képviseletét. De majdnem
biztosan azt fogják indítványozni, hogy egy ilyen
korrekciót felülről hajtsanak végre. És
ezzel fennmarad a régi rendszer szelleme.
A meghallgatás a bizottság előtt kellemetlen
élmény volt. A bizottság tagjai kénytelenek
voltak úgy tenni, mintha figyelnének. Hiszen később
nyilatkozniuk kell, hogy meghallgattak minden felet. Naiv módon
azt hittem, hogy nehéz és félelmetes lesz kilenc férfi
és három nő előtt beszélni, akik mérlegelik
az érveimet, megpróbálják megérteni
az álláspontomat. Csak különös volt. Peter
Carty-val 30 percig ültünk egy nyilvános színpadon,
velünk szemben tizenketten, mereven, részvétlenül
és komoran , anélkül hogy a legcsekélyebb érdeklődést
mutatnák fejtegetéseink iránt. (Hogy milyen kevéssé
érdeklődtek, meg lehet nézni a www. lord-reform
címszó alatt.) Tony Blair kihasználta az elhalálozó
alkotmány gyengéit. A felsőház ügyében
felállított Királyi Bizottság volt a jelek
szerint a kirendelt sírásó.
Mi lép majd a felsőház helyére? A
brit birodalmi állam társadalmi kapcsolatrendszere az elmúlt
ötven évben annyira kiüresedett, hogy Blairnek nem esett
nehezére lebontani az egykori nagyság homlokzatát.
Nem volt többé ellenállás, ahogy az örökös
lordok is csak az ingyen pezsgőjüket nyakalták azon
a csütörtökön, november 11-én, mielőtt
szépen elvonultak volna amaz éjszakába. De én,
aki régen vártam erre a pillanatra, megszégyenültnek
éreztem magam. Miért csak ők kaptak pezsgőt?
Nem volt nyilvános ünneplés. A miniszterelnök nem
mondott beszédet ezen a történelmi napon. Még
csak nem is emelte poharát a dicső múltra és
arra az egy-két lordra, aki valaha megpróbálta a köz
érdekét a saját osztályának érdekei
fölé helyezni. Nem akarta megosztani velünk az elképzeléseit
a jobb korról, amely a lordok távoztával köszönt
be. Ehelyett úgy hatott az egész, mint a miniszterelnök
önkényével szembeni amúgy is szánalmas
ellenállás durva legázolása. Nagy-Britannia
volt az első európai ország, ahol az uralkodásra
való isteni jogot parlamenti kormányzás váltotta
fel. Most a parlamenti rendszer düledékeiből egy ismerős
rémalak száll fel, s szól: L'Etat, c'est Blair. (Az
állam én, Blair vagyok.)
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta
http://lettre.c3.hu