(ZÜRICH) - "Felügyelet és szigorú ellenőrzés
alá kell helyezni az európailag nem kívánatos
ÖVP-FPÖ-kormányzat által kormányzott Ausztriát"-
jelentette ki a francia külügyminiszter, Hubert Védrine
a kormányalakítás hetében adott rádiónyilatkozatában.
A surveiller et controller francia kifejezés egy híres könyv
címét idézi az emlékezetbe: Michel Foucault
Felügyelet és büntetés (Surveller et punir). Foucault
eredetileg 1975-ben publikált könyvét annak idején
lelkesen olvasták és idézték mint a polgári
társadalom újfajta radikális kritikáját:
a filozófus kutatásai arra a felismerésre futottak
ki, hogy a büntetés és elzárás humanizált
és tudományossá vált technikái, amelyeket
a felvilágosodás folyományaként alakítottak
ki, és amely vívmányokra a polgári társadalmak
büszkék voltak, egyáltalán nem szabad társadalmakat
hoztak létre. Ellenkezőleg, a kifinomult, humánusabb
technikák produkálták csak igazán a társadalmi
devianciák egész sokaságát, amelyek aztán
a lakosság egyre átfogóbb ellenőrzését
és megrendszabályozását tették szükségessé.
Ma azonban, a 2000. évben, az ilyen kritikai gondolkodás
már idejét múlta, a múlt század 70-es
éveinek gondolkodásmódja. A felügyelet gondolata,
ami Foucault és olvasói számára a fegyelmező
társadalmak szörnyűségét idézte
fel, egy negyedszázaddal később majdnem meghitt, otthonos
csengést kap, ami jótékonyan megnyugtatja a nagyközönséget.
Ahol felügyelet van és ellenőrzés, legyen ez
a Haider-féle Ausztria vagy egy koszovói albánok vezette
vöröslámpás negyed, gondtalanul hajthatjuk álomra
a fejünket. Ami Foucault számára a mindenütt jelenlévő
kontroll látványos szimbóluma volt, Jeremy Benhtam
Panopticonnak nevezett szuperfogháza, amelynek építménye
lehetővé tette a (börtön)felügyelők
számára, hogy egy központi helyről bármikor
ellenőrizzék, mit csinálnak a rabok, az ma, az általános
közbiztonsági hisztéria jegyében igencsak barátságos
pillantásokra számíthat.
Egy európai panoptikum, ahonnan a politikai bűnösség
gyanúja alatt álló alpesi köztársaságot
felügyelni és kontrollálni lehetne, még nem épült
meg. De már rendelkezésre állnak az építési
terveket felvázoló elméletek, amelyek sokféle
igazolást kínálnak arra, hogy egy az Európai
Unióba felvett, de egyébként szuverén európai
államot adott esetben felügyelni, kontrollálni és
büntetni is lehessen. Védrine külügyminiszter szavai
szerint az EU kiépítésével véget ért
a külpolitika és belpolitika szigorú elválasztásának
korszaka, ami az unió egy tagállamában történik,
állapítja meg az új uniós elmélet, most
az európai belpolitika eseményének számít,
ami az összes többi tagországot épp úgy
érinti, mint a saját államunk területén
folyó történéseket. Az unió centrális
országainak polgárai, ez a belső külügyminiszter
olvasata, épp oly lázasan érdeklődnek az iránt,
ami Portugáliában, Írországban vagy Finnországban
játszódik, mint ami náluk otthon történik.
Míg az Európán belüli korlátozott
szuverenitás elméletéről lehet vitatkozni -
és vitatkoznak is róla (miközben fölmerül
a kérdés, hogy az egyes politikusok itt nem arra használják-e
ki az alkalmat, hogy az egykor titokban jóváhagyott, a keleti
blokk országainak megfegyelmezését szolgáló
Brezsnyev-doktrína demokratikus reciklálásával
próbálkozzunk), az ezt alátámasztó tézis
az egyetemes európai érdeklődésről minden
kritikán túl van: gyerekes fikció. Ha nem egy véres
ámokfutást, a gyermekgyalázás valami különösen
undorító esetét vagy éppen egy háborút
jelentenek valahonnan, akkor az, ami különösen a kisebb
európai országok színpadán játszódik,
a többi európai ország polgárai számára
tökéletesen mindegy. Hogy is lehetne másként,
ha a kormányok is rossz példával járnak elöl:
Schröder német kancellár sajtóhivatala 1999 őszén
képtelen volt egy a berni munkatalálkozó előtt
kiadott kommünikében helyesen leírni az akkori svájci
szövetségi elnöknő, Ruth Dreifuss nevét
és hivatalát.
Mi sem hozhatná drasztikusabban felszínre az európaiasan
fölényes ignoranciát, mint azoknak az ellenvetéseknek
a siralmassága, amelyekbe a karintiai Belzebub, Jörg Haider
röviddel a német tévében való fellépése
előtt ütközött. Emiatt Haiderre ott még külön
is haragudni fognak. Meg akarták egyszer jól mutatni a jobboldali
szélsőséges bajkeverőnek és egyúttal
a publikumnak is, miben áll a harcos demokrácia: a nem kívánt
személyt egyrészt a távolból elszántan
támadni, másrészt azonban nem visszarettenni attól,
hogy vele szemtől szemben üljenek, és a demokratikus
információszabadság nevében időnként
még szóhoz is juttassák. A jobb, a racionálisabb,
a demokratikus érv, amit a gonosztevőnek a szemébe
vágnának, magától is megtenné a magáét
az uralommentes kommunikáció reflektorfényes birodalmában.
És a bekapcsolási mutatóknak sem ártana.
De aztán minden egész másképp alakult,
és nem az FPÖ-főnök ördögi kvalitásai
miatt. A moderátorok és beszélgetőpartnerek
siralmasan felkészületlennek bizonyultak, úgyhogy Haidernek,
akinek "dicsfénytől való megfosztását"
nagyhangúan beharangozták a közvéleménynek,
még csak nem is kellett különösebben megerőltetnie
magát, hogy minden gyengeséget kihasználjon, és
retorikus győztesként álljon ott a végén.
Médiáktól túltámogatott mindenhatóságuk
áldozataként a német tévécsinálók
nem látták szükségesnek, hogy kikérjék
szakértők tanácsait, adott esetben akár osztrák
szakértőkét is, és a Haider orra alá
tartani szándékozott bűnlajstromot német házi
feladatként készítették el. Amit benyújtottak,
tele volt hiányos információkkal, hiányzó
tényfeltárással.
És ami még rosszabb: senki sem volt intellektuálisan
felkészülve az olyanfajta nyilvános fellépésre,
amilyenhez a médiaszereplésben tapasztalt Haider ért.
Freimut Duve, akit vendégként hívtak meg az ntv-be,
az OSZE médiamegbízottja, volt szociáldemokrata német
Bundestag-képviselő, arra utalva, hogy éppen most
érkezett Pristinából, imponáló világjártságról
tett tanúságot, de amint az adott témához hozzászólt,
elárulta, hogy a Haider-jelenséggel nem tud mit kezdeni,
nem nőtt fel ehhez a feladathoz. Hogy a közelgő kudarccal
ne kelljen szembenézni, a stúdióban merészen
elnéztek Haider mellett. Mediális csúcsteljesítménye
volt ez a "berlini köztársaságnak", amely kezd még
annál is provinciálisabb lenni, amilyen a régi bonni
köztársaság volt még jóval az euro feltalálása
előtt.
Láthatólag az, amit Haider a kamera és a
mikrofon előtt előad, teljesen új a német kommentátorok
számára, bár Európában nem annyira új.
Ha az újságírók egyszer ahelyett, hogy rendes,
európai konszenzusukban emelkedett érzéseik teljes
élvezetében sütkéreznek, és közben
a szemüket rontják, átnéznének az országhatáron,
és tanulmányoznák kicsit a médiatechnikát,
amit a szintén jobboldali extremistának és jobboldali
populistának elkönyvelt Jean-Marie Le Pen Franciaországban
a 80-as években figyelemre méltó politikai pályája
kiépítése során sikeresen alkalmazott, akkor
a mostani blamázst megspórolhatták volna. Azoknak
a siker-recepteknek a tanulmányozása sem ártott volna,
amelyeket a svájci populista milliárdos, Christoph Blocher
követ felívelő pályáján.
Franciaországban annak idején szintén eltartott
egy darabig, amíg az újságírók megértették,
hogy a Nemzeti Front az egyrészt politikailag utált, másrészt
médiaobjektumként rendkívül vonzó, a kedvező
bekapcsolási index mutatókról gondoskodó vezetője
a felháborodott náci-leleplezés módszerével
nem intézhető el. Le Pen számára az ilyen gyanú
légköre ugyanis egyáltalán nem volt kellemetlen,
inkább épp ebből élt: egyrészt jól
jött neki arra, hogy szélső jobboldali hívei
kemény magjának egyetértő jelzéseket
adjon, - másrészt a nem valódiság szféráját
alakítsa ki, ahol elmosódnak a különbségek
a náci-tabuk megtörése és a szórakoztató
provokáció között. Ily módon sikerülhetett
Le Pennek egy szélesebb közönség érdeklődését
felkelteni, mint akit ártatlanul üldöz a helyesen gondolkodók
hatalmas kartellje. Jörg Haider is remekül ért ahhoz,
hogy ezen a klaviatúrán játsszon, csak az volt a baj,
hogy derék német ellenfelei nem ismertek rá a dallamra.
Le Pen ideje mára lejárt, de a mozgalmáé
még nem feltétlenül. Az algériai háborúnak
és egyik-másik teremcsatának ez a veteránja
nevetségessé tette volna magát idősebb vagy
ifjabb hívei szemében, ha arra az elhatározásra
jut, hogy az utolsó pillanatban még valami időszerű
csatlakozást keres, és azzal áll elő, hogy
öreg napjaira internet-szörfözőként mutatkozik
be. Haider megteheti ezt, a kamera jelenlétében képes
jókedvűen felavatni a website-ját, pózolhat
a harvardi diákok trikójában, felléphet mint
karintiai parasztgyerek és sportoló, játszhatja
Bécsben az államférfit, és közben kikacsinthat
a náci-nosztalgiázókra: a ma főleg a sportteljesítmények
és nem a politikai irányzatok iránt érdeklődő
sok ember ilyenkor nem szereptévesztést vet a szemére,
inkább csodálják átváltozó művészetének
és a mindenkori hallgatóságnak megfelelően
változtatott replikáinak sportteljesítményét.
Ha csak Haider maga el nem gáncsolja magát, a fennálló
zavart gátlástalanul kihasználó és tovább
fokozó modern politikai szórakoztatóművészként
nagyon kedvező karrierkilátásoknak néz elébe.
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
Bibliográfia
BAIER, Lothar
"Németek és osztrákok:
ami elválaszt, a közös nyelv"
Magyar Lettre Internationale, 34
TODOROV, Tzvetan
"Az új moralizmus"
Magyar Lettre Internationale, 35
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta
http://lettre.c3.hu