1
A családi legendák közül azok maradnak fenn
legtovább, amelyek a legkevésbé tűnnek valószerűnek.
Nagyanyám, Irena Szkocsdopol, tizenkét éves kislány
volt, amikor látta Ferenc Ferdinánd főherceget egy
nyitott autóban. Az osztrák-dunai trón örökösét
lovaseszkort és a Romanowski utcán avagy Romanowskigassén
kétoldalt felsorakozó sztanyiszlaviviak feszült-kíváncsi
tekintete kísérte, miközben hitvesével és
néhány alörökössel saját, mondjuk,
Lorraine-Dietriche hátsó ülésén a vasútállomásra
hajtott, ahonnét az esti expresszel továbbutazott Csernyivcibe.
Mellesleg, miért pont Csernyivcibe? Ha szabad percünkben tanulmányozzuk
kicsit a császári és királyi vasutak megfakult
térképét, arra a józan megállapításra
juthatunk, hogy legkevésbé sem volt célszerű
Csernyivci felé menni. Gyanítom: a főherceg és
családja másfele vette az irányt - az olajlelőhelyek
és kénhidrogénes gyógyvizek mentén,
a Fekete-erdő esőáztatta, gombaszagú sűrűjén
át Sztrij, Morsin és Hrebenyiv felé, aztán
meg egyenesen délnek, hogy miután szürkületkor
elnyelte őket a Gorganok (Beszkidek) ősi, éji zúgása,
másnap hajnalban már az Alföldön, a nagy magyar
rónaságon, vagyis hát a Koronában bukkanjanak
ki, ahol már várta őket Pest, Buda és Óbuda
végzetes borozóival, tüzes ételeivel és
érzéki muzsikájával. Folyt az élet.
Az út végállomása Szarajevó volt.
De térjünk vissza tizenkét éves, a baziliánus
nővéreknél nevelkedő nagyanyámhoz, egy
elruténesedett szudétanémet-félcseh lányához
(voltak ilyenek is), aki legszívesebben fotoplasztikonba járt,
kis kereszteket hímzett, és Camille Flammarion népszerű
csillagászat-tankönyvét olvasta. Emlékei, melyeket
az apuka verandájának ablakából megpillantott
Erzherzogról, vagyis a főhercegről őrzött,
meglehetősen vázlatosak voltak.
Júliusi késődélután, öt óra,
az iménti eső körös-körül leverte a port,
felfrissültek a növények és kövek. Az utca
két oldalán a járda tömve helyi polgárokkal,
akik keszkenőket és zászlókat lobogtatva üdvözlik
a család tagjait. A lovasok sisakja kisuvikszolva (akár a
tűzoltóké), a lovak is ragyognak, jól tápláltak,
szinte idomítottak. Ferdinánd ernyedt (miért ernyedt?)
karja a kocsi ajtaján csüng, külön életet
él, mintha nem is tartozna a testéhez, időnként
meglódul, hogy visszaintegessen. A főhercegné malomkerék
nagyságú, szecessziós bécsi kalapban, arcát
fátyol takarja, mégis mindenki észreveszi anyai mosolyát.
Különös - nagyanyám, holott gyerek volt, Ferdinánd
gyermekeivel kapcsolatban semmi lényegesre nem emlékezett.
Néha homályosan említést tett egyikőjük
tengerészruhácskájáról, de ezt már,
azt hiszem, ama bizonyos fotoplasztikon vagy későbbi moziélmények
hatására...
A többit már én gondolom hozzá. Elképzelésemben
kitüntetett szerepet játszik a szellő, a koraesti fuvallat,
a halk angyalok repülése, mely mindennek valamilyen mozgalmas,
kicsit zilált külsőt kölcsönöz; minden
lengedezik és csattog a szélben - a dragonyosok tollforgói,
a csendőrtollak, a buzogányok bojtja, a lófarkak és
sörények, a keresztények fedetlen üstöke és
a zsidók pajesza, a hímzett kendők, sőt egy
kék-sárga pántlika is, meg egy csomó másmilyen
pántlika, és, amint már említettem, zászló
és keszkenő. Mindenki részt vehet a mulatságban:
még a kapitányné is, akit tisztaságmániásként
tartott számon az egész város, ésaki lépten-nyomon,
megállás nélkül és nyilvánosan
mosta megszámlálhatatlan rongyaiát, még az
öreg Olijnik is, aki száz éven keresztül javította
az esernyőket és itta a söröket, még Dutka
gimnáziumi tanár is, aki tizenkilenc nyelven beszélt
- mind-mind részesei lehetnek e koraesti idillnek a birodalom láthatatlan
szárnyai alatt. És sehol egy anarchista, egy államcsíny-kísérlet,
öngyilkos merénylő vagy lövöldözés,
semmi titkos csoport vagy földalatti klán - az egyedül
lehetséges világrend biztos és megingathatatlan, a
birodalom örök, a terrorista Szicsinszkij pedig már pár
éve valahol Amerikában él - ahol az efféle
terroristák és bajkeverők élni szoktak.
A korabeli fényképészek, úgy tudom, nem
hagytak tanúságot, amely pontosíthatná vagy
igazolhatná az általam ábrázolt képet.
Ferdinánd látogatása és elutazása így
hát egyszerű epizód marad, minden tanulság vagy
legalább csattanó nélkül. Csupán hangulat,
futó benyomás, impresszió, utóíz - ezek
meg olyan szubjektív dolgok, hogy nehéz lenne általános
következtetéseket levonni belőlük.
Nézzünk valami megfoghatót.
2.
A galíciai ukránok viszonya a hajdani dunai monarchiához
nem volt sem ellenséges, sem idilli. Inkább ironikusnak nevezném.
Ez az irónia az ukrán tisztaszobákban kirakott császárportréval
kezdődött (melyet természetesen hagyományos,
hímzett terítővel díszítettek, hasonlóan
a mellette lógó Sevcsenko-képhez), és a teljesen
értelmetlen, ennélfogva veszedelmes oroszbarátsággal
végződött.
A jövőbeli elkerülhetetlen robbanás összes
eleme közül, amely tagoltsága és belső ellentétei
folytán feszítette a Monarchiát, az ukrán volt
a legkevésbé robbanékony. Ez nem azt jelenti, hogy
kicsit sem volt az - az előbb említett Szicsinszkij nevű
diák példája, aki elég határozottan
és különösebb raszkolnyikovi teketóriázás
nélkül végzett Galícia kormányzójával,
Potocki gróffal, utóbbi úr kilenc gyermekét
juttatva árvaságra, arról tanúskodik, hogy
azért "minket is kemény fából faragtak". De
végül is ez a bűntény sem annyira az osztrákok,
mint inkább a lengyelek ellen irányult (az örökös
és mindkét fél erejét kimerítő,
ukrán-lengyel "szemet szemért, fogat fogért" jegyében).
A megboldogult Ausztria apológiáját ("Ausztria-anyácskáét"
- ahogyan tréfásan emlegették ama bizonyos ironikus
galíciaiak) azzal kezdeném, hogy éppen végtelen
nyelvi-nemzetiségi sokszínűségének köszönhetően
megőrződött benne az ukrán elem. Lehet persze,
hogy akarata ellenére, mindenesetre ha nem lett volna, ma mi sem
lennénk. Az emberiség szegényebb lenne egy kultúrával,
egy mentalitással, egy nyelvvel. Azt hiszem, a felséges Prohászka,
I. Ferenc József császár már csak ezért
is Nobel-díjat érdemelne a nooszféra területén,
amennyiben posztumusz adományoznának ilyesmit, egyáltalán,
adományoznának.
Másodszor, az e könnyelmű birodalomnak köszönhetően
fennmaradt nyelvben megőrződött egy dialektus, amelynek
különös jellegzetessége az ízes, kifejező
germanizmusok használata, az olyanoktól kezdve, mint "fándli",
"fertig", "früstük" "fecni", egészen a már-már
szakrális "törjön ki a frász"-ig. Hát mihez
kezdenék, én, ukrán író, ezek nélkül
a germanizmusok nélkül?
Harmadszor, neki, e megboldogult anyácskának köszönhető,
hogy sikerült összebékíteni és összekapcsolni
korábban összebékíthetetlen és összekapcsolhatatlan
dolgokat. Minthogy tagoltsága és sokszínűsége
miatt a világon mindenhez és mindenkihez biológiai
és történelmi szálak fűzték, igazi
"anomália-cirkusz" volt, egzotikus állatok és szörnyetegek
utazó kiállítása. Kénytelen volt a szabadságot
és pluralizmust választani, menedéket nyújtani
gyakorlatilag mindenkinek - a haszidoktól az óhitűekig,
a titokzatos karaimoktól az egyszerű máramarosi cigányokig
-, talán elsőként kezdett felhagyni a faji, nemzetiségi
vagy vallási üldözéssel.
Negyedszer, Ausztria ránk hagyta építészetét
- egy másfajta építészetet, másmilyen
városokat, ránk hagyta a maradandóság jogát
ezekben a városokban, aminek következtében minden ellentétes
törekvés dacára sehogyan sem akarnak elpusztulni. Így
hát az én Sztanyiszlavivom (a mai Ivano-Frankivszk)
Istennek hála! mégiscsak különbözik Dnyepropetrivszktől,
Krivij Rihtől vagy Zaporizzsjától, melyek egyébként
semmiben sem különböznek egymástól.
Végül ötödször, új földrajzi
távlatokat nyitott előttünk: megtanított szeretettel
figyelni a Nyugat finom alkonyát. Ha belegondolok, hogy voltak olyan
idők, amikor városom nem Tambovval és Taskenttal tartozott
egységes államalakulatba, hanem Velencével és
Béccsel! Toscanát és Lombardiát ugyanazok a
határok vették körül, mint Galíciát
és Erdélyt. A századelőn nem lett volna szükségem
vízumra, hogy találkozhassam Rainer Maria Rilkével
vagy mondjuk Gustav Klimttel, ahhoz pedig, hogy Krakkóban, Prágában,
Salzburgban vagy Triesztben szálljak le a vonatról, elég
volt jegyet váltani a megfelelő vonatra. Akik kételkednek
ebben, azoknak ajánlom, vessenek egy pillantást a császári
és királyi vasutak már említett térképére.
Ez tehát az öt, szerintem legfontosabb érv a mi
osztrák-magyar történelmünk védelmében.
Valójában sokkal több is, más is felsorolható
lenne - csak örülök, ha valaki kiegészíti
vagy pontosítja őket. Vagy akár megcáfolja.
3.
Van egy régi galíciai anekdota (a puskini "múlt
idők anekdotái" értelmében, ahogy költőbarátom,
Olegkszandr Irvanec használja). Az osztrák seregbe hadkiegészítés
címén galíciai rekruták érkeznek. A
katonai mesterség okítása azzal kezdődik, hogy
a sorozottaknak megtanítják a parancsnokok nevét és
rangját. A nagyszájú tizedes közli a "ruténrekrutákkal",
hogy az ő ezredük vezetője a toscanai lovag, főherceg,
németül "Erzherzog Ritter von Toscana". Aztán egy Zsabijba
vagy Prokuravába valósi, megtermett legényhez fordul
- akkora, mint egy medve -, és ráparancsol, hogy ismételje
el. Az szemrebbenés nélkül kivágja: "Erc-herc-perc,
ripa z motuzkami!" (Erc-herc-perc, pántlikás répa).
Most nem szeretnék belemenni olyan részletekbe, mint
hogy hucul nyelvjárásban a "ripa" nem répát,
hanem valami egészen mást, történetesen krumplit
jelent. Azt sem kívánom elemezni, hogy a tizedes tanítási
módszere következtében mennyire nőtt az osztrák
hadsereg hadrafoghatósága. Néhány általános
megállapítást azonban tennék. Ebben az "erc-herc-perc"-ben,
akár egy varázsigében, sok minden benne van: a már
említett irónia és jellegzetes ukrán falusiasság,
az idegennel és idegen-nyelvűvel szembeni paraszti agyafúrtság
éppúgy, mint a tréfás engedetlenség,
afféle "svejkség". Számomra azonban látlelet
is. Látlelet, amiben ott a mi egész megnyomorítottságunk,
végzetes egy helyben toporgásunk Európa küszöbén,
képtelenül arra, hogy továbblépjünk, belépjünk,
a jövendölés mindannak a karikatúraszerűségéről
és paródiaszerűségéről, amit a
művészetben, politikában, gazdaságban művelünk.
Általános "erc-herc-perc", és kész.
Betudhatjuk ezt elhúzódó gyermekkorunknak. Vagy
aggkori végelgyengülésünknek. Vagy gyarmati múltunknak.
"Ukrajnának még meg kell telepednie városaiban" -
írtam 1991-ben, azt gondolva akkor, hogy kartávolságnyira
a cél. Ma sokkal pesszimistábban látom az egészet.
Még afelől is komoly kétségeim vannak, hogy
a gyerekeim gyerekei lakói lesznek-e az ukrán városoknak.
4
Sztanyiszlaviv a Tiszmenicja folyó közelében. Lemberg
és Krakkó után Galícia harmadik városa,
az Arany és Fekete Bisztrica közén, vagyis - ahogy Babilon
- Mezopotámiában. Óváros és (főleg)
egyemeletes házakkal szegélyezett, széles utcák,
sétányok, kaszinó, gyarmatáruboltok, kolumbiai
kávét mérő kávézók, kandírozott
gyümölcsöt meg piskótát árusító
cukrászdák. Templomok: görög-katolikus katedrális,
római katolikus plébániatemplom, örmény
templom, evangélikus templom, négy kupolás, mór
stílusú zsinagóga. Szentséges Szűzmária
és Keresztelő Szent János szobra az 1742-es orosz
visszavonulás tiszteletére. Megváltó Krisztus
szobra az 1730-as nagy pestis emlékére. I. Ferenc császár
bronzszobra. Városi könyvtár több mint 8 ezer történelmi
művel. Szállodák: "Union", "Central", "Európa",
"Habsburg", "Imperial". Földszintes villák, körülöttük
virágágyások. A legkedveltebb utca - Lindengasse,
más néven Lipowa - az Erzsébet királynéról
elnevezett városi parkba vezet.
Puszta tényeket sorolok. Az adatok egy közel száz
éves vasúti zsebkönyvből származnak. Lényegre
törőek, de annál többet elárulnak. Teljes
a kép.
Város, mint a többi. Valahol a "város" és
a "kisváros" között. Joseph Roth hősei útban
New York felé csak azért szálltak meg itt, hogy felszedjék
a következő szobalányt.
Ma már szinte nincs is. Ebből a "szinté"-ből
nem enged, még mindig gyanús hajlandóságot
mutatva a szívósságra és maradandóságra.
Ezért vannak még a rések a falakon, a beomlott tetők,
a lépcsőházban nőtt fák, a vitrázs-
és márványdarabok a lábunk alatt.
A mi városunk apokalipszise nem is olyan régen kezdődött
- harminckilenc szeptemberében, amikor a prédául maradt
"úri" lakásokba mások költöztek, távoli
síkságok szülöttei, ahol nyolcujjú, egyszemű
óriások élnek, a vodkát úgy isszák,
mint a vizet, sőt víz helyett, ahol nyers húst esznek,
a táncoló medvéket pedig templomban mutogatják...
Beköltözni könnyű volt. Betörni a szecessziós
villákba, az ápolt konstruktivista luxusházakba, a
földszintes eklektikus épületekbe. Könnyű volt
lenyúlni a bútorokat, a porcelánt, a köntösökkel,
cilinderekkel és papucsokkal teli diófa gardróbot,
a gramofonokat és lemezeket, a zsebórákat, a kifogástalan,
finom papírborítású, érthetetlen, de
veszedelmes könyveket, az olajképeket és rövidáruboltban
vásárolt gipszszobrocskákat - egyszóval ezt
az egész kultúrát, a sok polgári vackot, amire
a jövevények enyhe proletár megvetéssel tekintettek,
lebecsülve a formát mint olyat - csak épp valamilyen
okból az eltulajdonítással fejezték ki megvetésüket.
Azzal azonban nem számoltak, hogy a házak megszerzésével
egyszersmind bizonyos kötelezettségek is hárultak rájuk.
Hogy ezek a falak, ajtók és manzárdok állandó
törődést igényelnek. Hogy a kertben és
a tornácon talált ismeretlen növényeket gondozni
kell, hogy a ritka madarakra nem érdemes légfegyverrel lövöldözni,
amiképp a filozófusokra és költőkre sem
lángszóróval.
Ez a teljes funkcionális-egzisztenciális idegenség
nemcsak házak pusztításához vezetett. Egész
szerelvényekkel szállították a várost
keletre. Ehhez vegyük még hozzá a náci megszállást,
amikor a várost teljesen "megtisztították" egyik legfontosabb
etnikai alkotóelemétől - a zsidóktól.
A haszidizmus kifinomult és művészi, ábrándos
és melankolikus hívei helyére a háború
után igazi szovjetizált "zsidók" jöttek - orosz
anyanyelvűek, uniformizáltak, akik szégyellték
"zsidóságukat".
Végül még egy, végképp "hazafiatlan"
momentum: a környező falvak ukránsága. Az ötvenes
évek végétől kezdődően tömegesen
áramlottak az akkori külvárosokba - hogy beköltözzenek
a szűk, lélektelen lakótelepekre, és szélsebesen
lumpenizálódjanak, megőrizve a paraszti természet
minden rossz vonását, és elveszítve mindaztent,
ami értékes benne. A megszállásnak ez a legújabb
hulláma mintha csak manapság fékeződött
volna le, amikor a városi élet drága és kilátástalan
lett. Másrészt viszont őáltaluk - a falusi
hódítók által - teremtődött teljesen
új nyelvi helyzet. Szándékosan nem mondom, hogy ez
jó vagy rossz, pedig azt kellene mondanom, hogy jó. Csak
hát túl sok halott fekszik alattunk.
Hiszen ha így viselkedtek a házakkal, el lehet képzelni,
mit műveltek a templomokkal és temetőkkel. A családi
sírboltok és névtelen közös sírok
ugyanúgy alkalmasnak bizonyultak a "határok eltörlésére".
Néhány idős ember még emlékszik arra,
amikor a negyvenes évek végén a plébániatemplom
pincéjéből kivitték a bebalzsamozott, sötétvörös
zsupánba és aranyhímzéses, tollbokrétás
magyar sapkába öltöztetett Józef Potocki grófot.
A múmiát a rengeteg régi, egyházi értékkel
együtt féltonnás teherautókra pakolták,
és ismeretlen helyre szállították.
Ami az utóbbi ötven évben a városunkkal történt,
még olyan katasztrófákhoz sem hasonlítható,
mint a híres 1868-as "lekvártűz", amikor egy álmodozó
háziasszony figyelmetlensége miatt, aki egy udvarban a Báthori
utca elején nyílt tűzön lekvárt főzött,
leégett a fél város...
Ma is: szinte nincsen. De mindennek ellenére létezik.
5
Lengyel barátom, egy tehetséges fiatal költő
küldött egy elég jó művészeti folyóiratot,
amelyben publikálta Feledés című versem fordítását
a Júliusi útivázlatok ciklusból. Amikor végigolvastam,
rájöttem, miért ezt a verset választotta. Teljes
terjedelmében idézem, remélve, hogy nem tekintik puszta
nárcizmusnak. Íme:
Igen, kapuféle - bejárat.
Vannak városok, ahova
kapun nem lehet belépni.
Vannak városok, ahova nem lehet belépni.
Hát hatalmas kulcsot hoznak, keresik
hova illeszthetnék, de hiába,
kapu sehol, az őrfal
szétporlott. Hét szél hancúrozik
a tereken, termeken.
Mindenfelé nyílt külvárosok,
zöld őrfal burjánzik.
"Zamarsztinyiv, Kulparkiv, Klepariv" -
sorolod szinte hangosan,
de sehogy sem emlékszel, hogy hívják a fát,
ahova az a lány többé nem jön el.
A lengyel fordítás megtartott mindent, kivéve az utolsó sort. A tisztán személyes és elég konkrét erotikus motívummal (pedig csak arra gondoltam, hogy fiatal koromban valóban egy lembergi fához jártam találkozóra egy hölggyel) - szóval ezzel a személyes motívummal nyilván elégedetlen volt a fordítóm, aki mellesleg régi lembergi családból származik, vagyis olyan lembergi lengyelektől, akiket a II. világháború után Lengyelországba telepítettek. Az ő utolsó strófája így hangzik - ezúttal az én visszafordításomban:
"Zamarsztinyiv, Kulparkiv, Klepariv" -
sorolod szinte hangosan,
de sehogy sem emlékszel,
hogy hívják a fát,
amelyből kinőttek...
Ifjúkorom hölgye hipp-hopp elszállt. Nyoma sem maradt,
helyette megszületett valami más, súlyosabb és
nehezebb: a személyes emlékezet, pontosabban ennek hiánya
átalakult történelmi, hadd mondjam ki: sértett
történelmi emlékezetté. Hiszen barátom
számára Zamarsztinyiv, Kulparkiv, Klepariv (hasonlóan
Majorivkához és Levangyivkához) azoknak az ukrán
külvárosoknak az ágai, amelyek kétségtelenül
abból a bizonyos történelmi fából nőttek,
amely a jó csengésű "semper fidelis" nevet viseli.
Tisztában vagyok vele, hogy az egész mögött
nem áll semmiféle lengyel területi követelés.
Legfeljebb valamiféle költői értelemben. Ugyanakkor
őszintén hálás vagyok barátomnak: ismét
megmutatta, hogy a költészet esély lehet ebben a törékeny
világban.
A mai Lembergről vagy Sztanyiszlavivról (vagy Sztrijről,
Drohobicsról, Bucsacsról) valóban lehet úgy
írni, mint romhalmazról, a halál királyságáról,
a feledésről, a mindent legyőző Hámról.
De másról is lehet írni: az életről,
a pusztulással való mindennapos küzdelemről,
a szerelemről a csupasz vakolatok és szétmállott
freskók alatt, a hangos ivászatokról és éjjeli
kalandokról az ódon erőd sikátorainak mélyedéseiben,
a rég elzengett szavakról, melyeket még mindig hallani,
tisztán, kivehetően: "erc-herc-perc". Arról meg nem
én tehetek, hogy Lembergről vagy Sztanyiszlavivról
ilyen, eleven verset manapság ukránul írnak.
A kultúra oszthatatlan - nem én vagyok az első,
és talán nem is az utolsó, aki ezt mondja. A század
elején az Ifjú Lengyelország extravagáns vezére,
Przybyszewski, egy krakkói borozóban térdre esett
Vaszil Sztefanik előtt, és megcsókolta a lábát.
Most tekintsünk el azt ezt megelőzően elfogyasztott
tekintélyes mennyiségű itókától,
lényeges momentum, de nem a lényeg. Nézzük magát
a gesztust - mely egyszerre művészi és emberi. Ritkán
sikerül összekapcsolni a kettőt.
Lehet, hogy ebben az "ütközőzónában",
a Kelet- és Nyugat-Európa közti lerombolt folyosóban
egyre gyakrabban sikerül majd?
KÖRNER GÁBOR FORDÍTÁSA
Bibliográfia
ANDRUHOVICS, Jurij
Rekreáció
JAK Műfordító füzetek Világirodalmi
Sorozat - Osiris, 1999
"Carpathologia cosmophilica"
Magyar Lettre Internationale, 24.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta
http://lettre.c3.hu