Angyalosi Gergely
FRANKL ALIONA FOTOGRAMJAIRÓL
Giordano Brunótól olvastam a minap: "Egy másik
embert szeretek, míg önmagamat gyűlölöm; de
ez a másik sziklává változik, amint kibontom
szárnyaimat; ha visszazuhanok a földre, ő az égbe
száll; ha szüntelen üldözöm, szüntelen
menekül előlem; ha szólítom, nem válaszol;
és minél inkább kutatok utána, annál
inkább elrejtőzik a szemem elől." Mivel amúgy
is Frankl Aliona világában időztem már egy
ideje, nyilván nem véletlen, hogy erről a néhány
sorról is az ő furcsa, párba állított,
félig-angyal, félig ember lényei jutottak eszembe.
Ezeket is valamilyen különös vonzástaszítás
fűzi egymáshoz; olyasfajta aszinkronban vannak, noha ugyanakkor
eltéphetetlen kapcsolatban is, mint amilyenről a négyszáz
éve megégetett gondolkodó szavai tanúskodnak.
(Melyek egyben rávilágítanak arra is, hogy annak,
aki az én-te kötelék rejtélyes ellentmondásosságát
ennyire át- és megélte, voltaképpen nem volt
szüksége máglyára: a valódi máglya
benne magában izzott, kiolthatatlanul.)
Ezzel nem arra akarok célozni, hogy Alionának ezek a
képei kizárólag tragikusak, s csak a belső
konfliktusokról, föloldhatatlan ellentmondásokról,
belső-külső szenvedésekről beszélnek.
Legelsőbben is: nem beszélnek semmiről, hanem mutatnak
valamit, vagy inkább mutatnak - egy bizonyos, közelebbről
nem meghatározható irányba. Nem lefordítható,
nem szimbolikus közeg az övé, noha természetesen
nem nélkülözi a szimbolikus összetevőket -
vagy mi magunk vagyunk alkalmatlanok arra, hogy szimbolikus segédeszközök
nélkül értelmezzük őket. Magam is szimbolikát
kerestem bennük, amikor nem átallottam "angyalokról",
meg "én-te" viszonyról beszélni. Holott ezek az alakzatok
csak hellyel-közel emlékeztetnek emberi vagy angyali lényekre.
Nincs és nem is lehetséges magyarázat .arra, hogy
némelyiken miért látunk szárnyszerű kinövéseket,
míg másokon nem, miért hasadnak olykor ketté,
s egyáltalán: összeolvadni készülnek, vagy
éppen ellenkezőleg, valamilyen boldog ősegység
meghasonlásának, meghasadásának vagyunk a tanúi?
Aliona képei szerencsére nem teszik lehetővé,
hogy bármiféle történetet költsünk
köréjük és hozzájuk, hogy azután
ebben a történetben oldjuk fel az enyhe szorongásnak
és a talajtalan könnyűségnek azt a keverék-érzését,
amelyet kiváltanak belőlünk. (Belőlem legalábbis
ezt váltották ki.) Hiába mozdulunk el a történet
formájában való racionalizáció felé,
ezek az alkotások minduntalan visszairányítanak bennünket
a puszta látványhoz, a "kép mint kép" alapélményéhez.
De ha már egyszer talán mégsem teljesen jogtalanul
- angyalokról beszéltem, hadd tegyem hozzá hogy Aliona
néhány képét beleilleszthetőnek vélem
egy sok évszázados, s az utóbbi évtizedekben
többször, több művészeti ágban is megújult
"angelológiai" tradícióba. Az angyal-ábrázolások
száma természetesen végtelen a középkori
festészettől a posztmodernséggel kacérkodó
mai magyar irodalomig. Azon viszont nem szokás elgondolkodni, hogy
az intézményes vallásosság hatóerejének
tagadhatatlan csökkenésével miért nem veszített
esztétikai vonzerejéből az angyal figurája,
mindaz, amit az angyal jelent a művészetek számára?
A jelenség ugyanis távolról sem evidens. A kiátkozást
kockáztatva is merném állítani, hogy a mai
művész számára az angyal érdekesebb,
izgalmasabb lehetőségeket hordoz, mint maga a megváltó,
vagy éppen a mindenható atyaisten, akivel, valljuk be, eléggé
nehézkes kapcsolatot teremteni.
Aliona angyalszerű lényei is azt az izgalmas kettősséget
jelenítik meg, amely a jelek szerint kimeríthetetlen ihletforrást
jelent a művészek számára: az éginek
és a földinek, a durván, súlyosan anyaginak és
a légiesen könnyűnek, tünékenyen megfoghatatlannak
az ellentétét és együttes jelenlétét.
Aliona képein korábban is észlelni véltem egyfajta
nagyon erős szakralitást, a rituális motívumokban
rejlő transzcendentalitás iránti, szinte ösztönösnek
mondható vonzalmat. Mármost, ha szemügyre vesszük
képeinek, mondjuk így, "vizuális skáláját",
akkor azt látjuk, hogy ezek a légies tünemények
a maguk egydimenziós síkszerűségében
olyan háttérből lépnek elő, amely nem
csupán súlyos és sötét, hanem nagyon erősen
anyagszerű, térbeli hatást kelt. A textúra mikroszkopikus
élességgel érzékelhető jelenlététől
az indázó, eltűnni, szétválni vagy összeolvadni
készülő ködalakokig terjed ez a bizonyos látvány-skála.
Kissé tudálékosabban fogalmazva: ezeknek a képeknek
a belső dinamikáját a bonyolult, áttekinthetetlenül
részletező anyagiság. és az elvont, egysíkú
formák termékeny feszültsége adja. No meg, természetesen,
a kimerevített mozdulat-absztrakciók: gondoljunk azokra az
alakokra, amelyek mintegy ellenszéllel küszködve variálják
a szamotrakhéi Niké-szobor csodálatos testtartását.
Azzal a nem jelentéktelen különbséggel, persze,
hogy a görög ősnél a diadalmasan győzelmes
gesztus tökéletesen kidolgozott testhez, omló redőzetű
ruhához kapcsolódik, míg Aliona fotogramjain épphogy
a megformáltság határán, egyfajta átmeneti
létezésben vergődő alakokat látunk.
Visszatérve a kezdetben mondottakhoz: ezeket a képeket mégis
inkább vigasztalóan borzongatónak, mint tragikusnak
érzem. Numen adest, mondták erre a régiek. Érezzük
a lélek, a transzcendencia titokzatos elveszettségét
az anyagban, ám az abból mindig kiválni készülő
jelenlétét is. Egy korábbi kiállításának
címét idézve, s vele vitatkozva állítom,
hogy ez nem csupán "káprázat".
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu