Aage A. Hansen-Löve
Az előítélőerő kritikája:
Oroszország-klisék
Előhang. Előítéletek
Elöljáróban valamit az előítéletekről.
Aztán következhetnek az utóítéletek. Mindkettőre
jellemző az ítélőképesség hiánya,
összekapcsolja őket az ítélkezés fantazmagorikus
volta, tárgyuk, amely egyszerre vágyakozásuk és
viszolygásuk tárgya. Intenzitás és ambivalencia
helyettesíti itt a meghatározható kvalitásokat
és a követhető definíciókat.
Az előítéletekben ugyanis nem az a rossz,
hogy "tévesek", mivel elvileg nem találóak, hanem
hogy azért találóak, mivel éppen azt a "vakfoltot"
célozzák meg, amely a sajátot az idegentől
védi. Az előítéletekben az az izgalmas, - főként
a kultúrák közötti előítéletekben
- hogy alig van közük a tényekhez, annál inkább
a projekciókhoz, tehát az interaktív értelemben
vett kultúrához: pontosabban, hogy a kultúra ebből
is táplálkozik, ezekből a projekciókból,
és a magukat állandóan felőrlő ellentmondásaikból:
a másik, az idegen irányában - csakhogy ugyanezeket
önmaguknál ne kelljen észrevenniük; és a
saját irányukban, hogy a másikat ne kelljen látniuk.
És mégis megvan ez a derűs vagy ádáz
élvezet a komparatív önértékelésben,
összehasonlítgatásban. A fogyasztástól
eltérően az összehasonlítgatás itt nem
tesz magabiztossá - éppen ellenkezőleg: elbizonytalanít
olyan mértékben, hogy tárgyainak felcserélhetőségéről
azzal árulkodik, azt az örök tétovaságot
mutatja, ami nélkül nem megy a dolog olyan teremtményeknél,
amelyek identitáskeresése jórészt abban merül
ki, hogy megpróbálják kitalálni, mit csinál
a másik, amikor éppen nem nézünk oda - és
mit csinálna a másik, ha mi nem volnánk, és
mi mihez kezdenénk, ha felhagynánk azzal, hogy a másiknak
mutogassuk magunkat: exhibicionista és kukkoló egyben - és
a gyűlöletben még - rettentően, igen rettenetesen
beleszeretve ebbe az önmagát emésztő összehasonlítgatási
őrületbe.
Ha a következőkben az Oroszországról
alkotott képekről lesz szó, akkor éppen ebben
az értelemben - vagy azt kéne erre mondani: ostobaság?
Ostobaság volna valóban, ha kiindulhatnánk egy kultúrából
- mint történelmi, pozitív tényállások
kollekciójából, amely ezt az adott előítélet-kultúrát
objektíve bírálja (mert mindegyik így is, úgy
is ilyen volna), empirikusan tudná ezt cáfolni, de hát
nem így áll a helyzet, és még ha így
volna is, akkor se mennénk vele semmire, akkor is fennmaradna az
a továbbra is ható jelenség, hogy a kultúrák
mint hermeneutikus akkumulátorok vagy visszacsatolási gépezetek
a legkevésbé sem törődnek azzal, amit a szorgalmas
történészek vagy fotográfusok kicipelnek a levéltárakból:
Az előítéletek - mint idegen- és önkonceptualizálások
- maguk is centrális tényei minden kultúrának,
és befelé és kifelé irányuló
önreflexiójuk mozgató tényezői. Amire
itt törekszünk, az nem az előítélet és
a tényállás, látszat és valóság,
hipochondria és betegség közti mindenkori hatalmas
eltérés felvilágosult bírálata; ami
itt érdekel minket, az éppen ennek a kölcsönhatásnak
a sajátos ökonómiája.
Egyrészt talán rájövünk a játékszabályaira
- azokra, amelyek a legnagyobb általánosságban ismétlődnek
(tehát az én és te, saját és idegen
közti minden elképzelhető viszonylatban); másrészt
viszont a tükörreflexekről van szó, amelyek - tényszerűen
helyesen vagy tévesen - az önképet az idegen képekből
és az idegen képét az önképből
projíciálják. Ezen kívül egyszerre szórakoztató
és ijesztő, ahogy adott esetünkben éppen "Oroszországot"
konceptualizálják, értem ezen Oroszországot
kettős idézőjelben vagy két vessző között,
ami Econál és a szociológusoknál metanyelvi
kifejezéseket jelöl, a mindennapi nyelvben azonban és
a komoly kultúraközi esetekben legalábbis iróniát
jelez. Amennyiben tehát a következőkben Oroszországról
beszélünk, az Oroszország-beszédről beszélünk,
tehát voltaképpen kizárólag arról az
idézőjelről - tehát a macskakörömről,
vagy nyuszifülről.
Mi olyan különös Oroszországban?
A különös Oroszországban az, hogy mindenki -
maguk az oroszok is - abból indulnak ki (és ennél
tovább nem is jutnak), hogy Oroszország "valami speciális".
A következőkben különösségek egész
sorát fogom majd felhozni - olykor részletesebben, máskor
éppen csak érintve: Ebben kizárólag egy valami
specifikus, azonban nem annyira bizonyos tartalmak és tulajdonságok,
hanem a stratégiák (ahogy ezt ma demilitarizált korrektséggel
mondani szoktuk), azok a stratégiák tehát, amelyek
Oroszországot választják, és amelyeket rápillantva
bevetnek, hogy egyszeriségét és egyedüliségét
meghatározzák.
Lehet, hogy ez a különösség végül
abban az apokaliptikus hangvételben merül ki, amely az Oroszországról
való beszédek rettentő áradatával időnként
zubogva-dübörögve megindul, és egy olyan nárcizmusról
tanúskodik, amely az ősi sajátosságot még
a totális önkioltásban is élteti. Akkor ez az
Oroszország végső soron arra a hangvételre
redukálódna, amelyben beszélnek róla. Kiindulunk
tehát a feltevésből, hogy Oroszország ez és
az nem, (vagy már nem?), tehát esszenciális tartalmi
lényegi hegyekből áll, amelyek a sajátot jellemzik
(és amit a másiktól mindig elvitatnak) - és
abból a radikális pozícióból, hogy Oroszországban
nincs is semmi sajátos, vagy precízebben, Oroszország
éppen ez az "egyáltalán semmi" volna, végtelen
üresség és síkság, amelyre a többiek,
az európaiak kivetíthetik filmjeiket, fény-
és árnyképeiket.
A Csaadajev-komplexus
Még mielőtt Oroszország egyáltalán
megmukkanhatott volna, már el is tűnt a színről;
kitörlődött, egy nagy semmi, hontalanul - a sok régi
szék között... Híres, először egy hölgyhöz
franciául írott "Filozófiai leveleiben" (1829-1931)
Pjotr Csaadajev orosz filozófus kortársainak katasztrofális
képet fest Oroszországról, ami sokak szemében
az Oroszországot bíráló nyugatosok (zapadnyikok)
elődjévé tette. Én úgy látom,
hogy Csaadajev alapjában véve inkább annak a nagy
billenő képletnek az előkészítői
közé tartozik, amely a negatívumok és hátrányok
paradox értékelésével indít, és
a fogyatékosság, a hiány diadalába, felmagasztalásába
torkollik.
Így aztán nem is véletlen, hogy Boris Groys
- az orosz konceptualizmus és általában a posztmodern
neves teoretikusa - "Oroszország kitalálása" című
vitairatában Csaadajevnél találja meg legfőbb
támaszát Oroszország dekonstrukciójában
(és hogy legutóbb Mihail Riklin a kiváló kultúrfilozófus
is Csaadajevre bukkant, hogy ne mondjuk, beleszédült). De halljuk
először az orosz filozófus fő érveit,
azaz nem is érvek ezek, hanem tézisek, felvetések,
vádak - gyászbeszéd ez egy nemzet felett, amely már
állítólag túljutott a történelme
végén, és már csak nyugati modellek és
erények - köztük kiváltképp a katolicizmus
- radikális átvételével menthető meg.
Csaadajevet kegyetlen látlelete miatt tébolyultnak nyilvánították,
és a cár személyesen gondoskodott házi őrizetéről
és mindennapos orvosi felügyeletéről. Ma azonban
eszméi hihetetlen - de nem egészen váratlan - reneszánszukat
élik, úgyhogy érdemes a hiánylistáján
végigmenni:
1.) Csaadajev izolációs érve: Oroszország
kikapcsolta magát az európai történelem közös
áramából, teljesen
elszigetelte magát - és a maga részéről
a skizmával mindig is aláásta a keresztény
Európa "egységét". A népek családjából
Oroszország ki van zárva, mert "mi, oroszok fattyakként
jöttünk a világra, örökség nélkül".
De hol vannak "a bölcseink, a gondolkodóink?" "Kelet és
Nyugat", tehát képzelet és értelem között
állunk.
2.) Oroszország - plágium: "Mi, oroszok csak akkor
fedezünk fel igazságokat, amikor azokat másutt ... már
elkoptatták. (...) Az emberi nem nagy családjainak egyikéhez
sem tartozunk, sem a Nyugathoz, sem a Kelethez. (...) Mivel mintegy az
időn kívül élünk, nem érintett minket
az emberi nem egyetemes neveltetése." Teljesen hiányzik nálunk
a belső fejlődés, a természetes haladás.
Minden új eszme nyomtalanul elnyomja a régieket, mert nem
azokból alakul, hanem csak úgy felbukkan nálunk, Isten
tudja, honnan. Teljes nyugalom uralkodik.
3.) Tulajdonságok nélküliség - jellegtelenség
és önidegenség: Oroszországban nincs semmi sajátos,
nincs
történelme. Nincs bennünk semmi egyéni ...,
nem tettünk magunkévá semmit a ránk hagyományozott
eszmékből sem." Ezáltal Oroszország számára
még a jövő zenéje az, ami másutt már
történelem. "Emlékeink nem nyúlnak messzebbre
a tegnapi napnál." "Olyan különösképpen mozgunk
az időben, hogy minden lépés előre visszahozhatatlanul
eltűnteti előlünk az előző pillanatot:
Magunknak is idegenek vagyunk."
4.) Oroszország kaotikus, civilizálatlan, jogtalan, ázsiai
despotizmus: Nincs közjó, "van valami a vérünkben,
ami
ellenséges minden haladás iránt." Oroszország
aszociális, nincs nálunk "a fejekben semmi közös".
Minden individuális, szétszórt és félig
kész. Legfeljebb valami "gondtalan merészség", ami
"képtelenné tesz az elmélyedésre és
kitartásra".
5.) Oroszország őrült és irracionális:
"hiányzik a nyugati szillogizmus".
6.) Oroszország egy nagy nulla: "Jelenleg mindenesetre egy lyuk
vagyunk az erkölcsi világrenden. Nem tudok eléggé
csodálkozni társadalmi létezésünknek ezen
a rendkívüli ürességén és izoláltságán."
Csaadajev eme kritikájában a zseniális és
mélységesen irritáló nem annyira a felháborodás
mélysége, inkább a kifordítás kifordításának
később egyre inkább visszatérő stratégiája
- e kettős tagadás alapjaiban gnosztikus eljárása,
ami annyira jellemző a kultúrák közti projekciókra:
Az oroszok kivételes nép; mindaz, ami más népeknél
szokásos és hagyományos, nála teljességgel
hiányzik. De ez a kívülálló és
kivétel-szerep már magában rejti a kiválasztottság
csíráját. Oroszországban minden olyan katasztrofális,
és annyira másként van, hogy az már megint
csak zseniális és sajátos. Ebben az értelemben
adhatott Csaadajev Oroszország-gyalázása indíttatást
a későbbi szlavofileknek, és válhatott a szociálforradalmár
nyugatosok számára is alapvetéssé.
A gonosz pillantás: Csaadajev "Oroszországa" francia szemmel
Senki más, mint a valamelyes ismertségre szert tett újságíró,
Astolphe de Custine tette magáévá Csaadajev Oroszország-képét
1839-es "Profetikus leveleiben", amelyek "Orosz árnyak" címen
jelentek meg - és ami itt lényeges - minden messianisztikus
gőgje mellett gúnyképként és torzképként
meghatározóvá vált századában
és azon túl is. E levelek számos kijelentése
kimutathatóan abból ered, amit Custine Csaadajev nézeteiből
ismerhetett, ha nem éppen személyesen tőle vette őket.
De micsoda különbség! Míg "az orosz"
az orosz tehetetlenség történelmi potenciálját
tárja fel, "a francia" (és ebben még oly sokan fogják
követni) megelégszik látszólag egybehangzó
ítéletek degradáló átvételével.
Hallgassunk meg néhányat a legkirívóbb példákból:
"Ennek a népnek nincs fiziognómiája. Az arc közepe
laposra nyomódott" - gondoljunk itt Gogol hősére,
Kovaljovra, aki "Az orr" című elbeszélésben
egy időre elveszíti azt, és ezáltal a gogoli
groteszkben az Oroszországot jelentő üresség
szimbolizálójává válik. "Egyébként",
folytatja Custine, "ezek a csúf és piszkos emberek viszonylag
erősek..., bár kicsinek, gyengének és ágrólszakadtnak
látszanak". Az oroszok egyébként maguk tehetnek a
despotizmusról, mert "egy elnyomott nép mindig megérdemli
a sorsát; a zsarnokság a nemzetek műve". És
ez így megy tovább egészen Csaadajev szellemében,
akin sok tekintetben túl is tesz, amikor például azt
deklarálja: "Az oroszoknál mindennek csak a neve van meg,
nem maga a dolog, csak a megnevezésben gazdagok". Egyáltalában
az oroszok úgy élnek, mint a nomádok "örökös
síkságaikon és száraz, lapos pusztaságaikon".
Nincs múlt, nincs jelen . "A filozófusnak Oroszországban
van mire panaszkodnia, a költőnek minden kedvére való
lehet itt, és kell is, hogy az legyen."
Éppen ez a természeti szépségekben
való hiány, ez a kietlenség és pusztaság
- amit a szlavofil sztyeppe-himnuszok annyira szeretnek - ez válik
a francia szemlélő számára egy csak Thomas
Bernhardhoz fogható természetgyalázás menetekeljévé:
"Minden monoton, kopár, lehangoló", és éppen
ebben a széles pusztaságban bolyonganak a soha rendesen meg
nem települt oroszok". "Egy nomád nép szelleme" uralkodik
(ez az idevágó posztmodern megjelölés is), ami
valamiféle végtelen pókhálóerdőben
kísért. Mert "minden káprázat", mondja Custine
(ez az a mondat, amelyet Gogol a maga módján a pétervári
Nyevszkij proszpekt életéhez rendel hozzá), minden
hazugság. Így aztán az orosz nép "hallgatag
és alattomos; a nép mongol kapzsisága... a legnyomorúságosabb
életkörülmények között is megmutatkozik".
Népek összemérésének végtelen akadályversenye
következik, ahol az oroszoknak nincs vesztenivalójuk - tehát
mindig eleve vesztesek voltak. Hogy a németek tüchtigek és
a franciák sármosak, az itt éppúgy elhangzik,
mint az a plagizált érv, hogy "Minden orosz született
utánozó", és éppen ez az utánzási
vágy tartja meg az oroszokat egy gyerekes fejlődési
stádiumban: "Mind egy szálig könnyelműek", nyilván
állandóan orosz rulettet játszanak, és született
"hazardőrök". Az orosz "mindent majmol", éppenséggel
egy "utánozó zseni".
Ilyen és hasonló Csaadajevtől eltorzítva
átvett ítéletek de Custine-nél elítélésbe
torkollnak a paradox megfordítás minden potenciálja
és dinamikája nélkül - vagy mint Gogolnál:
a groteszk világ univerzális ereje nélkül, amiből
a "néptestben" a kultúra mindig képes újjászületni.
De Custine-nél az oroszok egyértelműen és visszafordíthatatlanul
azzá válnak, amit a féligazságok és
féloldalas megfigyelések keveréke projektíve
csinál belőlük: másodlagos lények lesznek,
hazudozók és csalók, nomád vándormadarak
és lopott holmival kereskedő repülőszőnyeg-árusok:
szóval semmirekellők, nullák. "Nem eredeti, hanem
visszavert fény az övék; (...) nem születnek, csak
megjelennek (...) Semmi sem valóságos náluk, sem a
jó, sem a rossz . "Ezekből az állhatatlan fejekből
nem jöhet más, csak por és füst, káosz és
nihil".
Oroszországnak ez a lényegtelensége és
lapos üressége nem csak a föld örökké
emlegetett széles pusztaságában jelenik meg, hanem
az oroszok most szóba hozott nomád mivoltában is,
amivel éppen azoknak a Mongóliából való
hódítóknak a vonásait utánozzák,
akik valójában egy fél középkoron át
gyötörték és leigázták őket:
Mert "egy ennyire mozgékony talajon semmi nem tud gyökeret
ereszteni. Minden elmosódik, kiegyenlítődik, és
a ködvilág, amelyben élnek (...), felmerül és
eltűnik. (...) És nem is végeztetik be semmi ebben
a folyékony közegben (...). Az oroszok tehát hamisak,
mint a víz".
Két szabály és egy billenőhatás
A lenyűgöző itt nem annyira ezekben a nyilvánvaló
és politikailag mindennek, csak korrektnek nem nevezhető
félreértésekben van (ha egyáltalán létezik
félreértésektől mentes tér a kultúrák
között), a vicc az volt, és most is az, hogy nemcsak a
reakciós Európa gondolkodott így az oroszokról,
hanem hogy postafordultával ők is hinni kezdtek ebben. Ebből
le lehet vezetni néhány szabályt, ami ezt az egyszerre
szörnyű és mulatságos kölcsönhatást
szervezi.
1.) A saját kultúra kívülről kialakított
idegen-képét szívesen importálják, azaz
kívülről alakítják ki - és belülről
fogyasztják. A politikailag motivált és évszázadokon
át formált idegenképet a Keletről, Ázsiáról,
a barbárokról
átvitték az oroszokra - függetlenül attól,
volt-e ehhez fogódzójuk vagy sem. Döntő volt
azonban, hogy ezeket a projekciókat az oroszok maguk is mohón
átvették, azaz hogy asszimilálódtak az idegen
és kívülről való projekciókhoz,
és ezeket ötvözték saját gyártmányú
önarcképeikkel.
2.) A kulturális félreértés éppolyan
szívesen válik exporttermékké, azaz bent állítják
elő és kint másodszor
újrafogyasztják. Ez vonatkozik például
a legtöbb Oroszország-sztereotípiára - az orosz
lélektől a végtelen mezőkön át
Oroszország-anyácskáig, az orosz anyaölig és
annak mazochisztikus és skizoid természetéig.
De Custine úti leveleit röviddel a megjelenésük
után azonnal és óriási sikerrel lefordítják
németre, és azóta lényegesen hozzájárulnak
az Oroszország-kép alakításához. Eközben
ne feledkezzünk meg a szabályainkról: 1.) ez a kép
lényegében maguktól az oroszoktól ered (Csaadajev);
2.)az oroszok re-importálták, azaz külföldről
vették át és tették a magukévá;
3.) mindezt - feldúsítva és radikalizálva -
újra exportálták, és a Nyugat - mégpedig
részben mind a mai napig - olyan készpénznek vette,
amellyel azután az otthoniakat is ki lehetett fizetni.
Oroszország - a tékozló fiú, avagy a rossz
igazolása
Ismerjük a gnosztikus libertinusok alapelvét, hogy a tisztának
minden tiszta, hogy tehát - mint mester és tudós ember
- maga mögött és maga alatt hagyta az etikai-morális
szintet, hogy a vallási és/vagy esztétikai állapotba
emelkedjék. Ennek a gnosztikus konstrukciónak a paradox megfordítása
pedig abban áll, hogy azt, hogy a vallási túl van
az etikai szempontokon és az erkölcsi elvárások
világán , azzal bizonyítják, hogy ezeket szándékosan
áthágják és megsértik. Krisztus bolondjainál
a középkorban, akik közül néhányat
Oroszországban szentté is avattak, ez a karneváli
viselkedés állt a paradox provokációk középpontjában.
A romantika óta azonban ez a habitus "nemzeti kisajátításon"
ment át: a Nyugat moralistái és etikusai egész
common sense civilizációjukkal egyetemben arra se voltak
jók, hogy egy pohár vizet (vagy vodkát) nyújtsanak
a Kelet vallási zsenijeinek vagy életművészeinek,
akiknek a mennyei atya lakomát ad, nem annak ellenére, hanem
éppen azért, mert utolsóként, úgyszólván
5 perccel 12 előtt tértek haza. A jófiúk azonban,
akik mindig is az Európa-házban csücsültek, nem
minden alap nélkül panaszkodnak, hogy nekik nem vágtak
birkát.
Nem véletlenül volt éppen Freud az, aki ezt
a Dosztojevszkijnél túlhajtott hitet a rosszban rejlő
jóságban (és fordítva!) valamelyest ingerülten
megkérdőjelezte, és mindjárt a "Dosztojevszkij
és az apagyilkosság" című írása
bevezető passzusában alaposan megbírálta, és
páni gyorsasággal a patologikusba száműzte ezt
a paradoxont.
A billenőhatás tehát abban van, hogy az
Oroszország-képben szereplő minden negatívumot,
fogyatékosságot és silányságot nem a
pozitív, emelkedett és ideális ellentétének
tekintettek, hanem éppenséggel - mint egyfajta "átugrással"
- az alacsonyrendűnek kellett a magasztosba átcsapnia, mintegy
varázsütésre a kisebbrendűségi érzésből
egy kérdés- és válaszképtelen felsőbbrendűség
érzés támad.
Oroszország kitalálása: önarcképek
galériája
1) Szent Oroszország: Az az elképzelés,
hogy Oroszország "valami különleges", természet-
vagy mondjuk
inkább kultúraszerűen adódik belülről
vagy kívülről (vagy mindkétfelől). Belülről
úgy hat, mint minden kultúrában az öndicsőítés
messzire visszanyúló íve, amely a tatárok előtti
Kievi Rusznak Bizánctól és a Nyugattól való
elhatárolódásával veszi kezdetét, és
- ez után a nagyon optimista és eleven korszak után
- egy sötétebb, nosztalgikusabb alakot ölt - annak a feltevésnek
a formájában, hogy ugyanez a Bizánc - az igaz hittől
való eltántorodása és Konstantinápoly
eleste után - a Nyugat és ezzel a pogányság
csapdájába esett, és immár csupán Oroszország
őrzi Harmadik Rómaként az igazi ortodoxiát.
Itt az igaz régit úgy dicsőítik, mint az egyetlent
és igazit, és ugyanakkor negatívan különítik
el a latin Nyugattól. Egyúttal a saját középkorukat
Szent Oroszországgá stilizálják fel, és
ezzel lefektetik azt a gazdagon feldíszített fundamentumot,
ami az újkor küszöbén, a 17. században a
belső szakadáshoz, a skizmához, az orosz kultúrának
ó- és újhitűekre való szétválásához
vezetett.
Nagy Péternek a parlagot feltörő reformjai
is csak mélyítették Oroszország belső
meghasadtságát azzal, hogy egy technikai és szervezeti
elnyugatiasodást kényszerítettek egy mélységesen
középkori és ezen túlmenően egyre súlyosabb
jobbágyságba süllyedő, analfabéta népre.
Ezzel született meg a "felülről jövő forradalom"
mindmáig oly pusztító eszméje.
Mégis érdekes, hogy az Oroszországra vonatkozó
első messianisztikus eszmék éppen a radikális
katolikus talajon teremtek: Joseph M. de Maistre híres Szentpétervári
estélyeiben (Soirées de Saint-Petersbourg) (1821), aki maga
is ott élt 1803-tól 1817-ig, és elsőként
propagálta Oroszországot úgy, mint a gondviselés
választott eszközét Európa megmentésére.
Európának ez a megmentése persze úgy volt elképzelve,
mint a francia forradalom következményeitől való
megmentés, mivel az Oroszország-messianizmus kezdettől
fogva az európai restaurációt volt hivatva szolgálni.
Ez aztán győzedelmeskedett is - legalábbis papíron
- abban a vezető szerepben, melyet Oroszország I. Sándor
alatt az egyébként reálpolitikai szinten eléggé
hatástalan Szent Szövetség megszervezésében
játszott.
2.) Önorientalizálás: Mi, egzotikusak
Oroszország harca a "nyugati" felvilágosodás ellen,
azaz a forradalom és a racionalizmus és a materializmus ellen
szükségessé tett egy saját ellenmodellt, amelyet
egy képzelt Keletben véltek megtalálni: Nekünk
sajátunk az, ami a másiknak leginkább idegen - tehát
mi nemcsak Európa keletje vagyunk, hanem maga a Kelet, Orient, Ázsia,
az egzotikus Napkelet, amelynek ragyogása még a tatár
iga évszázadait is bearanyozza. Ugyanilyen történetietlen
és pusztán ornamentális volt a 15-16. század
moszkvai kultúrájának dicsőítése
is, ami most már - mint a gótika a német romantikában
- az oroszság heroikus újjászületését
kellett hogy hirdesse a pán-ázsianizmus szellemében.
Pontosan 200 évvel ezelőtt, 1799-ben Szuvorov hadainak
Itáliába érkezésekor De Maistre azon örvendezett,
hogy "szkíták és tatárok (!) jöttek az
Északi sarkvidékről, hogy betörjék a franciák
fejét". Ezekben a szkíta-tatárokban az a fantasztikus,
hogy az utóbbiak esetében mégiscsak azokról
volt szó, akik évszázadokon át orosz koponyákat
lékeltek, és orosz gabonás zsákokat hasogattak
fel. De ez még csak a kezdete volt annak a jelmez-kavalkádnak,
amit Oroszországnak a Nyugat szeme előtt végig kellett
csinálnia. Ez az ország a revansista De Maistre-nek azért
volt olyan imponáló - és maradt is aztán majd
200 éven át (1989-ig) - , mert olyan szép ázsiai
módon tűnt vadnak, kegyetlennek és despotikusnak. Az
oroszok bizonyos szempontból nem a felvilágosodás
"derék vademberei" voltak, hanem egy friss vérre és
Raszputyin-szerű potenciára áhítozó dekadens
Európa "ifjú vademberei", akiktől kéjesen lehetett
borzongani.
3. Gyilkos - a nők reménysége: Európa
hagyja magát megmenteni
Ily módon ez az Oroszország egyszerre tűnt ősréginek
és egészen fiatalnak: a Kelet Amerikája, aki a bennszülötteit
- archaikus parasztokat és titokzatos szekta-hívőket
- olyan emberi fajként állította be, amelyből
az Egészen Másnak, Frissnek és Romlatlannak kell fakadnia.
Oroszország gyermekisége, gazdagon díszített
"Jugend-Stil"-je látszólagos történelem nélküliségéből
adódik - ami szintén egy olyan fogyatékosság,
amely ha kellő billenékenységgel szemlélik
- gazdagságba és előnybe csap át: a történelem
nélküliség, a kulturálatlanság járt
ugyan bizonyos hiányosságokkal a higiénia területén,
de garantálta a szellem sápadtságában nem szenvedő
rusztikus őserőt és olyan szőke teremtményeket,
amelyeket minden ellenállás nélkül, radikálisan
át lehetett programozni.
4. Oroszország - ősi: a megmaradt középkor
Az Oroszország gyermeki voltára vonatkozó külső-belső
hit mellett van Oroszországnak még egy nem kevésbé
hihető, mindenesetre régtől tiszteletre méltó
portréja, mint a középkorból alig kiemelkedett,
abba mindegyre visszahulló kultúra képe. Természetesen
a középkoriságnak ez a felvetése az európai
országok körében is előfordul, akárcsak
a balkániság vádja, vagy a keleti despotizmusé,
vagy az ázsiai történelem-nélküliségé.
5. Az orosz eszme: az üdvözítő Egész
Az az elgondolás, hogy egy nemzet egyáltalában
csak akkor érik igazán nemzetté, ha rendelkezik öntudattal,
egy önmagára vonatkozó eszmével, mint ismeretes,
a romantika és a német idealizmus történelemfilozófiájából
ered. Oroszországban ez az eszme a helyileg szokásos megkésettséggel
bukkant fel a múlt század 30-as éveiben. A sokat vitatott
"idée russe"-ből, "orosz eszméből" egyfajta
exportcikk lett, akárcsak később az "orosz balettből"
vagy a pétervári cári udvar Fabergé-tojásából.
Amit az "orosz eszméről" egyáltalán el lehet
mondani - és egy ilyet Jelcin még a 90-es években
is elvárt volna híveitől és alattvalóitól
- csak annyi, hogy semmi határozottat nem lehet mondani róla
azon túl, hogy szintetikus, mindent átfogó és
- mindenekelőtt mások számára a világon
- megváltást ígér.
Itt is a billenőhatás működik: míg
egyfelől szemet (és szívet) szúr Oroszország
periférikus, sőt marginális helyzete Európához
képest, ebből a peremhelyzetből úgyszólván
mágikus módon az univerzális, az igazán európai
lesz. Mert Oroszország ortodox kultúrájában
"nincs semmi partikuláris": Oroszország mindent átfogó,
mivel - ahogy Szent Pálhoz kapcsolódva Dosztojevszkij hirdeti
- mindenek mindene.
Mint olyan gyakran, ebben az esetben is Dosztojevszkij illetve
Verszilov azon gondolatát propagálták A kamaszból,
hogy az oroszok a legjobb Európaiak, mert ők németnek,
angolnak és franciának is jobbak. "Csakugyan az orosz, még
a mi korunkban is (...) annál oroszabb lesz, minél inkább
európai. Éppen ebben áll a legfontosabb nemzeti különbség
mindenki mástól (...). Franciaországban francia vagyok,
a németekkel német, a régi görögökkel
görög - és eközben leginkább mégis
orosz. (...) Oroszország az egyetlen, aki nemcsak önmagáért
él, hanem az eszméiért is, és ez mégiscsak
figyelemre méltó tény, hogy Oroszország immár
egy évtizede nem önmagáért él, hanem csakis
és kizárólag Európáért! Az európaiakra
azonban borzalmas megpróbáltatások várnak,
amíg el nem jön Isten országa."
6. A szlavofilek Oroszországa
A 19. századi szlavofilek, tehát azon társadalom-
és történelemfilozófusok számára,
akik olyan meghatározó szerepet játszottak az Oroszország-fantazma
kialakulásában, mint Homjakov (1804-1860), Ivan és
Konsztantyin Kirijevszkij (1806-1856) ill. (1817-1860), Odojevszkij herceg
(1823-1869) vagy Gogol számára - valamennyiük számára
Oroszország éppen az a feltámadt népszellem
volt, amely egy erőteljes paradox metamorfózis során
világszellemmé alakul.
Ez a billenőhatás azonban nem egy lassú
fejlődés munkájának gyümölcse, civilizáció
és mezőgazdaság, városiasodás és
művelődés eredménye, hanem csak úgy magától
jön. Minél erősebb - hegeliánusan elgondolva
- a negativitás, ez a nihilig fokozott alantasság és
laposság (Gogol híres kifejezésével, amelyet
Nabokov aztán olyan sokrétűen variált), minél
erősebb tehát a szűkösség, annál
radikálisabb és grandiózusabb a bőség,
amely a lealacsonyodás mély- ill. csúcspontján
mintegy automatikusan beáll. Itt diadalmaskodik az oroszok önképe
a megalázottakról és megszomorítottakról,
a nem-eszményi kollektív én-eszménye, amely
által - utolsókból lesznek az elsők - a világ
megjavul. A mazochizmus szadizmusba való átcsapása
ez a totális ambivalencia a 19. században és messze
azon túl is minden orosz ön- és billenő-kép
domináns vonásává válik.
Szlavofilek és zapadnyikok, szociálromantikusok
és szociálforradalmárok azonban nemcsak ex negativo
önképeket képviseltek, hanem megpróbálták
Oroszország egy pozitíve meghatározható minőségének
magvát is megtalálni. A legtermékenyebb ehhez az oroszokkal
vagy a szlávokkal veleszületett őskommunizmus feltételezése
volt, ahogy az a parasztok körében a "mir", azaz a kollektív
földtulajdon ill. a közös földhasználat formájában
örök időktől fennmaradt. Közismert, hogy ez
a felfedezés, de legalábbis ennek a "mir"-eszmének
a megideologizálása szintén kívülről
származik, egy Haxthausen báró nevezetű német
Oroszország-utazótól, aki éppen ennek a falusi
"mir"-nek a leírásával vetette meg a megideologizálásának,
de legalábbis az idealizálásának az alapjait.
Ebben az értelemben az ős-orosz eleve kommunista volt - de
legalábbis kolhozista.
7. A Kelet Nyugatja: Európa-képek
Párhuzamosan - és nekem úgy tetszik - a külső-belső
Oroszország-képek komplementereként bontakoztak ki
az Európa-képek Oroszországban. Ezeket éppenséggel
mindenkori vis-a-vis-jüktől való kölcsönös
függésben lehet szemlélni, tehát önmagukban
véve aligha igazolhatók. De nem is arra valók. Míg
tehát a Nyugat a tőle magától származó
Oroszország-képeket - intenzívebb és radikalizált
változatban - közvetlenül Oroszországból
szállítva kapta, a szlavofilek Oroszországban kiélvezhették
az ugyanonnan, de persze Európának nagyon is minden újat
vagy éppen forradalmit lenéző, tradicionalista szögletéből
származó európai önképeket.
Gondoljunk csak a "rothadó Nyugat" fixa ideájára,
amely Franciaországban 1840 körül bukkant fel, és
Oroszországban olyan sikeres volt, hogy aztán onnan újra
meg újra exportálni lehetett. Egy jól bebalzsamozott
előítélet és egy nagyon eleven kísértet
nyújthatta ilyeténképpen egymásnak csontkezét.
Alapjában véve tehát minden oldal éppen
azokat az érveket kínálta a másiknak, amelyeket
az hallani akart, és fel tudott használni saját céljaira.
Vagy ahogy J. H. Billington "The Icon and the Axe" (Az ikon és a
balta) című mindmáig elolvasásra érdemes
orosz kultúrtörténetében lakonikusan megfogalmazza:
mindkét oldal - szlavofilek és nyugatosok egyaránt
- nyugati eszméket kölcsönöztek nyugati praxis nélkül,
úgyhogy logikus módon Oroszország akarva-akaratlan
a hanyatló Nyugat megmentőjének kellett hogy kikiáltsa
magát.
Oroszország mint a Nyugat fantazmagóriája: a mestergondolkodók
elgondolják Oroszországot
1. Oroszország - a teljesen idegen
"Az orosz gondolkodásnak", jelenti ki Oswald Spengler "A Nyugat
alkonyá"-ban - a nyugati gondolkodás kategóriái
épp olyan idegenek, mint ennek a kínai vagy a görög
gondolkodásé". Az oroszok - jó és rossz értelemben
- "Európa barbárai", azaz kulturálatlanok: úgy
állnak a karthagóiak fél-antik stílusú
népként a római történelemben - és
az oroszok fél-nyugati stílusú népként
a miénkben".
Ugyanis "mérhetetlen különbség van az orosz
és a fausti /azaz a nyugati és voltaképpen német
/ lélek között", és ha voltak hasonlóságok,
akkor - amint ezt Nagy Péter reformjai mutatják - csak
felszínes, "pszeudomorf" hasonlóságok, tehát
történelmi megtévesztési manőverek. Valójában
Oroszország ugyanis még egy tisztán "mágikus
szellemen" csügg, amely "nekünk, nyugati embereknek alapjaiban
idegen".
2. Oroszország - az irracionalitás hazája
"Oroszország anyácska" mélységesen minden
természetadta, ösztönvezette, mágikus-mítikus;
nem véletlenül találhatók ilyesféle utalások
Spengler "hanyatlás"-jóslatában, amely egyébként
önbeteljesítő jóslatnak bizonyult, és
ezzel halálos győzelmet aratott. Oroszország itt éppen
irracionális idegenségével és racionalizmus-
és civilizáció-ellenes ősiességével
érvényesül: Ennélfogva "az orosz rettegéssel
és gyűlölettel figyeli a zsarnoki kerekeket", amelyek
Spenglernél a nyugatiakat is elnyeléssel fenyegetik. Ezért
aztán az orosz mélységesen nem-ökonómikus,
nem-praktikus, egyenesen gazdaság- és főleg pénz-ellenes,
és a "pénzben való gondolkodást" bűnnek
tartja, amint ezt Spengler Gorkij "Éjjeli menedékhely"-éből
tudni véli. "A marxizmus az oroszok kezében egy buzgó
félreértésen alapul, hiszen az orosznak fogalma sincs
a tőkéről".
3. A végtelen sztyeppe
Míg Nyugaton az anyagból szellem jön létre,
és a mennyiség minőségbe csap át (ez
is egy tipikus billenő-képlet Marx gnosztikus gondolkodásában),
addig Oroszországban ez pontosan fordítva történik.
Mint egyébként minden Európával szembeállított
egzotikus világban, itt az órák nemcsak másképp
járnak, hanem fordítva is (gondoljunk csak Marco Polo Ázsia-képére),
Oroszországban ugyanis a minőség csap át mennyiségbe;
az egyetlen minőség itt a mennyiség: Oroszország
hatalmas síksága, végtelensége és strukturálatlansága.
Mindez a szlavofiloknál minőségi tulajdonságnak
számított, holott legfeljebb a fenségesség
ex negativo esztétikájában - tehát borzongást
keltve, mint a sarki jégmezők vagy a tenger mélye
- vált ki egyszerre vonzást és taszítást.
Így aztán a fenségesség is egy billenőhatás
terméke, ami a taszítót vonzóvá, mágikusan
lenyűgözővé, hipnotikusan megigézővé
változtatja. Oroszország a nagy terek és rémálmok
országa. A vertikalitás Spengler megállapította
hiánya mélyen benyúlik a városok határain
belülre is, még az oroszok lelki és társadalmi
tágasságában is van valami lapos, sztyeppeszerű,
tehát térbeli-horizontális. Egyáltalában
itt a földrajz lép a történelem helyébe,
a statika helyettesíti a dinamikát, túlteng az akaratgyengeség
és megfojt minden fausti- prométheuszi erőfeszítést:
"A misztikus orosz szeretet a síkság szeretete az egész
föld mentén.". Mindazok a vonások, amelyeket Spengler
az eredendő kulturálatlan embernek tulajdonít, - kivált
a kóborló, vándorló lény nomád
természete - az oroszokra is vonatkozik, akik preurbánus
vidéki és természeti életet élnek, és
a földanya rabjai.
4. Született misztikusok
Hogy az oroszok "vallási zsenik", az Spengler számára
minden kétségen felül áll (660). Éppen
a rossz igazolását találták Nyugaton egy messzemenően
átetizált kereszténység szemszögéből
eredendően orosz hitbéli minőségnek, amit a
"Karamazov testvérek"-ből extrapoláltak. Dosztojevszkij
számára tehát "a bűn egyfajta áldozat,
és a rossz úgyszólván csak egy dimenziója
a jónak". Nem a germánok akaratetikája, hanem a hit
"túl jón és rosszon" teszi a hívő oroszt:
a fausti akarat kultúrája "éppen az, amit az igazi
orosz hívságnak talál és megvet. Az orosz,
akarat nélküli lélek, amelynek jelképe (mint
ismeretes) a végtelen sztyeppe, a testvériség világában,
a horizontális világban szolgálva névtelenül
igyekszik magát feladva abba beleveszni".
5. És mégis az oroszság általi megváltás
Éppen mert mindez így van, kínál Oroszország
betekintést a jövőbe. Európa megváltásának
megelőlegezésében él, ami apokaliptikusan "jövőfélben"
van. Már Nietzsche is úgy látta Oroszországot,
mint "az egyetlen hatalmat, amelynek ma van tartás a testében,
amelyik képes várni, valamit még ígérni
- Oroszország - a szánalmas európai kisállamiság
és ideggyengeség (...) ellenfogalma (...). Az egész
Nyugatból kivesztek már azok az ösztönök (...),
amelyekből a jövő fakadhat" (Bálványok
alkonya).
Így billent át tehetetlenség és kisebbrendűség
- mint ezt már kellőképpen tudjuk - potenciába,
sőt prepotenciába, miközben éppen "Németország"-ban
rejlik "az akarathoz kellő erő", éppen "a német
Északban" (Túl jón és rosszon) - de ezt a civilizáció
általános betegsége és "elfajzottsága"
(ez volt a Max Nordau nevéhez kapcsolódó divatos kifejezés)
elerőtleníti: a veszedelemtől Keleten terem a megváltás,
abban a hatalmas köztes birodalomban, ahol Európa visszatorkollik
Ázsiába, Oroszországba". Oroszország tehát
valami köztes, meghatározhatatlan, valami fluidum: Oroszország
- a saját civilizáltság és túlfejlettség
készséges áldozatainak vágyképe. Friedell
ezek után "az oroszok roppant fölényéről"
tudósít "az európaiak felett".
6. Oroszország irodalom: Oroszország ez Dosztojevszkij
és viszont
Ez a kör is a végtelenségig van feszítve
a Nyugat Oroszország-értelmezésében: Oroszországot
az "utolsó bizáncin", Dosztojevszkijen, Szolovjovon, Tolsztojon,
Goncsarov "Oblomov"-ján (ő "egy faj diagramja") Csehov "sztyeppéjén"
vagy Gorkijnak a századvégi naplementék feletti búcsúdalain
át recipiálják. Ebben az értelemben Oroszország
azonos lesz a saját irodalmával, amelyet Friedell - ez is
egy billenő-jelenség - minden irigység nélkül
a 19. század legjobb és "legmodernebb irodalmának"
minősít . Sőt, továbbmegy: "Oroszországban
minden ember művész", amiért is ott egy olyan "regény-
és színházművészet fejlődött
ki, ami utolérhetetlen egész Európában"; "Éppen,
mert az orosz olyan szubjektív [értsd: öntudatlan, irracionális,
nőies, őseredeti, azaz nem-európai], benne a gondolat
azonnal költészetté" alakul. Még a 19. század
orosz nihilizmusa is az oroszoknak ebben az egyedülálló
művészi voltában gyökerezik, tehát "a realitásnak"
egy ilyen sajátos "tagadásában (...) A költő
is hamisnak, korrekcióra szorulónak, képtelennek találja
a valóságot: éppen ezért költ". Letisztázva,
ha ilyen érvek esetében ez egyáltalán lehetséges,
ez így hangzana: Oroszországban mindenki költő,
Oroszország a saját költészete, Oroszország
költészet, a költészet a valóság
tagadása és meghaladása, Oroszország valami
irreális, a saját irrealitása, Oroszország
nincs is - az Oroszország költészeten kívül.
Oroszország hallomás, amelyet csak képzeletben lehet
bejárni. Kiválasztott - mert kiválasztott.
7. Oroszország önnön pszichopatája
Alekszandr Etkind "A lehetetlen Erósza" című izgalmas
könyvében behatóan tárgyalja az oroszországi
Freud-recepciót és Freud Oroszország-recepcióját.
Itt is összemosódnak a határok oroszság és
zsidóság között mindkettő mássága
miatt az európai civilizáció kontextusában.
Freud az oroszt a narcisztikus pszichopata típusával azonosítja
fatális módon, aki viszont a művész zseni vonásait
viseli. Lou Andreas-Salomé Oroszország-értelmezése
nem maradt hatás nélkül Freud kategorizálására,
nagyon is saját korához kötött, igen sablonos Oroszország-képére.
Freud maga mindenesetre nem hagyott ki egyet sem az Oroszországgal
kapcsolatos kulturális klisékből, bár elég
hatásos "páciensanyaggal" rendelkezett abból a világból,
ilyen volt nem utolsó sorban a hírhedt "farkasember" is,
akinek álmát egyébként Etkind mulatságos
átértelmezésnek veti alá (orosz perspektívából).
Ezzel a "női, az orosz, a narcisztikus" egy és ugyanaz,
mivel Lou Andreas-Saloménál "a nemzeti sztereotípiákkal
való játszadozás a nyugati intellektuelek számára
oly ellenállhatatlan kisugárzásának fontos
eleme volt". Ily módon azonban a nemzeti /sajátosság
/ nemcsak egyfajta "pszichikai folyamatként" lesz értelmezhető,
hanem az orosz éppúgy azonosítható lesz az
erotikussal, és a Nyugat mint animus animájával, ahogy
- akarva-akaratlanul a "tudattalan" szerepét is el kell játszania
(B. Groys).
Freud is egy (mélységesen meghasadt, ambivalens)
lényt vél látni az oroszokban, aki - eltérően
a többi nyugati embertől - "szokatlanul közel lakozik
a tudattalanhoz". Groys számára végül is
" a szovjet vagy [sic!] orosz a szöveg tudattalanjának bizonyul,
mivel az olvasó 'átsiklik' felette olvasás közben".
Spengler "A Nyugat alkonyá"-ban Oroszország egyébként
messzemenően úgy szerepel, mint a főszöveg síksága,
azaz a kisbetűvel szedett lábjegyzetekbe kerül, ahová
eldugták a szebb felső emeletekről.
8.) Oroszország minden és semmi
Ha ez így van, akkor Oroszország valami sajátos
híján eo ipso a jobb, legalábbis radikálisabb
Másik, mivel nem esik nehézére, mint a többi
Másnak, hogy más legyen: Milyen könnyű volt az
oroszoknak megszabadulni az olyannyira magasztalt néptől,
hittől és hagyománytól, akárcsak az
orosz ingtől; milyen ijesztően problémátlanul
- így Spengler - tért át a látszólag
oly mélyen hívő nép a bolsevikok ateizmusára:
aki minden sajátságát utánzással vette
fel, világos, hogy könnyebben fel is cseréli - hiszen
éppenséggel lelkiismeretlen és hazátlan. Ahogy
Dosztojevszkijnél hallottuk mindeneknek mindene lesz, de ez aztán
tökéletesen. Ebben "megszégyeníti" Nietzsche
szerint a "franciákat és olaszokat".
Másfelől az oroszok ennek a fundamentális
nyitottságnak az alapján totális projekciós
mezőként jelennek meg, amelyen összefolyik minden, ami
a civilizált Európának idegenszerű, őrült,
pszichopata, veszedelmesen vonzó. Ennyiben az ázsiaiak (többnyire
a japánok alakjában), a zsidók és az oroszok
az anima és az animalitás nőies-természetszerű
hordozói lesznek egyben - gondoljunk csak Spengler megállapításaira.
Az oroszok már Nietzsche számára is túl
vannak jón és rosszon a zsidókkal együtt az eljövendő
és elszivárgó kegyelem állapotában -
és egyúttal a tágasságban és messzeségben
való céltalan bolyongás nomád állapotában.
Minden orosz zsidó annyiban, amennyiben egy kaotikus-csábító
nomád életet élnek az örök Ahasvérus
jegyében . Másként kell tőlük óvakodni,
mint a cigányoktól, nem szabad - amint Nietzsche szintén
a Túl jón és rosszonban mondja - "több új
zsidót beengedni! És nevezetesen Kelet felé (Ausztria
felé is) be kell zárni a kapukat!" Ha faji félelem,
akkor félelem az oroszoktól és a zsidóktól:
mindkettő olyan távoli és vad, hogy már megint
túl közelinek és veszélyesnek tűnnek".
A diskurzus a gynaikofóbiáról - túlságosan
is jól ismerjük Weininger Nem és karakteréből
(Weininger bizonyára megveszekedett Dosztojevszkij-olvasó
volt) - a nőktől való félelemről szóló
diskurzus itt közvetlenül kapcsolódó, és
messzemenően fedésben van az Oroszországról
szóló beszédekkel. Hogy ebből az aspektusból
hogyan kellene érteni a mélyen gyökerező orosz
antiszemitizmust, az más lapra tartozik.
Finálé vég nélkül: Oroszország-fogalmak
a posztszovjet konceptualizmusban
Egy nemrégiben közzétett beszélgetésben
Boris Groys és Ilja Kabakov installációművész
között a következő figyelemreméltó,
témánkat csodálatosan ad abszurdum vivő megfontolás
található:
"K/abakov/: Minél kevesebb figyelmet szentel a Nyugat Oroszországnak,
az annál inkább eltűnik - és úgy látszik,
mintha itt sem volna. Ezek a kölcsönhatások különösen
jól le vannak írva Gogolnál Az orrban vagy Dosztojevszkijnél
Ivan Karamazov és az ördög beszélgetésében.
Valaminek a rögzítése annak mindjárt materialitást
kölcsönöz - mégpedig egészen a legveszedelmesebb
határokig, egészen addig, hogy aztán egyszerűen
annak a vesztét okozza, aki rögzíti.
G/roys/: Úgy érted, hogy Oroszország egyszerűen
kísértet, amely valójában nem létezik?
Oroszország nem más, mint a félelem Oroszországtól?"
Boris Groys - még radikálisabban, mint az összes
többi moszkvai konceptualista a 70-es évektől kezdve
- itt a billenő-képlet mesterének bizonyul, amely
teljességgel az orosz eszme vakfoltjába lép, és
ezzel vonakodás nélkül abszolválja a Csaadajev-komplexust,
posztmodern módon azonban rögtön relativizálja
is. Az út tehát de Maistre Oroszország-projekciójától
vezetett a Csaadajevéhez, onnan de Custine-ig, de Custine-től
vissza a szlavofilekhez és zapadnyikokhoz /nyugatosokhoz/, onnan
megint Németországba, stb. Most maradjunk egy kicsit Groysnál:
"Oroszország egész története során egyértelműen
a Nyugathoz viszonyítva definiálja magát - az időnkénti
utalás a Keletre voltaképpen inkább a romantikus önstilizálást
szolgálja. (...) Oroszország folyton (...) a Nyugattal szembeállítva
fogja fel magát, miközben ehhez maga is a nyugati kultúra
bizonyos elemeit használja. Oroszországnak ugyanis nincs
olyan kulturális tradíciója, amely abban az értelemben
volna "más" - mint például a kínai kultúra.
Az orosz kultúra inkább mindig újra úgy találja
ki magát, mint a Nyugat "más"-át azzal, hogy magának
a nyugati kultúrának a saját vele szembenálló,
alternatív áramlatát (...) veszi át, sajátítja
el, alakítja át - és fordítja aztán
a Nyugat egésze ellen." Ennyiben tehát Oroszország
nem a Nyugat szubsztanciális "más"-a, hanem az "alternatívája",
amely "az univerzalitásra nagyobb mértékben tart igényt".
Oroszország egyetlen kvalitatív jegyének legfeljebb
csak az a már Dosztojevszkijtől megformált ősi
orosz késztetés számíthatna, hogy mindenben
"elmegy a végsőkig" - bizonyos mértékig egy
radikális engedmény saját magával kapcsolatban:
Oroszországban ugyan nincs semmi eredetien sajátos, de ebben
aztán annál extrémebb - Nagy Péter Európa-importjától,
Lenin Marxán keresztül Sztálin nemzeti szocializmusáig
stb.
"A oroszok a modern Európa pogányai, akik komolyan
veszik a maguk alternatív ideológiáit. (...) Az alternatív
nyugati irányzatok elsajátításának stratégiája,
hogy aztán radikalizálva szembeszegezzék a Nyugattal
mint egésszel, Oroszországnak nemcsak az állami és
politikai történetét jellemzi, hanem a tisztán
kulturális történetét is. (...) Az orosz szerzők
mindig a radikális önkritika elemeit keresték a nyugati
gondolkodásban
(...), hogy aztán ezt az önkritikát a Nyugat "orosz
kritikájává" alakítsák (...), és
az orosz kultúra egyre-másra úgy kínálta
magát, mint az ilyen nyugati álmok megvalósulását
(...). De az elragadtatásba a Nyugat részéről
mindig mély bizalmatlanság vegyült: Oroszország
a Nyugat számára elsősorban mindig fenyegetés
volt, és az is marad. (...) Oroszország átveszi azt,
ami nyugati, hogy aztán annál jobban harcolhasson ellene.
Ezáltal alakul ki ez a különös elidegenítő
hatás. (...) Közben az oroszok is régóta elég
jól tudják, milyen hatással van országuk a
Nyugatra - és teljesen tudatosan játszanak ezzel a hatással
(10 f).
A Semmi és az Üresség - mint egy lyuk a kozmoszban,
az anyagban - képzetét a konceptualizmus megfosztja szimbolikusságától
és démonizáltságától, és
átviszi a Kelet-Nyugat különbség konceptualizálásába,
amiből "Oroszország" él. Mindaz, amit ebben az értelemben
a Semmiről és az Ürességről mondanak,
érvényes Oroszországra: Nincs semmije, ami a sajátja
volna - saját semmisségén kívül, szívóhatást
gyakorol a pozitív (nyugati) létre, miközben ugyanakkor
parazita és szekunder módon szimulákrumként
látszatéletet él. Hiányzik a másikra
való vonatkozás, mivel ez nincs is - vagy mivel éppen
csak a "semmi" van, azaz annak konceptualizálása. "Odaát",
Nyugaton megvan ez a bizonyos valami, illetve valami bizonyosság
- itt Keleten nincs. Habár a speciális "Semmi" birodalma
nyilvánvalóan minden "tanítást" Nyugatról
vett át és taposott ki a saját végtelen "Ürességébe",
ez az Oroszország végső soron mégiscsak vitte
"valamire" (valamire, ami a sajátja): a vágy ideális
tárgyává lépett elő, és ezzel
megint csak maga mögött tudhatja a történelmét
- a miénket meg maga előtt.
Utóirat. Utóítélet
Nemrégiben egész véletlenül Slavoj ZŽizŽek
rejtélyes Hegel-könyvében, "A legfenségesebb
hisztérikus"-ban, amelynek már a címében is
sikerül az aktuális name dropping mindjárt két
terminusát elhelyezni, felfedeztem a könyv 1991/92-ben írott
előszavában egy frappáns argumentumot, amely a néhány
évvel később publikált "Kitalálni Oroszországot"
felől nagyon ismerős áthallásként cseng
ZŽizŽek itt a sértett nemzeti büszkeség egy megható
és egyáltalán nem posztmodern rohamában azt
írja, hogy Freud az ő szülőhazáját,
Szlovéniát egyetlen egyszer sem említette meg - nemhogy
megdicsérte volna. Egyedül egy szlovén páciens
fordul elő, akit a bécsi mester ráadásul analízisre
méltatlannak talált - ami a szerzőt szükségképpen
arra a sorszerű belátásra vezeti, hogy Jugoszlávia
"objektív, obszcén titkok helye, 'Európa tudattalanja'
(...); Európa tudattalanja Jugoszláviaként strukturálódik".
Először is (vagy ez már azután volt?)
- a jéghegy csúcsaként - Oroszországot retteghetjük
vagy ünnepelhetjük, ahogy éppen tetszik, mint saját
tudattalanunkat, aztán megint a Balkán az, vagy mondjuk mindjárt,
a világ többi része (the West and the Rest), amely mindenkit
tiszteltet, és talán keres egy újabb felettes ént
magának, amelyet nemcsak az elfojtás tart felszínen.
Bibliográfia
SPENGLER, Oswald
A Nyugat alkonya
Európa, 1995
ETKIND, Alekszandr
A lehetetlen Erósza
A pszichoanalízis története Oroszországban
Európa, 1999
GROYS, Boris
"Oroszország, a Nyugat tudatalattija"
Orpheusz, 1991. 4.
ZIZEK, Slavoj
"Ez van, ezt kell szeretni?"
Magyar Lettre Internationale,28.
GOLOSZOVKER
"Az elégetett kézirat"
Magyar Lettre Internationale,4. 5.
MIHALKOV, Nyikita
"Eurázsia vagyunk"
Magyar Lettre Internationale,9.
PAVLOVSZKIJ, Gleb
"Poszt-szovjet oroszok"
Magyar Lettre Internationale,18.
AVERINCEV, Szergej
"Szelíd és szigorú szentek"
Magyar Lettre Internationale,23.
JEROFEJEV, Viktor
"Az orosz irodalom filozófiája"
Magyar Lettre Internationale,26.
HOLMES, Stephen
"Orosz lecke"
Magyar Lettre Internationale,28.
MILOSZ, Czeslaw
"Szilliciania Nagyhercegség"
Magyar Lettre Internationale,31.
GRUDZINSKA-GROSS, Irena
"Oroszok és lengyelek"
Magyar Lettre Internationale,24.
KRASZTEV Péter
"A Balkán köldökén"
Magyar Lettre Internationale,16.
(Ivan Krasztevvel)
"Mindig a másik a Balkán"
Magyar Lettre Internationale,27.
RUPNIK, Jacques
"Európa és a Balkán"
Magyar Lettre Internationale,33.
A megváltó Oroszország
Szlavofil gondolkodók írásaiból
Századvég, 1992
Kell-e nekünk Közép-Európa?
Századvég- különszám, 1989
VAJDA Mihály
Orosz szocializmus Közép-Európában
Századvég, 1989
FISTEJN, Jefim
"Értelmiség és hatalom - au orosz változat"
Magyar Lettre Internationale,20.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu