Vladimir Nabokov
Végső evidencia
(átfogó kritika, amelyet a szerző maga írt eredetileg a fenti címen megjelent Szólj, emlékezet című memoárjairól 1950-ben, de soha nem publikált)
Két memoár van előttem, az egyik egy orosz származású
szerző műve, aki immár itteni állampolgár,
a másik egy nagy amerikai pedagógus unokájáé,
mindkettő rendkívül kidolgozott munka. Ritkaság,
hogy két ilyen komoly teljesítmény kerüljön
a recenzens asztalára gyakorlatilag egyazon napon.
Nabokov csodálóinak kis tábora nem alaptalanul
örül majd az új könyv megjelenésének.
Bár a 'memoár' alcímmel ellátni kézenfekvőnek
látszik, vannak olyan vonásai - nem feltétlenül
erényei - a Végső evidenciának, amelyek teljességgel
megkülönböztetik más önéletrajzoktól,
amelyek hol igazak, hol kevésbé igazak, vagy éppen
szándékosan regényesek. Bár nem olyan vonzóan
eredeti, mint a Barbara Brown Mikor az orgona virágzik című
könyvének minden lapjáról sugárzó
mély emberi melegség, mégis olyan sajátos élvezet
rejlik benne, amit az intelligens olvasónak kár volna elmulasztani.
Mint különleges csodabogarat az önéletrajzok
sorában Nabokov könyvét könnyebb azzal leírni,
hogy mi nem, mint azzal, hogy mi is volna valójában. Például
nem egy azok közül a terjengős, formátlan és
elkalandozó dolgok közül, amelyek erősen támaszkodnak
a naplóíró feljegyzéseire, melyeket más
művészetek szakértői vagy közéletünk
adminisztrálói hajlamosak gyártani ("Szerda este 11.40
körül Ez és Ez tábornok telefonált. Azt
mondtam neki...") És nem is a hivatásos író
konyhájából való, ahol fel nem használt
maradékdarabkák úszkálnak irodalmi és
személyes anyagok langyos főzetében. Határozottan
nem a visszaemlékezések népszerű, ügyes
változata, ahol a szerző felhangolja magát a közepes
regény magaslataira, és nyugodt arcátlansággal
ír le egyre több dialógust (Maw és a szomszéd,
Maw és a gyerekek, Bill és Paw, Bill és Picasso),
amit nincs emberi agy, amely képes lett volna megőrizni ehhez
fogható sajátos formában.
A recenzens úgy látja, hogy a Végső
evidencia maradandó jelentősége abban van, hogy egy
személytelen forma és egy nagyon személyes élettörténet
találkozási pontja. Nabokovnak az a módszere, hogy
felkutatja elmúlt életének legtávolabbi tényeit
olyasmi után, amit tematikus csapásoknak vagy irányoknak
lehetne nevezni. Ha egyszer ráakad, ezt vagy azt a témát
követi nyomon az évek során. Fejlődésvonalán
új életterületekre vezeti át a szerzőt.
A művészet gyémántváza és a kanyargós
emlékezet izomzata kapcsolódik össze egyetlen erős
és hajlékony mozdulatban, és teremt egy olyan stílust,
amely átsiklani látszik füvön és virágon
át a meleg sima kőig, amelyre majd gazdagon rátekeredhet.
Az olvasó majd bizonyára élvezettel találja
meg magának a könyvön végigfutó valamelyik
tematikus vonal tekervényeit, a támaszköveket, és
ezek különböző derűs álcázásait.
Van néhány fő vonal és számos alárendelt,
és valamennyi oly módon van összekombinálva,
ami sakkfeladványokra emlékeztet, különféle
rejtvényekre, de mind a sakk üdvözítő formája
felé tart, valójában ez a téma újra
előjön minden fejezetben: mozaikjáték; egy címer
kockás mezeje; bizonyos "ritmikus minták"; a sors ellenpontozó
természete; az élet "játékvonalainak keveréke";
egy sakkjátszma egy hajó fedélzetén, miközben
Oroszország távolodik; Szirin regényei; érdeklődése
a sakkproblémák iránt; az "emblémák"
egy törött cserép darabjain; a tematikus spirált
betetőző végső mozaikkép.
A legmegrendítőbb téma a könyvben talán
az emigráció vonala, amelyre még majd visszatérek.
Nabokov valami módon végigélte a nosztalgia minden
bánatát és örömét, jóval azelőtt,
hogy a forradalom lebontotta volna a színről ifjonti éveinek
díszletét. Megpróbálja megmutatni, hogy gyermekkorában
benne volt korlátozott mértékben alkotói érettségének
minden főbb komponense; ahogy egy érett báb vékony
burkán át látni lehet kicsiny szárnytokjaiban
a színek és minták kezdeteit, a pillangó miniatűr
megmutatkozását, amely rövidesen kiemelkedik, és
kiterjeszti rebbenő tarka szárnyait lárva méretének
sokszorosára.
Egy rejtvény megfejtése az emberi elme legtisztább,
legelemibb aktusa. Az említett tematikus vonalak fokozatosan összekerülnek,
látni, ahogy összefonódnak vagy egymás felé
közelednek az érintkezés kifinomult, de természetes
formájában, ami épp annyira funkciója a művészetnek,
amennyire feltárandó folyamat a személyes sors alakulásában.
Ily módon a könyv vége felé a mimikri témája,
a "rejtőző álcáé", amelyet Nabokov rovartani
kalandozásai során tanulmányozott, összetalálkozik
egy ponton a rejtvény témájával, a sakkfeladvány
rejtett megoldásával, egy ábra összeillesztésével
egy törött cserép darabjaiból, és egy mozaikképpel,
amelyen a szem veszi ki egy új ország körvonalait. A
konvergenciának ugyanerre a pontjára érkeznek sietve
más tematikus szálak, mintha tudatosan vágynának
a művészet és a sors kínálta üdvözítő
összenövésre. A rejtvénytéma megoldása
az emigráció témájának megoldása
is, a könyv egészét átjáró mély
veszteségé, ezek a szálak a maguk részéről
egybefonódnak a szivárványtémával (az
élet spirálja egy agát kőben), és találkoznak
az olvasót a legnagyobb elégedettséggel eltöltő
módon egy ponton a könyvben kanyargó számtalan
kerti úttal, parksétánnyal és erdei ösvénnyel.
Csak elismerés illeti azt a hatalmas retrospektív rációt
és kreatív koncentráltságot, amire a szerzőnek
szüksége volt, hogy eltervezze a könyvét ahhoz
hasonlóan, ahogy ismeretlen játékosok az életét
megtervezték, és soha ne térjen el ettől a
tervtől.
***
Vladimir Nabokov 1899-ben született Szentpétervárott.
Édesapja, szintén Vladimir, rendkívül művelt
européer volt, tudós államférfi, robosztus
és jókedvű lázadó, akinek fivérei
és sógorai legjobb esetben könnyelmű konzervatívok,
a legrosszabb esetben sötét reakciósok voltak, de aki
a maga részéről a liberális csoporthoz tartozott,
amely az országgyűlésben és széles körben
olvasott folyóiratokban ellenállt a cári rendszer
autokratikus hajlamának és aljasságainak. A mai amerikai
olvasók, akiknek a cári Oroszországra vonatkozó
ismereteit teljesen átitatta a kommunista propaganda és a
20-as években elterjedt pro-szovjet beszámolók, csodálkozva
fogják megtudni a Végső evidencia különböző
passzusaiból, milyen szabadon lehetett véleményt nyilvánítani,
és mennyi mindent lehetett csinálni a civilizált embereknek
a forradalom előtti Oroszországban.
Az élet a gazdag földbirtokos felső rétegben,
amelyhez a Nabokovok is tartoztak, mutat némi hasonlóságot
a délies bőséghez ebben az országban, és
nagyon hasonlított ahhoz, ahogy a földbirtokosok Angliában
és Franciaországban éltek. A nyarak, amelyeket a szerző
kisfiúként vidéken töltött, láthatólag
különösen nagy szerepet játszottak a formálásában.
A környék hatalmas erdők és mocsarak körül
elszórt falvaival kevéssé volt népes, de a
sok régi ösvény (a titokzatos utak, amelyek örök
idők óta behálózták az egész
birodalmat), megóvta az erdei bogyószedőt, a csavargót,
a földesúr csinos gyermekeit, hogy elvesszenek az erdőben.
És mivel a legtöbb ilyen útnak és a mezőnek,
amely mentén elhaladtak, vagy amelyekhez vezettek, nem volt neve,
a földbirtokos családok nemzedékről nemzedékre
olyan neveket adtak nekik, amelyek a francia nevelőnők és
házitanítók hatása alatt természetesen
adódtak a gyermekek napi sétái és gyakori piknikjei
során - Chemin du Pendu, Pont de Vaches, Amerique és így
tovább.
***
A Végső evidencia szerzője - és micsoda
kellemes egybeesés, az Amikor az orgona virágzik szerzője
is - a legidősebb volt öt gyerek közül. De Barbara
Browntól eltérően Nabokovnak nincs sok mondanivalója
a testvéreiről - két öccséről és
két húgáról, akik 1900-ban, 1911-ben, 1903-ban
és 1906-ban születtek. A saját személyiség
erőteljes koncentrációjának, a művész
fáradhatatlan és leküzdhetetlen akaratának vannak
bizonyos következményei, és a fent említett jelenség
kétségtelenül egyike ezeknek.
A szerző engedelmével megemlíteném
néhány véletlen találkozásomat a családjával.
Egyik unokatestvére, szintén itteni állampolgár,
azt meséli, hogy fiatal korában Nabokov húgai és
öccsei verseket írtak azzal a rejtélyes képességgel,
amellyel sok ifjú orosz rendelkezett abban a nemzedékben.
Egy irodalmi esten Prágában, valamikor a húszas évek
elején (talán 1923-ban) emlékszem, hogy Franz Kafka
barátja, ---, Dosztojevszkij és Rozanov tehetséges
cseh fordítója mutatta nekem Nabokov édesanyját,
egy fekete ruhás, kicsi ősz hajú hölgyet egy
tiszta tekintetű, sugárzó arcú fiatal lány
kíséretében, ő volt Nabokov húga, Jelena.
A harmincas években, amikor Párizsban éltem, találkoztam
Nabokov Szergej öccsével; az alig egy évnyi korkülönbség
ellenére úgy látszott, hogy tökéletesen
eltérő életet élnek kora kamaszkoruktól
fogva, különböző iskolákba jártak,
különböző fajta baráti körük volt.
Amikor Szergejt ismertem ,épp hedonista káoszba merült
el, abba a kozmopolita sokaságba a Montparnasse-on, amelyet
oly gyakran írtak le bizonyos fajta amerikai írók.
Nyelvi és zenei tehetsége elenyészett természetes
lustaságában. Jó okom van azt gondolni, hogy az ő
gyermekkora sosem volt olyan boldog, mint a szülők kedvencéé.
Állítólagos angolszász szimpátiái
miatt ezt az elpuhult külseje ellenére szókimondó,
bátor férfit letartóztatták a németek,
és egy koncentrációs táborban halt meg 1944-ben.
Az Amikor az orgona virágzik gyönyörű
lapjain, amelyek Barbara Brown legkorábbi emlékeiről
számolnak be, utal a biztonság érzésére
abban a világban, ahol az édes juhar vagy a mama sütötte
születésnapi torta érintése természetes
és állandó, olyan ismerős és meghitt
tartozéka a mai New England-i patríciusnak vagy a philadelphiai
hercegecskének, amilyen az ő egyszerű, keményen
dolgozó elődeinek volt két vagy három generációval
azelőtt. Nabokov múltjának világában
ezzel szemben megvan a világos törékenységnek
az az egyedülálló levegője, ami a könyv
egyik fő témája. Nabokov éleslátással
emeli ki a későbbi veszteségek különös
előrelátását, amelyek talán még
fokozva is az örömeit, kísértették gyermekkorát.
Szentpétervári kisdedóvójának egy feltűnő
pontján volt egy kicsi színes kép, vadászjelenetekhez
és hasonlókhoz használt fényes, sportos angol
stílusban, amely annyira kínálkozik mozaikképnek...
megfelelő humorral egy francia nemesember családját
ábrázolta a száműzetésben: százszorszépek
tarkállottak a mezőn, volt egy tehén is valahol, és
a kék ég, és az idősödő kövér
nemesember fényes mintás mellényben és barna
bricseszben ült kedvetlenül egy fenyőszéken, míg
a felesége és a lányai valami kényes színű
mosott ruhával foglalatoskodtak egy szárítókötélnél.
Időnként a vidéki Nabokov-birtokon a szerző
szülei mintha többéves utazásról tértek
volna haza, rámutattak olyan események meghitt jeleire, amelyek
egy megfoghatatlan, valamiképpen mégis mindig jelenvaló
múltban játszódtak le. A krími kertek ciprusfasorában
(ahol Puskin sétált száz évvel azelőtt)
egy lányismerősét, akinek volt érzéke
a romantikus irodalomhoz, azzal szórakoztatta és bosszantotta
az ifjú Nabokov, hogy saját mozdulatait és szavait
abban az emlékező, enyhén finomkodó stílusban
kommentálta, amelyet társnője használhat majd
évek múltán az emlékiratait írva (a
Puskinhoz kapcsolódó emlékezések stílusában):
"Nabokov szerette a cseresznyét, különösen ha jó
érett volt", vagy "Különös módon összehúzta
a szemét, amikor a lemenő napba nézett", vagy "Emlékszem,
egy este, amikor egy füves dombon hevertünk..." és így
tovább - buta játék volt ez nyilván, de ma
már kevésbé tűnik butának, amikor az
előre látott veszteség sémájába
látszik kerülni, egy élet pusztulásra ítélt,
távozó, kedves elmúló dolgainak megőrzésére
irányuló patetikus kísérletek körébe,
egy olyan élet kapcsán, amely inkább kétségbeesetten,
a jövendő visszatekintés jegyében próbált
gondolni magára.
Amikor a forradalom kitört, 1917 tavaszán, az idősebb
Nabokov részt vett az Ideiglenes Kormányban, és később,
amikor a bolsevik diktatúra került hatalomra, egy másik
rövidéletű ideiglenes kormány tagja volt a törékeny,
még szabad Délen. Az a csoport, amelyhez ezek az orosz intellektuelek
tartoztak, liberálisok és nem-kommunista szocialisták
egyaránt, a nyugati demokraták alapelveit osztották.
A mai amerikai intellektuelek azonban, akik kommunista vagy kommunistabarát
forrásból merítik ismereteiket az orosz történelemről,
egyszerűen semmit nem tudnak erről a korszakról. A
bolsevik történetírás természetesen háttérbe
szorította a forradalom előtti demokratikus küzdelmet,
minimalizálta és erőszakosan eltorzította -
és durva propaganda sértésekkel illette ("reakciósok",
"lakájok", "csúszómászók", stb.) Ugyanúgy,
ahogy később szovjet újságírók
lefasisztázták a meglepett amerikai köztisztviselőket.
Ez a csodálkozás elkésett harminc évet.
Nabokov könyvének olvasói észre fogják
venni a rendkívüli hasonlóságot az itteni volt
leninistáknak és morgolódó sztálinistáknak
Szovjet-Oroszországhoz való viszonya és azon népszerűtlen
vélemények között, amelyeket orosz intellektuelek
képviseltek emigráns folyóiratokban folyamatosan három
évtizeden át a bolsevik forradalmat követően,
míg a mi lelkes radikálisaink leborultak a Szovjet-Oroszország
iránti csodálatukban. Azt kell feltételeznünk,
hogy az emigráns politikai írók vagy évekkel
megelőzték a korukat a szovjet rezsim és szelleme
valamint kikerülhetetlen fejlődésiránya átlátásában,
vagy csodával határos intuícióval és
előrelátással bírtak.
***
Élénken láthatjuk magunk előtt Barbara
Brown egyetemi éveit. Nem így a Végső evidencia
szerzőjének esetében, akinek nincs különösebb
mondandója a kurzusokról, amelyeket nyilvánvalóan
látogatnia kellett. Amint elhagyta Oroszországot a szovjet
éra kezdetén, Nabokov a Cambridge egyetemen fejezte be tanulmányait.
1922 és 1940 között Európa különböző
részein lakott, főként Berlinben és Párizsban.
Egyébként érdemes összevetni Nabokov inkább
rémisztő benyomásait a két háború
közti Berlinről Spender egyidejű, de sokkal líraibb
(a Partisanban néhány éve megjelent)visszaemlékezéseivel,
különösen az "ellenállhatatlanul jóvágású
német ifjakról" szóló résszel.
Az önkéntes száműzetés éveiben
Európában kifejtett irodalmi tevékenységéről
írva Nabokov azt a kissé idegesítő módszert
választja, hogy harmadik személyben, Szirinként utal
magára - azon az irodalmi álnéven, amelyen a
volt orosz honfitársak korlátozott, de rendkívül
művelt és disztingvált világában ismerték,
és ismerik még mindig. Igaz, hogy mivel gyakorlatilag megszűnt
orosz író lenni, jogában áll Szirin művét
a magáétól különválasztva tárgyalni.
De az ember hajlamos azt gondolni, hogy igazi szándéka, hogy
kivetítse önmagát, vagy legalábbis a legtöbbre
becsült énjét - a maga festette képbe. Ez az
"objektivitás" problémáit érinti, amivel a
tudományfilozófia foglalkozik. Egy megfigyelő szemléletes
képet alkot az egész univerzumról, és amikor
befejezi, észreveszi, hogy valami még mindig hiányzik,
a saját énje. Így hát önmagát is
belehelyezi. De egy "én" megint csak kívül marad, és
így tovább, a kivetítések végtelen sorában,
mint azokon a hirdetéseken, ahol egy lány tart egy képet
saját magáról, amint tart egy képet saját
magáról, amint tart egy képet, és csak a nyomtatás
durvasága miatt nem tudjuk a szemünkkel tovább
kivenni a végtelenségig. Valójában Nabokov
egy lépéssel tovább ment, és Szirin maszkja
alá kivetített egy Vaszilij Zsizskov nevű harmadik
személyt. Ez a húzás egy tíz évig tartó
küzdelem eredménye, amelyet Nabokov folytatott a legtehetségesebb
emigráns kritikussal, Georgij Adamoviccsal, aki először
elutasította, aztán vonakodva elfogadta, végül
számos lelkes szóvirággal, csodálattal adózott
Szirin prózájának, de továbbra is semmibe vette
a verseit. Egy folyóiratszerkesztő tisztes közreműködésével
Nabokov-Szirin fölvette a Zsizskov nevet.
1929-ben, egy augusztusi napon, Adamovics a Párizsban megjelenő
Poszlednyije Novosztyi orosz nyelvű újságban ismertette
a (szintén Párizsban megjelenő) Szovremennije Zapiszki
negyedéves folyóiratot, rendkívüli dicséretekkel
halmozta el Zsizskovnak "A költők" című költeményét,
és azt hangoztatta, hogy eme kései pillanatban az orosz emigráció
végre kirukkolt egy nagy költővel. Ugyanennek az évnek
az őszén, ugyanabban az újságban Szirin részletesen
leírt egy képzelt interjút, amelyet úgymond
"Vaszilij Zsizskovval" folytatott. Egy bizonytalan, mégis merész
válaszban Adamovics azt írta, attól tart, hogy ez
csak tréfa, de hozzátette, Szirin elég találékony
ahhoz, hogy imitáljon egy a saját képességeit
jóval felülmúló ihletettséget és
zsenialitást.
Röviddel ezután a második világháború
véget vetett a párizsi orosz irodalomnak. Attól tartok,
nem tudom elhinni a Végső evidencia szerzőjének,
amikor az irodalmi életre való visszaemlékezésében
azt hangsúlyozza, hogy milyen tökéletes közömbösséggel
viseltetett mindig a kritikák iránt, lettek légyen
azok akár ellenségesek, akár kedvezők. Mindenesetre
valami kísérteties, védekező és időnként
inkább őrült vonás mutatkozott meg a saját
kritikai írásaiban.
***
Hogyan jövünk rá a szavakba rejtett nagy titokra?
Látjuk, hogy egy idegennek többnyire nem sikerül megragadni
fontosságát, tökéletes eredeti értelmét.
Nem élt gyermekkorától kezdve ezek nyugodt befogadása
és öntudatlan tanulása közepette, és nem
érezte, hogyan kapcsolódik egyik szó a másikhoz,
hogyan áramlik át - írásaival, íratlan
hagyományaival, a társalgás közös stílusával
- egyik kor a másikba. Gyönyörű, együtt érző,
a múlt birodalmában való intenzíven nőies
kutatásával Barbara Brownnak egy nehézséggel
kevesebbet kell leküzdenie, mint Nabokovnak.
Igaz, hogy az orosz szerzőnek voltak angol nevelőnői
gyermekkorában, és három egyetemi évet töltött
Angliában. Conrad esetére hivatkozni Nabokov angolul írott
regényei kapcsán ( The Real Life of Sebastian Knight és
a Bend Sinister) teljesítményének félreismerése
volna. Conradnak - akinek angol stílusa különben is felmagasztalt
klisék gyűjteménye - nem volt húsz éves
intenzív részvétel a lengyel irodalomban a háta
mögött, amikor elkezdte brit karrierjét. Nabokov azonban,
amikor átállt az angolra, több regény és
számos elbeszélés szerzője volt orosz nyelven,
és valóban maradandó helyet szerzett magának
az orosz irodalomban, annak ellenére, hogy művei be voltak
tiltva a szülőhazájában. Az egyetlen analógia
kettejük között ebben a tekintetben, hogy mindketten választhatták
volna a francia nyelvet is, azzal az erővel, ahogy az angolt választották.
Ami azt illeti, Nabokov első kísérlete a 30-as évek
közepén, hogy eredeti prózát írjon egy
olyan nyelven, amely nem a sajátja, egy elbeszélés
volt, amelyet franciául írt ("Mademoiselle O"), amelyet Paulhan
hozott le a Mesures-ben.
*** (A halászó macska utcája)
A recenzensnek van egy furcsa emléke arról, ahogy hallotta
Nabokovot briliáns franciasággal előadni egy bizonyos
irodalmi esten - 1937-ben, azt hiszem - egy párizsi hangversenyteremben.
Egy magyar nőíró (mára elfeledett, de akkoriban
nagyon divatos valami halászó macskával kapcsolatos
francia bestseller szerzőjeként), akinek aznap este kellett
volna fellépnie, néhány órával az előadás
előtt táviratozott, hogy nem tud jönni, és Gabriel
Marcel, az előadássorozat egyik szervezője rávette
Nabokovot, hogy ugorjon be helyette az utolsó percben egy
francia előadással Puskinról. (Ez később
meg is jelent a Nouvelle Revue FranÇaise-ben.) Az előadó
acte gratuite-jét (ahogy Auden bájosan nevezi), furcsa morgás
előzte meg, egyfajta örvénylés a hallgatóság
körében. Az egész magyar kolónia vett jegyet;
néhányan elmentek, amikor értesültek a programváltozásról.
Más magyarok maradtak, áldott tudatlanságban. A francia
kontingens jó része szintén elszivárgott. A
kulisszák mögött a magyar nagykövet erősen
szorongatta a hölgy férjének vélt Nabokov kezét.
Riasztott orosz ex-honfitársak lojálisan felsorakoztak, és
mindent elkövettek, hogy betöltsék a nézőtéren
egyre növekvő űrt. Paul és Lucie Léon,
Nabokov hűséges barátai, elhozták James Joyce-t
különleges meglepetésül. Egy magyar futballcsapat
foglalta el az első sort.
*** (A lepkegyűjtő professzor)
Nabokov számára ma már furcsa lehet ifjonti éveinek
irodalmi hóbortjaira visszagondolni. Feleségével és
fiával ma itt él ebben az országban, amelynek állampolgára,
boldogan él, úgy látom, egy obskúrus egyetemi
professzor álarcában - terjedelmes vakációkkal,
amelyeket lepkevadászatnak szentelhet a vadnyugaton. Lepketudós
(lepidopterológus) körökben úgy ismerik, mint kissé
különc taxonómust inkább analitikus semmint szintetizáló
hajlamokkal. Amerikai tudományos folyóiratokban számos
felfedezését tette közzé új lepkefajtákkal
vagy alakzatokkal kapcsolatban, és - a laikus riportereket láthatólag
olyannyira lenyűgöző tudományos tradíció
szellemében - más entomológusok lepkéket és
éjjeli pilléket neveztek el róla. Az amerikai természettörténeti
múzeum New Yorkban és a harvardi összehasonlító
zoológiai múzeum őriz Nabokov-típusú
fajtákat. Az utóbbi intézetbe tett látogatásaim
során mutattak nekem több kis éjjeli pillét -
egy csodálatosan sokalakú fajtához tartozót
- amelyet Nabokov fedezett fel a utahi Wasatch hegységben 1943-ban.
Ezen McDunnogh-ok egyikét úgy hívják eupithecia
nabokovi. Ez egy örömtelien megnyugtató megoldása
a Végső evidencia egyik tematikus szálának,
amelyben Nabokov elmondja, milyen szenvedélyesen álmodozott
arról kisfiú korában, hogy egyszer felfedezi ennek
a különleges csoportnak egy új tagját.
***(Nabokov és a New Yorker)
A Végső evidencia 12 fejezete jelent meg a New
Yorkerben - és a recenzens, aki történetesen tud egyet
s mást, szeretne itt megmagyarázni pár dolgot. Először
is összevetve a most megjelent szöveget a New Yorkerbelivel,
észrevehető, hogy sok esetben (a 3., 6., 10. és 12.
fejezet különösen szembeszökő példákkal
szolgál) egy csomó új anyagot adott hozzá Nabokov
a könyvén dolgozva (miután a szóban forgó
fejezetek már megjelentek a New Yorkerbeli formában), olyanokat,
mint a kitérés Nabokov őseire, megpróbáltatásai
lepkegyűjtései során Európában, egy közbeszúrás
Polenkával kapcsolatban, és sok új részlet
szentpétervári életéről és a
krími tengerpartról.
A következő helyen állnak azok a sokkal kevésbé
fontos eltérések az új szöveg és a New
Yorkerbeli között, amelyeket az magyaráz, hogy a szerző
visszatett néhány elszórt kifejezést vagy szócsoportot,
amelyeket - a szerző vonakodó beleegyezésével
- kihagyott a New Yorker, vagy "családi magazin"-voltára
hivatkozva, vagy azért, mert pesszimistán úgy gondolta,
hogy egy szokatlan kifejezés megzavarná néhány
kevésbé eszes olvasóját. Az utóbbi esetben
Nabokov nem mindig engedett, és ez élénk küzdelemhez
vezetett. Néhányat, mint a "tapintható éjszaka"
csatája, elvesztett. Másokat megnyert.
Végül ott volt a kijavított grammatika problémája.
Az ilyen fajta, vagy inkább bármifajta szerkesztői
beavatkozás rettenetes sértésnek tűnt volna
Nabokov számára, ha a Szovremennije Zapiszki kérte
volna annak idején Szirin engedélyét, hogy változtassanak
valamin orosz prózájában. De angolul író
szerzőként Nabokov mindig bizonytalanul érezte magát.
Angolságának minden merészsége és zamata
ellenére valahogy mégis hibákba botlik, melyek némelyike
meglepő - általában vett kifinomultsága mellett.
Ezért a kisebb javítások, amelyeket a New Yorker szerkesztői
javasoltak - szórendi igazítás, néhány
kínosan hervatag kifejezés megerősítése,
egy hosszú mondat ketté bontása, a which-nek that-té
való rituális átalakítása - olyan változtatások
voltak, amelyeket Nabokov készségesen és hálásan
elfogadott. Ami csetepatéhoz vezetett, az akörül robbant
ki, hogy a szerkesztők véletlenül elrontották
a féltve őrzött ritmust, vagy rosszul értelmeztek
egy allúziót, vagy megpróbáltak névszóval
helyettesíteni minden harmadik vagy többes szám első
személyű névmást, amely a következő
bekezdésbe tévedt, fejtörést okozva a szegény
olvasónak. És még konkrétabban - ott volt a
hiányzó előzmény esete, amely újra meg
újra felbukkant, ami számos tusakodáshoz vezetett,
melyek során Nabokov mint az előzményellenesség
régi harcosa sokszor húzta a rövidebbet, de aratott
néhány egyedülálló győzelmet is.
Úgy tűnhet, hogy Nabokov ellenállása
a New Yorker arra irányuló szerkesztői kísérleteinek,
hogy tisztázzanak látszólagos kétértelműségeket,
és kiigazítsák a prózáját, eleinte
sokkal elfogulatlanabb és gyakoribb volt, mint egy későbbi
szakaszban. Panaszos üvöltözés és morgás
a szerző részéről egy magazin ízlésének
való engedés méltánytalanságáról.
Fokozatosan azonban a szerkesztői részleg rájött,
hogy a munka, amelyet egy szolid híd építésébe
fektetett, hogy hozzákapcsolja minden második gondolathoz,
amely túllépni látszott egy bejáró szellemi
kapacitását, inkább felesleges, bár jó
szándékú procedúrának bizonyult, mivel
a szerző még több erőfeszítést
tett, hogy elszállítsa vagy álcázza a hidat,
amely elcsúfította a táj képét.
Az olvasónak azonban most látnia kell a dolog másik
oldalát. Nagy rokonszenv, tapintatos és szerető gondoskodás
vezetett minden szerkesztői kifogást. A magyarázatokat
vagy kiegészítéseket, amelyeket Mr. Ross kért
akkor vagy azóta (Hány fürdőszobája volt
a háznak?), Nabokov megadta, és ez néhány újabb
erős bekezdéshez vezetett. Katharine White, aki a szerzővel
levelezett mindezekben az ügyekben, végtelen gondossággal
ellenőrzött minden kötőjelet és vesszőt,
és csitította a szerző felbolydult kedélyének
viharait, mindent megtett, hogy Nabokov prózája érintetlen
maradjon. A szerző és szerkesztő közti harmonikus
viszonyt kiválóan példázza az a tény,
hogy Nabokov mohón kapott a javítások többségén,
megőrizte őket könnyen félrelépő
szintaxisa tekintetében, akárcsak a New Yorkerbeli interpunkciók
egész szépséges "zárt" rendszerét.
Végül, de nem utolsó sorban, a New Yorker
nagyszerű kutatócsoportja számtalanszor megóvta
Nabokovot - aki láthatólag jól egyesít a pedantériájával
egy jókora feledékenységet - különféle
baklövésektől nevek, számok, könyvcímek
és hasonlók terén. Időnként nem értett
egyet a csoport megoldásaival, ilyenkor mulatságos felcserélések
adódtak. Az egyik a Champlain nevű atlanti óceánjáró
kéményével volt kapcsolatos. Nabokov határozottan
úgy emlékezett, hogy fehér volt. A New Yorker korrektora
beszélt a Francia Óceánjáró Társasággal,
ők azt állították, hogy a Champlaint nem álcázták
1940-ben, és a francia óceánjáróknál
szokásos piros és fekete kéménye volt. Nabokov
erre azt mondta, hogy egészen elhagyhatja a jelzőt, de arra
nem kényszerítheti senki, hogy megváltoztasson egy
színt, amelyre ilyen világosan emlékszik. Arra gondolt,
hogy talán a Saint Nazaire katonai vezetői átfestették
azt az izét anélkül, hogy erről a Francia Óceánjáró
Irodát értesítették volna.
Elég hosszasan tárgyaltam Nabokov és a New Yorker
kapcsolatát, mert úgy gondolom, hogy az olvasóknak
tudniuk kell, mi a helyzet, hogy levonják saját következtetésüket.
Az írói integritás alapvető kérdése
nemigen vethető fel, ha egy szerkesztő rábizonyíthatja
egy szerzőre, hogy egyik kedvenc mondata hemzseg a nyelvtani hibáktól,
és ki kell javítani, ha azt akarja, hogy megvegyék
a sztorit. Egy magazin másfelől alábecsülheti
átlag olvasójának az irányú képességeit,
hogy felfogja azt, ami alluzív, indirekt, leplezett - nem hiszem,
hogy ilyen esetekben a szerzőnek kellene engednie, tekintet nélkül
az esetleges anyagi veszteségre.
***
Barbara Brown kiegyensúlyozottsága és ízlése,
stílusának tisztasága és egyszerűsége,
amely olyan csillogó, mint egy New England-i patak, olyan erények,
amelyekben nem osztozik a Végső evidencia szerzője.
Nem lehet nem bosszankodni Nabokov modorának néhány
sajátosságán; olyan kifejezések időnkénti
használatán, amelyeket kevéssé ismert tudósok
találtak ki kevéssé ismert betegségekre; azon
az általános tendenciáján, hogy tapicskoljon
az ezoterikus érzékletekben; az átírásra
használt módszerén (egy szisztémát használ
- a helyeset - az orosz beszédből vett példák
esetében, és egy másikat, tele kompromisszumokkal,
a nevek átírására); vagy az olyan hóbortjain,
hogy hirtelen bedob egy sakkfeladványt (anélkül, hogy
megadná a kulcslépést, ami futó....)
Egy másik dolog, ami nem lehet, hogy ne sértse
az olvasók egy típusát (a felső középosztálybelit
a kulturális értelemben) - ez Nabokov viszonyulása
olyan szerzőkhöz, mint Freud, Mann és Eliot, akiket
a hagyomány és a jómodor tisztelni tanít Leninnel
és Henry James-szel együtt. A pszichoanalízis monomániájával
és mitogén voltával Nabokov csak durva tréfát
űzött a 20-as évektől fogva. Thomas Mannt a Jules
Romain Rolland Galsworthy alcsaládban helyezi el, valahol Upton
és Lewis között, ahogy ezt tiszteletlenül mondogatja
(Romain matematikailag egybevág Sinclairrel). Hajlamos gúnyos
nevetőgörcsöt kapni, ha felső középosztálybeli
kritikusok Mann és Eliot gipszszobrát Proust és Joyce
márványszobra mellé helyezik. Kevesen fogják
osztani azt az állítását, hogy Eliot költészete
lényegében lapos. Azt hiszem, Nabokov csupán megpróbál
gúnyolódni, amikor azt jegyzi meg, hogy Eliot legújabb
darabjának népszerűsége, sikere ugyanabba az
osztályba tartozik, mint " a zootizmus, az egzisztencializmus
és Tito", és bizonyára mindazok, akiknek a múzsája,
született Eliotovics, olyan rekedten visszhangzik a kis magazinokban,
hevesen egyet fognak érteni abban, hogy T. S. E-t "az amerikai irodalom
Wally Simpsonjának" nevezni igazán nagyon rossz ízlésre
valló ötlet. Aztán ott van a Dosztojevszkij iránti
utálata, ami az oroszokat borzolja föl, és legnagyobb
egyetemeink akadémikus köreinek rosszallását
váltja ki. Nabokov immunitása az amerikai kritikusok által
a 20-as, 30-as évek óta ápolt szentimentális
kultuszok iránt, annak tulajdonítható, hogy ő
azokban az években egy korszellemtelen fázison ment át
az orosz aszketikus emigráció világában - távol
a jazz-korszaktól és a válság előtti
divatoktól.
De mindezekkel a fogyatékosságokkal együtt
a Végső evidencia mégis jelentős teljesítmény.
Végső evidencia számos dologgal kapcsolatban, melyek
közül az a legnyilvánvalóbb, hogy ez a világ
nem olyan rossz, mint amilyennek látszik. Gratulálni kell
Nabokovnak, amiért ilyen szakszerű és hasznos munkát
végzett. Memoárjai biztos helyre lelnek majd a könyvkedvelők
polcain Lev Tolsztoj Gyermekkorom, T. S. Elmann Amen Corner és Barbara
Brown Amikor az orgona virágzik című könyvei mellett.
Kiemelés
irodalmi tevékenységéről írva Nabokov
azt a kissé idegesítő módszert választja,
hogy harmadik személyben utal magára
Bibliográfia
NABOKOV, Vladimir
Lolita
Európa, 1987
Végzetes végjáték
Európa, 1990
Meghívás kivégzésre
Európa, 1991
Baljós kanyar
Nagyvilág könyvek, 1997
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu