Leslie Bodinak
1. Kezdetben volt a Nagypapa, Hajósnak hívták.
Ez biztos. Magyar volt. Ez is biztos. Mozdonyvezetőként utazta
be a Budapest-Zágráb útvonalat. Ez már nem
egészen biztos. Zágráb mellett, Zomborban telepedett
le, kovácsműhelyt nyitott, elhorvátosodott, és
ettől kezdve HajoŠnak írta a nevét. Ez biztos. Kilenc
gyerek apja volt. Ez majdnem biztos. A második legfiatalabb volt
az én mamám. 1911-ben született. Ez teljesen biztos.
Mivel Horvátország a magyar korona alá tartozott,
anyám magyarul tanult az iskolában még az új
jugoszláv államban is. Az apja még azt a nyelvet beszélte
a gyerekeivel, anyám később már alig használta.
Úgyhogy hozzám már nem jutott el. A Nagypapa szép
privát mítosz. Még dolgozni kell rajta. Egy távoli
rokon állítólag Erzsébet királyné
felolvasónője volt. Ez annyira bizonytalan, hogy mindeddig
nem jártam utána. Szerintem jobb megőrizni az illúziókat.
2. Anyám és apám horvátul és németül
beszélt egymással. Anyám korán meghalt, így
a horvát nyelv is eltűnt a családból, én
egyetlen nyelvben nőttem fel. Gyerekként ostobán büszke
voltam a német nyelvre, ez ma már bosszant: Mert a családnak
ez a nyelvi története hanyatlástörténet.
Szimptomatikus Ausztria közép-európai kisállami
nyomorúságára.
3. Bécs, 1956 novembere: Emberek hosszú sora áll
az iskolánkkal szembeni Zedlitzgasse-i rendőrkapitányság
előtt.
Menekült magyarok, mi gimnazisták odaadjuk nekik az uzsonnánkat.
Öt magyar alszik néhány napig a nappali szobánkban.
A fiatalemberek bemennek egy Tarzan-filmre, amelyet egy hiányos
öltözetű leányt liánok alatt ábrázoló
plakát hirdet. A kamaszkor utolsó fázisában
járván sejtem, hogy ez valami érdekes műalkotás
lehet, de nem nézhetem meg. Magyarországon ez a film nyilvánvalóan
nem volt engedélyezve. Néhány héttel később
jött még egy magyar nő hozzánk lakni; a férjénél
valamivel előbb sikerült kijutnia. Ibolyának hívták
állítólag. Ez németül Veilchen. Csodálkozom,
hogy valakit Ibolyának hívhatnak, irigylem Magyarországot,
ahol ilyen keresztnevet megengednek. Elhatározom, hogy írok
egy hősi drámát, amelynek tárgya az 1956-os
magyar felkelés lesz, a hősét Egmontnak (!) hívják
majd,
és a Margitszigeten ér véget. A vállalkozás
megfeneklett a terepismeret hiányosságain.
4. 1973 ősze: Első ízben kelünk át a
magyar határon kocsival, a feleségem meg én. Három
órát kell várnunk; állami ünnep van. Arra
használom az időt, hogy elsajátítsam a magyar
nyelv alapjait egy tankönyvből. (VEB Verlag EnzyklopÄdie,
Leipzig). A következő párbeszéd maradt meg bennem:
"Müller: A budapestiek rendes, szimpatikus emberek.
Szabó: Általában igen. De ti is rendesek és
szimpatikusak vagytok".
És akinek van érzéke a hangköltészethez,
el lehet ragadtatva a magyar bevezetőmondatoktól:
"Ki van itt? Ottó van itt. Ki van ott? Klára van ott.
Mi van itt? Kávé van itt. Mi van ott? Budapest van ott."
5. De Budapest még nem volt ott rögtön. Mire végre
odaértünk - hogy is ne? - rendkívül tetszett nekünk,
hála nem utolsósorban a megbízható és
szívélyes fogadtatásnak, amelyben feleségem
barátnője, egy művészettörténésznő
részesített minket. Emlékszem a szüleinél
tett látogatásra; az apja a pécsi múzeum igazgatója
volt, az anyja gimnáziumi matematikatanár. Mindketten jobb
napokat láttak, és ebből megmaradt mintegy enklávéban
a polgári kulissza és a disztingválni tudás,
valami nagyon is megőrzésre érdemes, amit Ausztriában
elmosott a jóléti állam felsőbbségtudata.
Egy nosztalgiacella, amely konzerválódott, és szigorúan
kivált abból környezetből, amelyet a lepusztulás
és egy nem dogmatikusan gyakorolt marxizmus meghatározhatatlan
elegye alkotott. Felejthetetlen az Akadémián és a
Nemzeti Galériában tett látogatás is, a felismeréssel,
hogy Magyarországon néhány dolog hamarabb megvolt,
mint nálunk; a 19. századi magyar festészethez alig
van, ami fogható, és Corvin Mátyás Magyarországán
talált a humanizmus először utat magának Közép-Európában.
A latinsággal való mély összeforrottság
érződik abban a mondásban is, hogy "Extra Hungariam
non est vita, et si est vita, non est ita."
6. A kapcsolatok az irodalomtudomány területén csak
vonakodva indultak be. Ott volt ugyan az érdemdús Lenau-Társaság,
de a 19. század nem az én munkaterületem. Az első
találkozásokra magyarországi kollégákkal
és kolléganőkkel először nem is akadémikus
mederben került sor - az ösztönzések ehhez a Külügyminisztériumból
jöttek, ahol Wolfgang Kraus, a "Kontaktstelle" vezetője lehetőséget
teremtett germanistáknak arra, hogy külföldön beszélhessenek
az osztrák irodalomról. A hetvenes években végre
az adminisztrációban is érvényre jutott a felismerés,
hogy van felmutatásra érdemes osztrák irodalom.
És ebből a belátásból nálam
jobban senki nem profitált.
1978 áprilisában meghívtak, hogy tartsak egy előadást
Dodererről. Egy kicsit kényes volt a dolog, mivel akkoriban
Ausztriában és Németországban ez az író
egy régen túlhaladott konzervatív gondolkodás
és elavult írásmód képviselőjének
számított, aki túl hamar megbékélt saját
rendkívül kínos, és a nácik iránti
rövid ideig tartó lelkesedéssel terhelt múltjával.
A Magyarországon akkoriban (és azután is) közkézen
forgó NDK-ból származó irodalomtörténetekben
Doderer neve jóformán egyáltalán nem fordult
elő. Egy szerző tévelygései és melléfogásai
nekem mégis sokkal érdekesebbnek tűnnek kritikusai
erényeinél, akik, hogy Doderer kifejezését
használjam, morálisan 'felfuvalkodottak' - de ezzel a kijelentéssel
aligha indíthattam az előttem ismeretlen közönség
előtt, hogy kedvet csináljak egy komplikált szerzőhöz,
akit semmiképpen sem kellene egy ideológiai előítélettel
eltüntetni az irodalomtörténet süllyesztőjében.
Örvendetes volt a vita során, hogy egy tiszteletteljes
távolság megőrzése mellett sikerült felkelteni
az elbeszélő Doderer iránt az érdeklődést,
és senki nem akart betartani a szerzőnek vagy nekem, a referensnek.
Ráadásul tartogattam még egy ászt a kezemben:
Doderer magyarofíliáját - amelyet egyre-másra
kinyilvánított, és amiben jócskán van
a férfiszolidaritásból, amely azonban Magyarország
szépségeinek gondos szemügyre vételében
jut kifejezésre, és "A biztos ösztön" című
rövid elbeszélés bevezetésében a Budapestről
szóló dicshimnuszban jut a tetőfokára. A "Strudlhof-lépcső"-ben
is tanúbizonyságát adja az elismerésnek Budapest
városának árnyalt leírásával,
szó esik a főváros "komolyabb" környékeiről
is, ahol a kórházak vannak, ezek egyikében hal meg
Stangeler Etelka, aki méreggel akar véget vetni az életének.
E látogatás örvendetes eredménye: irodalomról
lehetett beszélgetni. Nem volt muszáj a munkásosztály
haladó irodalmáról és a sikeres antifasiszta
küzdelemről szóló eszmefuttatásokat hallgatni.
Ennek folyományaképp gyakoribbak lettek a találkozások
a budapesti kollégákkal. Volt egy konferencia Ödön
von Horvathról (1981-ben). A két akadémia ún.
"vegyesbizottsága" is alkalmat adott néhány öszszejövetelre.
Különösen emlékezetes maradt egy pécsi konferencia
még az 1989-es fordulat előtt, a kellemesen fesztelen légkör
és az elegáns környezet.
7. Ezek az előzmények jól előkészítették
azt, ami a fordulat után következett: a 89-es év kihívás
volt az osztrák germanisztika számára is, különösen
a német mint idegen nyelv oktatása terén, de mint
olyan tudomány számára is, amely nemcsak a hagyományőrző
filológia művelőjének tekinti magát, hanem
kultúrpolitikai aktivitást is ki akar fejteni. Eleinte bátortalanul
jelentkeztek magyar diákok, hogy Bécsben folytassák
tanulmányaikat, ez csak 1993 után vált intenzívebbé,
amikor célzott ösztöndíjakciókkal sikerült
jobb feltételeket teremteni. Most már a "reformországokból"
érkező kollégák száma is jelentős.
Különösen rájuk érdemes figyelmet fordítania
az osztrák germanisztikának, nem hazafias lelkesedésből,
inkább élve annak lehetőségével és
szükségességével, hogy az ő segítségükkel
tesztelni lehet az irodalomközvetítés tartalmát
és módszereit.
A pécsi, szegedi, debreceni és budapesti egyetemeken
1993-tól mindig telt ház van az előadásokon.
Az, hogy profitáltak-e belőlük a diákok és
mennyit, sosem derül ki egészen. Hogy az irodalomtudományra
nincs olyan nagy szükségük, mint sok minden egyébre
az idegen nyelvi stúdiumok során, az belátható;
de legalábbis meggondolandó, hogy nem éppen az irodalom
közvetítésével lehet-e hatékonyabbá
és gyorsabbá tenni a "műveltség átvitelét",
mint csupán nyelvoktatással, ami az irodalmat csak végszükségben
használja. A jó irodalom viszonylag gyorsan feltárulkozik,
még ha a hallgatók nyelvi jártassága nincs
is meg hozzá eléggé. Akinek van fantáziája,
olvasva hamar belejön az írói nyelvbe, és gyorsabban
eljut a másság különlegességének
megtapasztalásához. Kiélezetten fogalmazva: szívesebben
társalgok valakivel, aki törve beszél németül,
Rilkéről és Thomas Mannról, mint hogy hallgassak
valakit, aki ragyogó németséggel a vezércikket
mondja fel a napisajtóból. Ezt érdemes szem előtt
tartani azzal a tendenciával szemben, amely főleg Franciaországban
kezd fenyegetően túlsúlyra jutni, és a német
szakos oktatást az ausztriai kutatómunka előkészítésévé
tenni. Ez a viszonylag nagyvonalú támogatás elősegítheti
a tartós kötődést az osztrák kutatóhelyekhez,
és az osztrák irodalom oktatásának folyamatosságát
a hazai egyetemeken.
Hogy az ösztöndíjasok tudományos teljesítményt
is nyújtanak, azt az elmés "Musa Dagh" címet viselő
publikációs orgánumuk hivatott tanúsítani.
Rövid idő alatt annyi munka érkezett be, ami gond nélkül
megtölt egy számot, és meg is jelenhet belátható
időn belül.
9. Az itt röviden érintett tények és tervek
reményt keltőek. Sok minden, ami ma a szervezetek bejáratott
útján folyik, valamikor egyes személyek kezdeményezéseként
indult el minden hivatalos megbízás nélkül, csak
a szükségesség belátásából.
Közéjük tartoznak nemcsak az Oktatási, a Tudományos
és a Külügyminisztérium egyes tisztviselői,
akik pusztán a kötelességüket teszik, hanem kollégák,
kolleganők is, akik ösztöndíjasokkal foglalkoznak,
főleg a lektorok, akiknek a vállán van a mindennapi
munka mellett még Ausztria képviselésének feladata
is. Az Ausztria-könyvtárakat is itt kell megemlíteni,
és mivel a könyvek teszik ki mindenekelőtt a filológusok
legfőbb eszköztárát, ennek az intézménynek
nagyon fontos a szerepe. Kívánatos volna, hogy megmaradjon
ez a lendület akkor is, ha mindennek meglesz a maga helye az intézményes
kereteken belül.
10. Irodalomtudományi szemináriumomban mostanában
a hallgatók egy harmada külföldi, akiknek megint csak
a túlnyomó része jön a "reformországokból".
Ez rendkívül örvendetes jel nem utolsó sorban azért,
mert képes germanista praxisunkat a publikum szem előtt tartásával
kivezetni a nemzeti szűklátókörűségből.
Van köztük néhány magyar diák is. Mindig
kételyeim voltak, amikor a Közép-Európáról
és a multikulturalizmusról szóló lelkendezést
hallgattam. A germanisztika mai gyakorlata arra tanít, hogy sem
az egyik, sem a másik nem üres fantazmagória, hanem
hogy nagyon is lehet szó Közép-Európáról,
túl a rosszemlékű propagandisztikus praktikákon,
ahogy multikulturalizmusról is, túl a kulturológiai
frázisokon, és kell is, hogy lehessen.
Leslie Bodi, magyar származású germanista kitartása
volt az, ami a véleményem megváltozatására
késztetett. A valóban multikulturális Melburne-ben
származásánál fogva és ténykedése
révén olyan konstellációkban jártas,
és olyan felismerései vannak, amelyek évekkel előtte
járnak a mieinknek. Neki kellett volna tartania 1997-ben a bécsi
megnyitó előadást, és vázolni a germanisztika
új feladatait mindkét országban. Le kellett mondania,
mert éppen akkor vette át a budapesti egyetemen a díszdoktori
oklevelet.
11. Sok szó esett az osztrák aktivitásról
Magyarországon. A "kulturális offenzíva" kifejezést
szeretném elkerülni, mivel van benne valami agresszív
mozzanat, és azt a látszatot kelti, mintha szervezett eljárással
volna dolgunk. Ami hiányzik, az Ausztria válasza a magyarok
irodalmi teljesítményére. Bár az olyan szerzők,
mint Konrád György, Kertész Imre, Eörsi István
és Esterházy Péter nagy tekintélynek örvendenek,
könyveiket fordítják és olvassák. De a
csere mélyebbre ható lehetne. Az ajánlat, hogy megtanuljuk
a szomszédos országok nyelvét, intenzívebb
lehetne, és intenzívebb fogadtatásra kellene, hogy
találjon, és itt a magyar állhatna az élen.
Szégyenletes az a magától értetődőség,
amellyel mifelénk előfeltételezik, hogy Magyarországról
jövő vendégeink képesek németül kifejezni
magukat, és németül megtartani előadásaikat.
Be kell vallanom: az én magyar nyelvtudásom sem javult észrevehetően,
mióta azt a három órát töltöttem
1973-ban a magyar határon.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta