Ausztria nem állam, nem haza, nem nemzet. Hanem vallás.
A klerikálisok és a klerikális trotlik, akik ma kormányoznak,
úgynevezett nemzetet faragnak belőlünk, belőlünk,
akik nemzetfelettiek vagyunk, az egyetlen nemzetfeletti nemzet a világon...
Ti tettétek tönkre az országot a hülye kávéházi
vicceitekkel... Nem akartátok észrevenni, hogy azok az alpesi
trotlik és a szudétavidékiek, ezek az agyalágyult
Nibelungok addig sértegették és gyalázták
nemzetiségeinket, míg azok meggyűlölték
a Monarchiát, és elárulták. Nem a cseheink,
szerbjeink, lengyeleink és ruténjeink árultak el,
hanem csakis a németjeink, maga az államnép.
[Joseph Roth: A kapucinus kripta]
A hágón átvezető út száraz
volt és hideg. A kirándulóbuszt kőtörmelékek,
hegygerincek és sziklacsúcsok kezdték körbekeringeni,
melyeken légköri frontok és felhők törtek
meg, a szerpentin ritmusában: körhinta kövekből,
törpefenyőkből és árnyakból. Tavasz
volt. Vagy már újra ősz? És melyik év?
A hegyvidék nem sokat árulkodhatott erről. Az Arlberget
örök hó fedte.
A busz nehézkesen kanyargott felfelé a hágó
magasába, ahol aztán fehérarany csillogásba
ért, mit a késődélutáni nap hagyott maga
mögött a havon. A kirándulócsoport tagjai minden
ablakból a fénylő pompára meresztették
szemüket. - Csodás, csoodás - Klinger-Klingersdorff
báróné el volt ragadtatva. - Mesés - sóhajtotta
Isabella von Miller-Aichholz baronessz. - Ausztria szép - fordult
őméltósága, Lore von Thurn und Taxis, az agg
hercegnő a mögötte épp a hegyvilág látványába
merült, szolgálaton kívüli cs. és kir. hadnagyhoz:
- Ausztria szép; itt még esőben is lehet sétálni.
- Mikor a hadnagy ismét magához tért, készségesen
biccentett.
Az utazók váratlanul kerültek ebbe a hideg csodába,
mert a "mi Herr Franzunk", ahogy a hallgatag sofőrt nevezte a társaság,
nem vette észre az útleágazást az Arlberg-alagúthoz,
s a régi hágóútra keveredett. Kegyesen megbocsátották
a tévedését: - Jól van, Herr Franz, nagyon
jól van. - Ez a tévút "őrülten szép"
volt. És azonkívül nekik igencsak kábító
élményben lehetett részük szemben a társaság
másik felével, akik most a testvérkocsival a szűk
és klimatizált alagútban száguldhattak. A hadnagy
teljesen fellelkesült. Félig szavalva, félig énekelve
elkezdte recitálni az ő himnuszának első strófáját:
- Tartsd meg Isten, óvd meg Isten a mi császárunkat,
a mi országunkat. Hitünk támaszával és
erejével vezessen bennünket bölcs kezed. - A hadnagy felállt,
megkapaszkodott a pogygyászhálóban. A hátsó
üléseken borosüvegek csörömpöltek. A szerpentinek
mentén fekete volt a hó. A forgalom akadály nélkül
zajlott a hágón keresztül.
Az alattvaló az ablaknak dőlve, csukott szemekkel ült.
Az ablak hideg üvege nekinyomódott a halántékának,
és ez az útviszonyok szerint növekvő vagy csökkenő
nyomás újra meg újra visszakényszerítette
a félálomból a valóságba. Tehát
valóban úton volt Svájcba, úton őfelségéhez,
Zitához, Ausztria császárnőjéhez, Magyarország
megkoronázott királynőjéhez, Bourbon született
hercegnőjéhez, Párma hercegnőjéhez, I.
Miguel, Portugália királyának unokájához
és I. Károly, a Dunai Monarchia cs. és kir. apostoli
Fenségének és Császárának, utolsó
Uralkodójának fenséges asszonyához.
Az alattvaló felegyenesedett. Térdén felcsapva
még mindig A Legmagasabb Udvar és Udvari Rend Kézikönyve
feküdt, és miközben odakint elhúzott mellette az
arlbergi sziklavilág, lassan és álmatagon felolvasta
szomszédjának, egy grazi, császárhű nyugdíjas
hölgynek az utolsó osztrák császár Hosszú
Címét:
- I. Károly, Isten kegyelméből Ausztria császára,
Magyarország királya, ezen a néven a negyedik; Csehország,
Dalmácia, Horvátország, Szlovénia, Galícia,
Lodomeria és Illyria királya; Jeruzsálem királya
etc.; Toszkána és Krakkó főhercege; Lotharingia,
Salzburg, Stájerország, Karintia, Krajna és Bukovina
hercege; Erdély nagyfejedelme, Morvaország őrgrófja;
Alsó- és Felső-Szilézia, Modena, Párma,
Piacenza és Guastalla, Auschwitz és Zator, Teschen, Friaul,
Ragúza és Zara hercege; Habsburg és Tirol, Kyburg,
Görz és Gradiska hercegi grófja; Trient és Brixen
hercege; Alsó- és Felső-Luzsica és Isztria őrgrófja;
Hohenembs, Feldkirch, Bregenz, Sonnenberg grófja etc.; a Szerb vajdaság
nagyvajdája etc. etc.
Az alattvaló abbahagyta a kántálást, és
felemelte a fejét. A grazi nyugdíjas hölgy igencsak
izgatottnak tűnt. - Jesszus Mária - mondta -, Jeszszus Mária.
Bizony, asszonyom! És Zita! Zita ennek a császárnak
volt a felesége. 53 millió alattvaló úrnője
- németeké, magyaroké, cseheké, szlovákoké,
olaszoké, lengyeleké, ukránoké, horvátoké,
szlovéneké, szerbeké, bosnyákoké, románoké,
törököké is, huculoké, görögöké,
albánoké, és természetesen zsidóké
- Jeruzsálem királyának és Auschwitz hercegének
felesége! őrület! És a császárnő
még mindig élt, vagy az idő forgatagába ő
került?
- Igen, ötödike van ma - fordult a grazi nyugdíjas
hölgy az alattvalóhoz helyeselve. - Kedves ember Ön, Uram.
A császári családhoz tartozik?
1982. április 5. - tehát mégis a köztársasági
jelen. Akkor az valóban csak tegnap történt, kora este,
hogy Anreitter báró, foglalkozására nézve
kőfaragómester és sírépítő,
akinek egy igen szép sírkőüzlete volt közvetlenül
az Ottakringer-temető mellett a bécsi tizenhatodik kerületben,
a telefonba vontatottan "Igenis"-t mondott? - Igenis, indulás holnap,
hétfőn, nyolc órakor, találkozó a Westbahnhofon.
Két busszal, igenis; az egyiket őfensége Willy von
Thurn und Taxis herceg, a másikat csekélységem vezeti.
Kedden Liechtenstein herceg fogad minket vaduzi kastélyában,
délután pedig audencia keretében fogjuk születésnapi
jókívánságainkat átadni őfelségének,
Zita császárnőnek a Chur melletti zizersi János-apátságban.
- Csatlakozhatok még? - vette fel a kapcsolatot a fenséges
Willy herceggel az alattvaló azon nyomban, ahogy megtudta a hírt,
a herceg viszont: - Kizárt dolog. Így is leszedik a fejem.
Százhúsz ember! Gondolja csak meg! Reménytelenül
sokan vagyunk. Játszva kiállíthattunk volna egy egész
sor buszt: egy karavánt!
Az alattvaló állhatatosan hívta még egyszer
a sírkőcéget, mire Anreitter: - Hagyja nyugodtan a
bárózást - barátilag pedig hozzátette,
számítson egy utas esetleges lemaradására,
és jelenjen meg "alkalomhoz illő öltözetben" a pályaudvaron.
Alkalomhoz illő öltözetben! Netán audienciakosztümben?
Az alattvaló megszemlélte a cipőjét. A társaság
éppen elhaladt a feldkirchi "Arany Sas" hotel előtt. Vorarlberg.
A cipő nem az övé volt. A térdén lógó
sötétkék Burberry-kabát sem. A két Van-Laack-ingről,
a kissé szűk Ermenegildo Zegna-öltönyről azzal
a jampecos Cardin-csattal, a Jil Sander-nyakkendőről és
a kengurubőr-kesztyűről nem is beszélve. Minden
kölcsönben. "Jules"-t, a Dior-parfümöt most kimondhatatlanul
kínosnak találta. Még jó, hogy legalább
a kalapját - New York, Fifth Avenue - Bécsben hagyta. Valóban,
az utolsó este igencsak lázas készülődéssel
telt. Az a rengeteg telefon, a ruhakölcsönzések, az éjszakai
látogatások. Egyszer a nyakbőséggel volt baj,
másszor a nadrág volt túl szűk vagy túl
bő, vagy egy szín volt túl világos, vagy egy
kalap csúszott a füléig. Az alattvaló újra
Sedlaceket látta maga előtt. Sedlacek, az osztrák szövetségi
kancellária titkára egy éjféli lépcsőház
huzatában állt, és csodálkozva kérdezte
még egyszer: - Cipőre volna szükséged?
Sedlacek szigorúan Ausztria köztársasági
alkotmányának keretei közt maradt, amikor a ruhásszekrény
előtt ácsorogva mellékesen megjegyezte: "Szóval
Zitához utazol." Semmi őfelsége, semmi császárnő.
Egyszerűen Zita. Végül is igaz, sem az Első, sem
a Második Köztársaság Alkotmányában
nem számoltak már császárral. Nemesi címekkel
sem. A hercegek? Hercegkisasszonyok? A grófok és maga a legkisebb
báró? Hamvukat is elfújta a szél.
- A Nemzetgyűlés határozott - hirdették
ki 1919. április 3-án, Bécsben. A Köztársaság
akkoriban még alig volt fél éves, Károly és
Zita már két hete az országon kívül tartózkodott,
a bodeni tó partján, később pedig Prangins villájában,
a genfi tó mellett, szép volt ott is. - A Nemzetgyűlés
határozott - valóban már több mint hatvan év
van mögöttük? Az alattvaló letette MÄdler-kofferjét
az "Arany Sas" előtt - "A Nemzetgyűlés határozott:
§1 1. A Habsburg-Lotharingiai Ház, valamint ezen Ház
valamennyi tagjának uralkodói joga, amiképpen más
előjoga is, Ausztriában örök időkre eltöröltetett.
2. Az Osztrák Köztársaság területe feletti
uralkodás jogainak átöröklődéséről
szóló szerződések érvénytelenek.
§2 A Köztársaság biztonságának
érdekében a korona egykori feje és a Habsburg-Lotharingiai
Ház egyéb tagjai, utóbbiak, amennyiben nem mondanak
le e Házhoz való tartozásukról, s az abból
eredeztetett uralkodói igényeikről, és nem vallják
magukat a Köztársaság hű állampolgárainak,
kiutasíttatnak az országból.
§3 Tilos azon címek és megszólítások
használata, amelyek a §1 meghatározásainak ellentmondanak.
Fogadalmak, melyek a császárnak államfői minőségében
tétettek, érvényüket vesztették.
§4 Az Osztrák Köztársaságban minden
magánhercegi jog eltöröltetett."
A Nemzetgyűlés persze nem felejtette el egy ötödik
paragrafusban az "Osztrák Köztársaságot" "az
állam területén található, ingó
és ingatlan udvari-kincstári vagyon egészének"
tulajdonosává nyilvánítani. És ott aztán
valóban volt mit átvenni - az a rengeteg sétány,
iroda és hivatal, esőáztatta gazdag földek, koronaékszerek,
udvari automobilok, lovak, melyek keringőzni tudtak, hintók,
a Belvedere-palota, a Schönbrunni kastély, az udvari titkos
kancellária a Ballhaus-téren, ahol a Bécsi Kongreszszus
ülésezett, "Szövetségi Kancelláriai Hivatalnak"
hívják most, és persze a Hofburg - a legpompásabban
berendezett kormányzói épületsor, ahová
aztán most törvénytelen bérlők, államfők
és szövetségi kancellárok költöztek,
akik a császári étkészletekkel együtt
átvettek valami újmódi uralkodói divatot. Minden
egybevéve: igen kemény törvény ez a Habsburg-törvény,
mely a Dunai Monarchia utódainak szabályozott háztartást
ajándékozott, és amelyet mint az alkotmány
törvényét belefoglaltak az 1955-ös osztrák
államszerződésbe is, s amelyet így az úgynevezett
győztes hatalmak, Oroszország, az Amerikai Egyesült Államok,
Franciaország és Anglia külügyminisztereinek is
egyetértőleg alá kellett írni.
De az esti társaság, amely most a feldkirchi "Arany Sas"-ban
vacsorázott, mintha tudomást sem venne erről az alkotmánytörvényről.
Ásványvizes üvegek, fanyar fehér borok, őzsültek
és Sacher-torták közt minden megmaradt sértetlenül
és a régiben: felség itt, felség ott, igenis,
báró úr, nem, báró úr, őfensége
pillanatnyilag nem, csókolom a kezét, kegyelmes asszonyom,
vivát a császárnőre! Pillants ide, Feerdi, hogy
vagy, már vissza is jöttél?
Nem, bárónő, igenis, meséés, legalázatosabb
köszönettel. Nem veszik tudomásul. Hogyan is vennék?
Hiszen az a törvény, melyet a Nemzetgyűlés nem
átallott meghozni, épp oly illegitim volt, mint ez az egész
úgynevezett Köztársaság.
- Igenis, illegitim, törvénytelen! - tisztázta azonnal
Erich Feigl, Zita császárnő biográfusa és
bizalmasa, mikor az alattvaló felkereste bécsi lakásában.
A bérkaszárnyában található lakás
külső homlokzatára egy kőből készült
emléktáblát aggatott valamilyen köztársasági
polgármester, polgári építkezők, városi
tanácsnokok és hasonlók emlékére, akik
igencsak beleszerettek a császári építtetők
diadalkapukon, palotákon és pompás építményeken
elhelyezett vonzó emlékfeliratainak példájába.
Feigl úr, egy aprócska, tiszta és igen fehér
konyha asztalánál éppen egy, az Athos-hegy szerzeteseiről
szóló könyv kefelevonatainak korrektúrázásával
volt elfoglalva, és azután buzgó beszédbe kezdett
az alattvaló előtt: - A Köztársaság kikiáltása
teljesen törvénytelen volt. őfelsége Károly
császár 1919-ben ugyanis csak a kormányzási
ügyekben való részvételéről mondott
le, nem pedig a trónjáról. Ezt jegyezze meg! Soha
sem köszönt le! És Zita császárnő
megkoronázott királynő - egy koronázás
pedig olyan, mint a papszentelés, és az ilyesfajta felszentelésekből
nincs visszavonulás! Minden hatalom Istentől származik;
a császár Isten kegyelméből! Érti?! Itt
nincs mit visszavenni, és nincs miről lemondani. A lex aeternából
nincs visszalépés. Még egy snapszot?
Feigl úr valóban rendkívül barátságos
volt, fejtegetései pedig mindinkább védőbeszéddé
lettek: - A Habsburg Ház Európa legalkalmasabb vezető
dinasztiája, és mindegy, milyen államformában,
de a törtetők okozta rossz tapasztalatok sorozata után
vissza fognak kerülni ismét jogos helyükre - a csúcsra,
mert Ausztria azelőtt is és ezután is a Habsburgoknak
van fenntartva. És - Feigl úr beszéde egyszerűen
magával ragadó volt - higgye el nekem, én nem kívánnék
semmi mást, csak egy császári koronázást
a Szent István-dómban... A Habsburg-törvény teljesen
irreleváns!
- Svadroon, lóóra! - Willy von Thurn und Taxis herceg
a feldkirchi hotel parkolójában állt, és megadta
a jelet az indulásra. Tavaszi reggel; világos és hűvös.
A herceg mindig "Svadroon lóórá"-t kiáltott,
ha a társaság rövid pihenő után újra
buszra szállt. Híg köd ereszkedett a Schlossbergről
Feldkirchre. Netán fölfelé kúszott?
Willy herceg minden tekintetben kiváló vezető volt.
Ismert minden egyes kastélyt és várat, melyek az út
mentén magasodtak a tájba. Egyszer az egyik, másszor
a másik buszra szállt, a kiegyenlítődés
érdekében változtatva helyét, ismerte a kastélyok
lakóit is, és abba sem fáradt bele, hogy a busz hangosbemondóján
keresztül közhírré tegye családtörténeteiket.
- Ott látják - mondta valahol a nyugati autópályán
Salzburg után (csak egy példa) -, Seisenegg várát;
von Riesenfels bárónő lakik benne, sajnálatos
módon elborult elmével, süketen és vakon. - Más
alkalommal megint, harminc vagy negyven kilométerre Seisenegg düledező
várától, a herceg újra a tájra mutatott,
és nagyon, de nagyon büszke volt. - És itt állomásozott
az én tartalékos svadronom. - Mesés utaskísérő.
őfensége, egy idősödő úriember stájer
öltözékben, gondosan stuccolt bajusszal ugyanis nem csak
utódja volt Hans Wilczek grófnak, a fanatikus utazónak,
de "Bécs városi elnöke" is volt annak a "Nemzetközi
Páneurópa-Uniónak", amelyben Erich Feigl úr
országos elnökként, Otto von Habsburg, őcsászári
fensége pedig, Zita császárnő nyolc gyermeke
közül az elsőszülött, díszelnökként
elnökölt. Pompás egyesület, mely töretlenül
foglalkozott a Dunai Monarchia régi birodalmi ideájának
újraélesztési kísérleteivel. - Európa
- bizonygatta Willy herceg az alattvalónak egy beszélgetés
alkalmával a bécsi Prinz-Eugen-Strasse páneurópai
irodájában - Európa a Régi Világ romjai
és hamuja fölött ismét egybe fog forrni a Szentlélek
tüzében! - Ez jól hangzott, s nem csak alattvalókat
látszott meggyőzni. Hiszen az 1922-ben alakult egyesület
"Comité d'Honneur"-jében olyan republikánusok is ültek,
mint a hivatalban lévő osztrák államelnök,
vagy a bajor miniszterelnök.
Hogy Otto, Zita legidősebb fia és e Szent Szellemi Közösség
elnöke szóba állt republikánus ferdeagyúakkal,
irritálta az alattvalót, aki a Páneurópa Irodában
alaposan el volt foglalva jegyzeteivel. Nem elég, hogy a trónörökös
és Károly császár jogos utódja 1961
májusában meghajolt a fatális Habsburg-törvény
előtt, és aláírt egy trónigényről
lemondó nyilatkozatot et cetera, nem, 1978-ban az osztrák
mellé méltóztatott a német, a német!
állampolgárságot is felvenni. Otto bizony valóban
elfelejthette azt a figyelmeztetést, amit Joseph Roth Chojniki gróf
szájába adott A kapucinus kripta című regényben:
"Magától értetődik, hogy a szlovének,
a galíciai lengyelek és rutének, a boriszlávi
kaftános zsidók, a bácskai lókupecek, a szarajevói
muzulmánok és a mostari gesztenyesütők a 'Gott
erhalté'-t éneklik! A brünni és chebi német
diákok, a linzi, grazi, knittelfeldi fogorvosok, patikusok, fodrászsegédek
és fényképészek meg golyvás alpesi társaik
ellenben a 'Wacht am Rhein'-t fújják! Ez a Nibelung-hűség
lesz Ausztria veszte, uraim! Ausztria valójában nem középpont,
hanem periféria. Ausztria nem az Alpokban van; ott csak zergék
vannak meg havasi gyopár és encián, de a kétfejű
sasnak még híre se nagyon..."
Eleresztette volna ezt Otto a füle mellett mint jelentéktelen
sopánkodást? A német állampolgárság!
Neki is meg kellett csalnia Németországhoz fűződő
vak szeretetével az Ausztria Házat? Azt a dicsőséges
Házat, amely némán és csendben pihent a bécsi
Kapucinus kriptában és 95 pompázatos szarkofágjában
és 36 befalazott koporsójában várta az Úrban
a feltámadást. A kapucinus kripta! Igenis, ott kellett feküdnie
annak a hazának, amely minden hű osztrák számára
a gyermekkorba vész: 145 holttest, közöttük 12 császár
és 16 császárnő. És mindez csak tíz
schilling belépődíjért. Nyitvatartási
idő naponta kilenctől fél négyig.
Magasságos Isten! Ma újra minden megtörtént.
Willy herceg most kiáltotta harmadszor, hogy svadroon ésígytovább,
és az utasok még mindig azzal voltak elfoglalva, hogy kölcsönösen
lefényképezzék egymást a hotelbejárat
előtt. Mindenki tehetőssége szerint öltött
ünnepi ruhát, mindenki nagyon szép volt. Hiszen mára
kedd lett. Ma kell fogadjon majd minket Vaduz hercege, és végre
aztán
Zita császárnő Zizersben. Micsoda nap!
Az utasok jelenléti listájából, a későbbi
audiencia litániájából régi osztrák
fuvallat lengett. Bárányfelhők úsztak Schönbrunn
felett. Megcsillantak a császári gárdák sisakforgói.
Így köszöntött az Örök Ausztria. Jahhóó!
Azok voltak ám a nevek! Épp most szállt be a buszba
Ernst von Bittner-Buddenbrock ezredes nagyságos asszonyával,
Robertával. Maria Mercedes von Portele követte őket,
mögötte pedig Withalm udvari tanácsos és Schrenk
kormánytanácsos, a Thurn und Taxis hercegnők, és
mind több és több bárónő meg báró
igyekezett utánuk - von Kirchner és von Steeb, és
ott volt Sally is! Sally von Mailath-Pokorny, Krael-Almwehr és a
jó Csermöy-Schneidt és aztán a diákegyesületek
selyembe és bőrbe öltözött rangosai és
a karolinus, josefinus és maximiliánus hazafias körök
képviselői. A busz lassan megtelt. Ünnep ez.
Persze több alattvaló is felszállt. Alig különböztek
az uraságoktól. Már a bécsi Westbahnhof előli
induláskor, mikor kegyesen átengedtek egy ideiglenesen szabaddá
vált ülőhelyet, a sok olcsó ruha láttán
elcsodálkozott az alattvaló. Kosztümök és
öltönyök, melyeket nyilvánvalóan már
számtalan fogadásra hordtak, perloningek, szintetikus sálak,
melyek mintája már régen kiment a divatból,
bolyhos, sőt kopott lódenkabátok. Most szállt
be például a buszba - mindig egyike az utolsóknak
- a szolgálaton kívüli vöröskeresztes nővér,
Maria Thomaschitz; műanyagszatyraiban állandóan magával
hordta a kilencvenéves császárnőnek szánt
születésnapi ajándékokat - három üveg
gumpoldskircheni bort és egy horgolt ruhájú babát,
egy udvari dámát.
A svadron végre teljes létszámú lett. Indulás.
Feldkirch távolodott. Egy úr, aki megegyezés szerint
csak ezen a reggelen csatlakozott a társasághoz, elfoglalta
az alattvaló ablak melletti helyét, és csak ült
ott hallgatagon és idegenül. Az alattvaló most az ülések
közti folyosón, egy borosládán ült. A láda
kemény volt és kényelmetlen. Willy herceg a sofőr
mellett ült és a mikrofonba beszélt. Tangerben töltött
izgalmas és nehéz napjairól mesélt, táncosnőkről
és egy marokkói bányáról, mely számára
egykor pénzforrásként szolgált. De a forrás
minden bizonnyal kiapadt. A fenséges úr öltönye
már nem volt valami új, és Észak-Afrika is
a távolba veszett.
Egy Scheuer nevű, szerfelett barátságos festő,
aki a párnázott ülések egyikén, magasan
az alattvaló fölött trónolt, korábbi életeinek
egyikéről mesélt. ő hisz a lélekvándorlásban.
Olykor egész világosan, olykor csak elmosódottan,
de emlékszik első Miksa udvarának renaissance pompájára,
és emlékszik Mária Teréziára is. Itt
is, ott is művészként szolgált. Majd kibontott
egy litográfiát, melyet császárnőjének
szánt születésnapi ajándékul: Első
és Utolsó Károly mártírként,
Szent Sebestyénként az oszlophoz kötözve, egy szörnyűséges
idő nyilaival telilődözve.
Lore hercegnő egy grazi, szolgálaton kívüli
császári vadászhoz hajolt, és egy Parsifal-előadás
modernista ízléstelenségeire panaszkodott. Igen, igen,
a Parsifal, válaszolta a császári vadász, azt
ismeri. Egyszer ő maga is játszott benne. Kereszteslovagot.
A grazi népszínpadon. Barátja, egy sekrestyés,
váltott aztán gyorsan témát a szolgálaton
kívüli császári vadász, mint derült
égből a villámcsapás, felakasztotta magát.
- Oh, milyen szomorú - mondta a hercegnő. - Imádkozni
fogok a barátjáért, és biztos vagyok benne,
hogy a tisztítótűz után majd bebocsáttatik
az örök fényességbe.
Az alattvaló ült a borosládáján, és
alázatosan figyelt. Nem, az nem lehetett, hogy itt a monarchia beszélt.
Ilyen egyetértően ott urak és szolgák sohasem
ültek együtt. "A nemesség egoizmusa - írta Rudolf
trónörökös, mielőtt Mayerlingben lemondott
volna a jövőről -, a nemesség egoizmusa vezetett
a középkor végeérhetetlen háborúihoz,
a népek szegénységéhez és a fejlődés
minden módon való akadályozásához. Ettől
a pillanattól kezdve e rendnek nem volt már feladata, ellenkezőleg,
csak átokként ült az emberiségen... A nemes még
ura marad népének, miközben ugyanolyan állampolgár,
mint bármelyik paraszt. Ha egyszer a tudás egy szikrája
eljut ehhez az elnyomott népséghez, fölismeri egyszer
mindazokat a szörnyűségeket, miket vele és őseivel
tettek, akkor az állati alázatosság és önmegtartóztatás
bestiális dühben fog kitörni, a bosszú és
a szenvedély véres napokat fog kiváltani... és
ami a királyokat és nemeseket arra indítja, hogy a
népet baromként tartsa, az lesz majd saját végzetük.
A bosszú jó. Évszázadokon át garázdálkodott
a nemesség, az ideje azonban lejárt, a vér vért
kíván..."
De I. Ferenc József császár a melankolikus koronaherceget,
saját fiát, aki a schönbrunni politikát elmaradottnak
és vaknak tartotta, a legkegyelmesebben kegyeskedett nem érteni,
sőt "veszélyes bolond"-nak nevezte őt. De saját
"szeretett nép"-ét sem értette. De egyáltalán
semmit nem értett. Mit akartak ezek tulajdonképpen? És
mégis szép volt. És amihez az apostoli felség
nem értett, az nem létezhetett. A trónörökös
írásait cenzúrázták, elkobozták,
betiltották. A császár csak üldögélt,
és lóbálta a lábát Budapest és
Berlin között. Ha olykor kemény és privát
módon előrejelződött is Szent Birodalmának
omlása - Ferenc József akkor sem látott semmit, nem
hallott semmit. Alig egy évet töltött a trónján,
1848-ban, a Kommunista kiáltvány megjelenésének
évében foglalta el, amikor kivégeztette a magyar szabadságharc
tábornokait, ahelyett, hogy megértette volna, mi történt.
1853-ban a magyar Libényi János megkísérelte
leszúrni. Ferenc József ezt sem értette, és
a könnyű sérülésekkel megúszott merénylet
emlékére felhúzatta a bécsi Fogadalmi templomot.
Mivel mindig is fess katonaként tetszelgett önmagának,
1859-ben a solferinói ütközetben kegyeskedett legszemélyesebben
átvenni a legfőbb parancsnoki tisztet, és a Dunai Monarchia
egyik legnagyobb vérfürdőjét okozta ezzel. Vereség.
Ugyanebben az évben írta meg Charles Darwin az A fajok eredetét.
Darwin? Az meg ki volt? Mit akart? Szabad volt neki egyáltalán?
És aztán 1866: KöniggrÄtz. Vereség. Ismét
semmi. Egy évvel később Querétaroban a republikánusok
megölik bátyját, Miksát, Mexikó császárát,
holttestét az Atlanti-óceánon keresztül hozzák
haza a kapucinus kriptába. Miért teszi ezt valaki a saját
dinasztiájával? 1889-ben, Adolf Hitler születésének
évében, Rudolf trónörökös Mayerlingben
önkezével vet véget életének. Koporsójánál
a kapucinus kriptában az első és az egyetlen alkalommal
látták Ferenc Józsefet nyilvánosan sírni.
Nem tudta felfogni. 1898-ban Genfben a "Beau Rivage" hoteltől a kikötőhídhoz
vezető úton Erzsébetet, feleségét, Sissi
császárnőt, aki egy életen át utazott,
és ahogy csak lehetett, kerülte őt, egy Luigi Luccheni
nevű olasz anarchista leszúrta egy ráspollyal. "Nem
marad számomra semmi ezen a világon" - Ferenc József
tanácstalan kommentárja emlékezetessé vált.
És amikor végezetül 1914. június 28-án
Szarajevóban, pontosan a Ferenc József-út kereszteződésénél
Ferenc Ferdinánd főherceget és trónörököst,
valamint feleségét, Sophiet egy Princip nevű szerb
lelövi, Ferenc József a történteket közlő
távirat feletti pillanatnyi megdöbbenése után
azonnal visszatért az átkozott napirendhez: "És hogy
mentek a manőverek?" Ez is emlékezetes maradt. Egy hónappal
később végre ott díszelgett a birodalom falain
és hirdetőoszlopain a legendás "Kiáltvány".
"Népeimhez!... Egy gyűlölettel teli ellenség üzelmei
kényszerítenek, hogy a béke hosszú esztendei
után kardot ragadjak monarchiám becsületének
védelmére, tekintélyének és hatalmi
állásának
megóvására, s területi épségének
biztosítására... Mind magasabb hullámokat vet
az Ellenem és Házam ellen érzett gyűlölet...
Bízom a Mindenhatóban, hogy fegyvereimnek adja a győzelmet."
Ésígytovább. Nagyon szép kiáltvány
volt ez. A költő Hugo von Hofmannstahl fogalmazta, a császár
pedig egyik fürdőkúrája alkalmával Bad
Ischl gyönyörű vidékén írta alá.
Ez volt a kezdet. A vég kezdete. Karl Kraus így írt:
"Presztízsokokból a Monarchiának már régen
öngyilkosságot kellett volna elkövetnie", a császár
pedig így: "Nyugodt lelkiismerettel lépek a kötelesség
útjára", és az első világháború
- ezt akarta a világ? - kitört. A csupa kötelességtudatból
bejárt út végén tíz millió halott,
húsz millió sebesült, hat millió fogoly, természetesen
rengeteg odalett házasság várt, és Saint-Germain
meg Trianon szerződései, melyekkel körültekintően
elrendezték a cs. és kir. Dunai Monarchia felosztását
köztársasági utódállamokra: Ausztriára,
Magyarországra, Olaszországra, Csehszlovákiára,
Lengyelországra, Romániára és Jugoszláviára.
Az, hogy Ferenc József 1916 novemberében 86 éves korában
és 68 év uralkodás után az általános
európai kötelességteljesítés tombolásának
közepette elhunyt, a birodalom helyzetét tekintve már
csak egy régóta esedékes formaság volt. A "halottkém
jelentése", hivatalos formanyomtatványon kitöltve, a
következőképp hangzott:
"Utolsó állandó lakhely: XIII. kerület, cs.
és kir. nyári palota, Schönbrunn
Elő- és utónevek: I. Ferenc József császár
Foglalkozás és munkahely: Ausztria császára,
Magyarország királya etc. etc.
Vallás: római-katolikus
Családi állapota: özvegy
Illetékességi terület: Bécs
A halál okának közvetlen megnevezése tekintettel
azon alapbetegségre, melyből a közvetlen halálok
kialakulhatott: Szívelégtelenségek tüdő-
és mellhártyagyulladás következtében
Temetendő: a kapucinus kriptába
A holttest elszállítása: a Burgba
Elhunyt 1916. .november 21-én este 9 óra 5'-kor
Megszemléltetett Bécsben, 1916. november 23-án,
délelőtt 1/2 11-kor."
Éppen e tragikus császár holttestén, kire új ruhái soha nem illettek, ki minden újdonságot rendesen csak bolondságnak és "felhőátvonulásnak" titulált, kellett a gyászoló udvari medikusnak egy olyan újfajta, paraffin alapú konzerváló eljárást kipróbálni, mely a felravatalozott császár arcát a felismerhetetlenségig eltorzította. Bon.
Ferenc József huszonhét éves unokaöccse, aki
a Pragmatica Sanctio szerint Első Károlyként követte
őt az összeomlással fenyegető trónon, lángoló
színpadra lépett: egy utójáték főszereplőjeként.
Megkísérelte menteni, ami már nem volt menthető,
az ellenséges nyugati hatalmaknál hiába igyekezett
Ausztria számára különbékét kieszközölni,
németnemzeti és szociáldemokrata alattvalókkal
vesződött, akik hevesen követelték a csatlakozást
Németországhoz, mely hazatérésre legnagyobb
sajnálatukra egészen 1938-ig kellett türelemmel várniuk,
s végezetül már kormányzásának
harmadik évében, 1919 márciusában, menekülnie
kellett a "csőcselék túlkapásai" elől,
ahogy Feigl úr, a császárnő biográfusa
jóval később ecsetelte gyerekeivel és Zita asszonyával
Svájcba menekülésének körülményeit.
Két évvel később onnan tervezett két
éppolyan ügyetlen, mint amilyen eredménytelen restaurációs
kísérletet, látványosan Magyarország
felé indult repülőgéppel és egy készenlétben
álló vonattal, hogy először legalább budapesti
trónját szerezze vissza, de tökéletesen semmibe
vették, visszaküldték, s ezúttal családjával
együtt száműzték az Atlanti-óceánra.
Madeira szigetére.
Ott, Funchalban, kaméliáktól, oleanderbokrokal
és egy vulkáni táj pompájával körülvéve
halt meg influenzában, harmincöt évesen, 1922. április
elsején, asszonyának karjaiban, és a Nossa Senhora
do Monte templomában helyezték örök nyugalomra.
Előle elzáratott a kapucinus kripta. A császárnő
"elmondhatatlanul ijesztő szemeket meresztett", írta naplójába
Franziska Kral, született Mold, a császári gyermekek
bábaasszonya és pesztrája, Károly halálának
napjáról, és a haldoklónak órákon
keresztül suttogott a fülébe, s végül azt
mondta: "Károly, mihez kezdjek egyedül?"
Egy interjúban, így hívják manapság,
amit a császári özvegy évtizedekkel később
Feigl úrnak végül több alkalommal is engedélyezett,
és amelyet a köztársasági publikum kérésére
az osztrák televíziónak ötször kellett megismételni
(teljesen behozva ezzel a Sissy- és Humphrey Bogart-filmek nézettségi
indexét), az előkelő Zita asszony utolsó schönbrunni
napjairól is megemlékezett: A kastély körül
tökéletes üresség uralkodott, egy alabárd
árválkodott a nagyteremben, mert az őrség hazament,
egyszerűen hazament, egy úr Csehországból, bőrzekéje
alatt rejtegetett fegyverével a kastélyba érkezett,
és segítségét nyújtotta. Hiába.
Károly halála után az állandóan
feketét viselő Zita a tengeren át viszszatért,
Spanyolországba ment, és ott élt egy ideig El Pardo
kastélyában, majd újra útra kelt, beutazta
a vendégszerető Amerikát, férjének kimetszett
szívét őrizve poggyászában, Washingtonban
egy nagyobb hölgykoszorú előtt magával ragadó
beszédet tartott, meglátogatta Roosevelt elnököt,
kenyeret és megértést kérve Ausztria számára,
és végül újra viszszatért Svájcba,
1964-ben telepedett le a Chur melletti Zizers János-apátságában,
Benedek-rendi apácák, nevelőnője és Schmising-Kerssenbrock
grófnő gondoskodtak ott róla, és sokat imádkozott.
"Úristen, mi mindent kellett szegénynek kiállnia"
- sóhajtoztak a buszban mindannyiszor, mikor a sajnálkozó
beszélgetések, melyek igen csak gyakran megestek, Nála
kötöttek ki. Az alattvaló rendesen helyeselt, bizony,
a szegény, mennyit, de mennyit szenvedett, bizony. A Feldkirchből
Vaduz felé vezető úton Hohenems kastélyánál
a programnak megfelelően megálltak. Egy ott jelenlévő
gróf közölte a társasággal, hogy a kastélyudvar
nyitható-csukható tetője PVC-vel van bevonva, hogy
ebben a kastélyban keletkezett a Nibelungenlied, és hogy
az udvar hátsó fala csupán fel van festve, attrappé;
mögötte nincs semmi, csak csupasz szikla. - Fenséges -
mondták az utasok -, csodálatos, mesés. - Igen, és
családtörténeteket is mesélt a gróf úr,
szerteágazó, hosszú családtörténeteket.
A fényűzően berendezett kastélyban hideg volt,
mint egy kriptában.
Vaduzról tulajdonképpen nem érdemes beszélni.
Jó, a kastély nagyon szép, magas és nyugodt
fekvésű, kilátás a hegyekre, büfé
azonban nem volt. A fejedelem először kimentette magát
("kormányzati ügyek"), aztán mégis megjelent.
Később talán meg is bánta. Mert egyszerre csak
lelkes utazók közé ékelve találta magát,
autogramokat osztogatott, itt is, ott is lágyan kezét nyújtotta,
és mindenki, mindenki Vele akarta magát lefényképeztetni,
egy kormányzó herceg!, hozzá még külön
pózoltak is, csoportokban és kiscsoportokban a portálok
előtt, az erkélyeken, a termekben, az udvaroncok pedig igyekezték
megőrizni önuralmukat.
- Nézzenek körül - Willy herceg rövid beszédet
tartott -, nézzenek körül ebben a virágzó,
csodálatos Liechtensteinben, és gondolják csak meg,
milyen gyönyörű lehetne nálunk is, ha némileg
megváltoznának a körülmények. A fejedelem
olyan uralkodó, amilyennek lennie kell; éljen sokáig!
Éljen!
- Éljen! - visszhangozták az utasok.
- Oh - mondta a fejedelem -, az ország kicsi, nyugodtak az emberek,
az idő szép marad, hová vezet az út? Minden
jót, a viszontlátásra.
Meghatott búcsúzkodás, és újra Vaduz
népe között, a "Graf Andrássy" szuvenírboltban
megkezdődött a vásárlás: képeslapok,
bonbonok, zománcozott kalapkitűzők, ezüstláncok.
És a herceg újra megadta a jelet az indulásra. És
aztán az idő egyszer csak gyorsabban kezdett telni. A társaság
szinte repült a sziklák közt; a Raetikon sziklafalai,
a Graubündeni Rajna-völgy - kősétány, robogva
átszelt szélcsatorna. Mert már várt ő.
A Svájci Kantonális Bank előtt Churban az érkezés
idején aranyeső virágzott. A kiskertekből magnóliabokrok
magasodtak a felhőtlen, kék ég felé. De kinek
lett volna ideje most az ég kékjére és a virágokra
figyelni? Már csak egy ebédidőnyi óra választotta
el a társaságot Tőle.
A buszban előkerültek a fésűk, kézitükröcskék
villogtak, bizsuk csörögtek: csomagolópapír sustorgott.
Majd csend lett. A busz napfényben állt a Johannes-apátság
előtt. Piros-fehér-pirosra festett ablaktáblák,
egy kápolna, egy torony, egy feketébe öltözött
apáca, fák.
- Könyörgök Önöknek - kiáltott bele
a némaságba Willy herceg -, maradjanak ülve a buszban
és várjanak, míg vissza nem jövök Önökért.
És az Istenért, nehogy megszólaljanak őfelsége
előtt, csak ha ő kérdez, és semmi autogramkérés!
őfelsége, a császárnő már nagyon
rosszul lát, de kilencven évesen ez megengedhető. És
feltétlenül viseltessenek ab-szo-lút nyugalommal!
A herceg leszállt a buszról. Az alattvaló az utasok
irigy pillantásaitól kísérve követte,
mert kiváltságot szerzett azzal, hogy a herceg magnetofonját
ügyesen tudta kezelni. A császárnő minden szavát
magnóra kellett rögzítenie. De aztán a herceg
a vazallusát is várakozásra intette a kapunál,
és sietve eltűnt az apátság felvonójában.
A diákegyesület tagjai, kettő közülük
különösen kövér, szintén a kapunál
vártak; ők voltak a svájci delegáció.
- Kérem - fordult egy apáca az alattvalóhoz -, kinyitná
nekem a szárnyasajtót? - Ez is megtörtént. Az
ajtó szabad bepillantást engedett az audiencia termébe.
Középen egy párnás szék - trón
volt talán? De ugyanolyan székek álltak a falak mentén
is végig -, egy asztal az ajándékoknak, virágok.
Fényes napsugarak csíkozták a padlót. A felvonó
végre visszahozta a herceget a várakozóhoz. Idegesen
sietett a parkoló buszhoz, hogy elkísérje az audienciára
váró társaságot. Az alattvaló szorosan
a nyitott szárnyasajtó mellett maradt.
És akkor egy idős asszony közeledett az árkádok
felől. Feketébe öltözve, két botra támaszkodva,
mégis fürgének látszott. Két apáca
és egy pap kísérte. ő kellett legyen a császárnő.
Az alattvaló mélyen meghajolt. Az éppen akkor odaérkező
társaságot mintha elvarázsolták volna. Suttogás,
meghajlás, hódolatteljes csodálat. A császárnő!
Az idős asszony mosolyogva foglalt helyet a párnázott
széken. A diákegyesület tagjai zászlókkal
és kardokkal félkört alkottak a trón körül.
Willy herceg előlépett, valami igen ünnepélyeset
mondott, majd elővette az audiencián résztvevők
listáját. Egészen átváltozott ceremóniamesterré:
- Báró és bárónő... - és
következtek a mindenkori nevek, jeladás a soronlévőknek,
egyszerre ki a sorból és a trón elé lépni,
meghajolni, letérdelni, átadni jókívánságaikat
és esetleges ajándékaikat - voltak ott a spanyol lovaglóiskola
lovainak porcelánfigurái, édességek a bécsi
cs. és kir. udvari cukrászmestertől, Demeltől,
liliomok, rózsák és pármai ibolyák.
- Oh, csodaszép! Köszönöm, köszönöm,
köszönöm Önnek - ismételte újra és
újra az agg hölgy, és az alattvaló, aki magnetofonjával
és kamerájával a nyakában csak néhány
lépésre térdepelt az üdvözlő szertartástól,
első alkalommal hallotta, hogyan kell hangoznia az udvari társalgásnak.
Figyelemreméltó szívélyesség rejtőzött
e hanghordozásban, szeretetre méltó dallam, mely felülről
érkezett, és térdre kényszerítette a
társaságot.: - Igen köszönöm Önnek! Köszönöm!
Üdvözletem az otthoniaknak, üdvözölje, kérem,
nevemben is, a hazát! - A haza. Oh, mily régen nem érintette
már lábával a hazát, mely oly közel és
mégis elérhetetlenül terült el a feldkirchi határnyereg
mögött. 63 éve volt annak. 63 éve tiltja a Habsburg-törvény
az uralkodónő beutazását, mert ő, a mártír!,
állhatatosan megtagadta a lemondó nyilatkozat aláírását.
Otto - igen, Otto beadta a derekát, véghezvitte árulással
egyenértékű lemondását, és Bécsben
azóta is többször adott okot heves vitákra. Otto
mindig is tudott magán segíteni, és fekete-sárga
zászlócskáját kilógatta az európai
szélbe. Zita azonban soha nem feledkezett meg arról, hogy
mivel tartozik Madeirán nyugvó férjének. ő
semmiről nem mondott le.
Miközben az audiencia tovább folytatódott, előrelépés,
meghajlás, visszalépés, köszönöm, otthon
már kezdett kirajzolódni az a feltartóztathatatlan
folyamat, mely végül az uralkodónő lassú
hazatérésével koronáztatott meg. Mert a Casa
de Austria több barátja mellett időközben nagylelkű
gesztussal a spanyol király, Juan Carlos is Kreisky kancellárhoz
fordult Zita érdekében. A király közbenjárását
Mallorcán, a kancellár nyaralójában vezette
elő, Kreisky pedig ígéretet tett Zita ügyének
"emberi megoldására". ő - abban már semmi kétség
nem lehet - kegyelmet fog gyakorolni. Mindenesetre az eseményeket,
melyek a spanyol király a kancellárnál történt
közbenjárása után szédítő
tempót vettek, a Johannes-apátság audiencia-termében,
ahol gratuláns gratulánst követve rogyott még
mindig térdre, senki nem tekintette volna valószínűnek;
mesés prófécia, mondták volna talán.
És mégis, így kellett történnie mindennek:
Három nappal a kilencvenedik születésnapja után,
1982 május közepén, Zita Feldkirchnél spanyol
útlevelével és egy francia rendszámú
kocsi hátsó ülésén át fogja lépni
az osztrák határt. Tüstént Tirolba utazik, primaerchronikus
polyarthritisben meghalt legidősebb lánya, Adelhaid sírjához,
hogy ott imádkozhasson, és hogy a sírhoz és
a temetőhöz tartozó tiroli egyházközség,
Tulfes tiszteletteljesen fogadhassa. Aztán hamar vissza is tér
Svájcba, hogy még ugyanazon év augusztusában
újra jöjjön, ezúttal hosszabb időre, a Graztól
északra fekvő Waldstein kastélyban, legkisebb lányánál,
Heinrich von Liechtenstein nejénél, Elisabethnél száll
meg, osztrák tévé- és rádióriporterek
ostromolják rendszeresen és sikeresen az agg asszonyt, egy
hosszabb rádióinterjú alkalmával a még
mindig feketét viselő "bocsánatáért"
esedeznek, hogy a Habsburg-törvény tiltja az "őfelsége"
megszólítást, s így be kell érnie egy
sima "nagyságos asszonyom" - mal. Mosolyogni fog és megbocsát,
röviddel később a Dunai Monarchia nagy búcsújáró
helyére zarándokol, a mariazelli Szent Szűzhöz,
és ott ezernyi ember kíséretében lép
a bazilikába. Így lesz otthon szeptember és ősz,
mikorra az idős asszonyról már vezércikkek,
kommentárok és címlapsztorik átláthatatlan
áradata jelenik meg, vezető republikánusok fejezik
ki megbékélésüket, a kolumnisták szinte
kivétel nélkül az "ország politikai tudatának
haladását", a "köztársaság érettségét"
és az "örömteli fejlődést" dicsérik,
az alattvaló újságkivágások tömegét
fogja gyűjteni, egy Chorherr nevezetű, túlsúlyos
úriember pedig, a jelentős osztrák napilap, a Die Presse
alkalmazottja a császárnő hazatérésében
még az "ész végső győzelmét" is
látni fogja és a "habsburgkannibalizmus" szerencsés
végét tapssal üdvözli. Hát Bécsben
még mindig azonnal a zabálásra gondolnak? A császárnő
újra itt volt. Mit akarnak még?
Messze e nevezetes események előtt az alattvaló
felkereste az osztrák szövetségi kancelláriai
hivatalban doktor Ludwig Adamovich professzor szekciófőnököt,
aki ott vezető helyen alkotmányos kérdésekkel
foglalkozott. Zita beutazási engedélye a köztársasági
öntudat jele - magyarázta Adamovich látogatójának,
aki éppen az egyik ausztriai főhercegnő olajportréját
bámulta a kancellária falán ţ, már rég
nem kellene félni a múlttól, a monarchia minálunk
belpolitikailag is, állampolitikailag is teljesen elveszítette
a jelentőségét, többé már nem komolyan
veendő probléma. Ami azonban Zita ausztriai látogatását
illeti - folytatta Adamovich - itt van a legfőbb közigazgatási
bíróság egy 1980-as határozata, amely - a Habsburg-törvényt
továbbra is tartalmazó államszerződést
aláíró államok esetleges ellenvetései
ellen úgynevezett lehetőségként - a következő
jogi értelmezést engedi: a Pragmatica Sanctio szerint Zita
soha nem volt jogos trónutódló, ennek következtében
csak a családhoz, de a trónöröklési joggal
rendelkező Habsburg Házhoz nem tartozott, így aztán
lehetetlen volna lemondásra kényszeríteni olyasmiről,
amihez amúgy sem volt soha semmi köze. Az Osztrák Köztársaság
ennek megfelelően engedélyt adhat arra, hogy Zita lemondjon
a trónról való lemondási nyilatkozatról,
és minden jogi eljárás nélkül engedélyezheti
a beutazását, az országból történt
kiutasítását pedig semmisnek tekintheti. Természetesen
- mondta Adamovich - az ilyen értelmezésekkel csínján
kell bánni. Vagyis: "Hát jöjjön. Veszélyt
nem jelent. Persze azért az nem lenne helyénvaló,
ha mindjárt tábort is verne, a rajongói meg kezükben
tomahawkkal naponta körbetáncolnák, világos,
nem?"
Willy herceg csak lassan ért a lista végére. -
Maria Thomaschitz aszszony - jelentette be már nem túl ünnepélyes
hangon, a szolgálaton kívüli vöröskeresztes
nővér pedig előlépett. Letérdelt, műanyagzacskóját
kinyitotta a császárnő előtt, először
a babát, aztán a borosüvegeket nyújtotta felé.
A herceg dühös lett. - Milyen kedves - mondta a császárnő
-, milyen szép baba. Köszönöm Önnek, nagyon
örülök. A szolgálaton kívüli vöröskeresztes
nővér teljesen megsemmisült álma megvalósulásában;
képtelen volt megszólalni, felemelkedett, elfordult és
zokogni kezdett. Aztán pedig a császári vadász
lépett esetlenül és mereven az uralkodónő
elé, és mély levegőt vett: - Felség,
teljes szívemből kívánok Önnek... - majd
őbelőle is zokogás tört elő. Az audiencia
befejeződött.
Mindenki a kápolnába ment istentiszteletre. A császárnő
felvonóval ment. A diákegyesület tagjai az oltár
mögött helyezkedtek el. A Thurn und Taxis hercegnők fátylat
viseltek. Willy herceg hangosan és áhítattal kérte
a Mindenhatót, hogy erősítse meg újra a Habsburg
Házat. Majd egy hosszú prédikáció következett.
A Mindenható nyomatékosan újra arra lett kérve,
hogy tüntesse ki kegyelmével a Habsburg Házat. A császárnő
csöndben ült imádkozó székében, és
csak egyszer zavarták meg, mikor egy zászló felszentelésekor
annak fekete-arany szegélyét meg kellett érintenie
kétfejű sassal hímzett kendőjével. Az
alattvaló eredménytelenül babrált a magnetofonnal.
Nem működött. A mise végén, a csúcsponton,
mindenki felállt és váll a vállhoz énekelni
kezdték a császárhimnuszt. "Néphimnusz" állt
azon a szövegdarabon, melyet a nagy tumultus miatt csak kis számban
tudtak szétosztani a hívők között. Az alattvaló
már a második strófa éneklésekor meglepő
aszinkronitást vett észre az éneklők ajkainak
mozgása és az előírt szöveg között.
Tán elfelejtették az uraságok a saját éneküket?
Csak az utolsó strófa végén zökkentek
újra vissza töretlenül és hibátlanul az
emlékek: - Laβt uns eins in Brüderbanden gleichem Ziel
entgegengehen. Heil dem Kaiser! Heil dem Lande! Österreich wird ewig
stehn!
Milyen hirtelen lett vége mindennek. Még néhány
izgatott csoportkép a császárnővel az apátság
előtt, még néhány rövid beszéd.
- A lombardok felett is - kiáltotta Willy herceg -, kik most még
az olaszok igája alatt nyögnek, felkel egyszer újra
a Habsburg Ház napja!
Aztán beszállás a buszba, s csak Churban következett
be a lassú kijózanodás.
- Elmegyek - Az alattvaló jónéhány csodálkozó
szem kíséretében kivette csomagját a busz poggyásztartójából.
Hogy is kegyeskedett Ferenc József császár folyvást
búcsúzni, mert egyszer az egyik alattvalója egy túl
tömörre sikeredett búcsúszava alkalmával
azt hitte, hogy kiesett a kegyeiből, és öngyilkos lett?
Hát persze: - Minden nagyon szép, mindennel meg vagyok elégedve.
- Na akkor.
Chur utcáin szégyentelenül pezsgett az élet.
Még ennyi jelenidő: - Van tüzed?.... Hogy jutok innen
az állomáshoz? - Az alattvaló megállt egy padon
ülő újságolvasó előtt.
- Egyenesen a hídon át, megint egyenesen, aztán
balra; jó utat Önnek!
Önnek? A fickó tényleg azt mondta, hogy Önnek?
Vagy úgy. Az alattvaló levette nyakáról a nyakkendőt,
és a zakója zsebébe gyűrte, kigombolta az ingnyakát,
beletúrt a hajába, és némileg újra felvette
szokásos küllemét. A churi pályaudvar éttermében
a hármas számú menüt választotta. Az volt
a legolcsóbb. A helyiség falai még egészen
újonnan romos képekkel voltak telefestve. Egy kandallóban
néhány égő pislogott, piros krepp-papírral
körbetekerve. A söntésnél ordibáltak. A
pincérnő olaszul beszélt. Az idő úgy látszott,
valóban szép marad.
- A politika - mondta Friedrich Heer, Ausztria-történész
nagyon halkan, és hosszabb szünetet tartott, mielőtt
tovább beszélt volna -, a politika sérültekkel
foglalkozik. A Dunai Monarchia politikájának ennek értelmében
óvatosan kellett volna bánnia a legmélyebben sérült
népekkel.
Friedrich Heer nagyon sovány és sápadt volt. Az
alattvaló szemben ült vele, világos szoba, fal hosszú
könyvespolccal, egy alacsony asztal, két fotel, és nem
mert a cigarettájára rágyújtani.
- Halálos betegen ülök itt - szólt most a történész
-, egyik vérátömlesztéstől a másikig
élek ebben a szobában, és minden beszélgetés,
melyre még alkalmas vagyok, táplálék számomra.
Azt mondta, hogy a Dunai Monarchia összeomlása? Efelől
semmi kétségem. Ferenc József császárnak,
Auschwitz hercegének alattvalójaként születtem,
és arra a végkövetkeztetésre jutottam, hogy ez
a lelketlen császár, ez a szörnyű diktátor
és minden tekintetben szellemileg és lelkileg impotens, kisszerű,
élni gyáva alak volt az, aki romlásba taszította
a még átépíthető Monarchiát. Nem
értett hozzá, hogyan egyensúlyozzon sérült
népei között, és elvakult attól a Németország-képtől,
ami Ausztriában évszázadokon át hatott, és
hat még ma is. Képzelgés, érti? Kép,
mely a valóságban sosem létezett. A német szövetséges
társ épp olyan irreális volt, mint a költők
és gondolkodók Németországa - álomkép,
hazugság, nem utolsósorban ez vezetett a Dunai Monarchián
belül a nemzetiségiek hierarchiájához. Ez az
álomkép volt a lényegi oka az összeomlásnak,
és Hitlerig, sőt még rajta túl is kitartott.
De ezt azok a neandervölgyiek, a legócskább és
legtompább reakciósok, akik 1945 után idehaza átvették
az iskolákat és az egyetemeket, persze soha nem értették
meg. Nem véletlen, hogy munkáimnak legnagyobb része
Németországban jelent meg - a jóvátétel
könnycseppjei voltak ezek a huszadik század legsikeresebb osztrákjának
legyűrésére; a szerencsétlen Károly és
Zita körüli tisztek is már olyan Németországban
gondolkodtak, mint Hitler... elfáradtam. Kérem, segítsen
felállnom.
Az alattvaló a történész hóna alá
nyúlt, és felemelte. Nagyon könynyű volt.
- Menni még tudok egyedül.
A lakásajtóhoz vezető út hosszú volt.
Kora délután hagyta el az alattvaló Heer lakását.
Augusztus volt. Az újságok hemzsegtek a hazatért császárnőről
szóló hírektől, Károly császárnak
a kapucinus kriptába történő átszállíthatóságáról,
valamint szentté avatási processzusának lefolyásáról
szóló találgatásoktól, ami körül
évek óta egy "imaszövetség a világbékéért"
ügyködött. Az ország vezető politikusai nyilatkoztak
arról, hogy immár semmi nincs, ami az ellen szólna,
hogy Károlyt a kapucinus kriptába temessék. Végül
is halottakra a Habsburg-törvény mégsem alkalmazható.
A Kohlmarkton lévő Café Demel kirakatában egy
Space-Shuttle-Modell lebegett marcipánból; egy háromemeletes,
születésnapi torta is ki volt állítva, mellette
Ferenc József császár fényképe: született
1830. augusztus 18-án. Ebben az időben még minden évben
jónéhány száz szerencsekívánó
tért be a kapucinus kriptába, ahol elénekelte a "Gott
erhalté"-t, imádkozva lesétált a kriptába,
megrendülve jött fel, végezetül a Radetzky-induló
dallamára elgyalogolt a Burggartenben lévő Ferenc József-emlékszoborhoz.
Idén is ez fog történni. A kripta bejárata a
Neuer Markton már árnyékba borult, mikor az alattvaló
megérkezett. Kétszer is, háromszor is megnyomta a
csengőt.
- Mit óhajt?
A kapus, nagynövésű, kissé meggörnyedt
férfi, már nem valami nagy örömmel fogadta a látogatókat;
nemsokára fél négy. - A kapucinus kriptába
szeretnék lemenni. - Uram! - válaszolta a kapus szigorú
hangon -, azt nem kapucinus kriptának hívják, hanem
a bécsi kapucinusok császári kriptájának.
Csak a miheztartás végett; de parancsoljon belépni.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta