Ha a mai helyzetet az európai erők, erőhiányok
és társadalmiságok átrendezéseként
értelmezzük, akkor ítélőképességünket
élesebbé teheti a hasonló korszakok tükörfénye.
Budapestet, Bécset és Frankfurtot egykor merész stratégia
fűzte össze a váltakozó erőviszonyok és
függőségek hálójában; fényesen
tanúsítja ezt Kossuth Lajos - azóta az ékesszólás
irodalmának ékkövévé olvadt - beszéde,
melyet 1848. július 11-én, pénzügyminiszterként
mondott a pesti országgyűlés előtt. A mai magyar
irodalom, miközben útra kelt a professzionális irodalomtermelés
oroszlánbarlangjába, Bécsben sem gondolatilag, sem
stratégiailag nem lelhet köztes állomásra, itt
ugyanis hiányzanak a magyar irodalommal való folyamatos csereáramláshoz
szükséges - szélesebb alapú - strukturális
és eszmei kezdeményezések és kontinuitások.
A huszadik század nagy osztrák mulasztását
a magyar irodalommal szemben nem lesznek képesek túlzengeni
napjaink mikroérdemeinek önhimnuszai sem, melyek visszhangja
amúgy is az irodalmi termelékenység ellélektelenült
sivatagába hal.
Hisz' ha e mulasztás nem volna, akkor a "Számozott költemények:
15./Numerierte Gedichte: 15" című vers (1921; német
fordítása: Deréky Pál és Barbara
Frischmuth, 1996) nemcsak hogy réges-rég bekerült volna
a bécsi költészet kánonjába, de magyar
eredetiben is idézhető, ismert és (számomra
is, aki pedig inkább közlekedem a mulasztás hagyományában,
mint bárhol másutt) érthető volna; hisz' nemcsak
egy emlékezetre méltó és jelentős versről
van szó, hanem arról is, hogy Kassák Lajos (1887-1967)
"bécsi éveiben" írta, és első közlése
is Bécshez kötődik.
Ahhoz, hogy ez a vers a "mi" bécsi kánonunkban meggyökerezzen,
sok évtizedes és magától értetődő
gyakorlatra lett volna szükség, mely az osztrák meg
a magyar irodalom között minden fokon a kollegiális, szomszédi,
nyelvi és eszmei egyenjogúságra épülő
viszonyt tanította és sulykolta volna.
(Most, a század végén legalább a lehetőségünk
megvan, hogy a Bécsben élő és tanító
Deréky Pál kétnyelvű alapművének
köszönhetően - "A magyar avantgárd irodalom olvasókönyve
(1915-1930)" - megismerkedjünk ezzel a verssel. Ha az osztrák
társkiadó - ahelyett, hogy a budapesti Argumentummal lényegileg
együttműködve, Deréky könyvének hangsúlyos
képviseletére vállalkozott volna - mindössze
nagy kegyesen "bizományba" vette azt, nos, akkor ez ragyogóan
illusztrálja a Magyarország szellemi történéseivel
szemben beivódott osztrák pártfogó-mentalitást,
mellyel csak a legutóbbi tíz évben, s csak apró
lépésenként fordultak szembe magatartásfélék,
melyek végre nem adtak okot szégyenkezésre.)
Barbara Frischmuth, aki többéves fordítói
munkával segítette Deréky informatív és
átfogó könyvének kiadását, egy
olyan munkaéthosznak kötelezte el magát, mely a magyar
írótársadalom számára úgyszólván
természetes, s amely Ausztriában ebben a formában,
kollektív kódexként ismeretlen. S míg ez az
éthosz - hogy érdemes, sőt kötelesség tolmácsolni
más nyelvek költő-író kortársainak
munkáit - erretájt legföljebb a látóhatár
peremén észlelt kivétel és "magánpasszió",
addig ugyanez a magyar irodalomban az írói létezés
társadalmi erényének számít. A saját
nemzeti nyelv használatában rejlő politikai pragmatikum
kioltása egy testében idegen, éppen ezért minden
napi életpragmatikumtól megtisztított nyelvi kifejezés
hozzávegyítése révén így előbb
a saját nyelvregiszter kvázi-technikai kiszélesítéseként
fejlődik, ennek eredménye pedig a termékeny elmélyítés
és árnyalás lehet. Erretájt viszont szinte
kizárólag csak a saját nyelvi korpusszal foglalkozik
a mondat-tekintélyek variánsokban gazdag ismételgetése
és leleményekben dús szétcincálása,
a költői nyelv gazdagsága már szándékilag
is a nyelvi szerkezeten végzett tompító- és
elbontómunkából ered - ezt a szerkezetet pedig nemzedékekre
megbélyegezte a német nyelvnek a harmincas-negyvenes években
társadalmilag véghezvitt katasztrófája.
A saját nyelvi meghatározottsághoz való
kötődés szétfeszítésének
alapvetően mások itt a stratégiái, a különbség
- mely a magyar irodalmi nyelv "nehézségére" és
"fordíthatatlanságára" nézve nem kevésbé
jelentős, mint a nyelvi szerkezet tényleges különbözősége
- szubsztanciális. Ez utóbbi, mármint a nyelvi szerkezet
tényleges különbözősége legalább
érzékelhető, kodifikálva van, a szabályok
átlátható gyűjteménye legalább
megtanulható és megtanítható. Még csak
tanulni és tanítani sem lehet viszont azt a módot,
ahogyan az irodalmi alkotómunka, "az irodalom" politikailag egy
társadalmi egészben elhelyeződik és értelmeződik,
amiként nem lehet az irodalom informális keretfeltételeit
sem - melyekre az irodalmi művek explicit módon vonatkoznak,
s melyre a kortársak és a kor társadalma az irodalmi
műveket vonatkoztatják - egy olyan országból
és egy olyan nyelvről, ahol egy író a köztársaság
elnöke, s ahol más, elismert költők és politikusok
(egyre megy, hogy miféle) politikai pártok vezetői,
olyan országok nyelvére átültetni, melyekben
senki emberfia nem bírna egyetlen írót se megnevezni,
akit a különböző társadalmi rétegek
még oly kisszámú csoportja is kívánatos
jelöltnek képzelne el a köztársaság vagy
egy köztársaságszerte tevékeny politikai párt
elnökének posztjára. Esszéjében, melyet
az Alte Schmiedében tartandó előadássorozatként
vetett papírra ("Vom Propheten zum Produzenten. Zum Rollenwandel
der Literaten in Ungarn und Osteuropa"), Dalos György ugyan fontos
támpontokat fogalmazott meg az irodalmilag tevékeny magyarok
önmeghatározásának alapvető átalakulásához,
mégis: az íróról alkotott magyarországi
közfelfogás nem egyet juttatott közülük mai
funkciójukba, s még arra is képes, hogy e funkcióban
megtartsa őket. Földényi László írásában
- "Perspektiven der Ungarischen Gegenwartsliteratur", 1991 - gyakorlatilag
visszájára fordítja a Dalos által vázolt
fejlődésirányt, ám ennek textuális következményei
is lefordíthatatlanok maradtak: a tény, hogy író
foglalhatja el az elnöki széket, a helyi irodalom és
politika olyan viszonyáról tanúskodik, mely Nyugat-Európában
úgyszólván ismeretlen, emiatt pedig nehezen érthető.
Ott ugyanis - Magyarországon - nem a politika ellenében vívta
ki jogait az irodalom (kissé humanisztikus pátosszal szólva:
nem azt látjuk, hogy a 'mocskos' politika térdet hajt a 'nemes'
kultúra előtt), hanem ellenkezőleg: évszázados
küldetést tölt be, már rég nem csak politizál,
hanem őmaga is politikus... Immár nem szüntelen ellenzéki
pozícióból képviseli a politikai nyilvánosságot,
hanem hatalmi intézmény gyanánt.
Az író és az írói-költői
munka - legyen az akár állhatatos, akár többé-kevésbé
a nyugati szalonkócerájnak behódoló - politikai
felfogásának és önfelfogásának
ténye és e felfogás intézményi következményei
semmiképp se maradhatnak visszahatás nélkül a
közvetlen szövegformálásra. Politika és
irodalom egyazon térben navigálnak, s az irodalom és
protagonistái előtt mindaddig nincs nyitva az út, hogy
egy esztétikai, ön-referenciális vákuumban lebegjenek,
amíg a társadalom egészében nem érett
meg az elhatározás, hogy a megannyi partikuláris alrendszer
egyikének tekintse magát. Ez viszont azt jelenti, hogy mindaddig,
amíg az irodalmi szövegek egy totálisan elgondolt társadalmi
térben élnek, elkerülhetetlen és magától
értetődő dolog marad az esztétikai képződményeken
gyakorolt politikai kritika is. Ez, mint Földényi elemzése
elénk tárja, óhatatlan következménye az
irodalom politikai küldetésének.
Ezt a mindennemű irodalmi munka körül és alatt
ott lévő kontextust és szubtextust semmilyen lelemény
nem ültetheti át olyan társadalmak nyelvére,
melyekben mind a politika tendenciális, mind a művészet
kiérlelődött alrendszerének oldaláról
mindent elkövetnek azért, hogy a politika és művészet
közötti hiátus áthághatatlanná váljék.
Hogy a "művészet szabadságának" posztulátuma
szükségszerűen a politikával szembeni, vagy inkább
a társadalomtól való szabadságot jelenti -
s jelentse-e - ez még átfogó elemzésre szorul.
A gyakorlatban a "kultúra" fogalma, no meg az őt kiszolgáló
kultúrfunkcionáriusok hada képezik a szigetelőréteget
művészet és politika között. Ha tehát
elemezni akarnánk a szövevényt, mellyel a kortárs
magyar irodalom átültetett munkái szembesülnek,
például Michael Scharang, az író megfontolásai
kínálhatnának alkalmas kiindulópontot; ezt
azonban másutt volna érdemes kifejtenünk. Annál
tagadhatatlanabbul világlik ki az eddig elmondottakból, hogy
a magyar irodalom naiv, a magyar nyelvű irodalmi művek összegeként
értett definíciója nem kielégítő.
A közvetítő instanciák, funkcionáriusok,
értelmezők, vállalkozók és kereskedők
már létezésük puszta tényével hozzájárulnak
a magyar irodalom fogalmához, nem másként, mint az
osztrák vagy a német irodalom esetében teszik. Vélhetőleg
inkább a társadalmi szerkezettől, mint az egyéni
intenciótól függ, hogy a szerzők mennyire képesek
öntudatosan közlekedni a funkcionalizmusoknak és jelentéseknek
ebben a hálózatában.
A differenciálás és elhatárolás
szükségessége legalább annyira erőteljesen
hat, mint az uniformizálás szociális óhatatlansága
- így van ez minden irodalmi társadalmiságban is.
S az irodalmi szövevényben (ahol, ugye, esztétikai érvekkel
vihető végbe az egzisztenciális elhatárolás)
tán még az össztársadalmi szövevénynél
is nyíltabban folyik az állandó "identitás-csata",
a hátterében komoly csatározás ama kérdésfölvetés,
egyszersmind megkérdőjelezés körül, hogy
a különlegesnek ez vagy az a protagonistája miért,
vagy miért nem tartozik ehhez vagy ahhoz a valakihez. Dalos - "Bécsi
irodalom-előadásai"-ban - napvilágos okadatolását
adta a magyar irodalomban ilyeténképp zajló csatározás
egy szeletének: a népiesek föllépésével
a magyar irodalom színterén olyan hasadék keletkezett,
melynek következményei máig érezhetők.
A túlélezett és politikailag késztetett szétválasztás
"vidéki" meg "városi" irodalomra, "népiesekre" meg
"urbánusokra" évtizedeken át ürügyül
szolgált a hivatalos kultúrpolitikának, hogy a szerzőket
és csoportokat kijátssza egymás ellen.
Ennek a megállás nélkül vívott identitásharcnak
nem kevésbé tanulságos vetületét tárja
elénk Kertész Imre Valaki más című könyvében:
"Kérdés: miért kell engem 'magyar írónak"
nevezni, holott (többnyire) magyar környezetben játszódó
történeteket írok, s (mindig) magyar nyelven? Miért
e szinte provokatív állítás tehát: 'magyar
író'? Nyilván, mert nem vagyok az. (Nyilván
mert nem tartanak annak.)"
Éppen egy ilyen, reprezentatíve megfogalmazott identitásokra
építő eset kapcsán nem árt szem előtt
tartanunk, hogy itt nem "természetes" kategóriákról
van szó, hanem intencionális aktusok pillanatfelvételeiről,
melyek maguk is eszmei és anyagi kölcsönhatásnak
vannak kitéve. E stratégiai osztályozások és
megkülönböztetések egyúttal azt is szemléltetik,
hogy bár egy körülírott társadalompolitikai
helyzetből érthetők meg, ugyanakkor - ha meg akarják
őrizni érvényüket - föl kell adniuk a szöveg
öntörvényűségének gondolatát.
A reprezentatív kijelentés, az osztályozás
hatalmi igénye ekkor erősebbnek bizonyul, mint "a szöveg
közvetlensége".
Világítsanak bár a nyugati kultúraipar
fényszórói a Frankfurti Könyvvásár
előtt és szolgálatában még oly élesen,
végezzenek ám a maszkmesterek még oly bravúros
munkát, a mély nyomokat, melyekkel a politikai fölfogás
a magyar irodalmat megjelölte, nem lesznek képesek eltüntetni
róla. Árnyékban kivehető lesz - ha nem is részleteiben,
de szubsztanciáját tekintve - az írás alapja,
a talaj, melyen az irodalom gyümölcsei érlelődnek.
Ez pedig nem a félhivatalos alkalmakkor oly kedvelt menekülés
a metaforához, hanem annak beismerése, hogy analitikus fogalmaink
túl részlegesek egy komplex egész néven nevezéséhez.
Mondjuk tehát úgy: a magyar irodalom testén világosabban
megmutatkozhat a világnak az a része, mely az írás
fundamentális megalapozását rejti - az írás
szilárd talaja -, mint ahogy az olyan társadalmak "irodalmain",
melyekre a végsőkig fejlett munkamegosztás, az elkérgesedés
és a társadalmi alstruktúrák mind teljesebb
szétválása nyomja rá bélyegét,
még valaha is láthatóvá válhatna.
Valamennyi magyar író és költő helyett
hadd idézzek meg azért két olyan személyiséget,
akikkel az Alte Schmiede vendégei személyesen találkozhattak,
s akik emlékezetes találkozásokkal ajándékozták
meg az Alte Schmiedét: Franz Fühmannt, az írót,
aki a század magyar költészetének megannyi utánköltésével
kötelezte hálára a németül olvasókat,
s aki az általa kiadott kötetben ekképp jelenti be -
szenvedélyes herold módjára - ama másik személyiséget:
"Íme hát a magyar költészet királynőjének,
Nemes Nagy Ágnesnek a versei, és jövetelekor úgy
illenék, hogy megkonduljanak az ország összes harangjai,
s a könyvesboltok és könyvtárak a költészet
álomszíneiből szőtt zászlókkal,
szalagokkal és selymekkel lobogózzák fel magukat."
Nyisd meg hát füledet, olvasó, a magyar költészet
csengésének, hallgasd királynőjét és
tolmácsát, én pedig hallom Nemes Nagy Ágnes
hangját, amint felolvas az Alte Schmiedében, hallom még
dohányfüst fűszerezte szabadkozását a telefonnál,
mikor - már súlyos betegen - nem fogadhatta el a meghívást,
hogy még egyszer Bécsbe jöjjön.
Kultúrtechnokrata függelék: magyar írók és költők a bécsi Alte Schmiedében:
Balassa Péter (1989.IV.13.), Balázs Attila (1992.IV.30.), Balla Zsófia (1998. VI. 4.) Bereményi Géza (1979.IV.6.; 1984.III.21.; 1989.IV.10-11.), Bujdosó Alpár (1982.IV.16.), Cseh Tamás (1989.IV.11.), Császár István (1984.III.21.), Dalos György (1980.V. 13.; 1985.V. 10.; 1989. IV.5.; 1991.XI. 18.; 1992.V. 11-15.; 1992.IX. 7./9.; 1992.XI. 5.; 1994.III. 7.; 1995.IX.22.), Darvasi László (1992.IV.28.), Deréky Pál (1999.I.12.), Eörsi István (1987.I. 15.; 1991.XI. 19.; 1992.IX. 7.; 1998.II. 18.; 1998.X. 19.; 1999.I. 18.-22.), Esterházy Péter (1979.VI. 6.; 1985.X. 7.; 1987.I. 13.; 1995.I. 16.), Földényi F. László (1989.IV. 13./14.), Galgóczi Erzsébet (1987. I. 16.), Garaczi László (1989.IV. 12.; 1992.V. 4.), Grendel Lajos (CSSR, SK: 1989.IV. 7.; 5.1992.V. 5.), Hajnóczy Péter (1979.VI. 6.), Hernádi Miklós (1993.VII. 15.), Kemény István (1992.V. 8.), Kertész Imre (1992.V. 13.; 1993.II. 3.; 1994.III. 7.; 1996.V. 29.; 1998.VI. 10.), Konrád György (1988.VI. 1.), Kovács András Ferenc (1999. VI. 24.) Krasznahorkai László (1987.I. 12.), Kukorelly Endre (1992.V. 4.; 1998.V. 28.), Kurucz Gyula (1984.III. 21.), Lengyel Péter (1979.VI. 6.), Mándy Iván (1987.I. 16.), Marnó János (1992.IV. 28.), Márton László (1989.IV. 12./13.; 1998.II. 18.), Mészöly Miklós (1979.VI. 6.; 1981.XII. 4.), Monoszlóy Dezső (1980.X. 6.; 1983.XII. 12.), Kristóf Nagy Attila (1992.V. 8.), Nádas Péter (1979.VI. 6.; (1986.I. 13.); 1992.V. 6.), Németh Gábor (1992.V. 4.), Nagy Pál (1982.IV. 16.), Nemes Nagy Ágnes (1987.I. 12.), Oravecz Imre (1987.I. 13.), Papp Tibor (1982.IV. 16.), Parti Nagy Lajos (1999. VI. 24.) Petri György (1987.I. 15.), Rakovszky Zsuzsa (1991.XI. 18.), Szemes Zsuzsa (1992.IX. 9.), Szijj Ferenc (1992.IV. 28.), Szilágyi Eszter Anna (1992.V.8.), Szilágyi István (1992.IV. 29.), Szilasi László (1992.IV. 28.), Tandori Dezső (1992.IV. 27.; 1994.VII. 6.; 1997.I. 17.; 1998.XI. 4.), Térey János (1992.V. 8.), Tolnai Ottó (1989.IV. 7.), Vándor Györgyi (1995.V. 29.), Végel László (YU: 1989.IV. 7.), Wernitzer Julianna (1995.I. 16.), Zalán Tibor (1987.I. 16.)
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta