Kenjük ezt a ~-ot a balvállunkra!
Ez jut eszembe először a labancokról.
A labanc olyan, mint az, hogy ruszkik. Nem? Csak úgy lehet folytatni,
hogy: haza!. Ami: go home. De miért a labanc szó jut eszembe,
ha azt mondják, írjál valamit az osztrákokról?
Hogy milyen Ausztria felőled nézve.
Az első labancot, őslabanc, Ungváry Lászlónak
hívták, a fergeteges sikereket aratott, úgy nagyjából
tizenhétszer megismételt tévésorozatban, a
Tenkes kapitányában játszotta a Gonosz kvintesszenciáját.
Tisztesség ne essék szólván, békebeli
kis gonosz volt, ügyefogyottan téblábolt a szent magyar
anyaföldön, az említett mondatot is ő kapta a pofájába,
derékig állt valami fortyogó szmötyiben, és
engedelmesen kente a képére a masszát, mert az inkognitós
Zenthe megszívatta. Talán mondanom se kell, azok, a labancok
csak valami velejéig romlott, gyáva csellel bírták
aztán a Zenthét elkapni, magasból rádobtak
valami hálót huszonketten, és úgy. Ilyen a
labanc, gondoltam joggal: kövér, ügyefogyott, alattomos,
kisszerű, híján a lélek meglepő villanásainak,
tekintete bádog, arcbőre hamuszürke, szívében
kegyetlenség és gyávaság pokoli frigye.
Még saját nyelve sincsen.
Valahogy kiderült, hogy állítólag németül
beszél. A labanc tehát olyan régi náci, aki
közelebb van. Aha. Ismerem ezeket. Nagypapa mutatta, mikor sétáltunk
az Új-Lipótvárosban. Egy ház, csupa rom, még
nem volt idő rendbe hozni, na, az is nácik műve volt.
Milyen nyelv, különben is, mindenhez hozzá kéne
tanulni, hogy derdidasz. Az agyam elszáll, komolyan mondom.
De Amália, hörögte fölháborodottan az
Ungváry, hálisten, magyarul, a feleségének.
Krencsey Marianne volt a labanc csaja, apám, azér' tudnak
ezek valamit. Nagyon-nagyon jó bőr volt az Amália,
csak valakinek föl kellett volna 1 alkalommal pofozni.
Csak azt volt nehéz megérteni, miért akar akkor
mindenki kijutni Bécsbe.
Tényleg azért a hülye orkánkabátért?
Apám hozott: kicsi, gyűrött, sárszürke
csomag, kibontod, fölveszed, és igaz ugyan, hogy nem ázol
meg, viszont alatta szakad rólad a víz. Bécsi csoki,
ez már jobb; banán; kisimogatós papírba tekert
narancs; ja, és anyunak nájlonharisnya, meg műselyem
sál, amin nevezetességek vannak ábrázolva.
Kár, hogy nem dohányzunk.
Bécsről még azt lehetett tudni, hogy ott a magyarok
szalámit esznek, tehát akkor az egy gazdag ország,
mert itthon nagyon ritkán esznek szalámit. Áll a magyar,
talpig orkánban, és eszi a szalámit. Pop art.
Buga Jakab pedig a Tenkes haverja volt, azt egyszer elkapták
a nácik, egy pincében odakötözték egy bazi
nagy székhez, aztán gúnyosan koccintani akartak vele.
Erre a Jakab fölemelte az egész hóbelevancot, a foga
közé kapta a poharat, és fölhajtotta a bort. Ilyen
a magyar, ha gúzsba kötik, akkor is leissza magát. A
labancok is megpróbálták utánacsinálni,
persze ledisznózta magát mindegyik.
Autók szökkentek elő keskeny, mély utcaszurdokokból
sekély fénytócsa-terekre. Gyalogostömegek gomolyogtak
felhősáv-vonulásként. Ahol a sebesség
erőteljesebb vonalakat húzott sietős lazaságukba,
megsűrűsödtek, gyorsabb lett áramlásuk,
hogy azután e pár kilengést újra egyenletes
lüktetés kövesse. Hangok százai fonódtak
egymásba, drótszövedék-zajjá; s ebből
kis csúcsok álltak ki, vakmerő élek indultak-simultak
el, tiszta hangok pattantak-röppentek.
Ezt kerestem, mikor először eljutottam oda.
E zajból, bár sajátosságai nem kottázhatók
le pontosan, sokévi távollét után, hunyt szemmel
is megállapíthatja bárki, hogy a monarchia székesfővárosában,
Bécsben jár.1
Ehhez képest Bécsben vasárnap volt, mindig vasárnap
vagyok Bécsben, egészen egyszerűen azért, mert
ami ott van, egy magyar szemével permanens vasárnapnak látszik.
Minden lassabb és nyugalmasabb, ezek a labancok ráérnek,
puha kabátokban és gyapjúsálakban sétafikálnak,
vesznek egy kis forró gesztenyét, meg beülnek a Sacherba
picit tortázgatni.
Így megy ott az élet. Lassacskán.
Átmész autóval, rögtön lelassul, idejük
van virágokat ültetni, ilyen virágszigeteket kell kerülgetni
az országúton, hogy folyton meg ne büntessenek. Viszont
hozzánk járnak fodrászhoz. Állítólag.
Meg a fogukat csináltatni. Itt persze száguldoznak a labancok,
hogy gyorsabban odaérjenek a fogászhoz. A fene se érti.
A villamos csillogott, és egy udvarias osztrák gépférfi
azt mondta, hogy Sottentór. Valami ógermán isten neve,
nyilván. Izlandi, vagy hasonló. Sok a biciklista, a nők
olyan hűvösen, csúnyán szépek, átlag
háromból egynek egészen fantasztikus a szemüvege.
Szexuális szemüveg.
Szazsó, kenyeres pajtásom az általános
iskolában, aki nyolcévesen már Leibniz tanait tanulmányozta,
és több örökmozgót is föltalált,
egyszer egy egész héten át hamisított egy tízforintost
zöld ceruzával; ha a nagyszobában leoltotta a villanyt,
az előszobából nézve a négyrét
hajtott papírdarabról senki meg nem mondta volna, hogy nem
a nagy forradalmár költő, Petőfi arczképe
díszíti, hanem egy ismeretlen, idegbeteg, kesehajú
fiatalemberé, akit a barátom vélhetőleg lázálmában
tévesztett össze a poétával. Szóval az
emberiségnek ezt a kimagasló géniuszát (nem
Petőfit!) szülei tiroli bőrnadrágban járatták
iskolába, a nadrág kantárján havasi gyopár,
valahogy ráapplikálták egy szelet szarvasagancsra.
A bőrnadrág szalonnásodott, és vizeléshez
le kellett gombolni az elejét, ez a felejthetetlen ruhadarab mintegy
a labancság szimbóluma lett, állítólag
zergék közt kell benne éles sziklákon ücsörögni,
hogy kihozzad belőle a jót. A havasi gyopár pedig annyira
ritka, hogy nagyon. Igen magasan terem csak meg, onnan hozzák le
a labancok. Itt megint támadt egy kis zavar, hogy hozzák
le, ha egyszer, amint azt a Tenkes is ábrázolta volt, gyávák,
mint a nyulak. (Megkérnek egy magyart, ezer schillinget kínálnak,
és amikor lehozza, elveszik tőle a gyopárt, adnak neki
egy százast, és azt mondják, hogy rosszul értette.
Hülye magyar, miért nem tanulsz meg osztrákul. Ad notam:
Tenkes a hálóban.)
Életemben a legjobbat egy kis bécsi panzió ágyán
aludtam, reggel fölhajtottam a lepedőt, hogy rájöjjek
a labanc trükkre, olaszok gyártották a matracot.
Sebes Gusztáv, az egykori Aranycsapat sikereinek kovácsa,
a hetvenes évek végén, egy ún. sorsdöntő
magyar-osztrák előtt, a Práterben meglátogatta
a kései, satnya utódok öltözőjét,
úgymond, bátorítani a fiúkat. A svájciak
jók, de meg lehet verni őket, mondta derűlátón.
Egy samesz közelebb hajolt. Az osztrákok, Guszti bácsi.
Az osztrákok is jók, mondta a mágus idegesen, de most
a Svájcot kell megverni.
Ennyiben maradtak.
A zsákutcás, eltorzult magyar történelemért
pedig egy Bene Ferenc nevű újpesti fiatalember, a Dózsa
igazolt labdarúgója - rangjára már nem
emlékszem pontosan - állt nemes bosszút. Fölnézett,
és mintegy ötvenöt méterről, lazán,
egy kis lépés után átemelte a labdát
a tizenhatos vonaláról kétségbeesetten visszafutni
igyekvő labanc kapus feje fölött, nevét borítsa
a feledés jótékony homálya, tudok én
nagyvonalú is lenni, ha akarok.
A magyar értelmiség krémje Bécset unalmasnak,
provinciálisnak és kispolgárinak találja, és
mivel mazochista, ha csak szerét ejtheti, kimegy oda kiállításozni,
operázni és hawelkázni.
Ezzel szemben Dr. Savassy-Sacher professzor megmutatta nekünk
néhány kedvenc kocsmáját, a labancok kedvesek,
de ismeretlen egységekben mérik a bort, sokat cigarettáznak,
vastagon röhögnek, és ráadásul egy alkalommal
megkérdezték, hogy milyen húsból kérem
a bécsi szeletet.
A labancokat a kurucok sógoroknak hívják, így
múlik el a világ dicsősége.
Szó eshetne még bizonyos nagyhatalmú ceruzákról,
amelyek pillanatok alatt eldöntötték a sorsunkat. Hogy
melyik Kákánia hány százalék szovjetunió.
Ezek, a szivaros, a cvikkeres meg a bajszos összetrutyizták
a szent forradalmat - az ember kimegy Bécsbe, beül a BrÄunerhofba,
olvasgatja a nádkeretes Népszabadságot(!) és
sóhajtozik, hogy mit kellett annyira ugrálnia a Petőfinek
a Pilvaxban, maradt volna nyugton a seggén, akkor most Pesten is
volnának még rendes kávéházak.
Osztrák ember csak Magyarországon létezett, ott
sem másképp, mint ellenszenv tárgyaként; odahaza
az ilyen úgy tartotta számon magát, mint az Osztrák-Magyar
Monarchia birodalmi tanácsban képviselt királyságainak
és országainak állampolgára, ami ugyanazt jelenti,
mint hogy: osztrák plusz magyar mínusz magyar; tette pedig
mindezt nem azért, mintha lelkesedne érte, hanem egy eszme
kedvéért, amely ellenére volt, mert éppúgy
nem szenvedhette a magyarokat, ahogy ezek sem őt, ami azután
még bonyolultabbá kuszálta ezt az összefüggést.2
Ami volt, elmúlt.
Az első bécsi látogatásom végén
megtekintettem a Mariahilfer Strassét. Gázoltam, abban, ami
megmaradt: az érzületben. Az egyik kapualjban aztán
találtam egy poros kis kirakatot, valahol az udvarban apró
késbolt működött. A kirakatban egy szalonnázókés,
a nyél borítása ébenfa és elefántcsont,
a pengéje solingeni acél, az ára pedig félévi
fizetésem.
Érthetetlen tárgy a prolirengetegben.
Pár évvel később, Grazban viszont
megvettük Szilasival a francia ikreket - két gyönyörű,
rózsagyökér nyelű Opinelt, az irodalmi keresményünkből
futotta rá. Fölolvastunk Grazban, magyarul, a Droschl Verlag
meghívására. Beim Griff in das Spinnenetz. (Az eredetiben
is osztrákul. Szabadfordítás: griffek a spionok hálójában.
Lásd még: Zenthe Ferenc.) Orte der Literatur. Az Érchörcsögben
szálltunk meg, így hívtuk kurucos daccal az Erzherzog
Johann-t, nem valami szellemes, de amilyenek mi voltunk, minden alkalommal
jót mulattunk rajta. Nagy dolog a tradíció: négy-öt
magyar, ha egy grazi ún. ékszerdobozban összehajol,
még mindig kuruccá válik: fosztogatni kezdi a minibárt,
üvöltve szurkol a tévé előtt a németek
ellen, és vulgáris megjegyzéseket tesz az osztrák
belsőépítészetre.
Mindez persze a sárga irigység műve.
A hatvanas évek közepén édesanyámmal
az egyik budapesti filmszínházban megtekintettünk egy
színes-zenés műalkotást, a címére
sajnos már nem emlékszem, Vico Torriani énekelt
benne gyakorlatilag folyamatosan, a lebilincselő történet
egy luxus szállóban játszódott, az Alpokban,
Torriani népszerű síoktató volt, és mint,
gondolom, az ilyenek általában, középkék,
aranygombos tengerészblézert és műszálas
fehér garbót hordott, a vásznon valószínűtlen
mennyiségű déligyümölcs fogyott, patakokban
folyt a pezsgő, és még a csőtörés
is decens kis gleccserré fagyott a nagyszalonban.
A moziban arra a következtetésre jutottam, hogy osztráknak
lenni hátborzongatóan jó lehet, és azt kell
mondjam, ez a véleményem azóta sem változott,
talán csak mintha valamivel árnyaltabbá vált
volna az évek során.
Egész egyszerűen tehetetlenül kell nézzük,
ahogyan ez a kormány napról napra hazugabbá és
álságosabbá és aljasabbá és alantasabbá
válik. De nemcsak a kormány hazug és álságos
és aljas és alantas, a parlament is az, mondta Reger, sőt,
néha úgy tűnik, mintha a parlament még sokkal
álságosabb és hazugabb lenne, mint a kormány,
és hát milyen hazug és milyen aljas végül
is az igazságszolgáltatás ebben az országban
és a sajtó ebben az országban és végül
is a kultúra ebben az országban és hát végül
is minden ebben az országban; ebben az országban évtizedek
óta csakis a hazugság és az álságosság
és az aljasság és az alantasság az úr,
mondta Reger. Ténylegesen ez az ország mostanára az
abszolút mélypontra süllyedt, mondta Reger, értelmét
és célját és szellemét feladta.3
Ezzel szemben viszont a kuruc parlamentben Tímár képviselő
a minap állami pogácsát kért, mert hat után
már bezár a büfé, és éhesen nem
lehet a közjóról gondolkozni.
Erre mit mondana az a labanc Reger?
Öregszem, szeretem a széppel befejezni.
A kőszívű ember fiai filmváltozatában
a császári testőrség kapitánya, a haldokló
Palvitz Ottó Mécs Károlyra bízza a titkos gyerekét,
nevelné föl, ha már egyszer úgy esett,
hogy az aput hazafiságból agyonpárbajozta. Fekszik
a Mécs Károly a Palvitzon, egész meghatódik,
naná, hogy megígéri.
És ami még furcsább, az ígéretét
be is tartja.
Akkor határoztam el, hogy egyszer kiegyezem velük.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta