Ezek felgyújtják a házat. Benn fogunk égni.
Ha kirohanunk, agyonvernek.
Látta, ahogy a fáklyák felvillannak a spaletta
előtt, hallotta kintről a zsivajt, ahogy skandálnak,
üvöltenek, énekelnek.
Egy gyászmenet volt. Akkora gyászmenet vonult az utcán,
amekkorát Vila dos Comecos, a kisváros nem látott
soha, s a legkülönösebb benne: olyan gyászmenet,
amelyben nem gyászolt senki.
Két, lila műrózsával feldíszített
ló húzta a halottaskocsit, amelyen olyan kicsi volt a koporsó,
hogy csakis egy újszülöttre méretezhették.
Mögötte, mindkét kezében feszületet tartva
a magasba, nem kisebb személyiség lépkedett, mint
az evorai Jao d'Almeida bíboros, vérvörös talárban
piros birétummal, vállán hermelin Cappa Magna, melynek
uszályát négy lila taláros kanonok vitte. Mögöttük
Comecos s a környező községek papsága fekete
ornátusban, fehér karingben, ibolyakék stólával.
A nemesek vörös bársonyruhában, vastag bőrövvel,
kardjuk leeresztve. Az elöljáróság és
a polgári rend képviselői fekete öltönyben
s széles karimájú fekete kalapban, kezükben fáklyák,
melyek kormos füstje gyászfátylat vont a nap köré.
Az állami temetésekhez illő pompa senkit nem téveszthetett
meg, a tömeg hangulatát düh, gyűlölet, vérszomj
hatotta át. Szinte az egész város talpon volt, s csatlakozott
a menethez, amely egy macskát kísért a sírba.
Nem imát mormoltak, hanem szitkokat, a kezüket sem kulcsolták
össze, ehelyett az öklüket rázták. Arcuk nem
a naptól vöröslött, hanem a magas alkoholtartalmú
Bagacótól, s nem a gyász torzította el, hanem
a gyilkolás, gyújtogatás, fosztogatás vágya.
A klérus a Krisztus Mártíriuma korált énekelte,
de a tömeg túlharsogta őket, amikor bizonyos házak
mellett a menet elején járó fáklyahordóknak
odaüvöltötte: "Fel a fáklyákkal a tetőre!"
A gyászmenet befordult a Rua da Consolacaóra, az aprócska
koporsóban egy két hónaposnál nem idősebb
macska volt, kicsi, fekete macska fehér foltokkal a szeme körül,
mint egy maszk. "Rajta! Fel a fáklyákkal a tetőre!"
Nos, ez volt Soeirosék háza.
Antonia Soeira azon kevesek egyike volt, aki most nem tartózkodott
az utcán. Ott állt gyerekeivel, Estrelával és
Manoellel az ablakban, s a csukott spaletta résein át kémlelte
óvatosan az utcát, majd, amikor a zsivaj odakinn egyre fenyegetőbbé
duzzadt, visszahúzta gyerekeit az ablakból a szoba belsejébe,
és azt mondta: "Ezek az őrültek még Istennek kiáltják
ki azt a macskát. Nem baj, csak zabálja a galambokat a katolikus
mennyországban!"
Az ok, ami miatt Comecost és környékét a
felindultság hatalmába kerítette, az volt, hogy a
macskát keresztre feszítették. A Casa da Misecordia
előtt találták, nehéz vasszegekkel felszegezve
egy fakeresztre. Az egyháziak számára azonnal világos
volt, hogy egy jól megrendezett temetéssel, amellyel a keresztre
feszítés visszaszerzi szent méltóságát,
egységessé fanatizálhatják a népességet
az eretnekek és hitetlenek ellen - Comecosba két hete érkezett
meg az inkvizíció.
Kinn távolodott az énekhang és az üvöltés,
a fiú a szoba közepén állt, s úgy érezte,
futnia kell, méghozzá olyan gyorsan és olyan messzire,
amennyire csak tud, de a teste nem hagyta. Mielőtt anyja visszahúzta
az ablakból, még éppen látta a koporsót
a kocsin, ezt az aprócska koporsót, s ekkor gondolt először
arra, hogy az apját nem látja többé. Apja az
elsők között volt, akiket a Szent Offícium letartóztatott.
Az éjfekete lovak húzta kocsi, a koporsó a vöröses
fényben, mintha épp most menne le a nap, s fényében
fellángolna a bíborosi bíborvörös, az utolsó
naplemente, a világvége képe.
Manoelnek régebben, amikor még lejárt az utcára
találkozni a barátaival, mindig naplemente előtt kellett
hazamenni. Ebben a kérdésben apja hajthatatlan volt: naplemente
előtt. Jaj volt neki, ha később érkezett. Vajon
miért? Magyarázat nem volt, s mire megértette, már
késő volt.
Apja elnehezedett testű férfi volt, aki minden elegancia
híján, kínos precizitással öltözött,
de sosem előkelőn. A gyerekei előtt mindig kihúzta
magát, és dresszírozta őket. Halkan beszélt,
szinte nyersen, nagyjából érthetetlenül. Esténként
csendesen, megadóan könyvet olvasott. Manoelnek Senhor-t kellett
mondania neki, de valójában nem tartotta senhornak, inkább
egy rossz színésznek, aki senhort alakít. Mindig lesütötte
előtte a szemét, félelemből, egyúttal
megvetésből is: képtelen volt felnézni rá.
Most viszont az a gondolat okozott beláthatatlan szorongást,
hogy ezt az apát sosem látja többé. A gyászmenet
zaja eltávolodott, s ő a fejében érezte a szívdobogását,
olyan erővel, mintha a kintről beszűrődő
dobszóval, ritmikusan skandált üvöltéssel
próbálna meg bensejében kétségbeesve
összhangra jutni. De összhang nem volt már. Ezek mindnyájunkat
megölnek.
Egyszerre csak hallotta, ahogyan Estrela és az anyja beszélgetnek
egymással halkan, de hangjuk sajátságosan hidegen,
tényszerűen csengett. Bár Estrela csak négy
évvel volt idősebb, mint a nyolc éves Mané,
egy kis felnőtt volt mégis, anyja hű mása, ha
nem gyenge másolata. Elkeskenyedő, aránylag kicsi arc,
kemény, lemondó vonások és dundi test, amely
azonban, talán az arc miatt, nem puhánynak hatott, hanem
energikusnak, makacsnak, erősnek, minden izom mintha kétszerese,
háromszorosa lenne a fekete kendők alatt. Azokról az
óvintézkedésekről beszéltek, amelyeket
meg kell tenni, meg arról, hogy a szökés szóba
se jön, amíg az apa nem tér vissza, azt mondták
"vissza", akárha elutazott volna. Manoelt irritálta ez a
beszélgetés, különös módon kínos
volt neki, mintha nővére és az anyja nevetségessé
tenné magát a világ szeme láttára oda
nem illő, groteszk viselkedésével.
"És akkor itt van még az a probléma, hogy -" mondta
Estrela, amikor Mané felnézett, nővére félbehagyta
a mondatot, s ő a két nő arcába nézett,
azok pedig hallgatagon visszanéztek rá. Most az ő szemükkel
látta magát, s az az érzése volt közben,
hogy lát valamit, amit nem volna szabad látnia. Saját
szorongását, ugyanakkor a beletörődést:
hogy milyen kínosnak és haszontalannak látja, ahogyan
anyja és Estrela reagálnak. Ha valamit is megtanult eddig,
akkor az ez volt: alkalmazkodni kell a játékhoz, be kell
tölteni a szerepet. Nem volt ez egy letisztult gondolat, mégis
kivehetően ott volt benne: azok az emberek ott kinn nem tehetnek
mást, mint amit tesznek. És ő se tehet mást,
el kell fogadja. Tette következményeit nem becsülhette
le, valahogyan bekalkulálta őket. El kellett, hát elfogadta.
Minden más csak növelné az emberek dühét,
a borzalmakat.
Alig kapott levegőt a rémülettől, mégsem
volt ez más, mint egy gyermek fokozott félelme az elvárható
büntetéstől.
Tudta, hogy botrány lesz, akarta is, hogy legyen, felejthetetlen
botrány, ellentétben az apró aljasságokkal,
amelyek mégsem voltak olyan aprók, de mára feledésbe
merültek, legfeljebb bohókás történetek,
amelyeket elbutult, szenilis jóakarattal, vigyorogva, esetleg röhögve,
térdüket csapkodva, mindent megbocsátva és elfeledve
az emlékezés nevében adnak majd elő.
Fölkészült rá, alaposan utánajárt.
Megpróbálta előre elképzelni, ki hogyan reagál.
Mindent akceptált, vállalta a következményeket
a színjátékért, amelyet maga rendezett, s amelyet
minden áron látni akart. És amikor benne volt, abban,
amire számított, mégis sokkal vadabb, fenyegetőbb
volt az egész, mint ahogyan előre kiszínezte magában.
Hallgatást várt, s aztán kiabálást,
de nem ezt a csöndet és ezt a kiabálást. Düh,
agresszió, persze, gondolta, azzal szemben fel van vértezve,
de ezzel az általános dühvel, ezzel az egységes
agresszióval szemben? Nem, akármilyen alaposan végiggondolta,
mégsem tudta, mit tesz.
Huszonöt éves érettségi találkozó.
Viktor eddig egyetlen osztálytalálkozóra sem ment
el, ha jól emlékszik, jó húsz éve már
meghívót sem kapott. Lehetséges, hogy beletörődtek,
hogy úgysem megy el, de az is lehet, hogy nem is volt osztálytalálkozó,
mert már az elsőn is alig jelent meg valaki. Az osztály
sosem volt egy "összeesküvői sorsközösség",
amint azt akkori tanáraik ideálisnak tartották volna.
Miután valamennyien letették az érettségi vizsgát,
s átvették a záróbizonyítványt,
mindenki ment a maga útján, hideg vidámsággal
nyugtázva, hogy nem látja a másikat többé.
Ez az osztály azzal a régi tradícióval is szakított,
hogy érettségi utazást tegyen, általában
az osztályfőnökkel és a görög tanárral
elrepüljön Athénbe, az Akropoliszhoz, egy utolsó
osztályfénykép a Pantheon előtt, egy első
nagy berúgás az ouzótól vagy a retsinától.
Ez volt az első érettségizett évfolyam, amely
egyhangúan, mindenféle hosszas vita nélkül eldöntötte,
hogy nem érdekli az érettségi utazás.
És most, huszonöt évvel később, ott
vannak öt percre egykori iskolájuktól, az "Arany borjú"
étterem különtermében, teljes számban, érzelmesen
és kíváncsian állnak egy hosszú, terített
asztal előtt, amelyen aperitív-, fehér- és vörösboros
poharak várakoznak az ünnepségre, amely azután
pontosan huszonöt percig tartott, más perspektívából
egész éjszaka, míg fel nem kelt a nap - de ebben a
pillanatban ezt még senki se láthatta előre.
Ez a sok felkiáltójel minden mondat után! Huszonöt
éve!!! Egy negyed százada!!! Viktor hájas, kopaszodó
férfiakat várt, molett anyákat, de fizikailag a legtöbben
igen jól tartották magukat, el is voltak ragadtatva ettől,
ki is mondták elismerően, s nyugtázták a másik
elismerését. Alapjában Viktor volt az egyetlen, akinek
láthatóan gyérebb volt a haja, s a teste is hízásnak
indult. De bármilyen boldogan ragyogtak az arcok, a hangulat mégis
meglehetősen görcsös volt. Most kotorják elő
magukból a gimnazistát, amik voltak, essenek vissza a régi
szerepekbe, amelyet annyi éven át játszottak ezek
között az emberek között, vagy amit tulajdonítottak
nekik, vagy egyszerűen demonstrálják, kivé,
mivé lettek utána, mire vitték az életben.
Viktor nem tudta eldönteni, vajon jóravaló, higgadt
emberek játsszák az infantilist, vagy infantilisak a jóravalót,
amikor minden egyes érkezőt hangos hallóval üdvözöltek,
miközben csöndes kutakodó pillantásokat vetettek
rá. Az is meglepte, hogy nemcsak az egykori iskolaigazgató
jött el, hanem egy csomó egykori tanár is. Nem csak
azért, mert aligha tudta elhinni, hogy emlékeznek azokra
a tanítványokra, akiket több, mint egy negyed évszázaddal
ezelőtt tanítottak - egyszerűen azon csodálkozott,
hogy még élnek. És összezavarta, hogy milyen
érzésekkel figyeli őket: Frau Rehakot például,
egykori matematika tanárnőjüket, akit gyűlölt,
s akitől félt, és akit mindenki "méregtörpének"
aposztrofált, s akiből egy megnyerő idős hölgy
lett, igen élénk, igen kíváncsi, aki mindenkit
a nevén szólít, vagy Frau Professor Schneidert, a
lányok tornatanárnőjét, akivel természetesen
sosem volt dolga, de emlékezett rá, hogy egyszer Hildegundot
pofonvágta, mert farmerben jött az iskolába - most úgy
ült ott, mint egy modern nagymama a hirdetésből, amilyet
mindenki szeretne magának, aki biciklitúrára megy
az unokáival, és megveszi nekik azt a márkás
farmert, ami a szülőknek már drága. Vagy Professzor
Spazierer, a latintanár: vidám, fényes, vörös
képéből olyan egyenesen példaszerű élvhajhászat
sugárzott, amelyet nem törhet meg az öregség, csakis
a halál. Mennyire gyűlölte Viktor, amikor az egyik fontos
vizsgán olyan aljas kérdéseket tett fel, hogy megbukott,
és az egész nyarat végig kellett tanulnia a pótvizsgára.
Akkoriban Prof. Spazierer azt mondta neki: "Ha végig akarsz járni
egy humán gimnáziumot, fel kell fognod végre, hogy
a humanizmusnak semmi köze az emberséghez! Leülni!"
Leültek az asztalhoz.
Tizennégy fiú, nyolc lány - milyen magától
értetődőn nevezik magukat ezek a férfiak és
nők megint fiúknak meg lányoknak! - hét egykori
tanár és az iskolaigazgató, harminc személy,
akik kissé mereven nézik, ahogy a fekete zakós főpincér
és a két fehérkabátos pikoló kitölti
az aperitíveket. Legtöbben egyetértettek a proseccóval,
csak Eduard akart frissen facsart narancslevet, Thomas egy Kir Royalt,
és Hildegund egy camparit - ezeket előbb még oda kellett
hozni. Ami persze növelte a feszültséget, mert senki sem
merte felemelni a poharát és inni, amíg nem teljesül
a három plusz rendelés. Viktor látta, hogy Dr. Preuss,
az igazgató mutató és hüvelykujjával türelmetlenül
szánkázik a pohara szárán, nyilvánvaló
volt, hogy szabadulni akar előkészített köszöntőjétől,
amely úgymond, hivatalosan megnyitja az estét. Egyébként
csönd, várakozás, vigyorgó ide-oda pillantgatás,
mintha mindjárt megkondulna egy gong, amitől majd kitör
a határtalan jókedv.
Végre felemelkedett az igazgató, megköszörülte
a torkát és beszélni kezdett. Viktorra kínosan
hatott, milyen bizonytalan, milyen mesterkélt ez az ember, aki serdülőkorukban
olyan természetességgel tudta megfélemlíteni
őket. Hogy milyen büszke, és mennyire örül,
és hogy köszönet és elismerés az egykori
osztálymegbízottnak, Fritsch iskolamesternek a találkozó
ötletéért, hogy milyen örömteli módon
ragaszkodnak az itt megjelentek egykori iskolájukhoz, és
hogy büszke, és mindenkinek kívánja, és
köszöni, nagyon köszöni.
Mint diákkorukban, mindenki az öklével kopogott
az asztalon taps gyanánt, Preuss igazgató úr köszönőleg
felemelte a kezét, és csendet kért megint, hogy még
valamit mondjon.
Az egyetlen pont, ami Viktor tervében kiszámíthatatlan
volt, hogyan hozza létre azt a helyzetet, amelyre a váltáshoz
szüksége lesz. Először azt gondolta, vár
egy kicsit, és később, ha már ittak valamennyit,
a késével megkongatja a poharát, hogy felhívja
magára a figyelmet, mintha köszöntőt akarna mondani.
De Preuss igazgató most előadott ötlete úgy tűnt,
mindent váratlanul megkönnyít, azon kívül,
hogy fel is gyorsít. Engedjék meg, hogy azt javasolja, mondta
az igazgató, hogy az összes hölgy és úr,
szóval az ex-tanulók sorban "röviden, úgy értem,
nagy vonalakban" elmeséljék az életútjukat
az érettségitől idáig. Így mindnyájan,
legalábbis nagyvonalakban tudnánk a lényeget mindenkiről,
és nemcsak az asztalszomszédunkról. Úgy képzeli,
hogy ez az eljárás egyrészt kielégíti
az itt egybegyűltek alapvető kíváncsiságát,
azonkívül talán megkönnyíti a további
kommunikációt is. Körülnézett, s amikor
látta, hogy ötletét néhány tanár
igenlően támogatja, azt javasolta, hogy az asztal végénél
kezdjék, és aztán sorban menjenek körbe, ahogy
ülünk, tehát most megkérné a doktor urat,
igen, Dr. Horakot, igen, kérem Doktor úr, kezdjen hozzá.
Turek, mondta a felszólított, Eduard Turek, és
okleveles kereskedő, kereskedői oklevelet szerzett - az asztal
másik végén kiabáltak "Hangosabban! Hangosabban!",
és Eduard felállt, és megismételte "Szóval
kereskedői oklevelet szereztem és" Viktor gyomra a feszültségtől
görcsbe rándult, ő lesz, ülésrend szerint,
a harmadik, vagy, ha a vele szemben ülő Mariának megadja
az elsőbbséget, a negyedik. Nem gondolta volna, hogy a vállalkozás
végrehajtásának időpontja ilyen hamar eljön,
kapkodva keresgélte előkészített papírjait
a zakózsebében, a balban, a jobban, - otthon hagyta volna?
Eduard mondatai elzúgtak mellette, olyan nyersek voltak, hogy fájt,
mondatok, mint "Kétszázan dolgoznak az irányításom
alatt", majdnem felsóhajtott, de már Wolfgang beszélt,
aki persze ügyvéd lett, átvette apja irodáját,
de mellékesen természetesen, "mint öregúr" még
mindig "érdekelt a bajuvár kapcsolatban", s nem mint manapság
az elvtársak körében dívik, a "toszkánban",
nevetés. Na persze.
És akkor mindenki Viktorra nézett, aki udvariasan Mariára
mutatott, miközben Maria azt suttogta "Nem, nem, csak beszélj
te először!" és hirtelen ott érezte a papírjait
a felső zakózsebében. Viktor felállt, érezte,
milyen feszült, de azt is, hogy ez a feszültség egyszerre
csak elmúlt, hirtelen élvezte, hogy ott áll, és
tekintete lassan vándorol körbe, hogy figyeli ezeket az ismerős
idegeneket, akik barátságosan és önelégülten
nézik, várakozással, még ha olyan meggyőző
karriert nem is várnak tőle, mint amilyet a legtöbben
produkálni tudnak.
"Az érettségi után történelmet tanultam",
mondta végül, "történelmet és filozófiát.
Egy darabig csak kortörténettel foglalkoztam". Érezte,
hogy mindenki már csak arra kíváncsi, vajon magiszteri
fokozatot ért-e el, vagy doktorrá avatták, hogy tanár
lett-e belőle vagy tudós, hogy megnősült-e, és
hány gyereke van. "Ez nagyon érdekes dolog", folytatta, "a
kortörténelmi tanulmányok nem jelentenek mást,
mint hogy az ember életünk alakulásának közvetlen
feltételeit tanulmányozza." A mondat túlságosan
görcsös volt, amit ő is azonnal világosan látott,
rövid szünetet tartott, kivette a lapokat a zsebéből,
és miközben széthajtogatta, azt mondta: "Mi itt az élettörténetünket
meséljük, miközben sosem hallottunk semmit azok élettörténetéről,
akik a tanáraink voltak, akik neveltek bennünket, s valamilyen
módon kétség kívül hatottak ránk,
úgy értem - "
Viktorról folyt a verejték, s a szemüveg lecsúszott
az orrára, amit a mutatóujjával visszalökött.
Milyen szívesen focizott. Focizott volna. De mint szemüveges
- "Úgy gondolom, ahhoz, hogy megértsük, egy emberből
mi lett, ugyancsak kifizetődő, sőt, megvilágító
lehet, ha megkérdezzük: Kik voltak a tanárai? Kik voltak
tehát, nagyvonalakban, mint Preuss igazgató úr fogalmazott,
a tanáraink?" Az asztal körül ülő öreg
tanárokra nézett, azok vigyorogtak, lehetséges, hogy
valami vicceset vártak? Huszonöt éves késéssel
benyújtott silány viccecskét az érettségi
újságba, amit már akkoriban sem akart megírni
senki? Viktor nyelt egyet, és tekintetét a papír felé
fordítva azt mondta: "Prof. Josef Berger, felvételét
kéri az NSDAP-be /a német náci pártba/ 1938.
április 7-én, tehát rögtön az Anschluss
után, az akkori tagfelvételi tilalom miatt két éven
át tagjelölt, végül 1940. május elsejétől
párttag, tagsági igazolványszáma 7 982 274.
Prof. Eugen Buzek, már 1934. augusztus 2-tól az NSDAP tagja,
tehát derék illegális, tagsági igazolványszáma
is ennek megfelelően alacsony, 611869.
Prof. Alfred Daim, 1934-ben belép a Hitlerjugend bajorországi
Bernau helyi csoportjába, NSDAP párttag 1937. december 1-től
986 664 számú tagsági igazolvánnyal. Prof.
Adelheid Fischer asszony magasrangú BDM-Führerin,/Bund Deutscher
Madel, náci leányszervezet/ 1939-től Madelring-Führerin
/leányraj-vezető/ Bécsben. A Madelringhez öt Madelgruppe
/leánycsapat/ tartozott, egy Madelgruppéhez négy Madelschar
/leányszakasz/, egy Madelschar három Madelschaftból
/leányőrsből/ állt, amelyekhez egyenként
15 lány tartozott. Így körülbelül ezer bécsi
lány Führerinje volt, és". Olyan döbbent csönd
uralkodott, hogy még két nevet és tagsági igazolványszámot
felsorolt, és senki nem moccant, és senki sem szólt
semmit. Végül Prof. Karl Neidhardthoz ért, "NSDAP tagsági
igazolványszám 899154, egyébként különösen
érdekes eset, a háború kitörése után
angolul tanul - az ellenség nyelvét tehát. Hogy lehet
az, hogy egy meggyőződéses náci és németkedő
német angolul tanul? Hát éppen azért. Mert
olyan mérhetetlenül meggyőződéses náci
volt. A náciknak különösen megbízható
emberek kellettek az ellenség lehallgatásához, s erre
a feladatra osztották be Prof. Neidhardtot 1943 augusztusától
a birodalmi titkosszolgálatnál főhadnagyi rangban.
Talán van még, aki emlékszik rá, amikor angoltanárunk
1965-ben egy napon belépett az osztályterembe, hogy nekrológot
mondjon az épp elhalálozott Winston Churchillről. Akkoriban
Ausztriában minden angoltanárnak ez volt a dolga. Az Oktatási
Minsztérium adta ki. Felolvasta tehát ezt a nekrológot,
amelyben méltatták Churchill érdemeit Ausztria felszabadításában,
de máig emlékszem az arckifejezésére, látszott,
alig tudja visszafogni magát, hogy fel ne kiáltson: Megdöglött
a disznó!"
Hirtelen egy csattanás. Lövés? Égdörgés?
Viktor látta, hogy Prof. Preuss olyan viharosan ugrik fel, hogy
a széke feldől, Prof. Spazierer és Frau Prof. Rehak
is állnak, 'Megdöglött a disznó!", mondta Viktor,
"tulajdonképpen ezt szerette volna beleor - ". Meglepően sokáig
hagyták, de világos volt, hogy most már csak pillanatai
vannak, "Otto Preuss" mondta ezért gyorsan, "NSDAP tagsági
igazolványszám - "
"Vége! Elég legyen!", üvöltötte az igazgató
olyan hangerővel, amely akár egy kartácslövés,
minden zajt, Viktor minden további szavát, a széktologatást,
az egykori diákok s tanárok első izgatott reakcióit,
a köhécselést, de még a lélegzetvételt
is elsöpörte a különteremben. És ebbe az összecsomósodott
csöndbe bele, még egyszer: "Elég volt! Maga teljesen
megőrült?" Fújtatott, egyenesen, mereven állt,
összekulcsolt karokkal, röviden billegett a talpán előre-hátra,
szavak után kutatott, majd végül azt mondta: "Azt maga
se gondolhatja, hogy akár egy perccel is tovább maradok."
A feldőlt széket lábával félrelökte
és kirohant, utána a tanárok, vörös fejjel,
merev arccal, nem nézve se jobbra, se balra.
Viktornak hirtelen kuncognia kellett, ott állt és kuncogott,
tudta, hogy amit csinál, nem helyénvaló, egyenesen
nevetséges, de nem tudta elfojtani, a győzelem kifejeződése
volt ez, egyúttal szorongásos reflex, egy kontrolálhatatlan,
növekvő pánikérzésből fakadó
szorongásé. Kiváltott valamit, amit nem tud kontrolálni
többé, a hullámok összecsapnak fölötte
- s ez meg is történt, és kellemetlenebbül, mint
azt valaha is elképzelte.
Leült, ott ült, "olyan mereven és sápadtan,
mint egy viaszfigura", mint Hildegund mondta később. Az igazgató
és a tanárok eltűntek. Viktoron kívül senki
se maradt a székén, körülvették, minden
oldalról lökdösődtek, ordibáltak. Arcokat
látott, amelyek odahajolnak hozzá, felindult szájakat,
ahogy kinyílnak és becsukódnak, gyűlölettel
telt szemeket, az egész úgy összemosódott, ő
csak egyszerűen ült, és felpillantott, és meglátta
Wolfgang fekete szemüvegét, Edi keményvonalú
száját, egy ütést érzett a jobb felsőkarján,
mondatokat látott, amelyeket a képébe üvöltenek
- nem, hallotta a mondatokat, és nyálcseppeket látott,
amelyek a szavakkal együtt repültek felé, dühöngő
kommentárokat, amelyeket csak bizonyos időeltolódással
fogott fel. Te szemét. Hogy lehet ilyet csinálni? Hisz mindnyájunkból
mégiscsak lett valami. Ezt mégiscsak ezeknek köszönhetjük.
Mi köze a matematikának, görögnek, latinnak a nácikhoz?
Te frusztrált barom.
A félénk beszélj-csak-te-először-Maria
azt mondta: "Te tényleg hülye vagy."
Látta, ahogy Toni Neuhold lehajol hozzá, "Te öntelt
idióta... Te, te aki a ........csatlósa vagy... pont te veted
mások szemére, hogy...."
Mit csináltál te idáig? Csak a mocsokban
vájkáltál? Te húgyagyú? - Ki volt ez?
"Te húgyagyú!" mondta Karl Cerha még egyszer, pont
ő, akit osztálytársai, mert sokáig gyógyíthatatlan
ágybavizelő volt, a "Húgyagyú" gúny-
vagy csúfnévvel láttak el.
Viktor látta, ahogy Neuhold mögött a kis Feldstein
előrenyomul, és behúzott fejjel, anélkül,
hogy ránézne, az ajtóhoz rohan - most már tényleg
nem értett semmit. Mind kirohantak a tanárok után,
hogy lehet ez? És: Hogyhogy a Feldstein is?
Meddig tartott az egész? Szitkozódtak és elmentek,
mások úgy mentek el, hogy nem szitkozódtak soká,
csak elmenet szóltak oda, hogy "idióta" vagy "barom" vagy
"szemét". Néhány perc múlva vége volt
az egésznek. Mi volt ez? Sajnálták az elrontott estét?
Vagy úgy érezték, megbecstelenítették
az iskolaéveiket? Vagy az árjásított ügyvédi
irodák és orvosi rendelők örökösei érezték
eredetüket bemocskolva, s ezáltal saját becsületüket
kétségesnek? De mindannyian? Hogy lehetett ennyire egyöntetű
ez a gyűlölet? Viktor fel akart állni, de visszahuppant
a székére. Körülnézett. A különterem
üres volt, nem látott senkit. Vagy mégis. A falnál,
mögötte, a rózsaszín, nyomott rózsákkal
díszített nehéz függöny mellett ott állt
Hildegund és vigyorgott. Még egyszer körülnézett,
csak Hildegund és ő voltak ott, senki más. És
ebben a pillanatban megérkezett a harminc leves.
Az ajtó felcsapódott, s a főpincér, és
a két segéd lépett be hatalmas tálcákkal,
amelyeket artisztikusan egyensúlyoztak. Ha két vendék
hiányzott volna, vagy öt, vagy akár hét, nyilván
nem tűnt volna fel nekik azonnal, vagy azt gondolták volna,
hogy a mosdóban vannak, de ahogy az üres termet látták,
egy férfi ült az asztalnál, s egy nő támaszkodott
a falnak - lefékeztek, visszahőköltek, majdnem leejtették
a leveses tálcát.
"Dehát. Hol. Vannak az uraságok?"
"Elmentek."
"El. Dehát, mi. Harminc menüt rendeltek. Meg a bort. Ez
most. Ki fogja ezt most megfizetni?"
"Ki foglalta le a termet? Ki rendelte meg az egészet?"
"Meg kell nézni, azt így nem tudom. Utánanézek."
A főpincér tálcáját az asztalra helyezve
kirohant, a pikolók továbbra is tartották tálcáikat,
várakozva, bizonytalanul. Viktor Hildegundra nézett, az odajött,
és leült szembe vele. Ez volt az a metszéspont, amely
prejudikált egy előre nem látható kis örökkévalóságot.
Ha Hildegund ekkor nem ült volna oda Viktorhoz, a történet
nem folytatódott volna. A főpincér megérkezett,
s egy céduláról azt olvasta "Az áll itt, hogy
Preuss igazgató úr a Szövetségi Minisztériumtól
- "
"Na tessék", mondta Hildegund, "ő rendelte meg, ő
is fizeti. Hozzák ki az ételt, és küldjék
a számlát a gimnáziumba. A harminc menüét",
mondta, és rávigyorgott Viktorra, "mert természetesen
csak azt fizetik ki, amit feltálaltak."
Három férfi szolgálta ki a párt a hosszú
asztalnál, amelyre harminc levest vittek ki és szedtek le
újra, harminc marhafartőt a klasszikus körettel, harminc
szorbetet erdei szederrel,
"Parancsolnak egy keserűt? Esetleg egy madárberkenye pálinkát?
Nagyon tudnám ajánlani!"
"Igen, lesz szíves. Harmincat."
Hildegund adott rá, hogy Viktor Hildegundnak hívja. Diákkorukban
Hillinek nevezte magát, később, az egyetemen, amikor
a Hilli már gyerekesnek tűnt, Gundlnak hívták.
Most meg Hildegundnak. Minden áron.
"Képtelen vagyok rá. Olyan furán hangzik, úgy
értem, mindig Hillinek hívtalak. Hildegund valahogy olyan
germán. Olyan árja."
"Te tényleg egy marha vagy."
"Te magad sem akartad soha ezt a nevet! Biztos a szüleid - tényleg,
mit csináltak a szüleid régen?"
"Hogy mit csináltak a szüleim régen? Éltek.
A maguk korában. Most pedig halottak. Az én nevem pedig Hildegund."
A gyereknek sok neve van.
Manoel Dias Soeiro - tiszteletreméltó portugál
név. Manoel, mint az a portugál király, amelyik különös
kegyetlenséggel üldözte a zsidókat, s kényszerítette
a keresztségre őket. A portugál keresztény családokban
a legkedveltebb férfinév. Egy titkoltan zsidó származású
gyermeket hivatalosan erre a névre keresztelni szinte túlzott
jele volt az alkalmazkodásnak, sőt, egyben talán kísérlet
is a veszély megfékezésére a veszély
nevében. Ebben, vagy e mögött a fedőnév mögött
ugyanakkor ott rejtőzködött egy régi zsidó
név, a tulajdonképpeni, a ténylegesen vágyott,
amelyet csak a legszűkebb családi körben ejtettek ki:
nem Immanuel, amelyből a Manoel levezethető, s amelyből
már mint teljesen önálló keresztény név,
emancipálta magát, hanem Samuel, Izrael legutolsó
ótestámentumi bírája, a látnok és
próféta. Olyan halkan, olyan éterien ejtették
ki, hogy a véletlen fültanú, sőt, maga a gyermek
is csak Moelt hallhatott, ami felfogható volt egy slamposan ejtett
Manoelnek.
A gyereknek sok neve volt, nemcsak a megsemmisítésé
és a remélt megváltásé. A szülők
becézgetésében, és játék közben
a többi gyerek nyelvében Manévá olvadt, amely
kettős jelentéssel bír, mert Mané a portugál
köznyelvben annyit is jelent, hogy Butácska, naiv ember - és
melyik gyerek nem az? De lehet-e naiv egy gyermek hivatalos és titkos
neve kettős nyűge alatt?
A gyereknek sok neve van. A Manéban ott vibrál a név,
amelyet ez a gyerek később kap majd, Amszterdamban, a szabadságban,
amikor a menekült marránusok levetik titkos nevüket, illetőleg
nyíltan zsidó nevekkel helyettesítik azt: mint Menasseh
vagy Menasse.
Ezen a néven lett végül híres, mint író
és entellektüel, mint rabbi és diplomata. De akármilyen
jól csengett a nyilvánosság előtt ez a név,
egy szabad és sikeres ember neve, egy név, amely már
nem kellett, hogy többet jelentsen, mint amennyiért a név
viselője jótállt - legbensejében örökké
ott visszhangzik Manoel, Samuel és Mané, mint a régmúlt
idők visszhangja, és mint annak a hírnévnek
a visszhangja, amelyet szerzett. Manoel, a beilleszkedő, Sámuel,
a látnok, és Mané, a naiv.
Mielőtt rabbi lett belőle, antiszemita volt. Ez akkoriban
volt, amikor Mané az utcán a gyerekekkel nemesemberest játszott.
Ez volt az a világ, amelyben kiismerte magát. Minden ideális
volt, mégis mindenkié. Egyszerű szabályrendszer,
mégis mindig kalandos, lélekemelő. És csodálta
Fernandót, a valamivel idősebb fiút, aki mindig tudott
valamit, amit a többiek nem tudtak, s aki a legerősebb volt
közöttük. A született vezér.
Ha Fernandóval állt szemben, azt érezte, hogy
a tisztelet, sőt, a félelem is lehet kéjes, nem úgy,
mint otthon. Fernando lába: hosszú, finom, mégis erős
lábujjak, kemény, lapos körömmel, mint a szép
kezeken. Nem olyan dagadt, fehér hurkák, mint a saját
lábujjai, amelyeket futás közben mindig bever valamibe,
s az rögtön fáj.
Ha birkóztak, csak látszólag védekezett,
nem azért, mert Fernandóval szemben amúgy is esélytelen
lett volna, hanem mert Fernando erejét, amellyel leteperte, csak
bizonyos ellennyomás mellett tudta kiélvezni az utolsó
cseppig. Azután ott feküdt, a rajta térdelő Fernando
alatt, s csodálta a karja belső felén kirajzolódó,
erőteljes kék ereket.
Otthon, ha nem figyelte senki, ő is megpróbálta
megfeszíteni a bicepszét, hátha előreugrik egy
kék ér, de mindig olyan volt, amikor ezzel próbálkozott,
mintha egy lábas alján a tejen át nézne.
Az az izgatott sietség, amellyel Fernandónak alávetette
magát, vazallusává tette, de hát nem vált
így részévé a mindig győzedelmes, nemes
erőnek? Fernando, az asztalos fia a nemes embert testesítette
meg a szemében. Olyan elegánsan viselt egy mogyorófavesszőt,
mint egy kardot, úgy mozgott mezítláb, mintha szattyánbőr
csizmát viselne, és izmait, amelyeket az atyai gyalupadnál
szerzett, mintha a hitetlenek ellen viselt évszázados, makacs
küzdelem termelte volna ki. Milyen siralmas volt ezzel szemben saját
apja, a vasáru-kereskedő, tulajdonképpen szögárus,
aki mindig pedánsan öltözött, ám sosem elegánsan.
És ahogy beszélt. Az üzletben alázatosan, a családban
túlságosan határozottan, mégis halkan, szinte
nyersen, minden elegancia, kifejezőerő nélkül.
És milyen kicsinyes volt mindig. Te vagy Evora söprűje?
kérdezte az apja, miközben ő köhécselve állt
előtte. A ruhádon ott az egész város mocska.
Rámeredt apja kínosan tiszta, durva nadrágjára,
és nem szólt semmit. A legtisztább nadrág is
foszlott, ha a viselője vére nem tiszta. Ezt nem mondta ki.
Megtette, amit az apja akart, de az ellensége volt. Az anyjának
nem. Sok kendőjével ő valahogyan Madonnára, a
Szűzanyára emlékeztette, ahogyan a templomi nagy festményeken
ábrázolták, ahogyan a lobogókra hímezték,
a csempékre festették, bő köpenyben, amelyet oltalmazón
borít a védelmet keresőre. De az apja -
Ha Fernandóval játszott, elfelejtette saját küllemét,
hogy az apja fia, e hájas, mégis dohos benyomást keltő
férfié. Mondd meg, hogy miért Senhor, csak egyszer:
Miért? Ilyen nincs. És mégis így kellett lennie.
Hogy Fernando mi mindent nem tudott! Nyugodtan kiindulhatunk abból,
hogy jóformán minden orvos titokban zsidó.Miért?
A zsidók, mondta, és körbe járatta a tekintetét,
a gyerekek meredten ültek ott, és kezüket még erősebben
kulcsolták a térdük köré, mintha támaszt
keresnének, ugyanakkor saját izmaikat is inkább érezték
így, a zsidók, mondta, egyik gyerekükből mindig
orvost csináltak, vagy gyógyszerészt, mert így
volt leginkább lehetőségük arra, hogy megmérgezzék
a népet.
A de Souzasék is?
Igen, a de Souzasék is. Minden bizonnyal. Próbára
kéne tenni őket.
De hát nem ott vannak minden vasárnap az Istentiszteleten,
és -
Fernando felséges dobómozdulattal szakította félbe.
Az nem jelent semmit. Lehet, hogy nem ismerik Ferdinand von Talavera püspök
történetét? Az egyház ékessége,
a király tanácsadója mégis: nem leleplezték
mint eltitkolt zsidót? Összes rokonával együtt
börtönbe vetették, a keresztény maszk alól
mindig kivigyorgott a héber.
Sosem hallott erről a püspökről. Azt se tudta,
hol van Talavera, csak annyit tudott -
Mert hát hol is van Paolo de Souza? kiáltott Fernando.
Vajon keresi-e velünk a közösséget? Vajon egy-e közülünk?
Számíthatunk-e rá?
Csak annyit tudott: Nem. Paolo nem volt velük. Egy ideje nem járt
a bandába.
Odafutottak Paoloék házához. Nem, Paolo nincs
itthon, de nemsokára jön. Paolo mamája barátságos
asszony volt. Meghívta a gyerekeket, igyanak valamit. De Fernando
úgy döntött, hogy tovább futnak. Lassan futottak.
Feszes, lefékezett futómozdulatokkal. Ez a furcsa futás
még kísértetiesebbé tett mindent. Feszültségüket
belemerevítette a mozgásba.
Meg akarta találni Paolót, tudni akarta, mi történik,
ha megtalálják. Ugyanakkor remélte, hogy nem találkoznak
vele, a hangulat olyan volt, hogy félt, mintha valami tiltott, vagy
veszélyest dolgot csinálnának, bár: tudta,
hogy a győztes oldalon áll.
Lassan futottak, nagyon visszafogottan, nagyon éberen, hat vagy
hét gyerek, aki meg akar mérkőzni egy, a világot
fenyegető istentelen erővel, egy szem velük egyidős
gyerekkel.
A temetőhöz értek, aztán át a halpiacra.
Egyenesen tovább a szénégetők jöttek, azután
pedig már a városfal, tétován megálltak,
de nem álltak le, akár az ideges állatok. Merre fussanak?
Fernandóra néztek, aki hirtelen azt mondta, ott! Arra néztek,
amerre Fernando mutatott, s meglátták Paolo de Souzát,
aki futva közeledett, majd, ahogy meglátta a csoportot, lelassított,
végül megállt, s a többiek odarohantak hozzá.
Körbevették, s ő azonnal tudta, hogy ezek nem azok a
fiúk, akiket eddig ismert.
Hagyjatok, haza kell mennem.
A Pousada Leao d'Ouro bejárata fölött az aranyozott
kovácsoltvas oroszlán matt szürke lett, a szálloda
homlokzati azulejoján lecsúszott az árnyék,
a szemben lévő ház teteje mögött eltűnt
a nap.
Tudta, hogy neki azonnal haza kellett volna szaladni, de most már
késő volt, nem mehetett, s a félelem szinte megbénította.
Valahogy lágy, együttmozgó részévé
vált most ennek a csoportnak, amely egyetlen test volt, s az összerándult,
öklelt, nyomakodott, tántorgott ide-oda. Mintha becsukott szemmel
hol ennek hol annak menne neki az ember, nem tudta, mi történik.
Hallotta, ahogyan Paolo egyre azt hajtogatja, hogy neki haza kell menni,
haza, hagyják békén, haza. A gyerekek pedig beszorították,
visszalökték, olyan közelségben egymáshoz,
hogy támadás, vagy nekirugaszkodás közben egymást
súrolták, egymásnak dőltek, egy test sok karral,
és azok szakadatlan ütnek. Paolot beszorították
a temető utcájába, elől már látszott
a meszelt temetőfal, sötétszürke, teljes volt a
csönd, Paolo Nem!-kiáltásai, a könyörgése,
hogy engedjék el, sem hallatszott, azt később úgy
gondolta hozzá az ember, ha visszaemlékezett erre a pillanatra.
Ha emlékezett.
Ketten Paolo karját fogták le. Amikor kapálózni,
rugdalózni kezdett, két másik a lábát.
Vajon maguktól tudták, mit kell most tenni, vagy Fernando
adott rá parancsot? Fernando kardja hegyét Paolo sliccére
tette, böködő majd fúró mozdulatokkal kereste
a gombok között a nyílást - de hogy a nadrágot
ki nyitotta ki, s húzta le egyetlen lendülettel?
Paolo nem volt körülmetélve. Elengedték. Megbocsátottak
neki.
Ez volt az első disznóüldözés.
Nincsen kezdet. Minden történet azzal a mondattal kezdődik,
hogy "Mi történt eddig", s ennyiben folytatás, még
ha úgy szól is a címe, hogy: "Ez soha többé
nem történhet meg!" 1955. május 15-én az osztrák
kancellár, az osztrák külügyminiszter és
a négy győztes nagyhatalom külügyminisztere kilépett
a bécsi Belvedere Palota balkonjára, és az osztrák
külügyminiszter az épp aláírt államközi
egyezményt lobogtatva az ott várakozó embertömeg
előtt bejelentette, hogy "Ausztria szabad!"
Kitört az üdvrivalgás, az emberek ugráltak,
kiabáltak, egymás karjába borultak, keringőzni
kezdtek. S az el- és felszabadult tömeg közepén
egy várandós asszony a földre zuhant, mert megkezdődtek
a fájásai. Hányszor mesélte el ezt a történetet
ő meg a férje a következő években, évtizedekben?
Páni félelmét attól, hogy elveszíti
a gyermeket.
- Meg attól, nem, hogy téged is halálra taposnak?
Nem, én csak attól féltem, hogy a gyereket elveszítem,
mindig csak az járt a fejemben: a gyerek.
És akkor egyszeriben ott volt a fehér kabátos
férfi. Aki megőrizte a nyugalmát. Gondolta, egy orvos.
Micsoda szerencse. Megnyugodott. Bízott abban az emberben.
A kör, amely képződött körötte - a
körcsarnok, ha-ha-ha (így Viktor apja). És tudjátok,
ki volt az a fehérkabátos férfi? Mi volt valójában??
Miért mondod meg máris? Mindig lelövöd a poént.
Viktor még világra se jött, és te máris
a poént mondod! (az anya)
Mindenesetre: a vélelmezett orvos segített, az egyetlen,
aki megőrizte a nyugalmát, felügyelt, hogy a köröttük
képzett kör megmaradjon, utasításokat adott a
körben állóknak, Viktor apjának az tetszett a
legjobban, hogy elkiáltotta magát: "A kör induljon meg
körbe, kör induljon meg körbe..."
Világos, hogy egy mozgó embertömegben, amelyben
néhányan állnak valaki körül, aki fekszik,
fennáll a veszélye annak, hogy fellöknek, végül
is agyontaposnak - erre jött ő rá, tehát mozogni!
mozogni! Csak mozogjanak, körbe, a körözők körül....
És aztán megérkezett Viktor. A férfi, az
orvos - orvos! Ha-ha! - a magasba emelte, miután egy zsebkéssel
elvágta a köldökzsinórt, egy zsebkéssel!,
és azt mondta: Kiabálj! Egy újszülöttnek
kiabálni kell! De akkora volt a kiabálás, körbe
mindenki kiabált, Ausztria szabad!, és akkor az orvos megpaskolta
Viktort, és aztán még egyszer, erőteljesebben,
és akkor kiabálni kezdett, te jó ég, hogy kiabált,
élt, és egészséges volt, és erős
volt a tüdeje, ha most abbahagyná a dohányzást,
olyan erős tüdeje lenne, hú de üvöltött.
És eszébe se volt abbahagyni, micsoda egy üvöltés
volt, emberek ezrei üvöltötték, hogy Ausztria szabad!,
és ehhez jött még a zene, és Viktor üvöltött,
eszébe sem jutott, szakadatlan üvöltött, Ausztria
szabad, és aztán már nem is tudom, azt hiszem -
Mindenesetre (így az apa), az orvos, akit orvosnak hittünk,
a fehér kabátos, tudjátok mi volt? Hentes. A hentes
a Weyeringgasséból, közvetlenül a sarkon, az üzlet
ma is megvan.
Nincsen kezdet. Viktor Hildegundra nézett szótlanul. Nézte
a sok tányéron, poháron át, s próbálta
megérteni, miből származik az az erő, amellyel
uralkodik felette, ami miatt hajlandó mindent megbocsátani
neki, s az nem volt kevés, jóval több, mint amit másoknak
valaha is elnézett volna. Miért pont neki tud minden megbocsátani?
"őszinte tiszteletem!" mondta, "Ezt nem néztem volna ki
belőled!"
"Mit?"
"Amit csináltál. Már régóta esedékes
volt. Sosem dolgozták föl ezt az egész történetet.
Még ha késve, túlságosan késve történik
is meg, fel kell dolgozni. Ez csak a kezdet."
"Nem hinném!"
"Mit nem hinnél?"
"Hogy fel kéne dolgozni. Ellenkezőleg. El kell felejteni."
"Ezt magad se gondolhatod komolyan. Akkor miért csináltad
az egészet, ha el akarod felejteni?"
"Bosszúvágyból."
"Akkor helytelen indokból cselekedtél helyesen."
"Nem, én aljas indokból aljasat cselekedtem. Nyilván
ezért ment el még a Feldstein is."
Viktor ököllel Feldstein arcába vágott, hallotta,
ahogy reccsen az orrcsont, érezte Feldstein fogait a kézfején,
egyetlen egyszer akart odavágni, csak egyetlen ütés,
különben örökké verték volna, ha egyszer
meg nem mutatja, hogy ő is oda tud vágni. Túlságosan
sokszor verték ahhoz, hogy megakadályozható lett volna,
hogy egyszer visszaüssön. Ütött tehát, a legkisebbet,
a legvédtelenebbet, Feldsteint. Egyetlen ütés, és
olyasvalami történt, amit képtelen volt kitörölni
magából: Látta, milyen csúffá tesz a
fájdalom, milyen torz lesz a megalázott arca, mintha a megfélemlített,
a megsebzett elembertelenedett arckifejezése azt igazolná,
hogy szabad megfélemlíteni, szabad megsebezni, szabad belerúgni,
szabad kigúnyolni, egyenesen ütni kell. És Viktor hirtelen
megállás nélkül ütötte volna ezt a
torzulatot, mert megrémítette, azt akarta, hogy tűnjön
el, törlődjön ki totálisan. ő, a gyenge csak
ütött, verte a leggyengébbet, és azt érezte,
hogy nem ember, amit püföl, hanem egy elembertelenedett kreatúra,
hogy tehet egy ember ilyet, hogy ennyire csúnya, ennyire undorító,
ennyire primitív a könyörgés, vagy mi lehet az
a szemében, ennyire eltorzultak a vonásai, egyszerre csak
valami elmosódott dolog, amiből lehetetlenség kiverni
egy lelket, csakis vért és gennyt és szart lehet kirugdosni
egy ilyen kreatúrából, megtaposni, míg az egész
szar el nem tűnik a padló rései között. Tűnjön
el, az ilyennek nem lenne szabad létezni, nincsen helye a földön,
amíg csak van olyan szem, amelyik ezt látta, Viktor kézzel-lábbal
próbálta kitörölni ezt a képet, míg
el nem húzták, ki nem tépték onnan, s még
azok keze között is vergődött, rángatózott,
akik visszafogták. Akkor nemcsak a kis Feldsteint csinálta
ki.
(.......)
A kis Manéból, miután elmenekült az ibériai
félszigetről, még azelőtt Menasseh lett, hogy
megérkezett volna Amszterdamba. A szökés sikerült,
de a megérkezésnek még nem volt itt az ideje. Hogy
a következő történet hol játszódik
le, nem lehet tudni. Egy dolog bizonyos: Volt ott egy nagy, csöndes
tó, és leereszkedett az este. A család a parton telepedett
le. Az apa imádkozott. Amikor az utolsó szavak is elhangzottak,
mintha a gyermek valami visszhangot hallott volna. Hogy létezik
ez? Hogyan visszhangozhat itt, egy tükörsima vízfelület
mellett? Lehet, hogy csak a fejében volt, de az is lehet, hogy valamilyen
természeti csoda történt. A gyerek szülei figyelmét
is felhívta a jelenségre. Izgatott volt és kíváncsi:
Vajon az ő szavai is, - milyen szavai? - vagy ha kiáltana
egyet, visszatér-e az is, visszhang formájában, a
többiek számára érzékelhetően?
Elkiáltotta magát. Először félénken,
szinte rekedten, majd, miután ismételten levegőt vett,
teljes hangerővel. Nem kétséges, a kiáltás
visszajött. A kezdeti örömöt azonban, hogy sikerült
visszhangot produkálni, felváltotta egyfajta páni
félelem: Hogyhogy nincs ennek a visszhangnak vége? Mintha
a horizontról visszhangzana a kiáltás megszakítás
nélkül a tó fölött, hogyhogy nem marad abba,
egyre csak hangzik és hangzik, mióta tart ez és meddig
tart még? A visszhang nem ért véget, s már
jó ideje tartott - mióta egyáltalán? Percek
voltak? Mindenesetre a sokszorosáig annak, amíg a kiáltás,
amely mégiscsak rövid volt, tartott. Szabadjára engedett
egy kiáltást, amely már nem az övé volt,
hanem a tóé és a tájé? Nem bírta
tovább, a visszhang hullámokban érte el a szívét,
egyre tompábban, de nem maradt abba, a gyerek felemelte a karját,
s a kezével befogta a fülét, de a kiáltás
így még hangosabb és sötétebb lett, miért
nem az övé már ez a kiáltás? Az övé
volt egyáltalán? Honnan jött? Hogyhogy nem marad abba?
Ha olykor úgy tűnt is, hogy most már elapad, mintha
csak azért lett volna, hogy még nagyobb erővel csendüljön
föl újra. Már nem lehetett látni semmit. Időközben
leszállt az éjszaka, vagy félelmében becsukta
a szemét? Most semmi más nem volt, mint a vég nélküli
hallás. Soha nem kiált többé, egyetlen ember
se kiáltson többé - csak legyen már ennek a visszhangnak
vége. A fülére ütött, mintha kiverhetné
a visszhangot a fejéből, amikor egyszerre csak erős
nyomást érzett a száján, egy kezet, amely a
szájára tapadt. Apja keze volt, s akkor észrevette,
hogy nem a visszhang nem marad abba, - ő volt az, aki még
mindig kiabált. ő üvöltött végig, üvöltött
és rángatózott, és dobálta magát,
röviden még apja ujjain keresztül is üvöltött,
végre felfogta mit csinál, és elnémult. A sötétség
szétterjedt, anyja ruhája, a fekete anyag, az arca fehérsége,
akár egy távoli hold. ő apjával feküdt
összeölelkezve, sírtak. Mit hallhatott az apa? Lehet,
hogy saját, meg nem hallott kiáltását az inkvizíció
kínzókamráiból? Az örök visszhang
mindenesetre a fiúból jött.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta