A kapcsolatok kérdése általában elég
speciális dolog. Ez vonatkozik a két ország, Ausztria
és Magyarország közti irodalmi kapcsolatokra is, amelyek
a jelen dolgozat keretéül szolgálnak. Az ilyen kapcsolatok
sosem alakulnak valami egységes módon, ellenkezőleg,
inkább sokszorosan szerteágazóak, úgyhogy aztán
ami az egyik területen adottnak tűnik, a másikon relativizálódhat,
vagy éppen ellentmondásba ütközhet.
A magyar irodalom osztrák fogadtatására vonatkozó
kérdést legalább két síkon lehet feltenni.
Az egyiken az irodalmi kapcsolatok hátterében lévő
személyes és intézményes összefonódások
volnának vizsgálhatók. Ausztria-Magyarország
ezen a téren hosszú tradíciót tud felmutatni.
Ott van például Bécsben az Osztrák Irodalmi
Társaság (Österreichische Literaturgesellschaft), egy
olyan hely, amelyben a kelet-európai irodalom évtizedek óta
jelen van. A szövetségi fővárosban az ilyen rendezvények
egy másik színhelye, az Alte Schmiede (Literarisches Quartier)
a legutóbbi időkben döntő részt vállalt
a kortárs magyar irodalom közvetítésében
is, én személy szerint itt hallottam először olyan
fontos szerzőkről, mint Kertész Imre, Nádas Péter,
Eörsi István vagy Tandori Dezső.
Ha mármost azt kérdezzük, hogy az egyik ország
irodalmáról mennyire vesznek tudomást a másikban,
akkor (a fent említett intézményekben kialakított
szubnyilvánosságokon kívül) a médiáknál
tartunk. Az irodalmi sikereket manapság a médiák csinálják,
és szemlátomást egyre inkább a médiákban
való előforduláson mérik a kultúrpolitikai
intézkedések sikerességét is. Bármiképpen
értékeljük is ezt a tendenciát, a posztmodern
létezés állapotának velejáróját,
nem kérdéses, hogy az olyan látványos eseményeket,
mint a Bachmann-díj, a Literarisches Quartett és a Frankfurti
könyvvásár, egyre komolyabban veszik és egyre
inkább az irodalmi minőség mércéjének
tekintik azok, akik a szólás jogával bírnak.
(akiknek szavuk van)
Ezeken a mediális (és persze nyilván gazdasági)
összefüggéseken belül egy olyan országot,
mint Ausztria, nem lehet elszigetelten szemlélni. Az osztrák
irodalom sikere a Német Szövetségi Köztársaság
segítségével, által és útján
csinálódik, ugyanez vonatkozik a magyar irodalom német
fordításainak sikerére. Itt is egy északi kerülőt
kell megtenni: német kiadók kellenek a könyvek megjelenési
helyéül, a német közönség mint felvevőpiac
és a nagy német újságok mint irodalmi véleményformálók.
Ezzel a háttérrel kell szemügyre venni a magyar irodalom
osztrák fogadtatását.
A próféta árut termel
Az 1989-es évvel kétségkívül döntően
megnövekedett az érdeklődés a kelet-európai
és (ami Ausztriát illeti) speciálisan a magyar irodalom
iránt is. Eleinte nyugaton az volt az emberek érzése,
hogy a radikális politikai változással a szomszédos
ország irodalma is rögtön és radikálisan
megváltozik. Új szerzők és új témák
bújnak elő a földből - azt hitték - , a
politikai szakítás azonnal meghozza irodalmi gyümölcseit.
Bármennyire elrugaszkodottnak tűnjék is ez az igény,
az újraegyesített Németországban a kritika
határozottan megfogalmazta, ezért aztán ott meg is
jelentek minden fajta "fordulatos" könyvek, amelyek irodalmi értékéről
aztán persze joggal megoszlanak a vélemények.
Magyarországon ezen a téren (a közelmúlttal
való irodalmi számvetés terén) eleinte nem
sokat tudtak kínálni a német nyelvű olvasónak.
Kivételt képezett Dalos György 1992-ben megjelent nagy
esszéje: "Prófétából árutermelővé"
(Vom Propheten zum Produzenten). Dalos tanulmányában leírja
a kelet-európai irodalomnak mintegy az "ősi mítoszát",
ennek az orosz értelemben vett "párhuzamos akcióban"
kell állnia. A költő Alekszandr Puskin is aktívan
részt akart vállalni a görög szabadságharcból
- mint Lord Byron, aki 1824-ben a görögök oldalán
harcolva esett el - de a cárjától, aki rendszerint
saját kezűleg cenzúrázta Puskin verseit, nem
kapta meg azt a hőn óhajtott papirost, amelyet később
úgy hívtak: "kiutazási engedély". Ez a paradox
konstelláció a kommunizmus alatt érte el a tetőfokát.
Ahogy Dalos kimutatja, hazájának írói 1945
után is ragaszkodtak a "próféta"-szerephez. A prófécia
irányát mindenesetre a hivatalos rendeleti úton adták
meg, és a tartalmáról meghökkentő viták
folytak. Az 50-es évek elején például a legjelentősebb
szerzők arról vitatkoztak Magyarországon, hogy szabad-e
"szomorú" verseket írni, és ha igen, milyen sűrűn.
A hivatalos doktrínának, amely szerint a szocialista realizmusnak
optimistának kell lennie, ellene szóltak a részben
polémikus hozzászólások a vitában. A
költő Illyés Gyula is hozzászólt a "peszszimizmus-vitához":
"Ha a szomorú verseket vidámak követik, illetve a szomorúakat
vidámak egészítik ki, akkor megvan a kritikusok által
megkívánt egyensúly. (...) Ily módon az életmű
az elvárt egyensúlyban marad." Már ebben az egyetlen
felszólalásban látjuk azt a differenciáltságot
és iróniát, amellyel keleten az olvadás és
az élesedő represszió váltakozó szakaszaiban
folyt az érintkezés.
A Magyarországról érkező könyvekben,
amelyek az elmúlt években Ausztriában (még
ha a Szövetségi Köztársaság kerülőútján
is, de) visszhangra találtak, az irodalmi beszédmódok
sokféle lehetősége mutatkozik meg, és többnyire
az Ausztriával való speciális tematikus érintkezés
is. Ez vonatkozik a magyar irodalom ausztriai fogadtatásának
egészére, és arra a néhány példára
is, amelyet éppen példaértéke miatt az alábbiakhoz
kiválasztottam: Kertész Imre, Krasznahorkai László,
Esterházy Péter és Tandori Dezső esetére.
Kertész
Kertész Imre esetében (aki átélte a buchenwaldi
és az auschwitzi koncentrációs tábort) egy
olyan könyvről van szó, amely nyugaton zajos tetszést
aratott. Miután az első fordítás különösebb
visszhang nélkül maradt, az újrafordított Sorstalanság
1996-ban teljes siker lett. Könyvében Kertész olyan
képeket rajzol meg, amelyektől az ember (különösen
német nyelvterületen) soha többé nem tud szabadulni:
Az én-elbeszélő, egy tizenöt éves fiú
Budapestről, akinek a koncentrációs táborban
egy halom félhalott emberi test között kell feküdnie,
egyes testeket egy külön matracra pakolnak, egy halk hang azt
motyogja alig kivehetően: "Tilt...a...kozo...zom". Az elbeszélő
pillantása még egyszer átsiklik a tájon, a
"takaros zöld kőházikók" és a "komorabb
barakkok" fölött, "a drótkerítések" és
a "csupasz fák" fölött; a "pucér muzulmánok"
várnak a háttérben, míg a "belső kommandók"
"mindennapi teendőjüket" végzik. Valamerről "ismerős
csörömpölés" jut el a fülébe, a "répaleves
illata" van a levegőben - és aztán a jelenet egyetlen
mondatban szilárdul meg, egy mondatban, amely "minden ész
és józan értelem" ellenére szólal meg,
de bármely másiknál igazabban: "szeretnék kicsit
még élni ebben a szép koncentrációs
táborban".
Az ehhez hasonló mondatok Magyarországon a megjelenés
idején (1975-ben) gondoskodtak a felzúdulásról,
a könyvnek még antiszemita beállítottságot
is próbáltak tulajdonítani. Persze, hogy a szerző
valami mást akart a művével. Ami ellen minden részletében
küzd, az a holocaust és ezzel a holocaust-fogalom metaforikus
feloldása. Auschwitzot a tizenöt éves fiú éppen
annak nem élte meg, ami utóbb gyorsan a tervszerű emberirtás
szinonimája lett; a koncentrációs tábort nem
"pokolként" lehetett csak megtapasztalni. A koncentrációs
táborban inkább - minden rémületen túl
- az unalom érzése dominált: Minden napot, minden
órát, minden percet valahogy "el kellett tölteni"; az
idő Auschwitzban és Buchenwaldban mindenekelőtt végtelen
várakozás volt.
A megfigyelés pontossága és mindenfajta misztifikálás
elutasítása (saját túlélői szerepét
is beleértve) az, amit Kertész könyvéből
a német fordításban is észrevettek. Amit ebben
a műben fel kell fogni, és ami új a holocaust-irodalomban,
az a főhős tényleges sorstalansága. Ez a sorstalanság
(vagy a sors kétségessége) programmá válik:
a sors kollektív fogalmával Kertész az egyénileg
megtapasztalt történelmet állítja szembe.
A dolgok ilyen szemlélete a nyugati olvasót is zavarba
tudta hozni, olyannyira hozzászoktak már itt a túlélők
történeteinek inkább eufemisztikus formáihoz.
Kertész könyve és az ábrázolásmódja
körül kialakult vita a 90-es évek közepén
éppen jókor jött a német nyelvterületen.
A legmagasabb irodalmi rangú túlélői tanúságtételként
a Sorstalanságot ma már Primo Levi, Jean Améry, Ruth
Klüger vagy éppen Aleksandar TiŠma művei mellé
állítják.
Krasznahorkai
Az 1954-ben Szentendrén született és ma is Budapesten
kívül élő szerző, Krasznahorkai László
az 1989-ben Magyarországon majd három évvel később
német fordításban is megjelent Az ellenállás
melankóliája című könyvében klasszikus
elbeszélő művészettel vázol fel egy apokaliptikus
víziót. A "Világ vége kísérleti
állomás" itt (nagyon is abban az értelemben, ahogy
Karl Krausnál volt az első világháború
és Ausztria) egy kisváros Dél-Magyarországon.
Egy másik osztrák szerzőhöz is található
Krasznahorkainál egy jól felismerhető kapcsolódás:
Az ábrázolt történés egyes szakaszai közvetlenül
vonatkoztathatók arra a mechanizmusra, amelyet Elias Canetti írt
le Hatalom és tömeg című korszakalkotó
művében; ami az irodalmi pregnánsságot illeti,
Krasznahorkai abban is a nyomába ér a nagy írónak
és teoretikusnak.
Az ellenállás melankóliáját úgy
is lehetne értelmezni, mint egy változatot Canetti Káprázat
című könyvére. A tematikus perspektíva
természetesen eltolódott; itt Magyarországról
és egy 20. század végi totalitárius rendszerről
van szó, miközben egy rendkívül sűrű
és utalásokban gazdag regény áll előttünk
- ami az egyik oka lehet annak, hogy a német fordításról
csak sporadikusan vettek tudomást. Az a néhány kritika
azonban, ami Ausztriában és Németországban
megjelent, egytől egyig lelkes volt.
Az ellenállás melankóliája teljes részletességgel
reflektál tárgyára, nevezetesen a hatalommal, erőszakkal
és összeomlásával való számvetésre.
Így a későbbi katasztrófát mindjárt
az elején az a szimpla tény jelzi előre, hogy egy bizonyos
Pflaumnénak elcsúszik a melltartója. A vonatúton
a szülővárosa felé magára vonja a "csőcselék"
éhes pillantásait. A kisvárost nem sokkal ezután
homályos alakok, egy cirkusz emberei rázzák fel a
letargiájukból, amely cirkusz egy óriási cethalat
hoz magával (amely nyilvánvalóan a keresztény
apokalipszis jele). Az erőszak betörése - a horda rabolva
és fosztogatva vonul végig az utcákon - valódi
véget vet a semmittevésnek.
A város néhány lakója már nagyon
vágyott erre a végre. Egy bizonyos Eszter asszony ezeknek
az új, jövőre orientált embereknek a prototípusa.
Ügyesen kihasználja az erőszakot arra, hogy befolyást
szerezzen a helyi politikában. Temetési beszéde ellenlábasának,
Pflaumnénak a temetésén a sors végső
iróniájának tűnik.
A történet vége, amelyben a nyugati recepció
a 80-as évek magyar viszonyainak tükröződését
és még egy kis prófétikus előrelátást
is felismerni vélt 1989-re, elhúzódik. A "bomlás
munkásai" először tétlenségre ítéltek
maradnak, heteken át egyszerűen túl hideg van. A könyv
végén aztán az összeomlás végtermékeivel
ott vannak egy újrakezdés összes alkotóelemei
is: hidrogén, nitrogén és kén. Ezekből
el lehetne kezdeni a főnixet összeállítani, de
éppen ezen a ponton marad abba Krasznahorkai könyve.
Esterházy
Nem csupán 1989 óta ismerik Esterházy Pétert
Ausztriában. 1992-ben a Duna-könyvével (Hahn-Hahn grófnő
pillantása) olyan könyvet tett elénk, amely a keleten
végbement fordulat kommentálásaként és
a "Közép-Európa"-fogalom vizsgálataként
is értelmezhető. Mint tudjuk, könyveiben Esterházy
mindig utal mások szövegeire. Parafrázisokat készít,
összemontíroz szövegrészeket, tehát olyan
eljárásokat alkalmaz, amelyeket általában a
posztmodern fogalommal szokás jelölni.
A Duna-könyvben egyfelől Claudio Magris könyve (Duna.
Egy folyó életrajza) valamint szakaszokon át Peter
Handke bizonyos szövegrészei szolgálnak kiindulópontul.
Egy helyen Esterházy közvetlenül is utal az osztrák
költőre, ahol - más keresztnévvel ellátva
- ez áll: Igen, ezt a Handke Istvánt utaztatni kéne,
az ő "csinos történeteiben" még egész "eredeti
fénye épségében" a világ.
Esterházynál már semmi nincs eredeti fénye
épségében, még ha a szerző végigköveti
is eredeti útján a folyót forrásától
le egészen a Fekete-tengerig. Mindjárt az elején tesz
Esterházy egy nagyon fontos kijelentést, amely szerint -
tisztán hipotetikusan - a Duna valami egészet testesítene
meg: "a Duna az egész, a Duna a forma".
Ez az egészre vonatkozó elképzelés, amely
mögött "Közép-Európa" egészként
való elképzelése áll, szétesik a szerző
utazása során. Túl nehéz a dunai utazónak
Esterházynál a 20. század bőröndjét
cipelni. Az utazás sok kis részletre bomlik, kultúrtörténeti
zálogokra és bűnügyi darabokra, városok
és hegyek történeteire, úgy tolja a szerző
maga előtt a Duna-könyvek tarka leleteinek furcsaságait
mint a folyó a hordalékát. Magristól eltérően
Esterházy nem kínálja nyugtatóként a
kultúrtörténetet, a Duna térségében
a múlt nem teremt aktuális öszszefüggést.
A Duna torkolatánál aztán teljesen elapadnak a történetek.
Nincs többé mit mesélni és mit magyarázni.
A sulinai kikötőben az utazó már csak idegen hajóneveket
jegyez le: "Amurg, Colina, Zheica, Semnal". Amit Esterházy Péter
a Duna-könyvével csinál, (és amit az osztrák
recepció elég pontosan látott is), Közép-Európa
szétszedése. Ezt nem játszi kedvében teszi,
ez egy de facto uralkodó állapot beismerése, amely
mögött az rejlik, hogy a gazdasággal próbálják
pótolni a kultúrát. "Egy csomag KENT megkönnyíti
az életüket. Ebben rejlik Kelet-Európa varázsa
és fenyegetése". A régi mítoszok "a népeket
összekötő országútról" elkoptak.
Tandori
A negyedik és egyben utolsó szerző az avantgárdhoz
tartozik, ami eleve azt jelenti, hogy nem lehet nagy közönsége.
Tandori Dezsőről van szó, egy olyan szerzőről,
akinek két osztrák és egy svájci kiadónál
jelentek meg könyvei (ezekről a publikációkról
a kritika alig vett tudomást).
Pedig Tandori formailag eredeti szövegekből és képekből
álló, a hagyományos műfaji kereteket szétfeszítő
kötetei a reálisan létező magyar viszonyokhoz
fűzött kommentárokként is értelmezhetők.
Tandori az elmúlt évtizedekben (életében és
írásaiban egyaránt) radikális visszavonulást
valósított meg egy az abszurditásig fokozott privát
életbe. Gyerekkorától kezdve lakik egy lakásban
a budapesti Lánchíd közelében, itt tartogatta
a játékmackó gyűjteményét, vívta
meg a kártyacsatákat és az úgynevezett gombfocibajnokságokat.
1977 fontos dátum Tandori privát mitológiájában,
ekkor veszi magához az első verebét, Szpérót.
Tizenegy évig, amíg él a jószág, a szerző
nem utazik el hazulról. Ezután fedezi fel a lovak iránti
szenvedélyét. Tandori versenyekre utazik Párizsba,
Düsseldorfba és Bécsbe, fogadásokat köt,
a krierauei startkocsi ajtószárnyának csapódásában
Szpéró utolsó szárnycsapására
ismer. Ehhez hasonló jelenetek és események ("ez az
alaptörténet") állandó ismétlődésnek
vannak alávetve Tandori szövegeiben. A szerző szemében
saját mindennapi létének csúcspontjai között
mindig újabb összefüggésvonalak állnak elő.
Összességükben túlnyúlnak saját privát
létezésén: Madarai és medvéi neveiből
Tandori a mellékes és a távoleső archívumát
hozza létre, a szimulált bajnokságokban a magyar valóság
torzképét rajzolja meg, a szerző és privát
világának bogarai társadalmilag kialakultnak mutatkoznak.
Az irodalom piacán, ahol csak a példányszámok
nagysága és a nemzetközi kiadási jogok számítanak,
olyan szerzőkkel, mint Tandori, nem lehet sokat nyerni. Mégis
jó volna azt remélni, hogy egy olyan piaci esemény,
mint a Frankfurti Könyvvásár, nem csak a nagy és
ismert nevek propagálására használható
fel, hanem ennek peremén a kisebb finom falatok elhelyezésére
is. Az 1999-es díszvendégség kétségtelenül
nem kis esélyt kínál Magyarországnak, majd
kiderül, sikerül-e jobban és szélesebb körűen
kihasználniuk ezt a lehetőséget, mint ahogy Ausztria
tette néhány évvel ezelőtt. Hogy Magyarországon
még hatalmas irodalom vár felfedezésre, az nem kérdéses.
A verebek már csiripelnek néhány újabb nevet:
Závada Pál, Márton László, Balla Zsófia
nevét, hallani Darvasi László szövegeiről
és arról, amit valóban ideje volna végre lefordítani:
Esterházy Péter "Termelési kissregényéről".
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta