Franz-Christoph Scheyh nemcsak bécsi író volt,
hanem serény tudós is, aki folyton tudása gyarapításán
fáradozott, valamint a haladás híve, aki hozzá
kívánt járulni az emberiség megnemesítéséhez.
Életét döntően meghatározta az a pillanat,
amikor is úgy érezte, hogy Johann Christoph Gottsched, a
nyelv rendőrének és a művészetek legfőbb
bírájának alakjában magára az értelemre
bukkant. A kutató, népművelő és bécsi
Scheybet háromszorosan is fellelkesítette, hogy a világot
és zavarbaejtő sokféleségét, a művészetet
és érzéki formáit ilyen felemelő rendbe
szedve találja viszont. Ekkor a "Theresiade" című allegorikus,
alexandrinusokba foglalt költemény szerzője nekiült
levelet írni Bécsből a legszigorúbb reformernek
Lipcsébe.
Ebben 1746-ban azt követelte, hogy a jövőben mindenütt,
ahol még ma is a legcsúnyább németet beszélik,
a tiszta "gottschedi" nyelv uralkodjék. A lelkes levél olvasása,
melyben Scheyb a nyelv hírnökeként, afféle "osztrák
Heroldként" felkínálta szolgálatait Gottschednek,
még mindig különös élmény: a gottschedi
szigort a nyelv eleven burjánzása fölé helyező
levélíró jómaga szabad folyást engedett
bécsies stílusának. A szabályok dicsőítése
közben a legmulatságosabb módon vét ellenük,
és még alig magasztalta fel a gottschedi német száraz
logikáját, máris elragadja a rögtönzött
színpadok humora, úgyhogy a nyelv bűvölete gyorsan
szerte is foszlik a zűrzavarban.
Azóta sokan jártak hasonlóan, hiszen sajátos
ellentmondás szeli ketté az osztrákok táborát:
a nyelvi játék, a viccelődés, a tréfás,
gyakran durva, de teremtő erejű nyelvhasználat öröme
egyfelől már az osztrákok jellemvonásává
vált, már ha a nemzeteknek egyáltalán lehetne
jellemvonásuk; másrészt viszont a legtöbb osztrák
ösztönösen úgy véli, még azok is, akiknek
az írás hivatásukká, vagy legalábbis
foglalkozásukká vált, hogy a nyelvük hibás,
az általuk használt német eltér a másutt
előírt és rögzített szabályoktól.
Egyszer egy osztrák futballedző szavahihetően azt állította,
hogy a legénysége nem attól fél, hogy kudarcot
vall a német csapat ellen, hanem attól, hogy majd az utána
következő német televízió-interjúban
járatja le magát. Pontosan ez szokott bekövetkezni,
ha az osztrákok azon igyekeznek, hogy nyelvileg megfeleljenek a
standard németnek - a németek standardjának -, és
letagadják nyelvi származásukat.
Ami érvényes az osztrák focistákra, nem
kevésbé érvényes a nyelvvel játszókra
is. Könyveik, amennyiben német kiadóknál jelentek
meg, gyakran tartalmaznak olyan passzusokat, ahol tulajdon nyelvüket
megtagadják, megtisztítják és elgondolásuk
szerint választékosabbá teszik. Ezek a részek
a német olvasónak talán fel sem tűnnek, az osztráknak
viszont azt az érzést sugallják, hogy itt valami nem
stimmel, itt valami svindli van, mi több, hazugság. Ez nemcsak
a szókincsre vonatkozik, hiszen ha ezekben a könyvekben olyan
kifejezésekkel találkozunk, mint Bürgersteig, Abitur,
Flur, Gardine, vagy pedig egy ominózus kultuszminiszterről
van szó, akkor ezek ugyan olyan dolgok, amiket a civilizáció
már Ausztriáig is eljuttatott, de ezeket itt mégis
másképp nevezik. A probléma sokkal inkább
érinthet nyelvtani és mondattani sajátosságokat
is, vagy jobban mondva ezeknek kiirtását, hisz a német
lektorátusokban az osztrák stílusjegyek szeretnek
a regionalizmus gyanújába keveredni, már ha nem esnek
rögtön a dialektusról szóló határozat
alá.
Ez ugyan nyelvtörténetileg badarság, hiszen a német,
mint ahogy az angol is, azokhoz a nyelvekhez tartozik, melyekre a nyelvészek
a "pluricentrizmus" gyönyörű szép fogalmát
kitalálták, (amellyel azt a tényt írják
le, hogy ezt a nyelvet nemcsak egy, hanem több egymástól
történelmileg elhatárolódott közösségben
is beszélik, ennélfogva az irodalmi nyelv több, ugyanakkora
létjogosultsággal bíró változatot fejlesztett
ki), de hát a badarság is lehet éppen hatékony.
Az is egetverő ostobaság, ha az osztrák nyelvi öntudatot
azzal vádolják, hogy az csak egy korlátolt próbálkozás
arra, hogy az irodalmi némethez egy vélt irodalmi osztrákot
társítsanak, mert az a nyelv, amelyen beszélnek és
írnak Ausztriában, kétségkívül
a német (ha eltekintünk attól, hogy Ausztriában
vannak horvátok, magyarok, szlovének és romák
is, akik osztrákok köztük néhány jeles íróval,
akik horvátul, magyarul, szlovénül valamint romául
beszélnek és írnak); csakhogy a történelemben
nem Luther találta fel a német nyelvet, és nem is
egy német isten adta át mindörökre a szász
tanügyi hatóságnak az ügykezelés és
gondozás megbízatásával.
Csábító lenne azon a lehetőségen
spekulálni, hogy a kettő összetartozik: a nyelvi bizonytalanság
és a nyelvi kísérletező kedv, a deficit érzete
és a játék öröme; az mindenesetre szembeötlő
tény, hogy a nyelv az osztrák irodalomban többet jelent,
mint amit 1968 körül a költészettől oly idegenül
és elszántan eszmék, nézetek, ideológiák
"transzportáló eszközének" neveztek. Azon íróktól
kezdve, akik az irodalmi rovatot, a karcolatot, az impressziót és
az emlékképet a művészi forma nemesi rangjára
emelték, vagyis legkésőbb Peter Altenberg, Anton Kuh,
Alfred Polgar, Albert Ehrenstein, Franz Blei és az irodalmi rovatot
gyűlölő Karl Kraus óta (valójában
már sokkal korábban, mégpedig a 18. századtól
kezdve) a nyelv erotikája az osztrák irodalom szembetűnő
mozzanata. Azóta nemzedékről nemzedékre mindig
az osztrák költők azok, akik a nyelv erotikájának
és a nyelvvel való játékos-megszállott
bánásmódnak a szelleméből újból
és újból megifjítják a német
nyelvű irodalmat.
Minden bizonnyal igaz, hogy a sok szláv behatástól,
melyből a Habsburg Monarchia a történelemben oly hoszszú
időn át táplálkozott, az osztrák irodalom
nyelve, a német is gazdagodott. 650 éven át fennállt
ez a monarchia, és bár a németnek uralkodó
és egyesítő szerepe volt benne, mégis csak egy
nyelv volt a sok közül, így hát semmi csodálkozni
való sincs azon, hogy ez alatt az idő alatt kialakultak bizonyos
tulajdonságok, melyek megerősítik azt a gyanút,
hogy létezik a világon valami, ami specifikusan osztrák.
Németországban szeretik manapság az ilyesmit afféle
alpesi-vidékies hóbortként elintézni. De az
osztrákok - statisztikailag nézve hamarosan kilencven százalékuk
- (már) nem németnek akarják érezni magukat,
hanem osztráknak. Hogy mi ennek az oka, és hogy tényleg
csak 1945-ben jöttek-e rá osztrákságukra, azért,
hogy ravaszul meglépjenek a Harmadik Birodalom bűntetteinek
felelőssége elől, az már nem is olyan fontos.
Ha ugyanis még a 20. század végén és
az Egyesült Európában is tanácsos elismerni a
nemzetek létezését, akkor az semmi esetre sem azért
van, mert feltételezni lehet egy dubiózus népi sajátosságot,
valamiféle mitikus szubsztanciát. Nem, minden nemzet kitaláció,
mindegyik, de a kitalációk, ha már egyszer kitalálták
őket, tudvalevően valósággá válnak.
És így van ez Ausztriával is. E tényt tekintve
már csak csekély szerepet játszik, hogy az osztrák
nemzetet valamiféle mítoszoktól távoli, történelem
előtti időkben keressük-e, vagy pedig olyan pragmatikusan
közel találjuk, mint Bruno Kreisky. Neki megvolt az a kétes
tehetsége, hogy a társadalom ellentmondásait önnön
ellentmondásos és tekintélyes személyiségében
megőrizze. Az önálló osztrák nemzet létére
irányuló kérdést a következő kifordított
következtetéssel akarta egyszer s mindenkorra megválaszolni:
Ha már egyszer van Ausztriának nemzeti himnusza, nemzeti
bankja és nemzeti válogatottja, akkor az ég szerelmére,
kell lennie nemzetnek is!
Már mondtam, hogy ami érvényes a focira, az alkalomadtán
érvényes az irodalomra is. Az, hogy létezik osztrák
irodalom, több tehát, mint puszta föltételezés,
amely mellett sok minden szól. És erről nem is nagyon
lehet többet mondani, hiszen mindenki, aki irodalommal foglalkozik,
ismer bizonyára izgalmasabb dolgokat is, mint hogy annak nemzeti
hovatartozásán töprengjen. Ezenfelül az a tény,
hogy létezik ausztrál - és nemcsak angol - irodalom,
még semmiképp sem jelenti azt, hogy minden ausztrál
regényben nyomon követhetőnek kell lennie egy bárhogyan
is értelmezendő "ausztrálságnak", vagy fordítva,
hogy ott, ahol nem lehet kimutatni ezt az ausztrálságot,
ami feltehetőleg inkább kényes jelenséget érintene,
a továbbiakban nem lehet ausztrál irodalomról beszélni.
Létezik tehát osztrák irodalom, de a lényegét
épp az képezi, hogy nem csak származása definiálja,
és egyáltalán nem törekszik arra, hogy bármilyen
úton-módon, de állandóan osztráknak
mutatkozzék. Ausztria szempontjából sokkal inkább
ajánlatos nagyvonalúan kezelni a tényt, hogy az irodalmat
sok egyéb meghatározása mellett közelebbi megjelölésekkel
is lehet illetni, mint például angol, ír, ausztrál,
spanyol, mexikói, német vagy osztrák; és ez
a görcsöktől mentes megközelítési mód
akkor válik majd magától értetődővé,
ha - fordított szemszögből nézve - Németországban
Ausztria önállóságával szemben bizonyos
tisztelet jut érvényre.
Úgy tűnik, a német újraegyesítéssel
ez a már hagyományból is csak gyengén kifejezésre
jutó tisztelet ismét alaposan megrendült szubsztanciájában.
És ameddig antológiák jelennek meg olyan ártatlan
címekkel, mint "Német elbeszélők Arthur Schnitzlertől
Peter Handkeig", vagy amíg Marcel Reich-Ranicki nyilvánosan
bizonygatja, hogy Ingeborg Bachmann és Thomas Bernhard német
költők, és "osztrák irodalmon" egyfajta pusztán
regionális jelentőséggel bíró tájirodalmat
ért - röviden, amíg Ausztriának Németországban
hasonló csengése van, mint Essennek vagy Bajorországnak,
Thüringiának vagy a Saar-vidéknek, addig okvetlenül
szükség van arra, hogy alkalomadtán emlékeztessünk
a magától értetődőre: hogy ugyanis létezik
osztrák irodalom, és ezen nem stájer tájnyelvi
költészetet vagy délnémet egyesülési
himnuszokat értünk.
Ha eltekintünk a nyelv elterjedt erotikájától
és az osztrák szociális viszonyokra, hagyományokra
és fejlődésre vonatkozó tematikától,
akkor mi marad még, ami az irodalomban specifikusan osztrák?
Már többször megjegyezték, hogy az osztrák
szellemtörténet néhány jelenséget, melyek
Németország számára kimagasló jelentőséggel
bírtak, egyáltalán nem, vagy csak lényegesen
elváltoztatott formában ismer. Így például
hiányzik Ausztriában az a nagy idealista filozófia,
mely világszerte kihatott a politikára is. De téves
lenne ebből arra következtetni, hogy Ausztriában csak
a zene létezett, és egyáltalán nem volt felvilágosodás,
hiszen az osztrák felvilágosodásnak megvoltak már
a teológusai, filozófusai, költői és pamfletírói.
ők azonban nem voltak idealista beállítottságúak,
és ennek okát is könnyű megérteni. Pontosan
azért született Németországban idealista filozófia,
mert több tucatnyi fejedelemségre volt szétszabdalva,
és ez a filozófia a valóságban hiányzó
egységet próbálta megteremteni a gondolkodási
rendszerben. Ezzel szemben Ausztria nem volt feldarabolva, hanem a világ
egyik legnagyobb és leghatalmasabb állama volt, ahol ez az
egység bürokratikusan már réges-régen
megvalósult.
Az ilyen állami realitás nem az idealizmusnak, hanem
egy materializmusnak biztosít kedvező táptalajt. A
felvilágosodás osztrák képviselője, mint
például Bernhard von Bolzano, nem is jut el sosem egy Immanuel
Kant absztraháló, fogalomalkotó radikalizmusáig,
ehelyett gyakorlati életre vonatkozó tanácsokat, nagy
élettapasztalatra valló bölcsességeket sző
bele filozófiai-rendszerező próbálkozásaiba.
Az, hogy az irodalom nem járult hozzá egy központi nemzeti
állam megalapításához, hiszen ilyen állam
- persze nemzetek feletti szerkezettel - mindig is létezett, a 19.
század osztrák íróinak egészen más
feltételeket szabott, mint a németeknek. A haladás
pátosza az osztrák költők számára
többnyire idegen volt, mert már hátborzongva nyomon
követték a haladás dialektikáját, és
megsejtették, hogy az általuk szociális, gazdasági
és szellemi téren feltétlenül hőn óhajtott
haladás minden bizonnyal szét fogja rombolni azt a világot,
amelyhez tartoztak. Ezért aztán az osztrák szerzők
- mint például Grillparzer, Stifter és Ferdinand von
Saar - műveibe épp a polgári fellendülés
időszakában mindig keveredik némi szomorúság
és keserű lemondás; hiszen sokszor nem is tehettek
mást, mint hogy dicsőítsék egy olyan állam
rendszerének eszméjét, amelynek valóságától,
mint ahogy azt biográfiájuk, naplóik és leveleik
mutatják, maguk is nyomorultul szenvedtek.
A Habsburgok birodalma már régen széthullott,
ennek ellenére még a mai ausztriai szerzők is többnyire
bensőségesebben ragaszkodnak az államhoz, mint a más
országbeliek az övékhez. Ez persze időközben
bensőséges gyűlöletté vált, úgyhogy
az állam megvetése, az államnak és az államhatalomnak
ez a lenéző, retorikailag olykor lenyűgöző,
gyakran azonban csak rutinos elutasítása sok osztrák
szerzőt feltűnően jellemez. Az osztrák irodalom
továbbra is az osztrák államra vonatkoztatja magát.
Ennek lankadatlan energiája beszél Thomas Bernhard végrendeletéből
is, mely a következő emfázissal végződik:
"Nyomatékosan hangsúlyozom, nem akarom, hogy bármiféle
kapcsolatba hozzanak az osztrák állammal."
Mivel tehát hallani sem akart róla, hogy halála
után bármilyen összefüggésbe hozzák
az állammal, - mellyel életében egyébként
jócskán akadt dolga, - megtiltotta színdarabjainak
további bemutatását és könyveinek ausztriai
terjesztését. De mikor járt az állam valaha
is színházban, mikor olvasott könyveket, hogy az ilyen
tilalom valóban az államot érintse? Vagy fordítva:
nem éppen azoknak voltak fontosak a könyvek és a darabok,
akik megpróbálták alávetni államukat
a radikális kritikának? Valami nem stimmel ebben a végrendeletben,
mely azonosítja az államot az emberekkel, vagyis pontosan
aszerint a bürokratikus állami gondolkodás szerint rendelkezik,
amit állítólag lenézően elvet.
Honnan ered ez a kitartó gyűlölet, mely egyre hevesebben
nyilvánul meg, ahelyett, hogy kimerülne, folyton újjászületik?
Az állam dühödt elutasítása csak macskajaj,
mely ma oly sok osztrák regényből árad az osztrákok
felé, mindig hozzá kell gondolni az államhoz fűzött
parázsló reményeket is. A gyűlölet és
a remény kevés helyen olyan nagy, mint Ausztriában.
A gyűlölet és a remény helyes olvasatához
a kontextus bizonyos mértékű ismerete szükségeltetik.
Ahol ez hiányzik, ott az irodalmi haragot szeretik otrombán
reálisnak felfogni, és ami egy érzés, feszültség,
csalódás kifejeződése, azt szociál-statisztikai
tények irodalmi illusztrációjaként értelmezik.
A Franciaországban élő osztrák történész,
Ausztria menekültje, ellenállója, kritikusa és
szerelmese, Felix Kreissler rámutatott arra, hogy Thomas Bernhard
könyvei jelentős mértékben befolyásolják
a francia értelmiségiek Ausztria-képét. Francia
összefüggésben nem osztrák szerzőként
olvassák Bernhardot, aki tagja egy specifikusan osztrák hagyománynak,
- amelynek ragyogásából egyébként igazán
juttathatna egy kis fényt magának Ausztriának is,
- hanem német íróként, aki könyörtelenül
felfedte az igazságot szűkebb antihazájáról,
Ausztriáról. Ennélfogva a francia Bernhard-olvasók
mindig elcsodálkoznak, ha megérkeznek a bécsi Westbahnhofra,
és útban a hotel felé még nem verték
össze őket ordítozó nácihordák.
Ausztriát tehát csak azzal azonosítják, amit
szerzői gyűlölettel és kétségbeesett
szeretettel kipellengéreznek, de magukkal a szerzőkkel nem,
akik önkritikáért, megvesztegethetetlenségért,
humorért és fantáziáért is kezeskednek.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta