Két, egymáshoz sok mindenben hasonlatos férfi sétált
beszélgetésbe mélyedve Leidenben. Az idősebbik
- ötvennégy éves, jókötésű,
szőke szakállú, egyenes tartású, hosszú
hegyi túrákon edzett - erőteljesen lépkedett.
A másik épp most töltötte be az ötvenet, vézna
volt és csenevész, magas homlokú, szemüveget
viselt, s járása különös, görcsös
benyomást keltett. ő is szívesen túrázott,
ám orvosa tanácsára kímélnie kellett
magát, noha e tanácsot többnyire eleresztette a füle
mellett. Egyikük sem volt holland. Bár szülővárosukban
ismert személyiségek, eddig soha nem találkoztak.
Mindketten egyszerű családból származtak, saját
területükön nevet szereztek maguknak, s mind hivatásuknál
fogva, mind személyes érdeklődésből gyakran
utaztak, nem ritkán távoli vidékekre is. Nemrégiben
az Egyesült Államokban jártak. Az idősebbik az
országot szörnyűnek, a konyhát élvezhetetlennek
találta; soha többé nem szándékozott visszatérni,
bár műve később épp ott talált
a legnagyobb elismerésre; a másik háromszor is megfordult
ott néhány hónap erejéig, s bár dolgozott,
kevés figyelmet szenteltek neki, s az elismerésre még
hosszú ideig kellett várnia.
Hollandiában ezzel szemben, ahol jó barátaik voltak,
mindkettejüknek elismeréssel adóztak. Művükben
a megújhodást tisztelték az akkoriban uralkodó
enyhén komótos, polgári-liberális klíma
dacára.
Mindketten bécsi zsidók voltak, akik mind életükkel,
mind művükkel hátat fordítottak a tradicionális,
ortodox szemléletnek. Mindaddig csak hallomásból ismerték
egymást, a leideni négyórás séta az
első és utolsó találkozás volt egyben.
Bár intenzív beszélgetés folyt közöttük,
amellyel mindketten elégedettek voltak, maradandó nyomokat
egyikükben sem hagyott. Minden, amit a Gustav Mahler kérésére
1910. augusztus 26-án dr. Sigmund Freuddal megtartott konzultációról
tudunk, véletlen részlet csupán, amelyet jóval
az esemény után vetettek papírra, részben másodkézből
származik, s nem is mindig megbízható forrásból.
Mahler kerülte Bécset; Freud a 38-as "Anschluβ" után
nagy nehézségek között hagyta el a várost,
hogy egy évvel később, éveken át gyötrő
szájrákja következtében a londoni emigrációban
fejezze be életét. Mahler a beszélgetés után
kilenc hónappal súlyos betegen tért vissza Bécsbe,
ahol rövidesen meghalt. Hírességnek számított
ott, elsősorban nem mint zeneszerző, hanem mint a bécsi
Operaház, egy jókora adag antiszemitizmussal fűszerezett
intrikus viperafészek karmestere. ő is, akárcsak Freud,
az egyik német nyelvű tartományból, Morvaországból,
az Osztrák-Magyar Monarchia félreeső csücskéből
való, ahol jelentékeny zsidó közösségek
éltek. Mahler születésének évében
engedélyezték a zsidók szabad mozgását,
így sokan a városokba költöztek, ahol az élet
több lehetőséget kínált. Mahler szerencsétlen
családból származott. Apja ócskásból
tornászta fel magát szeszesital-kereskedővé,
s egy fiatal nőt vett feleségül, aki, bár ajánlatának
kezdetben ellenállt, a házasságkötés után
életfogytiglan viselte zsarnokoskodását. Az asszony
beletörődve helyzetébe, családjának s a
háztartásnak szentelte magát, tizennégy gyermeket
hozott a világra, hat közülük még kisgyermek
korában meghalt az akkoriban szokásos fertőző
betegségekben. A gyermekgyászdalok minden családban
ismertek voltak, hiszen az újszülöttek fele nem érte
meg az iskoláskort. Gustav egész fiatalon tehetséges
zongoristának bizonyult, s apja felismerte, hogy fia, hála
tehetségének, többre fogja vinni mint ő. Az anya
a sok terhességtől, betegségtől, a gyermekek
halálától, a háztartás terheitől
elgyötörten, elhagyatottan - férje nem sokat törődött
vele - korán meghalt. Életében a romantikát
egyedül a hegyes-völgyes táj, a kisvárosi helyőrség
trombitáló-masírozó katonái és
a morva népzene jelenthette. A tizenöt éves Mahler támogatók
segítségével jut Bécsbe, a Monarchia politikai
és kulturális középpontjába, ahol zenét
tanul. Elkezd komponálni is, leteszi az érettségit,
s megéli, hogy azért nem díjazzák első
kompozícióját, mert Brahms, aki tagja a zsűrinek,
Wagner-utánérzésnek tartja. Mahler jobb körök
gyógyüdülőhelyein kisebb zenekarok kórusmestere,
később a kasseli, prágai és lipcsei zenés
színházak karmestere. Kötelezettségei lefoglalják,
nehezen szakít időt az alkotó munkára; ám
karmesterként sikert arat. Az a természeti misztika, amely
első szimfóniáját jellemzi, nem talál
mindenütt visszhangra, miután meglehetősen távol
áll Schubert vagy Bruckner természeti misztikájától.
Mahler Budapesten, a Monarchia második legnagyobb városában
lesz karmester, ahol az Operaház repertoárját éppúgy
felfrissíti, mint 1891-ben Hamburgban. Ezek a Csodakürt évei,
ekkor érik komponistává, írja meg négy
első szimfóniáját, s találkozik a fiatalabbak,
pl. Bruno Walter és Otto Klemperer csodálatával.
1897-ben elérhető közelségbe kerül a
csúcs: megüresedik a Bécsi Udvari Opera vezetői
és karmesteri széke. Itt éli hattyúdalát
a haldokló, szétesett császári birodalom. Bécs
a fin de sičcle szépségében fuldokol. Mahlert
kinevezik, jóllehet, csak azután, hogy kikeresztelkedik,
olyan feltétel ez az udvari hivatalnokoknál, amelyet Mahler
részben opportunizmusból, részben homályos
vallási késztetéseknél fogva teljesít.
Sokkal inkább volt kozmopolita, mint provinciális zsidó,
s amint Heine is belépőjegynek tekintette keresztlevelét
a német kultúrába, a Bécsi Opera mint asszimilációja
jele, Mahlernek is megérte a keresztséget. Vallását
amúgy a zenében ápolta, s nem a templomban, amelynek
küszöbét soha többé nem lépte át.
A Bécsi Filharmonikusok nemcsak szimfonikus zenekar volt, hanem
egyúttal a Bécsi Operaház zenekara is. Mahler mindkét
funkciójában vezette a zenekart, a maga perfekcionista módján,
telve új ötletekkel, teljes odaadással. Saját
munkájára csak a nyári hónapok maradtak, egyébként
megbízatását szolgálta, amit hol örömujjongással,
hol kemény kritikával fogadtak. A zenében kortársa
volt Hugo Wolf, Brahms, Wagner, Bruckner és Richard Strauss, közöttük
kellett meghódítania saját helyét, s ehhez
szolgált ugródeszkául a bécsi zenei élet,
bár talán túlságosan is nagy volt ez az ár.
A 20. század fordulóján a bécsi kulturális
élet belső berkeit olyan zeneszerzők alkották,
mint Webern és Schönberg, írók, mint Musil és
Schnitzler, festők, mint Klimt és Kokoschka, építészek,
mint Loos és Wagner, gondolkodók, mint Wittgenstein és
Mach. Ezek közt voltak zsidók is, akiket bár művészként
elfogadtak, a politikában és a sajtóban időről
időre feltámadt velük szemben az antiszemitizmus. Ez
nyomta rá bélyegét mind Mahler érkezésére,
mind tíz évvel későbbi búcsújára
a Bécsi Operától. ő maga soha nem reagált,
mintha az egész egyáltalán nem érintette volna.
Ugyanakkor kortársát és diáktársát,
Theodor Herzlt, akivel minden bizonnyal sok közös ismerősük
volt, ez a helyzet indította arra, hogy saját államot
követeljen a zsidóknak; híres könyvét ugyanabban
az évben tette közzé, amelyben Mahler a feltámadási
szimfóniát írta. A zenetörténész
Lebrecht szerint az egyik nemzeti, a másik egyéni megváltásért
szállt síkra. Mindenesetre Bécsben Mahler éppoly
kevéssé találkozott Herzllel mint Freuddal.
A Bécsben töltött tíz év Mahlert a város
zenei életének középpontjává, hírességgé
avatta. Fiákeresek ismerték fel, diákok rajongtak
érte, művészek tisztelték. Rodin mellszobrot
készített róla, Thomas Mann Halál Velencében
című művében Gustav Aschenbach tragikus alakjában
örökítette meg, Richard Strauss az első mahleriánusnak
nevezte magát. Mindezt Mahler tévedhetetlen perfekcionizmusának
köszönhette, amellyel zenélt, amelylyel átalakította
a Bécsi Udvari Operát, s amellyel olykor Bécstől
távol saját műveit vezényelte. Modern zenei
prófétaként Mahler szülővárosában
csak korlátozott visszhangra talált. Negyvenes éveiben
járt, amikor egy sor különböző énekesnőkkel
folytatott viszony után múzsájával találkozott.
Alma Schindlernek hívták, egy képzőművész
lánya volt, akit apja halála után egy Carl Moll nevű
festő fogadott szeretetteljesen családjába. Fele olyan
idős volt, mint Mahler, gyönyörű, intelligens, muzikális.
Rövid románc után 1902-ben esküdtek meg a Karlskirchében,
a nászút azonban koncertkörút volt Szentpétervárra.
Alma kétségkívül szerette férjét,
felismerte zsenijét, amely azonban alig engedett teret az asszonynak
saját élete megformálására. Az izoláltság,
amelyre Mahlernek a komponáláshoz szüksége volt,
a fellépési kötelezettségek, a munkával
járó gondok mindkét oldalon elidegenüléshez,
egymás elhanyagolásához vezettek, amelyet időnként
a békülés periódusai szakítottak meg.
Mahler a maga részéről rajongva szerette feleségét,
már amikor egyáltalán tudomásul vette létezését.
Többnyire azonban kényszeresen belemélyedt a zenélésbe
és a zeneszerzésbe. Jó száz évvel ezelőtt
ugyanebben a Bécsben, élete utolsó évében
Mozart egyik barátjának, egy kórusmesternek írt
egy negyvennyolc taktusból álló, kétoldalas
motettát, soha nem javított rajta. A sebtiben odavetett Ave
verum corpus nagy zene volt és vallásos tiszteletadás.
Mahler halálát megelőző évben, röviddel
Freuddal történt beszélgetése után vezényli
nyolcadik szimfóniáját, amelyet ugyanúgy átitat
a vallási áhítat, s amelynek első része
az ősi templomi énekre, a Veni creator spiritus-ra, második
része Goethe Faustjára épül. 1906-ban kezdett
hozzá, s ezt írta amszterdami mecénásának,
Willem Mengelbergnek: "A természet teljessége kap hangot
benne, a legtotálisabb, amit eddig létrehoztam. Képzeld
el, ahogyan egyszerre az egész univerzum vibrálni, zengeni
kezd." Mindehhez több mint 1000 közreműködőre
van szükség, 170 zenészre és 850 énekesre,
köztük 350 gyermekre és 8 szólistára. A
premiert, amely egyben az új müncheni koncertterem felavatása
is, 1910. szeptember 12-re tűzik ki. Odautazik Schönberg, Klemperer
és Stokowski, Thomas Mann, Stefan Zweig és Georges Clemenceau;
a szólórészeket Bruno Walter tanulja be. Ez a mű
volt az utolsó romantikus szimfónia, s egyben utolsó
saját műve, amelyet Mahler Európában vezényelt.
Később készült alkotásait, a Das Lied von
der Erde-t és a kilencedik szimfóniát ő maga
már nem hallhatta, a tizediket be sem fejezte. A zenei dimenziók
kitágítása, amely ahhoz volt szükséges,
hogy a mondhatatlant elmondhassa, a nyolcadik szimfóniában
határaihoz érkezett. Igazi alkotói győzelem
volt ez, egy álom megvalósítása, maga az előadás
pedig egy boldogtalan élet boldog pillanata.
...Bár alkotóereje erősebb, mint valaha, Mahler
testileg és lelkileg megtört ember. Kislánya elvesztése
még inkább visszaszorította a zene elszigeteltségébe,
amelyben szinte alig vett tudomást feleségéről.
Az aszszonynak figyelemre lett volna szüksége, a legkülönbözőbb
panaszai voltak, s gyógyfürdőhelyeken keresett kiutat.
1910 nyarán, amikor Mahlert teljesen lefoglalta nyolcadik szimfóniájának
színrevitele, s a tizedik komponálása, megismerkedett
Walter Gropius-szal, a tehetséges fiatal építésszel,
s viszonyuk lett, amelyet végül Mahlernek is bevallott. Almának
saját ambíciói voltak, komponálni és
élni akart, Mahlernél azonban süket fülekre talált.
Élete frusztrálttá, örömtelenné vált.
Férjének szemére vetette testi kötelességei
elmulasztását, potenciája gyengeségét,
élete iránti közönyét. Mahler követelte,
hogy válasszon közte és Gropius között,
ő döntött és maradt - fiatalon, szépen és
csalódottan, de nem volt képes magára hagyni a bajban
gyámoltalan, elmagányosodott férjét.
A házassági krízis Mahlerből mély
bűntudatot váltott ki. Mintegy fogadalomként feleségének
ajánlotta nyolcadik szimfóniáját, elismeréssel
játszotta az asszony által korábban szerzett dalokat,
amelyekre azelőtt rá se nézett, s a házban szerteszét
leveleket hagyott, amelyek arról tanúskodtak, milyen nagy
szüksége van rá, mennyire szereti; ötvenedik születésnapjára
a magány és a bűntudat külön bejáratú
poklában találta magát. Idegorvos barátja azt
tanácsolta, keresse fel Freudot. Mahler egyszer, egy vita során
azt mondta barátai előtt, hogy kevés a bizalma egy
olyan emberben, aki minden problémát egyetlen szemszögből
kíván megoldani és orvosolni. Nyilván ennek
tudható be, hogy háromszor állapodtak meg egy terminusban,
amelyet Mahler minden alkalommal ismételten lemondott. Freud megőrizte
türelmét, sőt, hajlandónak mutatkozott arra, hogy
Noordwijk aan Zeeből, ahol szabadságát töltötte,
egy utolsó alkalmat kínáljon fel neki a beszélgetésre.
Mahler augusztus végén utazott Hollandiába, anélkül,
hogy érkezéséről ottani barátait értesítette
volna. Útközben kétségbeesett szerelmesleveleket
küldözgetett Almának egészen addig, míg
nem kezdődött a Huis ter Duin-ból Leidenbe vezető
hosszú séta.
Freudnak ekkorra már megjelentek legfontosabb munkái;
írásai az álomfejtésről, a szexualitás
szerepéről és a mindennapi élet pszichopatológiájáról,
amelyekkel a pszichoanalízis tanát megalapozta, s most szabadságát
élvezte Noordwijk aan Zeeben. Azzal, hogy a gyermeki szexuális
tapasztalatokat a neurotikus zavarok homályos forrásaként
értelmezte, alaposan ráijesztett a századelő
polgári, álszent Bécsére. Az álmokban,
az elvétésben, a szóasszociációkban
és elszólásokban felfedezi a neurotikus zavarok távoli,
elmosódott okát. A tudattalanja által irányított
ember önmagát sem ismeri, bizonyította be Freud hat
példázata segítségével, s a legapróbb
részletekbe menő esettanulmányaival, amelyekkel hipotéziseit
kívánta alátámasztani. Az akadémikus
kritika és ellenállás dacára olyan jelentékeny
szellemi társakra talált mint Jung és Adler, s külföldön,
ahol tudományos társaságok jöttek létre
a freudi tanok tanulmányozására, művei szintén
komoly érdeklődést keltettek. A freudi pszichoanalitikus
felismerések nemcsak néhány a századforduló
táján élt megzavarodott bécsi polgárra
vonatkoztak, hanem jóval túlmutatva ezen, általános
történeti és kulturális összefüggéseket
tettek szemléletessé. Freud 1910 nyarán fejezte be
Leonardo da Vinci történelmi analízisét. ...Nordwijkból
Párizsba készült, hogy megnézhesse a Louvre-ban
Leonardo önarcképét. Önfejű ember volt, felismeréseit
nem szívesen tette vita tárgyává, kollégáival
s tanítványaival való későbbi konfliktusainak
is ez volt a forrása. Mindkét sétáló,
Mahler és Freud is teljesen új világot fedezett fel
a maga területén, s abszolút megszállottja volt
saját munkájának. Mindketten elhanyagolták
a feleségüket, Mahler az életteli, tehetséges
Almát, Freud az agyonstrapált, árnyékszerű
Marthát. Ami ebben a férfibeszélgetésben a
házasság problémáiról elhangzott az
egyik oldalról, messzemenően egybehangzott a másik
oldal tapasztalataival. Mahler olyan valakivel beszélt, akinek nem
bízott az elméletében, Freud pedig olyan honfitársával,
akinek műve hidegen hagyta, hiszen cseppet sem volt muzikális.
Ez a találkozás feltehetően sokkal nagyobb hatással
volt későbbi csodálóikra, mint magára
a két szereplőre. Mahler alig említi. Amikor
a beszélgetés után az éjszakai vonattal visszautazik
Münchenbe, hogy a nyolcadik szimfónia előadásának
előkészületeibe vesse bele magát, ismét
szenvedélyes szerelmeslevelekkel ostromolja a Tirolban maradt Almát,
remélvén, hogy így sikerül visszanyernie szerelmét,
s csak annyit mond, Freudnak igaza van; valóban ő élete
középpontja, a fény az éjszakában.
Freud tanítványa, Theodor Reik 1933-ban a nácik
elől Hollandiába menekül, ahol ő is, akárcsak
mestere, egy pszichobiográfia készítésére
vállalkozik; a munka tárgya ez alkalommal Mahler. Tudomására
jut Freud és Mahler találkozása, s levélben
kéri Freudot, hogy az 1910-es, tehát majd egy negyedszázaddal
azelőtt lezajlott beszélgetésről adjon neki információkat.
Freud azt írja, hogy vagy 1912-ben vagy 1913-ban egy délután
hosszat analizálta Mahlert Leidenben, s sokak véleménye
szerint igen eredményesen. A beszélgetés lényege
a szeretetre való képesség volt, amelyet Mahler esetében
egy anyaistennő-komplexus vagy anyakötődés határozott
meg. Freud megemlíti zseniális beszélgetőpartnere
pszichológiai megértését. Freud Mahlert kényszerneurotikusnak
tekinti, aki egy anyaképre fixálódott. Hosszú
ideig ez a Reikhez címzett tíz sor marad az egyetlen beszámoló
arról a délutánról.
Alma Mahler, aki élemedett korban, 1964-ben halt meg New Yorkban,
1940-ben közzétette emlékiratait. Mahler halálát
követően Alma több más zseni felesége, múzsája,
szeretője: társa lesz a Bauhaus-építész
Gropius, a festő Oscar Kokoschka, az író Franz Werfel,
a drámaíró Gerhart Hauptmann. Emlékeit az asszony
erőteljesen átszínezi. Azt írja, Mahler belátta,
neurotikus életet él, s Freudnak beszámolt különös
lelkiállapotairól, szorongásairól, mire fel
Freud megnyugtatta. Mahler élettörténetét hallván
Freud állítólag heves szemrehányást
tett neki, hogy ilyen lelkiállapotban magához akar kötni
egy fiatal nőt. Freud ismerte Almát és családját,
s Alma szerint azt mondta, hogy Alma apát, míg Mahler Almában
anyát keresett magának, méghozzá a sajátjához
hasonló, szenvedő, gondoktól elgyötört anyát.
Mahler anyját Marie-nak hívták, s Mahler állítólag
az első találkozástól kezdve Marie-nak szólította
őt, s azt szerette volna, ha az arcán több nyoma van
a szenvedésnek. ő maga mindig is egy kicsi, vékony
férfira vágyott, aki bölcs, és szellemi fölényben
van hozzá képest, miután ezeket a vonásokat
ismerte s szerette saját apjában. Freud diagnózisa
megnyugtatta Mahlert, az anyakötődést azonban képtelen
volt elismerni, mert idegenkedett az ilyesfajta gondolatoktól.
Kettejük levelezéséből mindenesetre az derül
ki, hogy Mahler sosem nevezte őt másként, mint saját
nevén, vagy annak valamilyen becézett formáján.
Extatikus szerelmi vallomásai ellenére feleségét
nem sikerült visszaszereznie többé, a nyolcadik szimfónia
müncheni próbái alatt Alma Gropiusszal lakott egy szállodában.
1910 nyarán Mahler a befejezetlen tizedik szimfónián
dolgozott, amelynek vázlatai hemzsegnek feleségéhez
címzett kétségbeesett jajkiáltásaitól.
Ugyanazok ezek, mint a nyolcadik szimfónia partitúrájában
lévő alig olvasható firkák: "Érted élni!
Érted halni!"
...Alma apja festőművész volt, így talán
nem véletlen, hogy férjét, akiben Alma az apját
keresi, Mahlernek (Festő) hívják. Freud véleménye
szerint Mahler a beszélgetés után visszanyerte potenciáját,
s élete végéig boldog házasságban élt.
Mahler a beszélgetés során elmondta, hogy felismerte,
zeneszerzőként képtelen elérni az abszolút
csúcsot, mert a legmélyebb érzéseiből
táplálkozó legemelkedettebb, legnemesebb részleteket
minduntalan tönkreteszik a közéjük tolakodó
banális melódiák. Ehhez a szülői házban
lezajló házastársi veszekedés szolgáltatta
a kulcsot, amelyet nem tudott kitörölni az emlékezetéből.
A gyermek Gustav kétségbeesetten menekült a házból,
ahol egy verkli az "Ach, du lieber Augustin"-t játszotta. A legmélyebb
tragédia és a lapos szórakoztatás ettől
kezdve szétválaszthatatlan lett számára saját
zenéjében is. A mindennapiság és az emelkedettség,
az életet magasztaló és a halára készülődő
ember, a kozmikus erő és a sláger közt lévő
hatalmas feszültség számos zenemű példáján
szemléltethető. Mahler beszélt Almával való
kapcsolata problémáiról, de beszélt munkájával
kapcsolatos meghasonlottságáról is, s kétségkívül
megnyugodott valamelyest, amikor Freud az érzelmek e zűrzavarát
letisztázta, amennyiben egyrészt visszakérdezett a
gyermekkorig, s mint férfit és férjet megnyugtatta.
Alma szerint Freud igen merész volt, mert felszínre hozta
a tudattalant, rákényszerítve a tudatosulásra,
anélkül, hogy a feloldozás lehetősége a
kezében lett volna, ami pedig az egyháznak rendelkezésére
áll. A gyónástól Mahler feltehetően megkönynyebbült,
ha meg nem is változott. A pszichoterápia végső
soron nem más, mint gyónás megbocsátás
nélkül.
... Mahler 1911. május 18-án tüdőödémában
meghal egy viharos estén, akárcsak Beethoven. Leánya
mellé temették, sírját egyszerű kő
jelzi, csak a neve áll rajta. Május 23-án a végrendeleti
végrehajtó Freudtól 300 koronás számlát
kap "egy 1910 augusztusában tartott többórás
konzultációért Leidenben, ahová kérésére
mentem Nordvijk aan Zee-ből." Mahler halálhírét
Freud az újságban olvasta.
A számla egyébként 1985-ben Londonban tűnik
fel egy Sotheby aukción, s együtt kínálják
eladásra Beethoven levelével, amelyet halhatatlan kedveséhez
írt. Mahler halhatatlan, bár elhanyagolt kedvesével
kapcsolatos szerelmi problémájával Freudhoz fordult,
és bár a két zseniális bécsi extrém,
akik közül az egyik a 20. század zenei életére,
a másik a pszichiátria fejlődésére volt
tartós hatással, futólag összetalálkozott
Leidenben egy augusztusi délután, alig értett meg
valamit a másikból. Ennek tanúbizonysága az
azóta százszorosát érő számla
is, amelyet egyébként idejében kiegyenlítettek.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta