Nem sokkal 1957 után,
első egyetemi évünk kezdetén tehát, mikor
oly nagy irodalmi evidenciák közepette élhetett az ember,
mint Szabó Lőrinc halála, Camus, Apollinaire, Brecht,
Gide, Böll könyveinek megjelenése, magyar költők
addig asztalfiókba kényszerített műveinek megjelenése
- Nemes Nagy, Kálnoky, Jékely, Pilinszky, Weöres, prózaíróké,
mint Mészöly Miklós, Mándy, Ottlik, a lista nem
teljes -, amikor napi tíz forintos ebédpénzéből,
az édesanyjától, az elsőéves megvásárolhatta
mindezeket a kincseket, megjegyzem, ha a forint romlását
és kamatozódását veszem, a könyvek ára
ma nem sokkal magasabb, csak kereseti lehetőségeinkhez képest
tűnik fel annak, igen, segédmunkási könyvtári
cédulázásért kaptunk az Irodalmi Tanszéktől
óránként 10-10 forintot, viszonylag királyi
összeg volt a régi Nemzeti Színházban még
30 forintért statisztálni., mikor egy húszasból
bugaci aprópecsenyét lehetett venni liter borral, nos, ebben
az időben épp a már említett Weöres Sándor
és a viszonylag kitűnő Francia költők c.
kötet (ha jól idézem, a lényeg ugyanaz) gazdag
matériájából megismerhettük Henri Michaux
nevét, és Apollinaire mellett olvashattuk, tudhattuk betéve,
miközben a kétségbeejtő egyetemi előadásokat
(tisztelet a kivételnek) mellőzve, inkább a (nem
számít, milyen volt a szerkesztősége, a szerkesztése
remek volt) modern francia regényről szóló Konrád
György esszét és társait lestük, tehát
volt olyan szellemi élet, amelynek jóvoltából
szellemi tőke gyűlt, s aki akarta, pár apró szépségfolt
elszenvedésével (kelletlenül megírt cikk stb.)
ösztönösen is figyelmen kívül hagyhatta a korai-kései
Kádár-korszak "izéit" (György Péter alapmegfigyeléséből
idézek, Beszélő, 1999), meg az utána következő,
máig tartó ún. kulturális mindenféléket.
Michaux a gerincerősítő anyagok közé tartozott,
s bár sok francia szerző, Pascaltól Carcóig,
segített jómagamnak, hogy kellő módon meglegyek,
Camus nélkül végképp nem lehettem volna meg,
prózai munkáimat - s nekem ez a megítélésem
sarkalatos kérdése, a magam számára -
máig befolyásolja, amúgy balzacian, nézeteivel
alig értek egyet, de műve sugárzását
áldom, illetve művének ridegsége távol
áll tőlem, de eszméi megkerülhetetlenek.
Mert Michaux-t ezen a
fórumon bemutatnom semmiképp sem kell, ráértem
fentiek elmondására, és ezzel máris, sakk!,
megtámadunk egy teóriát: nem igaz, hogy lennének,
akik amaz 1956-1989 közötti idők megúszásával
"tisztábbak" lennének, akik meg elszenvedték azt a
kort, csökkentebbek így-úgy. Ellenkezőleg, aki
ma észnél van s 60 év körül, olyanféle
előnyöket élvezhetne, mint a Híd a Kwai folyón,
egyik alapkönyvem, megint egy francia, Boulle, könyve, japán
felügyeletű fogolytáborban a tisztek: Nicholson ezredes,
a világ egyik legszerencsétlenebbül konstruktív-randa
figurája, szenvedései árán is kiharcolja nekik,
ne kelljem dolgozniuk. Magam legénységi állományban
maradok, maradtam, és ezért - a műfordító
legénységi állományából, ekképpen
meg nem öregedve - nem mondom azt, a sokat tapasztalt, valóban
a szellem 1956 utáni, a szovjet elnyomás sötétsége
ellenére nálunk igenis villogó napvilágán
fényesült agyak tiszti rangban kellene, hogy legyenek, ám
az irodalmi gürcölés élvezet, boldogan dolgozom,
akár e dolgozaton is, mert Weöres emlékének áldozhatok
hálával.
ha előző mondatomat
messze kanyarítottam is, hagyjuk mindezt, ne térjünk
ki olyan dolgokra, melyek engem még mindig a franciákhoz
kötnek, ezúttal piktúrájukhoz, ahogyan az orosz
származású emigráns, sokat írtam
már róla, az utolsó koloristák egyike, de Stae:el
- sok dolgozatommal sikerült-e vajon ismertebbé tennem nevét?
- épp 1955. március 16-án lett öngyilkos, sikereinek
és antibes-i műtermének magasából veztette
magát a halálba, jó 15 év múlva ismergetni
kezdtem művét... abban az időben a műfordításból,
ösztöndíjkunyerálások nélkül
is élni lehetett, könyveken, folyóiratokon művelődni,
mondom - fény a sötétben - , ismerni kezdtem, rajongani
a képeiért, ha nem is Matisse vagy Rothko kategóriájába
illő művész, de a következőbe, és
Poe, Bierce mintájára rejtélyes figura, egy
elátkozott boldog, ha ezt is abbahagyom most, máris Michaux-nál
tartunk... ja, el ne feledjem, 1955. március 16-tól lehet
tudni rólam, hogy költő akarnék lenni, a Nemes
Nagy Ágnes zsürielnöksége alatt álló
Petőfi pályázatot megnyertem verseimmel a gimnáziumban
- de Stae:el "szellem", bár nem tudtam róla, kicsit átszállt.
A szobán? Belém? Maradjon eldönthetetlen.
Michaux-val legközelebb,
sok könyv és cikk olvasása után, Párizsban
találkoztam, vagyis a műveivel, de franciául keveset
tudok, feleséges segítségével fordítottam
verseit, szövegeit. Megismertem kiemelkedő festői munkásságát.
Majd 1989-ben, mikor madaram halála után megtörtem a
miatta vállalt 10 éves országfogságot (lelkem
rajta! megérte), Münchenben 1989-ben vásárolhattam
egy német nyelvű Michaux-t, akkoriban szegről-végről
jó ismerősöm (több könyvét fordítottam,
a kapcsolat elapadt), a könyvkiadó Michael Krüger szerkesztésében
és előszavával, a műveket Werner Dürrson
fordította. Vonalak, Aforizmák - ilyen cikluscímek
alatt állnak a rövid művek. Krüger bevezetőjéből
a legszívesebben magát Michaux-t idézném, ahogy
azt mondja: "Alkohol... drogok...? Ugyan, nem jelentős... Az én
bódítószerem az elfáradás." Szerencsére
az irodalmi fordító munkája végső soron
nem megalázó, ha körülményei gyalázatosak
is, és az a lelki nemesség, melyet a fordítandó
szerzők képviselnek, lehetővé teszi, Weöres
Sándor szavaival élve, hogy a porban lábnyomaik lehetünk.
Ez nem lebecsülendő, ha például Duchamps por-alkotását
nézzük, aki abban lábnyom volna, mű része
máris. De Michaux festékderengetéseibe, tusfoltjaiba
is szívesen belelépett volna ez-az.
Michaux-nak akaratlanul
is elkölcsönzője voltam rajzolásom, festésem
korai éveiben, 1976 körül. Neki is köszönet,
meg a gondolati megerősítésért, mellyel többet
adott, mintha sok munkámat egy közepes villanyszerelő
szintjén megfizették volna, de miket beszélek, túl
magas igények!
Testtelen harcra kell
felkészülnöd, úgy, hogy mindennel s mindenekkel
dacolhass, absztrakt küzdelem, mely, más harcokkal ellentétben,
álmodozással tanulható.
Hibáiddal - csak
semmi sietség. Ne kezdd könnyelműen kiküszöbölgetni
az ilyesmit.
Mit tennél a helyükre?
őrizd meg épen a gyengéidet. Ne akarj mindenképpen erők birtokába kerülni, főleg olyanokéba nem, amelyek nem neked rendeltettek; amelyeket senki sem neked szánt; amelyektől a Természet megkímélt, mikor egyebekkel szerelt fel.
Nem, nem, semmit se szerezni. Utazni, hogy szegényebbé válj. Ez az, amire szükséged van.
Megvalósítás. Ne sokat belőle. Annyit csak, ami ahhoz kell, hogy békén hagyjanak a megvalósításokkal, hogy te aztán, álmodva mintegy, a magad számára, nyomban visszatérhess abba, ami nem valóságos, ami meg sem valósítható, a megvalósítás iránti közönybe.
Bármi érjen is: ne ess minden hibák legnagyobbikába, hogy tudniillik mesternek hiszed magad, de még a téveszmék mestere se legyél így. Olyan sok tennivalód van még, szinte minden. A halál még zöld gyümölcsöt fog leszakítani.
Mit még, szétzúzni,
ha szétzúztál mindent, amit csak akartál így?
Saját tudásod duzzasztóművét még.
A gondolkodás,
mielőtt mű lenne belőle, útonlevés. Ne
restelld, ha bosszantó, közönséges, látszólag
nem neki való helyeken kell áthaladnod. Aki, Hogy "noblesse"-ét
védje, kerülné ezeket, tudása mindig olyan lesz,
mintha félúton járna csak, bármeddig ért
el.
A jelentős órák
- a mozdulatlanok. A megállított időnek ezek a töredékei,
mintha holt percek volnának, ezek azok, amid valóban van,
ami valóban vagy, mivel nem birtokaid, nem vagy a birtokuk, így
tulajdonságok nélküliek - és "visszaadni" se
tudnál ilyasmit, ezek: vízszintes kiterjedések feneketlen
akrák felett.
(Poteaux d'Angle)
Vonalak
Céltalanul papírra
vetett vonalakról; vonalak egész oldalairól.
Tinta nyomától megnemesítve, egy szál vékony vonal, vonal, melyen már semmi se szaglik
Nem, hogy magyarázat legyen, nem hogy kifejtődjék, nem teraszosan, nem monulemtálisan
Sokkal inkább, hogy mint ahogy a VILÁGON akadnak egyenetlenségek, girbegurgaságok, kóbor kutyák
egy vonal, egy vonal, többé-kevésbé egy vonal...
Töredékekben,
kezdeményekben, zavarba hozva, egy vonal, egy vonal...
... vonalak egy légiója
Halivadékok egy érzés friss vizéből, egy érzéséből, mely feljön, beszél, nevet, elbűvöl vagy már le is szúr
Semmilyen nyelv írása
-
nem tartozva sehova, semminek
láncolatában
vonalak, csak vonalak.
(köszönettel Werner Dürrson publikációjának)
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta