hobabról azt beszélték,
hogy erős, szigorú, hallgatag, és hite megingathatatlan.
Azt is mondták róla, hogy csodabogár. Én a
fia voltam, és tanúsíthatom, hogy ez így volt.
Akkoriban, Isten akaratából,
egy Barátság 2 nevű panelgettóban laktunk Szófiában,
a város szélén. Négyen éltünk együtt
- Hobab, vagyis az apám, anyám, én, és az öcsém
- a hetedik emeleten, egy nem kimondottan nagy, csálé sarkú
lakásban. A nappali és a konyha a mezőre nézett.
A másik két szoba a szomszédos tömbházakra.
Apám minden reggel felöltözött, megivott egy pohár
tejet, és elindult dolgozni. Estefelé ért csak haza,
és pontosan úgy nézett ki, mintha épp az imént
ment volna el otthonról. Ugyanolyan rezzenéstelen arccal
jött vissza, sötét felöltőben, kibokszolt bakancsban,
magas süveggel a fején. Fogalmam sem volt arról, mivel
foglalkozik. Erről nem szívesen beszélt otthon. Az
a hír járta, hogy faanyaggal kereskedik. Anyám ezt
soha nem is tagadta. Alacsony, gömbölyded asszony volt, megszállottan
rajongott a férjéért. Emlékszem, milyen takaros
háziasszony benyomását keltette kockás kötényében
és fehér vászonsapkájában. Hobab eleget
keresett ahhoz, hogy ne szenvedjünk hiányt semmiben. Mi az
öcsémmel a kerületi iskolába jártunk. Voltak
barátaink, benne voltunk sok csínyben. Életünk
látszólag semmiben sem különbözött a
többiekétől, mégis olyan megpróbáltatásokban
volt részünk, amelyekről más mit sem sejtett...
A november a savanyú
káposzta hónapja volt. Apám ezt tartotta az év
legjelentősebb eseményének, fontosabbnak, mint a karácsonyt,
a húsvétot, és az összes többi ünnepet
együttvéve. Nos, igen, apám káposztája!
ő aztán tudta a módját, hogyan kell eltenni,
pontosabban ez nálunk régi családi hagyománynak
számított, melyet apám szigorúan betartott.
Az ő savanyú káposztájához fogható
a világon nem volt. Több is volt egyszerű káposztánál:
felért egy világnézettel. Máig is beleborzongok,
ha csak eszembe jutnak azok a borostyánszín, feszes és
ropogós káposztafejek. És az a káposztalé...
Mennyei nektár! Halvány rózsaszín, savanykás-fanyar
és üde, mint a harmat, ó, édes Istenem! Más
osztálytársam apukája is rakott el káposztát
télire, de hol volt az az én apám mesterművétől!
Az övék mindig fonnyadtnak tűnt, penészszínűnek
és szaglott. Az ízét sem tudták eltalálni:
vagy túlsózták, vagy sótlan lett, a legtöbbször
pedig megpimpósodott, sőt gyakran megerjedt, akár a
cefre. Tavaszra a pincéjükből csak úgy dőlt
a bűz, mely aztán belepte az egész lakótömböt.
"Amilyen az ember, olyan a káposztája - mondogatta apám
ájtatosan összekulcsolt kézzel - senki sem nőhet
a hordója fölé." Egyszer találtam otthon egy
régi szakácskönyvet, amelyben többek között
a káposztasavanyításról is írtak. El
akartam dicsekedni apámnak a tudományommal. Rákérdezett,
melyek a savanyú káposzta összetevői. Nagyképűen
feleltem neki: víz, só és káposzta. Hobab gúnyosan
nézett végig rajtam. És még? Hallgattam. Erre
ő felmutatta három ujját és egymás után
behajtogatta be őket: tisztaság, lélek és önfeláldozás.
"Ismételd meg!" - parancsolt rám.
Tisztaság, lélek,
önfeláldozás.
Apám esetében
ez nem valamiféle magányos hobbi volt: inkább egy
sajátságos szimfóniához hasonlítanám,
amelynek előadásában - Hobab szakértői
vezénylete alatt - a család többi tagja is aktívan
részt vett. ő maga csak azóta savanyít káposztát,
amióta megnősült és gyereke született. Addig
csupán az apjának segédkezett, abban a reményben,
hogy egy szép napon neki is lesz saját hordója és
maga irányíthatja az egész folyamatot. És ez
be is következett. Nászajándékba kapott egy vadonatúj
káposztás hordót. Az öreg személyesen
hozta el neki az ország egy távoli északi vidékéről.
Anyám tehát
minden évben, november elején megjelent az iskolában,
és felmutatta egy ismerős orvos igazolását,
mellyel a hónap végéig felmentést kaptunk,
és nem kellett bejárnunk. Ilyenkor persze osztálytársainkat
elöntötte a sárga irigység, pedig ha sejtették
volna, mi vár ránk, bizonyára elnézőbbek
lettek volna. Apánk azonban a hordóra tett kézzel
esketett meg bennünket, hogy senkinek sem áruljuk el, mi történik
otthon. Mára - számos okból kifolyólag - ez
a tilalom érvényét veszítette, és ezért
szabadon beszélhetek.
Emlékszem káposzta-vásárlásainkra.
Erre az alkalomra felvettük az ünneplőruhánkat:
mi ketten az öcsémmel öltönyben virítottunk,
anyám pedig levette kötényét, és új
sapkát húzott. Beálltunk nagyságrendben egymás
mögé, és elindultunk a piac felé. Legelöl
- magától értetődően - apám rótta
az utat a maga tekintélyt parancsoló módján,
kezében súlyos, gömbölyű rézfogantyús
sétabotját lóbálta. Bakancsa most is, mint
mindig, kátrányos csillogással fénylett. Hosszú,
fekete, állig begombolt felöltőt viselt. A fején
feltűnő süveg billegett, amely leginkább is egy
felfordított vödörre emlékeztetett. Az emberek
értetlenül és riadtan bámultak ránk, de
mi büszkén lépdeltünk tovább. Káposztáért
mentünk! A hordónkba húsz közepes káposztafej
fért bele. Apám nagyon figyelmesen válogatta ki őket:
egyformák legyenek, feszesek legyenek, és levelük ne
legyen molyrágta. A káposzta fajtája is lényeges
szempont volt. Mifelénk két típus kapható a
piacon: az egyik fehér, kerek és zsenge, a másik zöldesebb,
de rágós, és legfeljebb töltött káposztának
jó. Hobab ezt nevezte "disznófejnek", és sohasem vásárolt
belőle. Apám szerint a fehér káposzta fénnyel
és malaszttal táplálkozik, ettől olyan édes
és ropogós, akár egy angyalszív: ezt hívta
más néven "lélek-káposztának". A "disznófej"
a föld nedveivel és gonoszsággal szívja tele
magát, ezért olyan csípős és roszog az
ember foga alatt. Átok rá! Az árusoknak az agyára
ment apám, de nem mertek belekötni, nyilván félelmet
ébresztett bennük Hobab sétabotja és a szemében
fel-felvillanó zöldes szikra. Hazafelé is ugyanabban
a megszentelt sorrendben meneteltünk: legelöl ment apám
tíz fej káposztával, mögötte anyám
öttel, utána én, hárommal, leghátul pedig
az öcsém egy-egy fejjel a hóna alatt.
Délután elővettük
a hordót, apám leszedte róla a fedőt, majd kirakta
az erkélyre, hogy "lélegezzen". Szép tölgyfahordónkat
bebarnította az idő; külsejét erős abroncsok
szorították össze. Gyengéd káposztalé-
és faillatot árasztott magából, és olyan
élénken zengett, mint egy harang. Akkoriban hatalmasnak láttam.
Apámnak szokása volt, hogy felemelt és belerakott.
Azt akarta, hogy megszokjam a hordót, magamba szívjam az
illatát, érezzem, ahogy magába fogad. Hiába
bőgtem és nyújtogattam a karomat. Hobab bekukucskált
a hordó kerek száján, s szigorú kérlelhetetlenséggel
figyelt. Amikor már nagyobb voltam, az öcsémmel csinálta
ugyanezt. "A világ egy nagy hordó, fiam - okított
engem, miközben az öcsém odabenn sipítozott. -
Az Úr azért tesz bele bennünket, hogy megérjünk."
Az évnek abban a szakában rengeteg bolgár nyüzsgött
az erkélyeken. Feltűrt ingujjal, derekasan neki veselkedtek,
hogy kisúrolják és kiöblítsék hatalmas
műanyag tartályaikat. Apám mélységesen
megvetette ezeket a tévelygő emberi lényeket. Számára
nem létezett a világon annál nagyobb bárdolatlanság,
minthogy valaki műanyag bödönbe rakja el a káposztát.
Düh és fájdalom facsarta a szívét, de
mit volt mit tennie? Összeszorította a fogá,t és
még buzgóbban szentelte magát kötelességének,
mintha őket is meg akarná váltani bűneiktől.
Korán vacsoráztunk. Lefekvés előtt anyám
betakarta a káposztát egy pléddel, nehogy megfagyjon,
ha az éjszaka hidegre fordul az idő. Másnap sok munka
várt még ránk.
Amikor betöltöttem
tizenharmadik évemet, nagy izgalmakon mentem keresztül. Apám
elhívott magával követ választani. Addig mindig
egyedül ment; kora reggel indult, mi pedig anyámmal és
az öcsémmel néztük, ahogyan távolodó
alakja egyre zsugorodik a mezőn. Csak estefelé tért
haza kimerülten és éhesen... Aligha kell magyaráznom,
mennyire fontos a kő. Ha a káposztát nem szorítják
le alaposan, akkor a felszínre úszik és megromlik.
A tudatlanok képesek bármilyen, az útjukba akadó
tárgyat felhasználni a leszorításra, akár
téglát vagy utcakövet is. De az az igazság, hogy
nem tudják, mit tesznek. ők vajon hogy éreznék
magukat, ha párna helyett egy téglát tennének
a fejük alá? Hasonlóképpen a káposzta
is azt szereti, ha kényelemben lehet, különben megbuggyan.
E célra a folyami kő a legmegfelelőbb. Kerek és
selymes, s lágyan simul a káposztára anélkül,
hogy megnyomorgatná. Nem nyomasztja, sokkal inkább meggyőzi
arról, hogy maradjon a víz alatt, saját érdekében.
Apám minden évben elment a folyópartra, hogy egy ilyen
meggyőzős fajta követ találjon. Otthon egy tucatnyi
gyűlt már össze belőlük, de apám ragaszkodott
hozzá, hogy mindig újat használjunk fel. Az ő
családjában az volt a szokás, hogy amikor egy férfi
meghal, a sírhantjára az idők során összegyűjtött
köveket halmozzák fel. Hobab azzal büszkélkedett,
hogy valamelyik ősének a sírján kereken száz
ilyen káposzta-követ számolt össze. Valóságos
szent! "Bár adná Isten mindenkinek!" - sóhajtozott
apám, felismerve, hogy egy effajta kitüntetés teljes
egészében a Mindenható könyörületességén
múlik.
Azon az emlékezetes
napon anyám hideg élelmet csomagolt kettőnknek. Odaadta
nekem a pakkot, és megesketett, hogy szót fogadok apámnak.
Az öcsém elbőgte magát, ő is velünk
akart jönni, amire Hobab olyan pillantást vetett rá,
amilyet csak ő tudott, s a szipogás egy csapásra abbamaradt.
A testvérem akkor nyolc éves volt. Annyi idős koromban
én is otthon maradtam; segítettem anyámnak kimosni
a hordót. Ugyanis ez is felelősségteljes feladat. A
hordót forró vízzel és trisóval kell
kimosni, azután át kell füstölni tömjénnel,
hogy kipusztuljanak a bacilusok és egyéb élősködők.
A hordó tisztítása kimondottan női feladat,
és nem értem, miért képzelik sokan, hogy e
tevékenységgel valamiféle hőstettet hajtanak
végre. A megfelelő kő felkutatása viszont tényleg
férfimunka! Emlékszem, amikor elindultunk a földúton
a kókatag nyárfák sora mentén. Anya és
az öcsém a teraszon álltak, és integettek utánunk.
A mező tele volt gödrökkel és sitt halmokkal: szomorú
látványt nyújtott. Annak idején állítólag
apám arra vágyott, hogy eltakarítsa az egészet,
és a mocsok helyébe káposztát ültessen,
de azután úgy ítélte meg, hogy kezdeményezése
eleve halálra van ítélve a helyi önkormányzat
élhetetlensége miatt. Most pedig csak trappolt, mint aki
semmit sem vesz észre a környező világból:
beszippantotta a kő gondolata. A cipőmre gyurma-sűrűségű
sár tapadt. Az idő hűvös volt. A nap elbujdokolt
a nyurga, szürke felhők mögé. Utunk az autópálya
hídja alatt vezetett, majd onnan rátértünk a
Szamokov felé vezető útra, a Pancsarevo-tó mentén.
Buszok is járnak ugyan ezen a vonalon, de apa ragaszkodott hozzá,
hogy gyalog menjünk. Ebéd tájt érkeztünk
meg. A folyó ott zúgott lent, az út bal oldalán
a völgyben. Egy ösvényen aláereszkedtünk a
parthoz, és leültünk uzsonnázni. A víz sebesen
hömpölygött a lábunknál, leveleket és
ágakat vonszolt magával, miközben a kerek kövek
matt fényt szórtak a meder aljáról. Apa lassan
őrölte az ételt. Mindig lassan rágott, mintha
minden egyes kalóriát mohón be akarna építeni
a szervezetébe. Soha sem beszélt evés közben.
Szerény elemózsiát kaptunk: kenyeret, egy darab sajtot
és almát. Odahaza megvetettük a tékozlást.
Különösen érvényes volt ez az olyan pillanatokra,
amikor a léleknek teljes mértékben önmagába
kell fordulnia. Miután elköltöttük az ebédünket,
apám köszönetet mondott az Úrnak, azután
kikötötte a cipőfűzőjét. Abban a pillanatban
az erdős lejtő irányából harangszó
hallatszott. Hobab meg se rezdült. Utasított, hogy én
is vegyem le a cipőmet. A folyó nem volt mély, a hideg
víz azonban úgy hasogatta a lábamat, mintha üvegszilánkok
közé léptem volna. A meder alja csúszott, nehezemre
esett megtartanom az egyensúlyt. Apám egyenként emelte
ki a köveket, figyelmesen méregette őket a kezében,
majd visszaeresztette a vízbe. Az erős sodrás kellős
közepén álltam és reszkettem. A lábszáram
kocsonyásra dermedt. Nem volt egyszerű rátalálni
a megfelelő példányra. "Ha túl könnyű,
levetik magukról, ha pedig nehéz, agyonnyomja őket."
- motyogta magában apám. Árnyéka meg-meglibbent
a víz felett, a hullámok pedig mintha szét is húzták
volna, amitől végtelen hosszúságúra nyúlt.
Aztán apám egyszer csak kiszakadt vetületéből,
és magával ragadta az ár. Rémülten figyeltem,
hogyan siklik át elgémberedett lábaim között.
Fölemeltem a tekintetemet. Apámnak nyoma veszett. Pánikba
estem. Akkor egyszer csak meghallottam a hangját. "Fiam! Fiam!"
- kiáltozta felém. Megfordultam. Úgy tíz lépésnyire
állhatott tőlem, kezében egy kerek, zöldes kővel.
"Megtaláltam! Áldott legyen az Úr neve!" - kiáltotta,
és a feje fölé emelte a leletet. A ruhája makulátlanul
száraz volt. Hogy mikre képes a hit ereje! Kicaplattunk a
partra. A kő több kilót nyomott, és kényelmetlen
fogás esett rajta. A törvény szerint felváltva
kellett vinnünk: apa száz lépést tett vele, majd
átadta nekem, én húszat léptem és visszaadtam
neki. Apa szigorúan számolta a lépéseket. A
procedúra kimerítő volt, s csak igen lassan haladtunk.
Irigykedve figyeltem a mellettünk elhúzó autókat,
és bámultam az utasok csodálkozó arcába.
Váratlanul apám teli torokból rázendített:
"Könnyű a terhed, Uram, mert a te utadat járom." Nekem
viszont egyáltalán nem volt könynyű. Kezem elernyedt,
lemaradoztam, meg-megbotlottam, de Hobab mintha észre se vette volna
testi kimerültségemet. "Bizakodj! Gondolj a káposztára!"
- tanácsolta, majd új erőre kapott: "Szívem
készen áll, Uram, készen arra, hogy téged zengjen
és áldjon!" Már alig vonszoltam magam. Az út
végtelennek tűnt. Észrevétlenül besötétedett.
A lakótelep kontúrja már kirajzolódott a mező
végében, háztömbünk szürke tömegét
sárga fények lyuggattak át, mint egy darab sajtot.
Erőm fogytán volt, amikor apa újra a kezembe lökte
a követ. Elejtettem. Lerogytam egy törött vécécsészére
egy szemétkupac tövében. Úgy éreztem,
mintha a nyelvem lebukott volna a térdem magasságáig.
"Ne tedd ezt, fiam! - zengte apám hangja. - Ne akard, hogy ezzel
a szent kővel verjem szét a fejedet." Tudtam, hogy meg fogja
tenni. Nem foghattam vissza. Sírva fakadtam. Hobabot ez nem indította
meg. Árnyéka sötéten magasodott fölöttem,
akár a megalkuvást nem ismerő gondviselés megtestesülése.
Hirtelen elfojtott kuncogást hallottam. Fölemeltem a fejemet,
és csodálatos kép tárult a szemem elé:
apró angyalkák ültek a közeli nyárfa ágain,
hintáztak és kacarásztak. Lágy, aranyszín
ragyogás vette őket körül. És volt ott valami,
ami még ennél is csodálatosabb: szárnyuk káposztalevélből
volt! Az angyalok raja leszállt hozzám, kettő a hónom
alatt ragadott meg, kettő a ruhámat kapta el, másik
négy meg a követ emelte föl. A többiek pedig a levegőben
csapkodtak törékeny káposztaszárnyukkal. Pajkosan
kacsingattak rám, és az ég felé böktek
ujjacskájukkal: "Sikerülni fog, kisfiú! Gyerünk,
picur!" Éreztem, amint belém áramlik az erő.
A kő pihekönnyűnek tűnt. És különös
szavak hagyták el a számat: "Ímé, erős
vár az én Istenem! - kiáltottam hangosan. - Isten
az én támaszom!" - és hazafelé iramodtam a
kővel. "Halleluja! Halleluja!" - kiáltozta apám mögöttem.
Egész úton szaladtam, az angyalok pedig egymást váltva
segítettek nekem. Hobab szemlátomást nem vette őket
észre - neki ez nem adatott meg -, de megérezte a magasabb
rendű erők jelenlétét, s ez mélyen megérintette.
Mert az áldás megszégyenítette a törvényt.
Máig, még enynyi év elteltével is, a csüggedés
pillanataiban szinte érzem a kis küldöttek káposzta-szárnyainak
üde suhogását, és hallom gyengéd nevetgélésüket.
Szívemben pedig Judit szavai visszhangoznak: "Mert a te erőd
nem a sokaságban van, hatalmad nem az erőszakosakban. Te az
alázatosak Istene vagy, az elnyomottak segítsége,
a gyengék támasza, az elhagyottak menedéke, az elkeseredettek
szabadítója." Otthon apa azonnal ránk parancsolt,
hogy térdepeljünk le a hordó elé: úgy
is maradtunk, csöndben, talán fél órán
át. Azután pedig ettünk, majd nyugovóra tértünk,
ahogyan az a tisztes munkában megfáradt embereknek kijár.
Minden november harmadik
reggelén sósvizes oldatot készítettünk,
amivel leöntöttük a megtisztított káposztát.
Ez szintén anya kötelességei közé tartozott.
Ezalatt apa összpontosított, olvasta a Könyvet, gondolataiba
merülve járkált szobáról szobára:
készült a délutáni sorsdöntő feladatra...
Az öcsémmel a konyhában tettünk-vettünk, segítettünk
anyának, amiben tudunk. Anya lehántotta a káposzta
külső leveleit, tőből kivágta a torzsát
és három-négy centiméter mélyen keresztbe
nyesegette a fejeket. Az oldat úgy készül, hogy a vízhez
tíz literenként hatszáz gramm, vagy három teásbögre
sót adagolunk. Utána meg kell keverni. Nagy hibát
követ el az, aki ilyenkor nem várja ki, míg a só
teljesen föloldódik. Nekünk aztán nem volt sietős.
Anyám nyugodtan kavargatta a sós folyadékot; ebben
a pillanatban egy kicsit átszellemültnek, sőt szomorúnak
tűnt: fejét oldalra hajtotta, mint egy gerle, pontosan úgy,
mintha emlékezete tengerében evezne. Néha nekünk
is megengedte, de mi mindig összevesztünk azon, melyikünk
keverjen többet. Hármasban ebédeltünk: Hobab számára
ez a teljes önmegtartóztatás napja volt. Akkorra már
abba a fázisba érkezett, amikor nehéz volt vele kapcsolatot
teremteni. Ruhája feltöltődött elektromossággal,
s minden mozdulatát kisülések száraz sercenése
kísérte. Ajka időről-időre mechanikusan
széthúzódott, és egyetlen egy szó szűrődött
ki a száján: "Kápossszta! Kápossszta!"
Emlékszem, amikor
az a csoda történt a kővel, részt vehettem a folyamat
következő szakaszában is. A konyha sarkába guggoltattak,
és rám szóltak, hogy maradjak csendben. Anyám
kivitte az öcsémet sétálni. Magunkra maradtunk
apámmal és a káposztával. A sápatag
őszi nap a városi ég erjedt páclevében
úszott. A szoba csálé sarkai különös
térélményt nyújtottak: olyan érzésem
támadt, mintha a föld vonzerejének középpontja
eltolódott volna, és minden tárgy le akarna zuhanni.
Egyedül apa ült rendíthetetlenül a széken,
a káposztára szegezett tekintettel. Láttam, amint
uralma alá vonja arcizmait, és magába szippantja az
egzaltáció során felszabaduló energiákat.
Tekintete most tiszta volt és határozott: úgy tűnt,
megteremtődtek a kezdéshez szükséges feltételek,
s immár láthatatlan kötelék fűzte a káposztához.
Ismerek embereket, akik csupán begyömöszölik a zöldséget
a hordóba, aztán hadd menjen. Utána pedig azzal áltatják
magukat, hogy minden a helyén van. Nagy melléfogás!
A káposzta így elveszíti a jellegét, és
magatehetetlen, döglött maszszává züllik,
amelytől már semmi jóra nem számíthatunk.
Apám módszere körülményes volt, de hatékony.
Hobab minden káposztafejet egyenként vizsgált meg,
mert éppen ez a figyelem teremtette meg a sajátos egyediségüket.
Számomra mindmáig rejtély maradt az a képessége,
hogy gondolatban lefejtse a leveleket, és a káposztaszívek
mélységes rejtekeibe pillantson. Egyszerűen kézbe
fogta a káposztát, megforgatta a tekintete előtt, az
pedig feltétel nélkül kitárulkozott előtte,
mint egy szerelembe esett szűzlány. És akkor megkeresztelte.
A hordóban minden fej káposztának neve volt. Apa egyesével
rakosgatta be őket, kivágott torzsájuk helyével
fölfelé: Ámon, Illés, József, Ábrahám,
Mária, Tamás, Góg, és hasonlók. Időnként
valami bekattant neki: olyankor kirámolta őket, és
újrakezdte az egészet. Semmiféle logikát nem
láttam át ebben a titokzatos következetességben.
Talán nem is volt benne. Talán ösztönösen
cselekedett. Csak annyit jegyzek meg, hogy apám mindig szigorúan
odafigyelt arra, hogy betartsuk a fordított sorrendet, amikor kivettük
a káposztát, hogy megegyük...
Még most is ott zeng
a fülemben: "Megkeresztellek benneteket sóval és vízzel!
Legyetek áldottak! Szülessetek újjá az örök
életre az idők végezetén!" Ennél ünnepélyesebb
pillanatra nem is emlékszem! Apa rászórja az oldatot
az elcsendesült káposztafejekre. Apró ezüstkannával
merít a vödörből, és fáradhatatlanul
ismételgeti: "Megkeresztellek benneteket! Megkeresztellek benneteket!"
Átvonultunk a "hideg
kamrába". Apa alakította ki ezt a kis helyiséget kizárólag
a káposztának. Belül száraz volt és sötét,
a hőmérséklet pedig állandóan alacsony
maradt. A káposztának az emberek között kell élnie,
vélte apám. Ha kicsapnánk a pincébe vagy az
erkélyre, elmagányosodna és megkeseredne. A kamra
egyfajta szentély volt mindannyiunk számára. Hobab
a messzi szülőföldjéről idehozatott vörös
földdel szórta fel a padlóját. Cipővel
tilos volt belépni, s anya se léphette át a küszöböt
a hónap bizonyos napjain. Elvben apám volt az egyetlen, aki
belenyúlhatott a hordóba, mert csak ő tudta, milyen
sorrendben rakta be a fejeket. Ha elment otthonról, nem mulasztotta
el megjelölni a soron következő káposztát.
Előfordult, hogy apa elutazott, anya pedig tilalom alatt állt:
ilyenkor engem ért az a megtiszteltetés, hogy kivehettem
a megjelölt káposztafejet. őszintén szólva,
egy kicsit féltem. Odabenn különleges illatok terjengtek:
fa és savanyú; sötét volt, és hallani
véltem, hogy a hordóból gonosz hangok törtek
fel: rotyogás, sípolás, sóhajtozás...
Felemeltem a súlyos fedőt: a fejek lágyan sárgállottak
a páclé alatt. Középen a kő úgy
domborodott, akár egy sziget. Az a bizonyos káposzta kis
kék zászlóval volt megjelölve. Hirtelen megrémültem:
mintha odalenn egy undorító hal lapulna és csattogtatná
éles fogait. Feszülten figyeltem, de a káposztán
kívül semmit se láttam. Csak időről-időre
bugyborgott tompán fel egy-egy eltévedt buborék. Becsuktam
a szemem, és úgy kotorásztam a lében, mint
aki a sorsára bízta magát. A káposzta nyirkos
volt és sikamlós, akár egy újszülött.
Apa gyakran mondogatta, hogy a káposztának emberi sorsa van:
minden évben hatalmas mennyiségben születik, de csak
alig néhány kiválasztott fej kerül az olyan igazak
hordójába, mint amilyen ő. A többi a számkivetettek
sorsán osztozik: vagy elrohad, vagy a disznók elé
vetik. Az az igazság, hogy számára a káposzta
átváltozása savanyúsággá egyet
jelentett a feltámadással. Éppen ezért nem
volt hajlandó ezt a folyamatot egyszerű kémiai reakciónak
tekinteni. Hobab azt állította, hogy ez mindenek előtt
lelki erőfeszítés, lelki hőstett, amelyből
mindannyiunknak ki kell vennünk a részünket. És
mi meg is tettük: önfeláldozón, egész lényünkkel!
Miután berakta a káposztát,
Hobab bennünket vett elő. Anya, az öcsém és
én lefeküdtünk a nagy hálószobában,
apa pedig betakart a vastag pehelypaplannal. Az ágyneműt anya
frissen húzta fel, a vászon tiszta illatot árasztott,
az ágy puha volt, én mégis feszengtem. Anya kezét
kerestem. Az öcsém a túloldalon szipogott. "Bátorság,
fiam!" - súgta oda anya és megszorította a kezemet.
Közben Hobab alaposan elsötétítette a szobát,
meggyújtott egy gyertyát, és hozzátapasztotta
az ágykerethez. Ezután egy csokor gerániumot mártott
a maradék oldatba, és a fejünk fölé szórta.
"Megkeresztellek benneteket sóval és vízzel - mormolta.
- Érjetek meg, mint a káposztafejek, és szülessetek
újjá az idők végezetén. Most pedig aludjatok!"
- parancsolt ránk, és ellentmondást nem tűrőn
telepedett le a gyertya mögött. Óvatosan lenyalogattam
a sós permetet az ajkamról. Apa sápadt arca kísértetiesen
rajzolódott ki a vékony, rezdületlen láng mögött.
Ruhája egybefolyt a sötétséggel. Szemgödrei
a gyertya két oldalán úgy nyelték a fényt,
mint két feneketlen árok. "Most számolok - szállt
felénk sztentori hangja - : egy, kettő, három, négy..."
Éreztem, hogy megdermedek: a végtagjaim egyre távolabb
kerülnek tőlem, kialszik az akarat, kialszik a tudat, életenergiám
lángja elhalványodik, olyan vékony lesz, mint egy
gyufaszál. "Tíz" - mondta apa és elfújta a
gyertyát. Aludtunk.
Több, mint húsz
napig maradunk ebben az állapotban, bebábozódva, betakarózva.
Eközben apa átfejtette a káposztát, őrködött
felettünk és imádkozott. Eleinte, úgy öt
éves koromig, biztos voltam benne, hogy ilyenkor meghalok: atomjaimra
hullok szét, és úgy látogatok el az árnyékvilágba.
Apám hangja élesztett újra, és minden alkalommal
meg voltam győződve arról, hogy új ember lettem.
Fokozatosan azonban kezdtem visszaemlékezni korábbi létezéseimre,
és megállapítottam, hogy továbbra is többé-kevésbé
ugyanaz vagyok. Bár lélekben mégsem voltam egészen
ugyanaz: ahogy a savanyú káposzta is összehasonlíthatatlanul
magasabb szinten áll a nyersnél, ugyanígy én
is fejlettségemnek egy magasabb fokára léphettem.
Dicsőség az Úrnak! Emlékszem, ott feküdtem
kótyagosan, kábultan, elnehezedett végtagokkal, belülről
pedig az érettség különös érzése
töltött el, mintha a lelkemben egy mágikus szublimációs
folyamat ment volna végbe. Nem akaródzott fölkelnem,
és igyekeztem a takaró alá menekülni a nappali
fény elől. Hobab velünk szemben ült, és hosszú
napok után először mosolyodott el. Nagyon fáradtnak
látszott, de semmiképp sem megtörtnek. "Örvendezzetek,
gyermekeim! - kiáltott fel - Jó hírt hozok nektek.
A káposzta megérett!"
És az élet
ment tovább. Anya nekilátott szokásos háziasszonyi
teendőinek. Apa újra munkába indult. Mi pedig az öcsémmel
lázasan láttunk neki, hogy bepótoljuk a tananyagot.
Márpedig ez egyáltalán nem volt egyszerű feladat,
mert lélekben ugyan emelkedettebbek lettünk, de a hosszú
álomtól úgy elbutultunk, hogy a tanulás igencsak
nehezünkre esett. Ez azonban nem érintette mélyen a
szüleinket. Semmi sem volt mérhető ahhoz a boldogsághoz,
hogy a káposzta ebben az évben is sikerült, az isteni
áldás nem került el bennünket, és hogy a
Jóisten őrködik a hordónk felett. Minden este
összegyűltünk az asztal körül: Hobab, anyám,
én és az öcsém. És káposztát
ropogtattunk pukkadásig, és áldottuk az Urat. Mert
ő jó és kegyelme végtelen. Halleluja!
Ez a természetes és
Istennek tetsző élet bizonyára máig is így
folyna, ha nem jön közbe az a rendkívüli, ostoba
baleset. Akkor történt, amikor tizennégy éves
voltam... Apa elrakta a káposztát, bennünket is betakart,
meghintett az oldattal és elaltatott. Már úsztam a
mennyei álomban, és értem belülről, amikor
valaki megpróbált fölébreszteni. Ösztönösen
éreztem, hogy még korai, és nem engedtem. A tudatom
azonban nyugtalanul megmozdult. Egyre könnyebb és könnyebb
lettem, mígnem felúsztam a lét habjai fölé.
Az öcsém az ágy mellett állt, és szaporán
rángatta az ingujjamat. Félálomban is éreztem,
hogy valami nincs rendben. A szobában sötét volt, a
függönyök behúzva. Kint kopogott az eső. Anya
aludt a másik oldalamon. Az öcsém reszketett. "Mi az?"
- kérdeztem suttogva. "Pisilni kell" - felelte elcsukló hangon.
A mai napig sem értem, hogyan ébredhetett föl. De ő
maga se tudta megmagyarázni! Egyszer csak azt érezte, hogy
nyitott szemmel fekszik, dermedten a mennydörgés morajától,
és iszonyatosan kell vizelnie. Akkor úgy döntött,
hogy felébreszt engem. Óvatosan felkeltem, és félrelibbentettem
a függönyt. Éjszaka volt. A vihar tiszta erővel
tombolt. A villámok elektromos szikrákat hánytak a
vizes utcákra. Egyszer csak meghallottam apa hangját, ezt
a morgásba vegyülő siratódalt. Megmondtam az öcsémnek,
hogy azonnal feküdjön vissza, és tegyen úgy, mintha
aludna. A következő pillanatban én is bevetettem magam
a takaró alá. Összeszorítottam a szememet és
visszatartottam a lélegzetemet. Kinyílt az ajtó. Lépteket
hallottam. Enyhén fölnyitottam a szemhéjamat, és
kipislogtam a szempillám rácsozata mögül. Hobab
az ágy mellett állt, és meredten nézett bennünket.
"Káposzták" - suttogta árnyalatnyi gyengédséggel
a hangjában, majd kiment. Kevéssel ezután az öcsém
megint szólt, hogy vécére kell mennie. Azt tanácsoltam
neki, menjen a sarokba és ott könnyítsen magán.
Hobabnak nem volt szabad megtudnia, hogy ébren vagyunk. "Megölne?"
- kérdezte rémülten a kistestvérem. Nem tudtam,
mit feleljek. Újból el kellett aludnunk. Megmondtam neki,
hogy feküdjön vissza az ágyba. Több, mint egy órát
maradtunk így, csukott szemmel, mozdulatlanul, de az álom
csak nem jött. A vihar változatlan erővel zúgott.
Az öcsém sírva fakadt: megszomjazott. Kétségbe
estem. Fogalmam sem volt arról, hány nap telt el, és
arról sem, mennyi van még hátra. Egy, kettő,
vagy talán tíz? Addigra bizonyosan meghalunk! Egyetlen reményünk
maradt: anya! Mélyen aludt, és nem volt könnyű
fölébresztenünk. Amikor felfogta, mi történt,
ez a bátor asszony látványosan elfehéredett,
és elharapta az ajkát. "Bocsánatáért
kell esedeznünk! - határozott azonnal. - Bűnbocsánatot
kell tartanunk!" Óvatosan felkeltünk, és lábujjhegyen
kiosontunk az előszobába. Földig érő hálóingünkben
úgy suhantunk, mint a kísértetek. Apa egy alacsony
széken ült a hordó előtt és ájtatos
elragadtatással fejtette át a káposztát. Hirtelen
valami belényilallt és elkapta tekintetét a vödörről,
amelyben a folyadékot gyűjtötte. Sosem felejtem el azt
az arckifejezést. Néhány pillanat leforgása
alatt futott át rajta a csodálkozás, a döbbenet
és a düh hulláma. Mi magunk is annyira lebénultunk
az ijedtségtől, hogy elfelejtettük azt tenni, amit megbeszéltünk:
térdre vetni magunkat előtte, és bocsánatáért
esedezni. Idétlenül ácsorogtunk az előszobában,
és bámultuk. És akkor, szerencsétlenségünk
betetőzéseként megszólalt az öcsém:
"Jé, túlcsordult a vödör!". Apa lenézett:
a lábánál kis tócsa képződött.
A kincset érő nedű egyenesen a padlóra folyt!
Ennél több nem is kellett ahhoz, hogy belássam: bekövetkezett
a vég. Kínkeserves üvöltés rázta
meg a panel falakat. Apám eszét vesztve ugrott fel a helyéről
és fölrúgta a vödröt. A káposztalé
kiloccsant a linóleumra és elérte a meztelen talpunkat.
Apa megragadta a hordót és felfordította. Felkapta
a botját és a kalapját, és átkokat szórva
elrohant otthonról. Anyám utánaeredt és kétségbeesetten
kiáltozta: "Hová mész?" "Megyek örök életet
keresni! - ordította anélkül, hogy visszanézett
volna. - Örök életet!" - zengett a lépcsőházban
félelmetesen. Ezek voltak az utolsó szavai. Láttuk,
ahogy megindult a villámok kékes fényében;
hatalmas szökellésekkel ugrálta át a pocsolyákat,
és sebesen távolodott, amíg bele nem olvadt az éjszakába.
Anya ezután elájult.
Így tűnt el
Hobab, és hét éven keresztül nem is hallottunk
felőle. Anyám vigasztalhatatlan volt, mi pedig az öcsémmel
első ízben szembesültünk a hétköznapi
élet sanyarúságával. Nagyon szerényen
éltünk, különösen eleinte. Szerencsére
apa irodájában rábukkantunk egy kisebb összegre,
amelynek köszönhetően fedezni tudtunk néhány
elkerülhetetlen költségünket. Később
jóakaróink közbenjárásával anya
állást vállalt egy gazdag bőrkereskedőnél,
végtére is írástudó volt. Anya megtetszett
ennek az embernek, aki kegyesen meg is kérte a kezét, de
ő mégis úgy döntött, mindvégig hű
marad apához. Minden november elején kitette a hordót
az erkélyre, alaposan kimosta trisóval és forró
vízzel, kifüstölte, és várta apát.
De ő nem jött vissza többé. Természetesen
nem vettük magunknak a bátorságot, hogy nélküle
tegyünk el káposztát. Emlékeinkben újra
és újra felbukkant a felfordított hordó képe,
mely egy kipakolt szülőanyára emlékeztetett. Káposztafejek
szétszórva a földön, felriadva békés
álmukból, meztelenek, sápadtak, döglöttek...
Egy este becsöngettek
hozzánk. ősz volt megint, odakint hideg vihar tombolt. Egy
ismeretlen, negyven év körüli férfi állt
az ajtóban, fekete, csuklyás esőgallérba burkolózva.
Messziről jött vándornak látszott: borostásan,
sáros, kitaposott bakancsban érkezett. A vállán
tengerészzsák lógott, a kezében füstös
gázlámpát tartott. "A nevem Izmael - mondta rekedten.
- Hobab küldött." Anya azonnal betessékelte a lakásba.
Különös tengerillat áramlott vele az előtérbe.
Esőkabátjáról patakokban csorgott le a víz.
Fölemelte a lámpát és elfújta a lángot.
Kis idő elteltével már az asztalnál ült
egy pohár erős konyakkal a kezében. "Hobab megbocsát
nektek - szólt Izmael. Szívünk megrebbent az örömtől.
- De arra kért, hogy mondjam meg: soha ne próbáljatok
meg káposztát savanyítani. Nem fog sikerülni!
Ezt az átkot rótta ki rátok!" Azután az öve
alá nyúlt, elővett belőle egy súlyos bőrerszényt,
és odaadta anyának. "Ezt rátok hagyta - közölte
Izmael. - Nagyon takarékos ember volt." Anyám kis híján
lefordult a székről. "Na de mi történt?" - kiáltotta.
"Ez egy kockázatos foglalkozás, asszonyom" - jegyezte meg
a vendég komoran és egy jókorát kortyolt a
konyakból. Komoly feladatnak bizonyult bármit is kihúzni
ebből a megkérgesedett lélekből. Elbeszéléséből
lassan egy furcsa és igencsak ellentmondásos történet
bontakozott ki. Nem tudni, hogyan, apa elvetődött a távoli
Nantucket szigetre. Ott - az asztalos mesterségben való jártasságának
köszönhetően, - fölvették egy Pekut nevű
bálnavadász hajóra, amely hosszú expedícióra
indult az Atlanti-óceánra. Kerek hét éven keresztül
járta Hobab keresztbe-kasul a tengereket. Jó tengerész
és ügyes szigonyos vált belőle. Az utolsó
hajsza alkalmával azonban a csónak egy gigantikus méretű
bálnát vett üldözőbe, a fenevad pedig porrá
zúzta a lélekvesztőt a farokuszonyával. A fedélzeten
lévő húsz emberből egy sem élte túl
a csapást, apából mindössze az egyik lába
maradt meg, melyet sóval tartósítottak, majd eltemettek
a parton. Ez volt a keserű igazság.
Emlékszem, amikor
elköltöztünk a régi lakásunkból, hosszan
tanakodtunk, mi legyen a hordó sorsa. Az öcsém, a rá
jellemző tiszteletlenséggel, azt javasolta, hogy felejtsük
ott valahol, de mi anyával úgy éreztük, lélekben
összetartozunk a hordóval, és úgy döntöttünk,
magunkkal visszük. Az örömteli változást természetesen
Hobab bőkezű hagyatékának köszönhettük.
A sötét átok viszont beárnyékolta a boldogságunkat.
És minél közelebb kerültem a férfikorhoz,
annál fájdalmasabban éreztem ennek a súlyát.
Mintha kiheréltek volna. Úgy tűnt, már soha
sem jutok el az áldott érettség állapotába,
és nyers kényszerérettségben fonnyadok el,
akár egy leszüreteletlenül maradt káposztafej a
mezőn. Titokban imádkoztam istenhez, s abban bíztam,
hogy feloldozást nyerek. Korán nősültem meg. Tavaly
fiam született. Akkor így szóltam magamban: "Lesz, ami
lesz, megpróbálom!" A feleségem zavarba jött
ünnepélyes előkészületeim láttán,
és határozottan megtagadta, hogy részt vegyen a ceremóniában.
Mindent egyedül kellett végigcsinálnom. Egész
idő alatt azt ismételgettem magamban: "Ímé,
Isten az én támaszom! Erős vár az én
Istenem!" Vettem káposztát, találtam követ, sós
oldatot készítettem; besorakoztattam a fejeket a hordóba
és megkereszteltem őket: éppúgy, ahogy apámtól
láttam. Otthon nem volt külön helyiségünk
a káposzta tárolására: a hordó a pincébe
került. Azt mondtam az asszonynak, hogy egy hónapra kiküldetésbe
megyek, és leköltöztem a pincébe. Valóságos
kis vackot kerítettem magamnak a kacatok közt. Késő
este rohangáltam ki az éjjel-nappaliba, hogy beszerezzem
a tartalékokat. A víz sem jelentett gondot: volt csap a közös
pincében. Úgy éreztem magam, mint egy potyautas, aki
egy óceánjáró fedélközében
bujkál. Hosszú, kimerítő órákat
töltöttem kettesben a káposztával. Beszéltem
hozzá, felolvastam neki, átfejtettem. Igyekeztem meggyőzni
arról, hogy el kell készülnie. "Figyelj rám,
káposzta - magyaráztam neki -, én a barátod
vagyok. Ne árulj el, kérlek! Isten a tanúm rá,
hogy becsüllek. Valóban becsüllek!" Időnként
elfogott a páni félelem, hogy a feleségem lejön
és megtalál. Nem értette volna meg. Neki fogalma sem
volt a hagyományokról. ő még fiatal káposzta.
A pincében fojtott a levegő, úgy látszik, az
erjedés folyamata közben keletkezett gázok rosszul hatottak
rám. Elesettnek éreztem magam, fájt a fejem, és
folyton csak aludtam volna. Eközben sok csodálatos jelenést
láttam, melyeket sajnos nem tudok visszaidézni, mert minden
újonnan megjelenő kép azon nyomban kitörölte
az előzőt. A napok múlását karcolásokkal
jeleztem a hordón. Már a huszonegyediknél tartottam.
Továbbra is rendületlenül fejtettem át a káposztát,
és tudomást se vettem a csövön átcsorgó
fehér nyálkáról. Na még egy kicsit,
buzdítottam magam. A levegőt már nem lehetett belélegezni.
Minden este legalább egy fél órára ki kellett
mennem a szabadba, nehogy elájuljak. Néztem magam fölött
az eget, a mennybolt feneketlen hordóját, és közben
szenvedélyesen könyörögtem a segítségéért.
A csoda azonban váratott magára. A káposzta-angyalkák
rég elrepültek, és már valaki másnak segédkeztek.
Magamra maradtam tehetetlenségemben. Számkivetett voltam.
Átkozott. A huszonhetedik napon végül úgy döntöttem,
megnézem. Bátorságot gyűjtöttem, és
leemeltem a fedőt. Megszédültem a bűztől.
Félrefordítottam a fejemet, és mély levegőt
vettem. Belenéztem a hordóba. Ráncos bőrre emlékeztető
fehér penészréteg lebegett a káposzta felett.
Leküzdöttem az undoromat és belenyúltam. Puha,
nyálkás, medúzaszerű képződményt
tapintottam ki. Kiemeltem. Hobab feje volt az. Zöldes, foszló
arcáról nyúlós lötty csurgott alá,
és gúnyos grimaszt vágott hozzá. "Fiam - csámcsogta
a fej, s közben kisebb szökőkútként fröcskölt
belőle a lé -, rossz hírt hozok, fiam. A káposzta
megrohadt. Khö, khö, khö..." Velőtrázó
sikoly hagyta el a torkomat, s a fejet a padlóra dobtam. Szétloccsant,
mint a kása. Akkor láttam csak: közönséges
káposzta volt. Kiszédelegtem a pincéből, és
lerogytam a bejárat előtti padra. Odakint havazott. "Bocsáss
meg, Uram! - suttogtam kétségbeesésemben. - Atyám
akarata ellen cselekedtem és vétkeztem. De most megbántam
és alávetem magam az ítéletednek. Mert igazságos
a Te törvényed. Ámen."
És akkor, a beköszöntő
tél színe előtt szörnyű fogadalmat tettem:
nem veszek többé a számba savanyú káposztát
napjaim végezetéig! Gondolom, ezzel kiengesztelem Hobabot.
És a következő életemben talán ismét
a hordó közelébe bocsáttatok ...
Kerényi Szabina fordítása
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta